Nos, nem kertelek, már csak azért sem, mert a francia-kanadai művészfilmes sztár Xavier Dolan sem kertel, legújabb, mindössze 97 percnyi ömlengésében filmjében: ez a mozi kizárólag azoknak való, akik valamilyen okból kifejezett érzéki vágyakat éreznek Vincent Cassell, Léa Seydoux, Marion Cotillard, vagy éppen Gaspard Ulliel iránt. A szinte kizárólag arcközelikből és -szuperközelikből építkező film (az operatőr André Turpin heroikus munkáját tudom csak dicsérni egyedül ebben a produkcióban) tobzódik ugyanis az említett sztárok arcának makrófelvételeiben, szinte kanyontúrán vehetünk részt a fülek kacskaringós vájataiban, szánkázhatunk Marion Cotillard nyakán, szlalomozhatunk a bőrön hajladozó kis pihék, illetve Cassell és Ulliel esetében a borosták között. Szinte zavarba ejtően sokat látunk szemeket, rettenetet, mély szomorúságot, dühöt, vagy csak zavarodottságot bennük. Sok könnybelábadó szemet. Szinte nincs is totálkép a filmben, talán egy-két szekond – csak közelik, közelire közeli.

Ez az amúgy konzekvensen végigvitt vizuális koncepció ugyan hatásos egy darabig, főleg, hogy szép, de legalábbis érdekes arcokat látunk, kitűnő színészek arcait, de egy idő után mégis menthetetlenül fúl az unalomba a film – főleg, hogy a cselekmény szintjén alig történik valami. A sok premier plánból összerakott képi dramaturgia ráadásul rendkívül nyomasztó, klausztrofóbiás hatással is bír, ugyanis senki nem bír huzamosabb időt tölteni bármily szimpatikus, de mégiscsak idegen személy intim közelségben.

Tizenkét év távollét után érkezik haza családjához a fiú (Gaspard Ulliel), akiről rögtön kiderül, hogy drámákat ír és meleg. Várja őt a családja, a mama (Nathalie Baye) süt-főz, a hugi (Léa Seydoux) izgalmában jól beszív, a tahó bátyus (Vincent Cassell) pedig pont olyan faszkalap, mint amilyen faszkalap rokon minden normális családban van. A bátyus kissé zavarodott felesége (Marion Cotillard) meg nem tudja, mi van. Mi, nézők viszont már ekkor tudjuk, hogy mi lesz, ugyanis a szituáció kézenfekvő: Louis, a fiú valami fontosat jött bejelenteni. Mivel tudjuk, hogy meleg, tudjuk, hogy drámaíró, csakis két dolog jöhet szóba, vagy megházasodik, de akkor hol a boldog ara, vagy pedig halálos beteg…

Nos, a végére nagyon költőien, vagy ha akarom, rettenetesen giccses, közhelyes fordulattal kiderül, mi van szegény Louissal, de nem fogunk meglepődni. Hiszen már a film címe is Ez csak a világ vége. Nem történik az égadta világon semmi, mindenki összeveszik mindenkivel, hugi szív, bratyó ordít, sógornő néz, Louis is néz és szomorú.

Én is szomorú vagyok, hogy miért kellett ezt a néhány szimpatikus, tehetséges színészt kitenni ennek a mérhetetlenül világfájdalmas ömlengésnek. Dolan filmje Cannesban elnyerte ugyan a Zsűri nagydíját és az Arany Pálmára is felterjesztették, de ezt tudjuk be a franciák kötelező önfényezésének, hogy egy olyan filmet, amelyben legjobb színészeik játszanak, azt valahogyan díjazni kell, valamint tudjuk be a fesztivál közismerten mély sznobizmusának. Ez valójában egy igen túlértékelt film, blöff, sőt giccs. Méghozzá a legrosszabb fajtából, abból, ami művészetnek álcázza magát. 2/10