Szájer József alaptörvény-skribler és ex-EP képviselő világot megrázó Tapló Télapó-mutatványa után érthetően nem durranhat elég nagyot egy politikus-körökben játszódó tévésorozat. A való politikai élet ma van annyira bizarr, abszurd és szürreális, hogy azt írói fantázia képtelen meghaladni – hogy ez kinek jó és kinek nem, az nem ennek az írásnak tárgya. De a Roadkill című négyrészes, brit minisorozat még a hasonló témájú műfaji konkurenciához, illetve előzményekhez képest sem elég éles.

Persze, az is lehet, hogy David Hare író és Michael Keillor rendező nem is kívánta felvenni a versenyt, mondjuk, a Kártyavár első évadainak savas cinizmusával, Az elnök emberei aprólékos idealizmusával és tempójával és másokkal, lehet, hogy ők simán csak egy kedélyes, melodramatikus, amolyan ötórai tea és sütemény mellé való szériát kívántak letenni az asztalra. Mert nagyjából ennyi sikerült. Ma már nem hőkölünk vissza, ha egy népszerű politikusról kiderül, hogy emberi gyengeségei is vannak, mint ahogy az sem különös, hogy vannak még politikai rendszerek, ahol működnek bizony fékek és ellensúlyok, nem úgy, mint… tudjuk, hol. Az, hogy létezhet olyan konzervatív politikus, aki emellett hithű libertariánus is, az csak a hajdan kétmillió, de azért szerencsére folyamatosan csökkenő számú magyar fejben jelent feloldhatatlan ellentétet.

A sorozat tulajdonképpen egy bizonyos Peter Laurence nevű brit konzervatív politikusról szól, aki a történet kezdetén a közlekedési miniszteri posztot tölti be a kormányban, a végén pedig… de nem is ez a lényeg itt. Nem is a brexit kérdése, amit -bár a történet szerepli fiktív személyek- az alkotók elegánsan kikerülnek. Arról van szó, hogy egy működő, jobb világban a homo politicus élhet együtt korábbi hibáival, félrelépéseivel, ha azokat tisztázza magában, a közvélemény és életének szereplői előtt. Elsősorban a Roadkill tehát családi melodráma. Természetesen, nem tudjuk elhessenteni az állandó összehasonlítás kényszerét, de a cselekmény és a benne szereplők életének szervezése azért olyan, mint a Downton Abbey-ban vagy Az elnök embereiben, a párbeszédek olykor mintha úgy szeretnének pattogni, mint ahogy Aaron Sorkin küldi azokat (ez azért nem megy)… Hugh Laurie lazán adja a figurát és amúgy a széria, így négy részen keresztül (a közlekedési balesetből eredő, simán elfelejtett sérülés, illetve két, érthetetlen okból alkalmazott kamerabeállítás ellenére is) simán nézhető. Ha nincs éppen jobb dolgunk…