Alaposan átgyúrta Dragomán György világsikerű regényét az azt megfilmesítő angol filmes-házaspár (Alex Helfrecht és Jörg Tittel), de nem csak átgyúrta, hanem meg is húzta és le is csupaszította. A fehér király cselekménye immár nem a múlt század nyolcvanas éveinek Romániájában, Ceausescu kommunista diktatúrájának végnapjait megelőző időkben játszódik, a helyszín nem Marosvásárhely, hanem egy közeljövőbe (rém)álmodott, fiktív diktatúra, mely leginkább a mai Magyarországra hasonlít, és nemcsak azért, mert a film kizárólag magyarországi helyszíneken (a Duna-kanyarban, a Szentendrei-sziget csúcsán, a zsámbéki volt rakétabázison és más, hasonlóan jellegzetes helyeken) forgott.

A sztori nagyjából ugyanaz. A 12 éves Dzsata apját a srác szeme láttára hurcolják el az állam ügynökei, hogy hírt se kapjanak róla. Dzsata ugyanúgy megvívja kis csatáit, kalandjait, mint a könyvben is, ugyanolyan romantikus naivitással és az apja iránti feltétlen rajongással nézi a körülötte lévő -igen szörnyű- világot (kicsit hasonlóan Kertész Köves Gyurijához), ami viszont immár kitalált világ, melynek elemei a disztópiák ismert közhelyeinek, jelképeinek és motívumainak egyfajta variációja. Tételesen benne van a filmben mindaz, amit Dragomán oly ügyesen láttat regényében a diktatúrák sajátosságáról, hogy az átlagemberek mennyire gyámoltalanul dőlnek be a hatalom agresszív agymosásának, az autoriter iskolarendszerek egyoldalú, erőszakközpontú nevelési metódusainak, annak a rettegő félelemnek, amit nálunk “csengőfrásznak” hívtak és tulajdonképpen benne van az is, hogy mindezek ellenére azoknak, akik egy ilyen rendszerben kényszerültek leélni gyerekkorukat, azért voltak jó és vidám pillanataik is. Azonban ettől a film még köszönőviszonyban sincs Dragomán regényével.

Pedig a lehetőség mindvégig ott van benne, ugyanis tényleg igen “fílinges”, ahogyan megteremtődik ez a fiktív diktatúra, bár igen nehezen tudok elvonatkoztatni attól, hogy elég jól ismerem azokat a helyszíneket, ahol a film forgott. Még katonaként egy hadgyakorlaton jártam az akkor még működő rakétabázison, s később, a ma már alternatív, kísérleti színházi központként ismert rakétasilókról nekem is az jutott rögtön eszembe, hogy itt valami utópikus horrort kell forgatni. A visegrádi várról viszont nem gondoltam, hogy valaha egy óriási szobor talapzatául fog szolgálni, amely egy valaha volt hős alakját emeli az égnek, egyfajta Sztálinként. A lepukkant, elhagyott laktanyák raktárépületei és düledező őrtornyai, rég megszűnt termelőszövetkezetek rozsdás, mára már működésképtelen gabonasilói ismerős, mai rémálom képzetét keltik. Működhetne bennük ez az átírt történet is.

De nem működik, mert az alkotóknak szemmel láthatóan fogalmuk sincs egy valódi, igazi, brutális és tényleg életveszélyes diktatúráról, amit tudnak, azt olvasmányaikból és filmélményeikből tudják – és ezekből építkeznek, nem saját “élményekből”, mint Dragomán. Afféle építőkockákként rakják egymásra a szépen megtervezett, lemásolt kockákat, ám ezeket nincs, ami összetartsa. Látszik az igyekezet, de csak annyira, mint a szorgalmas tanuló felelete: megtanulta a leckét, fel is mondja, de valójában fogalma sincs, miről beszél. A gyerekszínészek szépen játszanak, de a felnőttek szinte leesnek a vászonról, olyan idegenül festenek rajta (és főleg, amikor megszólalnak!). Kár ezért a filmért, mert az alapanyag ennél jobbat érdemelne, még akár egy ilyen átfogalmazott változatban is. És az már csak hab a tortán, hogy ma Magyarországon simán lehet olyan helyszíneket találni, melyek különösebb átalakítás nélkül alkalmasak egy jövőbeli szörnyű, élhetetlen világ bemutatására. 5/10