Mai szemmel nyilván már elszoktunk az efféle, “hosszúkás” moziktól… (Dehogy szoktunk, persze, az ennél is hosszabb Gyûrûk urát, Titanicot is benyeltük tokkal, vonóval, hogy másról ne szóljunk.) Nem nézőbarát Michael Cimino 5 Oscart nyert filmje, ez tény. De messze nem nézhetetlen, s ha vesszük a fáradtságot, hogy belehelyezkedjünk egy másik világba, van egy kényelmes fotelünk és nem isszuk tele magunkat mindenféle szarral, hogy aztán félóránként pisilni kelljen kimenni. Alapfilm A szarvasvadász, mind az USA Vietnam-parájának feldolgozásában, de alapfilm az amerikai, sőt, a globális filmművészetben is, ha van értelme efféle “billogoknak” egyáltalán.

A vietnami háborúról, Amerikának ebben való -dicstelen és tekintélyromboló- részvételéről azóta már sokan készítettek filmet, köztük igen jókat is, sőt, az igazság feltárásának szempontjából nézve, ennél még jobbakat is. A híres “orosz rulettes” jelenetsor, a vízalatti “gyilkos patkányok” ma már legfeljebb megmosolyogtatóan hatásvadász, békategóriás motívumoknak tűnnek. Sőt, önmagában már az öngyilkos orosz rulettnek, mint dramaturgiai vezérsodornak az alkalmazása is túlzásnak tűnik, függetlenül annak vélt/valós valóságtartalmától. A vietnami hátországban játszódó jelenetek, amelyek Nick (Christopher Walken) karaktere köré szerveződnek ma már szintén porosnak, közhelyesnek hatnak. A film ezen része számomra ma már unalmasnak, lerágott csontnak tűnnek, még akkor is, ha bőven emlékszem arra, hogy amikor a nyolcvanas évek közepén, az Ecseriről beszerzett, hangalámondásos kalóz-VHS kazettán látva a filmet simán padlót fogtunk mindannyian a laktanya kantinjában, ahol alkalmas ÜTI esetén a stúdiós srác filmekkel szórakoztatta a sor- és a beosztott hivatásos állományt. DE.

Abszolúte indokolt, sőt, kifejezetten lenyűgözött a menyegző órás jelenetsora, mint ahogy a fiúk hosszas részegeskedése, hiszen a film erről szól valójában: kik (voltak) azok  a srácok, akik ott Vietnamban harcoltak. Bemutatásukhoz idő kell. Kell, hogy zsongjon az ember feje az amerikai orosz lagzi hangzavarától, még ha nem is vedelünk közben vodkát. Kell, hogy zsongjon az ember feje a vaskohó fülsértő zakatolásától (Zsigmond Vilmos ezekben a jelenetekben remekel igazán, köszönhetően talán a még Magyarországon megszerzett filmhíradós tapasztalatainak), amelyben a fiúk dolgoznak, kell, hogy hosszan nézzük az utolsó szarvasvadászatot, de még a pisztolypörgetéses rulettet is, különben az egész katatón, amerikai átlagemberlét drámaisága vész el a filmből. Nos, ezek a bumfordi módon átlagos fickók (itt például amerikai oroszok…) harcoltak Vietnamban. Tűpontos látlelete a film a vidéki Amerika társadalmának, ami -bizton állítom- ma is pont ugyanilyen. A kohók talán bezártak, és vagy van helyettük más, vagy nincs – de Amerika “teste” ugyanez ma is. A film első és harmadik harmada kifejezetten lenyűgözött.

Lenyűgöző az is, ahogyan Cimino bánik a színészeivel. Ilyen eszköztelen, szinte civil jelenlétet nem nagyon láttunk korábban, de később sem például Robert de Nirótól, aki erre a filmre a lehető legnagyobb alázattal vált tökéletesen jellegtelen, átlagos vidéki sráccá. Ő a film címszereplője, de mellette mégis Walken, John Savage, a hiriges haver John Cazale és az összes, nagy számban itt-ott fel- és eltűnő mellékszereplő is látszik a színen. Mindannyian látszanak és ettől igazán tabló a film. Ettől nagyszerű. Ilyen film ma már nem készülhetne nagy, amerikai stúdióban, legfeljebb valami noname független produkcióban, hogy aztán a fesztiválszervezők íróasztalának valamelyik fiókjában, illetve különlegességeket fetisizáló filmblogokban végezze.