Valóban nagyon jó lányok, pontosabban, nagyon jó barátnők a Very Good Girls (magyar címről, forgalmazásról egyelőre nincs hír) főszereplői. Mi fiúk -legalábbis én, fiú- kezdetben kissé nevetségesnek tartottuk az osztályban, a banda perifériáján mindig jelenlévő, állandóan összebújva viháncoló, kéz a kézben WC-re szökdöső “óriási barátosnékat”, aztán ahogy telt a kíméletlen idő, úgy széledt világgá az osztály, oszlott szét a banda, a barátnők viszont még mindig megvannak, köszönik az érdeklődést. Jó látni őket a filmvásznon is.

Ehhez természetesen, kell némi irigységgel vegyes kíváncsiság is, ami mindig ott mocorog a hangos, túl hangos csúfolódás alatt, mely a “most vajon mit szövetkeznek ezek a luvnyák”-tól a “a faszt tudnak ezek ennyit beszélgetni”-n keresztül a “de jó nekik, hogy így kitartanak egymás mellett”-ig terjed. Naomi Foner tiszta, egyenes, sima filmje egy ilyen szélesen áradó barátnői párkapcsolatba avatja be a nézőt, ráadásul az egyik legizgalmasabb időszakban, amikor a legnagyobb problémát annak a pici, jelentőségéhez képest mégis igen költőien elnevezett bőrdarabkának a megléte, illetve elvesztésének körülményei okozzák, mely ott lent szerénykedik, a lányok szemérmesen összezárt combjai között.

Szóval, Lilly (Dakota Fanning) és Gerri (Elizabeth Olsen) valóban nagyon jó lányok, legalábbis az aktuális trendeket követő többséghez képest. Például egészen az egyetemi tanulmányaik megkezdéséig meg tudták őrizni szüzességüket, pedig egyikük sem mondható taszító jelenségnek. Bájos, értelmes, vagány csajok, akiket magától értetődő természetességgel jelenít meg a két hajdani gyereksztár (akik, úgy tűnik, viszonylag gond nélkül úszták meg a gyerekkori sztárságot, és semmi nem menti meg őket attól, hogy elsőrangú felnőtt színésznők, vagy például ahogyan az Olsen lány esetében láthatjuk/hallhatjuk, akár énekesnők is legyenek).

Történetük konfliktusa a szüzesség mihamarabbi elvesztése, illetve az, hogy az erre kiszemelt srác (Sterling Jones), bár hajlandónak mutatkozik az aktusra, végül egyikükbe (Lillybe) lesz szerelmes, így Gerri viszont lemaradni látszik a “buszról”. Lilly és David, a srác próbálja a kapcsolatot titokban tartani, részben Lilly szigorúbb elveket valló családja miatt, részben azért, mert Gerrinek szintén nem lenne ellenére David esetleges közeledése. Ezt a konfliktust a legtöbb errefelé orientálódó film/filmes hangos, röhögős, altesti poénokban és sörhabban úszó, majd naplementés giccsben feloldódó közhelyparádéban oldaná meg, itt azonban a ’46-os (!) születésű, esőfilmes rendező (Foner korábban főleg producerként dolgozott) finom ízléssel, szolid humorral, de szókimondó éleslátással rajzol kettős portrét a két még szűz barátnőről. A célkeresztben főleg Lilly figurája áll, az immár húszéves Dakota remek is benne, igazi, raszteres karakter. A többiek amolyan halvány, pasztellszínekkel felkent, csupán egy-két határozottabb vonással jellemzett alakok, de ez ezúttal egyáltalában nem baj, hiszen pontosan illenek a történet sodrához, hangulatához. Apró, személyes világmegváltó történet bontakozik meg a szemünk előtt, amiben tényleg nincs semmi különös – egyszerűen jó látni azt, amikor a dolgok jobbra fordulnak. Az igen szerethető, csendes, okos, olyan “független filmes ízű” történet fényét olyan komoly nevek emelik, mint Ellen Barkin (Lilly kőkemény anyja), vagy a mostanában igen vicces méretű külsővel élő, magyar származású Richard Dreyfuss (Gerri vadliberális apja). Én feltétlenül ajánlanám e kedves kis filmet megtekintésre annak, aki be tudja szerezni.

Asanisimasa: 7/10