Vicces hangú poszt kérte az Amerikai Filmakadémia tagjait, hogy még véletlenül se jelöljék az idei (2015-ös) Oscar-parádé legjobb férfi alakításának járó szobráért folyó versenybe Eddie Redmayne-t, aki Stephen Hawkingot, a híres tudóst alakítja az annak életéről szóló filmben. Az indokok között -természetesen- első helyen állt az, hogy a betegsége miatt kerekesszékbe kényszerülő, önállóan beszélni, lélegezni, mozogni képtelen tudós eljátszásához nem kell különösebb színészi kvalitás, amellett -hogy mondjanak valami komolyabb, ám nem kevésbé szubjektív indokot is- vannak a mezőnyben más, arra érdemesebb teljesítményt nyújtó színészek is. Eddie Redmayne-t természetesen mégis jelölte a Filmakadémia, csakúgy, mint A mindenség elmélete című fimet is, ez utóbbit négy további kategóriában.

Leszögezném gyorsan, hogy Redmayne, minden cinkelés ellenére, megérdemelné a szobrot, már ha egyáltalán ki lehet azt érdemelni, hiszen nem csak a lebénult Hawking grimaszait és jellegzetes, kényszerű testtartását másolta le, gyakorlatilag pontosan, hanem eljátszotta őt fiatal korában, amikor még egészségesnek tűnt, valamit azt a folyamatot, ahogyan elhatalmasodott rajta a betegség. Ez valóban szép és látványos teljesítmény, amit Redmanye nyújt. Csodálkoznék, ha nem kapná meg a szobrot, hiszen -és ebben viszont a fent linkelt cikknek maximálisan igaza van- az Oscarok szívesen ülnek oda különféle betegségeket elmesélő, megjelenítő, illetve azokkal akár elrettenteni szándékozó bácsik/nénik ölébe (feltéve, ha nem nyomják fullba’ a kretént, ha tetszik érteni…). A mindenség elmélete azonban számomra nyilvánvaló párhuzamot von egy korábbi nagy Oscar-szivaccsal, az Esőemberrel (8 Oscar-jelölés, amiből 4 be is jött), ahol mindenki Dustin Hoffmanon ámuldozott (jött is neki az Oscar), viszont az igazi, komoly színészi alakítást Tom Cruise hozta, díjazatlanul (azóta is). Jó ebben a filmben Redmayne, csorog a nyála, csuklik-nyaklik az egész figura, ahogyan szegény Hawking is, azonban a feleségét alakító Felicity Jones játssza az igazit, ahogyan megformálja azt a nőt, aki önfeláldozóan, hatalmas lelkierőről tanúságot téve végigkísérte Hawkingot életének legnehezebb, legelviselhetetlenebb évein.

A filmre azonban nem mondanám, hogy ez egy Oscar-díjas alkotás. A mindenség elmélete egy átlagos életrajzi film, mely ráadásul azt az aggályt is felveti, hogy témája még él (72 évesen), így tulajdonképpen arról van szó, mintha élő személynek állítanánk szobort, ami -valljuk be- mindig izé valahol. Ekképpen hiányzik belőle az életrajzok természetes drámai íve is. A forgatókönyv a történetet a halál általi katartikus, ám természetes lezárása helyett Hawking meglepő (erre utal a film is) gyermeknemző tevékenységére és az ebből fakadó család felmutatására helyezi a hangsúlyt, ami azért jóval puhábbá, lágyabbá, melodramatikusabbá színezi az összképet, amit az élénk, de mégis természetellenesen csiricsáré képi világ tovább erősít.

Baj van azzal is, hogy a cél bár Hawking életrajza lenne, a cselekmény valójában csak Jane Hawkinggal való -amúgy igen érdekesen alakuló- kapcsolatra fókuszál, a két ember kapcsolatára, amiből viszont szinte teljesen kimaradnak a gyerekek, valamint a fontos szerepet betöltő mellékszereplők (különösen az egy időben velük élő Jonathan Jones, akit Charlie Cox alakít/ana), valamint Hwaking életének utóbbi, kb. 30 éve, melyben igazán világhírűvé vált és egy amolyan valódi tudóssztárként, tudományos megmondóemberként tevékenykedik, és amelyben fő társa a filmben csak néhány jelenetben feltűnő Eilene (Maxine Peake). Az ok nyilvánvaló. A forgatókönyv ugyanis Jane Hawking visszaemlékezésein alapszik, aminek jogaiért az alkotók a hírek szerint évtizedekig küzdöttek, viszont az érezhető a filmből, hogy Jane és Eilene viszonya nem alakult éppen felhőtlenül – ám éppen ezért kellett volna ennél sokkal nagyobb súllyal szerepelnie a filmben… Szóval.

Erősen felemás az élmény. Azt viszont mindenképpen javára írom a filmnek, hogy az Oscar-körüli hírveréssel keltett hullámok talán olyan helyekre is elsodorják Stephen Hawking valóban figyelemreméltó, valóban zseniális gondolatait, ahová amúgy nem biztos, hogy azok önmaguktól eljutnának.

Asanisimasa: 6/10