Az U.N.C.L.E. embere (The Man from U.N.C.L.E., 2015) – Guy Ritchie új filmje egy hatvanas évekbeli tévés kémsorozat remake-je. A külcsín alapján egyfajta stílusbravúr, hiszen a helynén van benne minden, a színek, a cselekmény (bár a hidegháborús orosz-amerikai meccs ebben a formában lefutott már, a jelenlegi formában pedig nem ilyen), a korhangulat, a környezet megteremtése – csak hát minek mindez? Jelen pillanatban is legalább 4-5 hasonló kategóriájú és témájú kémtörténet fut a mozikban, az épp kifutottakról nem is szólva. Mint Szaharában a homok. Ráadásul, a karakterek sem túl markánsak, a cselekmény pedig alulról súrolja a legostobább Bond-filmek színvonalát… Mondom ez úgy, hogy a film, önmagában mégis szórakoztató, izgalmas és látványos, bár egyáltalán nem olyan, illetve nem úgy humoros, mint Ritchie korábbi filmjei… 6/10

Kötéltánc (The Walk, 2015) – Az igaz, hogy Robert Zemeckis nem igazán csinált többet, minthogy megcsinálta Philippe Petit WTC-táncának (a pali anno kötélen sétált át az éppen átadás előtt álló WTC tornyok között, engedélyek és ami a fő, biztosítás nélkül), illetve az azt elmesélő, Oscar-díjas Ember a magasban című dokumentumfilmnek a látványfilmes, hollywoodi verzióját, de valahogyan én már megint más filmet láttam, mint a honi kritika nagy része. Hányni ugyan nem hánytam, bár nem IMAX-ban néztem a filmet, de véleményem szerint minden benne van, ami egy ilyen filmbe kell. Látvány (Dariusz Wolski) valóban lélegzetelállító, a cselekmény szépen ível fel a hosszú, és elemelkedett fináléig, melynek végén még fújhatunk is egyet, valamint az emberfeletti teljesítmény iránt érzett meghatottság könnyeit is nyugodtan kitörölhetjük szemünkből, hogy más meg ne lássa gyengeségünk. Nehéz lenne ezt a történetet úgy megcsinálni, hogy a tényeket figyelmen kívül hagyjuk, azok pediglen ott vannak a filmben. Joseph Gordon-Lewittnek pedig van olyan fura kisugárzása, hogy simán elhiszem neki Petit figuráját. Én bírtam ezt a filmet (is), bár nem olvastam el róla előtte semmit… Viszont annak néztem, ami. 8/10

Solino (2002) – Giuseppe Tornatore modorában készült ez a film, mely kezdettől fogva tobzódik a tipikus olasz közhelyekben. A család spagettit eszik, miközben mindenki ordít mindenkivel, a családfő atlétatrikóban ül az asztalfőn, és nem akar dolgozni, mert piszkos lesz a keze… Aztán megnyitják saját pizzázójukat és egyre inkább az az érzésünk támad, hogy azért emlékszünk a film minden egyes jelenetére, mert mind, egytől egyig igaz és valódi. A török-német Fateh Akin e korai filmjében németországi olasz vendégmunkásokkal mesélteti el saját történetét, sok-sok érzéssel, humorral, mély humánummal és egyenes, őszinte bájjal. Tök mindegy, imádtam. 8/10

A hang ereje (One Chance, 2013) – Véleményem szerint, a modern televíziózás egyik ikonikus képsora az a jelenet, amiben Simon Cowell, a Britain’s (stb.) Got Talent, X-faktor, és ki tudja még mennyi tévéshow kitalálója és jogtulajdonosa, valamint alkalmi partnerei a szó szoros értelmében leteszik arcukat egy köpcös, pufók arcú, rendetlen fogazatú pali előtt, akinek a torkából úgy szakadt fel Puccini híres áriája, a Nessum Dorma, hogy azt tényleg nehéz könnyek nélkül megállni. Az operaszínpadokon nyilván vannak sokkal jobb énekesek is, mint Paul Potts, aki a show idején egyszerű telefonbolti eladó volt, de ott, akkor, abban a showban, abban a “médiakörnyezetben” valóban csoda volt megszólalása. Ehhez képest, az eddigi életéről készült film – David Frankel rendezése – mindent kihozott ebből a csodás sztoriból, amit ki lehetett hozni jó ízléssel. Éppen a megfelelő mértékben keverednek a munkáskörnyezetben játszódó angol realista filmek legjobb hagyományai az e történetből kihagyhatatlan, cukros romantikával. Boldog ember az, aki ilyen mélyről küzdötte fel magát, mint Potts, de még boldogabb az, akiről életében ilyen mértéktartó, becsületes film készül. 8/10

Bosszúállók (The Avengers, 1998) – Ez nem a Marvel-művek Vasemberes Bosszúállókja, hanem egy hatvanas évekbeli brit tévésorozat remake-je, ekképpen elsősorban a(z első) James Bond-filmek, az Angyal, vagy a Minden lében két kanál (The Persuaders!) című sorozatok e Bosszúállók közeli rokonai. ’98-ban még menőnek számító lineup, a 60 millió dolláros költségvetés és minden firlefranc mégsem eredményez jó filmet. Ez egy meglehetősen kaotikus, mégis bárgyú, bugyuta világmegmentős mesefilm, kényszeredett és közhelyes poénokkal. 3/10

A kis herceg (The Little Prince, 2015) – Nos, a velünk lévő hétéves számára, saját elmondása szerint, jó volt, de szerintem azért nem volt minden számára teljesen világos. Bár az az igazság, ilyen idős koromban én sem tudtam mit kezdeni Antoine de Saint-Exupéry klasszikusával, és nekem is a kalap ragadt meg, meg a picike bolygón az a nagy kis herceg… Fontos dolgokról van itten szó, ugyanis, amihez azért kell élni kicsit. Bár az üzenet tényleg kétmondatos. Ez egy elég jó adaptáció, ami a könyvhöz kapcsolódik, az igen jó, és főleg hiteles is, a kissé bő lére engedett kerettörténet viszont sablonos, túl banális és így unalmas is. Kétszer sírtam. 7/10

Dínó tesó (The Good Dinosaur, 2015) – A velem lévő hétéves (ugyanaz, mint az elébb) állítólag nem félt, de azért voltak elég durva jelenetek, kettéharapott testek, effélék. Amúgy ebben az új PIXAR-filmben semmi szín alatt ne keressünk paleontológiai, illetve evolúciós hitelességet, mert elég nagy a katyvasz ez ügyben. A western ismert kliséi viszont szépen át lettek transzformálva néhány millió évvel korábbra, de kár hogy aztán a klisék klisék maradtak… A táj azonban fantasztikus, grafikailag is. 3/10