John Le Carré életművének köszönhetően lényegesen kevesebb a köd az olyan ködösítésben élenjáró tevékenységek körül, mint a hírszerzés és kémelhárítás. Nála nem találunk kristálypohárból vodka-martinit szürcsölő, ujjaik körül millió dolláros luxuskocsik slusszkulcsát pörgető pojácákat, ellenben izzadó, lihegő, gyűrött zakós, láncdohányos, köpcös alakokat igen, akikben nyoma sincs semmi olyan tulajdonságnak, amit bármilyen szempontból is megnyerőnek tartanánk. Lételemük a hazugság, a dezinformálás, a képmutatás és a manipulálás, s bár nyilvánvalóan magas intelligenciájú emberek Le Carré kémei, munkájuk rájuk van írva. A tavasszal heroin-túladagolásban elhunyt Philip Seymour Hoffman élete utolsó komoly szerepében adja Az üldözött fő karakterét, a német terrorelhárító szolgálat Günther Bachmann nevű ügynökét, aki minden porcikájában megfelel Le Carré imént leírt, jellemző karaktereinek. Az ekkor már szemlátomást ramaty lelki és fizikai állapotban lévő, komoly depresszióval küzdő Hoffman számára fatális telitalálat ez a szerep, mely kitűnően mutatja, hogyan tudott annak idején olyan pontos, telibe találó portrékat fotózni Anton Corbijn, a film rendezője.

A jó portréfotós talán legfőbb ismérve az, hogy tévedhetetlenül tudja megtalálni azt a pillanatot, melyben az általa lefényképezendő személy egyénisége, élete, gondolatai és sorsa sűrűsödik össze. Corbijn ezt a tehetségét ráadásul át tudta konvertálni filmrendezői pályájára is. Természetesen, ez a film nem Philip Seymour Hoffman portréja, azonban azzal, hogy Bachmann karakterére éppen Hoffmant választotta ki, aki vélhetőleg pontosan ugyanazokkal az életét, munkáját illető gondokkal küzdött, mint a filmbeli ügynök; hogy olyan történetbe tudta őt elhelyezni, amelynek végkifejlete olyan dermesztő hitellel illusztrálja azt a kétségbeesést, amikor az ember egy olyan, nála nagyobb erővel találja magát szembe, amit képtelen legyőzni, főleg, hogy az korábban egyszer már legyőzte és ami részvétlen hidegséggel húz keresztül mindent, mit addig csinált – ez egészen döbbenetes. Hogy megcsinálta azt a jelenetet, amivel zárul a film!

Az üldözött címszereplője amúgy egy Issa Karpov nevű, orosz apától és csecsen anyától született fiatalember, aki illegálisan került a németországi Hamburgba, ahol a 2001. szeptember 11-i események utáni paranoid hangulatban bozontos külsejével, és erős iszlám kötődésével hamar felhívja magára a terrorelhárítók figyelmét. Azonban le Carré a történetben, és általa Corbijn a filmben nem kívánt x+n-ik Jack Bauer-történetet bemutatni, hanem inkább arra koncentrált, hogy mi van akkor, ha a gyanúsított, minden gyanús, sőt bizonyító erejű körülmény dacára ártatlan? Erre érez rá az Issa utáni nyomozás alatt Bachmann ügynök is, aki az akciót annak rendeli alá, hogy kizárólag a bűnösök bűnhődjenek meg…

Corbijnről eddig is tudható volt, hogy nagyszerűen teremt atmoszférát, Hamburg sós, tengeri szélfútta, sirályok rikoltozásától és hajókürtöktől hangos, ám ködös, hűvös hangulata most is tökéletes hátterét adja a történetnek. Emellett tökéletesen láttatja azt a fojtott légkört is, ami az állandó megfigyelés, lehallgatás, az óvatos konspirációk megkövetelnek, emellett le Carré története is izgalmasan halad a végkifejlete felé. Kliprendezőként Corbijn jól megtanulta a tempót. E film ritmusa bár lassú, tempója mégis tanítani való. Ennyi kell ahhoz, hogy a történetben rejlő morális, illetve lelki vonatkozásokra tudjunk koncentrálni és ne vesszünk el holmi rohanós akció szemfényvesztésében. Ez itt nem Amerika.

Asanisimasa: 8/10