Nem tudom, történt-e hasonló eset a sztálini Szovjetunióban, mint ami a film elején látható (egy hangfelvétel, pontosabban a főtitkár kedvéért megismétlik az egész Mozart-hangversenyt), de simán el tudom képzelni. Ennél abszurdabb dolgok is megestek a személyi kultuszok félelemtől átitatott légkörében. Például az sem sokkal hihetőbb (holott tény), hogy a generalisszimusz fél napig feküdt a padlón szélütötten, összevizelt pizsamában, mire végre orvost hívtak hozzá. Előbb riasztották a pártvezetést és az állambiztonságot, orvosi ellátás pedig csak akkor kerülhetett szóba, amikor  határozatképes lett a társaság.  Armando Iannucci  rendezőnek illetve a szüzsé alapjául szolgáló képregény szerzőinek nem kellett különösebben kiszíneznie a valóságot – lévén a rendszer önmaga paródiája. De tudunk-e rajta nevetni?

A Sztálin halálán feltétlenül, bár nem mindig érzünk rá késztetést. Tipikus angol humor: sötét és intelligens, amitől az ember nem a térdét csapkodja, hanem a fejét fogja, miközben megállapítja, hogy ez azért durva… Ami az angolos eleganciát illeti, egyáltalán nem véletlen. A rendező olasz neve ellenére született skót, a brit politikai szatíra jeles művelője; olyan alkotások fűződnek a nevéhez, mint az Egy kis gubanc vagy az Emmy-díjas Az alelnök című sitcom. Legfrissebb munkájában ez a fajta börleszk-szerűség bizarr kontrasztot alkot az 50-es évek szovjet miliőjével, jócskán áthallásossá is téve a szövegeket. A film történethűsége ettől még nem szenved csorbát, többnyire a valóságnak megfelelően mutatja az eseményeket, és csöppet sem túloz.

A cselekmény a diktátor váratlan halála utáni hatalmi versengést mutatja be. A főszereplők a párt-és államvezetés nagykutyái, egytől egyig ismert (és hírhedt) történelmi személyek: Hruscsov, Berija, Molotov, Malenkov és társaik. Sztálin még meg sem halt, Berija máris kezébe veszi az irányítást – és a széfben rejlő titkos iratokat. Sajátos politikai balett kezdődik, kapkodhatjuk a fejünket, ha követni akarjuk (nem biztos, hogy sikerül).  A résztvevők óvatosan kerülgetik egymást, helyezkednek, szövetkeznek, keresztbe tesznek; a cél az utódlás megkaparintása. Papíron Malenkov (Jeffrey Tambor) a befutó, csakhogy Berija (Simon Russell Beale) gátlástalanul tör előre, és a ravasz Hruscsovra (Steve Buscemi) is oda kell figyelni.

Iannucci fekete bohózata nem a rendszer bűneit bagatellizálja, a gúnyolódás célpontja az embertelen hatalmi gépezet döntéshozóinak impotenciája, elképesztő kicsinyessége és korlátoltsága. A bagázs már látványnak sem utolsó; csupa elrajzolt karikatúra, méghozzá parádés szereposztásban. A mafla Malenkov mintha egy szovjet némafilmből lépett volna elő, Steve Buscemi eszméletlenül jó a dörzsölt Hruscsov szerepében, Berija kedélyes és félelmetes. (Azt sem hittem volna, hogy Michael Palint Pilátus után egyszer még Molotovként fogom viszontlátni.) A komédia mellett a tragédia is teret kap, napi rutin szintjén villannak fel a rendszer rémtettei: az NKVD vallatópincéje, politikai gyilkosságok, elhurcolások. Helyenként gyilkos iróniával tálalva, máskor azonban kizökkentenek ezek a képek, nehéz velük mit kezdeni egy szatíra kontextusában.

Hogy az oroszoknál és néhány szovjet utódállamban betiltották a vetítést, ékesen bizonyítja Iannucciék éleslátását és a film aktualitását. Kicsit egyenetlen, de rém szórakoztató mozi; gyors pörgése és az információk töménysége miatt második nézésre valószínűleg még többet mond. Egyszer azonban mindenképpen ajánlott. (8/10)