Egy normális világban tényleg nagyjából erről kellene szólnia a manapság lecsengőnek tűnő menekültválságnak, mint amennyi ebből az Üdvözöljük Norvégiában! című filmből is kitűnik. Ugyanis az teljesen természetes, hogy valamennyire tartunk az ismeretlentől, de természetes az is, hogy az élet nem habos torta és bizony igen keveseknek adatik meg az élethosszig tartó, akadálymentes életvitel. Viszont éppen azért vagyunk a földi élővilág -papíron- legértelmesebb faja, hogy az akadályokon felülemelkedve leküzdjük azokat, hogy tovább élhessünk.

A nálunk elsősorban a 2009-es Titanic Filmfesztivál Hullámtörők-díjával jutalmazott, jeges vodkában úszó Észak című bemutatkozó filmjéről ismert, norvég Rune Denstad Langlo ezúttal a menekültválságot veszi górcső alá épülő életművének harmadik mozijában, amely nemcsak nálunk okozott óriási galibát, hanem a messzi északon is, a gazdag, jóllakott Északon is. Persze, ott nem úgy kezelik a problémákat, ahogyan nálunk, hűbelebalázs módjára, cirkusszal és tömeghisztériával – talán, ha Langlo kicsit sietett volna ezzel a filmmel, akkor kötelező jelleggel le is lehetett volna vetíteni a magyar lakosságnak, megelőlegezendő a minapi hosszas, megalázó, embertelen és mindenkinek kínos cécót, amit a politika kreált ebből a tragédiából. Az Üdvözöljük Norvégiában! ugyanis olyan jóleső, paraszti éleslátással fogja meg a témát két marokkal, hogy az bizony pontosan meg van ragadva, ott, ahol azt a legbiztosabban lehet tartani. Szó sincs “migránssimogatásról”, de vérnősző rasszizmusról sem: emberekről látunk egy helyes kis történetet, akik élni szeretnének, ha lehet, békében.

A történet főszereplője, Primus (Anders Baasmo Christiansen) valahol az isten háta mögött, de még Lappföldtől innen él feleségével és tinédzser lányával. Olyan, mint egy teljesen átlagos vidéki magyar: a menekültekről azt gondolja, hogy sárkunyhókból, a dzsuvás Afrikából jönnek ide hozzá, a csodás, jeges Norvégiába, hogy csak a bajt keverjék. Ismerjük a figurát. Viszont, ahogy Primus megneszeli, hogy a norvég állam fejkvótát fizet a legális menekültek után, rögtön nekiáll egy korábbi, becsődölt vállalkozásából rajta maradt üres épületekből menekültszállást teremteni. Szó sincs luxuslakosztályokról, valamelyik szobán még ajtó sincs, az áramellátás akadozik az épületben penészszag terjeng. Jó ez, a sárkunyhónál ez is jobb! – gondolja Primus. Rövidesen meg is érezik az általa felvállalt 50 fős, sok vallású és ugyanennyi nemzetiségű menekültkülönítmény, és a férfi csak ekkor döbben rá, mit vállalt magára. A nyelvi nehézségek csak hagyján, de a menekültek, akik valójában a norvég hatóságok számára is csupán felesleges koloncnak bizonyulnak, maguk sem tudják, mit keresnek a hóval borított, fagyos tájon. Mivel foglalkoznak itt az emberek?

A különböző kultúrák ütköztetése mindig is kiválóan kiaknázható lehetőség egy jó komédiához, ez a szituáció pedig különösen az, tekintve a menekülttéma “forró” jellegét. A kihűlőben lévő házasságában tipródó Primus jó alany ehhez, hiszen semmi más dolga nincs, mint reflektálni az előtte tornyosuló problémahalmazra. Meg is küzd becsülettel, elsősorban a saját előítéleteivel, másodsorban -némi segítséggel- olyan problémákkal, mint a siita-szunnita vallási ellentét, a leginkább csak a labdarúgás iránt érdeklődő menekültek “oktatása”, vagy éppen a saját, elfuserált élete. Langlo okos humorral, de a probléma összetett voltára, és a benne rejlő, mély emberi drámákra is tekintettel meséli el ezt a kis történetet, mely a rendelkezésére álló másfél órában is lényegesen több empátiát, humánumot, igazságosságot és lényeglátást közöl, mint mondjuk a magyar kormány ijesztően drága és bosszantóan felesleges menekültellenes politikai kampánya. Picit ugyan késik a film, de remélem, azért még nem késett el. 8/10