Miután már mindenki keni-vágja, hogy milyen módon kellene megoldani az Európát elérő menekültáradatot, ki és mi az oka mindennek és kinek-minek áll ez az egész érdekében, igen keveset foglalkozunk (maximális tisztelet a kivételnek!) azzal, hogy vajon mi lesz ezekkel a szerencsétlenekkel, akik jószerint gyalog, vagy valamilyen ad hoc közlekedési eszközön nyomorogva elérik az áhított Ígéret Földjét? Mi vár rájuk a Paradicsomban? Nos, valami hasonló kérdést feszeget Chris Weitz 2011-es filmje is, melynek címszereplője (A kertész) egy illegális mexikói bevándorló a mai Los Angelesben.

Természetesen, a mexikóiak (és egyéb latinok) USÁ-ba való tömeges migrációja, okait, méretét és egyéb sajátosságait tekintve, nem teljesen feleltethető meg az európai muszlim exodusnak, azért az az “életpályamodell”, amit e filmben például negyvenes, szerény és szorgalmas Carlos (Demian Bichir), a kertész megél(ni kényszerül) LA-ben, nagy vonalakban ugyanaz, mint az Ahmeddel, vagy Ibrahimmal történik (majd), mondjuk, Frankfurtban, am Main. Feketemunkát végez földije mellett, a köztudomásúlag igen kemény amerikai idegenrendészet és adóhivatal éberségét kijátszva, folyamatos veszélyben saját, anyagi javak birtoklását igen lazán értelmező honfitársainak fenyegetettségében. Carlost egy dolog hajtja, hogy tinédzserkorú fiának jobb élete (erre utal a film eredeti címe) legyen, mint amilyen neki rendeltetett. Luis (José Julián) azonban nagyon gyorsan lett nagyon amerikai átlagdiák, akire identitása nyomasztólag hat, szégyelli apját, apja foglalkozását, miközben erősen kísérti az amerikai latin családok fiúgyermekeit új családként befogadó, azonban életveszélyes közösség, a gang. Carlos -amerikai tartózkodását házassággal legalizáló, jó anyagi körülmények között élő húga segítségével- végre megveszi földije furgonját és kertészszerszámait, hogy saját lábára állva elkezdje a felkapaszkodást a társadalmi ranglétrán. Első “önálló” munkanapján azonban első alkalmi segédmunkása ellopja a járgányt, valamint összes szerszámát. Carlos összezuhan, de másnapra fogát összeszorítva elindul, hogy visszaszerezze kocsiját, becsületét és fia jövőjét…

Természetesen, a hívő muszlim közösségben ritka a lopás (amit az iszlám törvények igen szigorúan büntetnek is), de mégsem nehéz beleképzelni Carlos helyzetébe az ő (illetve, bármilyen nációjú menekült) érzelmeit, gondolatvilágát, átérezni lehetőségeit. Miközben van fedél a fejünk felett, a hasunk is tele, s bár a jövő számunkra is igen borús, azért pontosan látjuk, hogy illegális menekültként egy idegen nyelvű, más kultúrájú országban mennyire rettenetes lehet élni, és azt még elképzelni sem tudjuk, milyen szörnyűségek vezethetnek odáig, hogy egy érett, meglett ember vállalja ezt az emberileg mélyen megalázó, rendkívüli kitartást, alázatot és kivételes eltökéltséget, szorgalmat, találékonyságot és lelkierőt kívánó életet. Ez a film Carlos (akinek megformálásáért Bichirt Oscar-díjra is jelölték) történetén keresztül hiteles környezetábrázolásban, hiteles karakterekben képes megmutatni egy sorsot a millió hasonló közül, és bár a cselekmény fordulatai olykor kissé kimódoltnak hatnak, egy percig sem merülhet fel, hogy hamis képet látunk.

A valóságban, sok ezer kilométerrel keletre, Frankfurt am Mainban Ahmed és Ibrahim ugyanezt a küzdelmet folytatja fűszeresboltjáért, kebabsütő büféjéért, szőnyegstandjáért, vagy akár azért, hogy újra fogorvosként, eredeti, Damaszkuszban gyakorolt szakmájában dolgozhasson, és Abunak, a fiának éppúgy nagy kísértés lesz a közösség környékén lebzselő, furcsa gondolatokat hirdető szakállas ember szavai, vagy akár a menő cuccokban, jó kocsikban parádézó, bűnös utakon járó, már a szabad Európában született fiatal muszlim-hitű testvérek csábításai. Luis, a filmbeli mexikói bevándorló fia döntött, egy csomó más mexikói bevándorló másként döntött, mint ő – nincs kétségem, hogy Ahmed, Ibrahim és a többiek fiai is meghozzák döntéseiket, ki ilyet, ki olyat. A befogadó társadalmon múlik azonban, hogy mely döntések lesznek túlsúlyban. Az igazság mindig ott van, ahol jobb az élet – ez egészen bizonyos.

Asanisimasa: 8/10