A különböző tévésorozatokkal és filmekkel foglalkozó fórumok évösszegző best of-listáikon rendre kiemelt pozíciót foglal el a Tönkretehetlek című széria, melynek első része mégis meglehetősen riasztóan hatott rám. Rendkívül trendi fiatalok mulatnak széles jókedvvel, harsányan és gátlástalanul, tömik magukba a különböző drogokat, tequilával kísérik le a mollyt, közben meg bömböl az a 12=1 tucat r’n’b zene, ami 24/24-ben ömlik szinte minden csatornán. Ezzel így önmagában azért még nem is lenne bajom, de valahogyan pusztítóan üresnek tűnt ez az egész cucc első látásra. De akkor mi a jó bánatért tartják ezt az izét 97%-ra a Rohadt Paradicsom című kritikagyűjtő oldalon?

Persze, a kritika is hajlamos bepucsítani a divatnak, van az a … nem is tudom, hogy mi, de azért mindig vannak “éleslátók”, renitensek. A 97% azonban brutálisan egyhangú ajnározás. Csakhogy Michaela Coel sorozata (ő írta, rendezte és a főszerepet is játssza!) a későbbiekben igazolja is a jó kritikákat: a tingli-tangli bevezető epizód csupán a szükséges felvezetés ahhoz a külső és belső pokoljáráshoz, amit a Coel által alakított, sok szempontból önazonos(nak tűnő) karakter megtesz az első évad végére. Ott ki van téve ugyan a “The End” és a szokásos évadzáró cliffhanger is elmarad, mondjuk azt, hogy az első évad így, egyben kerek egész.

Arabella (a fő karakter) menő influencer a neten, kemény, bevállalós észosztó csaj nő- és egyéb kisebbségjogi kérdésekben, rengetegen követik a twitteren. Felfigyel rá a mainstream média is, szerződést kap egy nagy kiadótól egy majdan megírandó könyvre, aminek elkészültével nem halad, mert mindig van fontosabb betépni valója. Aztán egy nap élesben, direktben történik meg vele a Prodigy Smack My Bitch Up című hírhedt/ikonikus videoklipje, csak még annál is durvább verzióban. A Tönkretehetlek a későbbiekben arról szól, hogyan lehet megélni, túlélni és feldolgozni az elszenvedett szexuális erőszakot. Coel ráadásul nem elégszik meg azzal, hogy elmeséli azt, hogyan élte meg a vele megtörténteket, hanem meglehetős ügyességgel és objektivitással ki is elemzi magát, megfejelve mindezt azzal, hogy egyfajta pszichológiai górcső alá veszi közeli barátait is. A legjobb barátnő wannabe színésznő, olyan lámpalázzal küzd, hogy rendre lebénul, amikor castingra jelentkezik. A legjobb barát már szinte kényszeresen pörög a Tinder melegek által látogatott “szobáiban”, egészen addig, míg egy napon a noname sorozatrandi az ő esetében is durva fordulatot vesz. Arabella társasága, de még családi körülményei is mind sérültek valahol, de Coel feltárja az ok-okozati összefüggéseket. Lendületesen, lényegre törően mesél, virtuóz dramaturgiával és első kézből hiteles szlengben, pontos, plasztikus karakterekkel és környezetben. A történetben kibomló sorsok, drogkarrierek, áldozatok, de az egész sztori is igazinak, megéltnek és feldolgozottnak tűnik, az utókor okulására és a sorstársak részvétteljes segítésére. Annyira őszinte és tehetségtől duzzadó Michaela Coel sorozata, hogy még az írással, az alkotással való szenvedését is úgy varrja a nemi erőszakot feldolgozó történetébe, hogy abból egy szál nem lóg ki. Ezúttal tényleg a múlt év egyik legfontosabb, legaktuálisabb és legerősebb sorozatáról van szó. Bár alapvetően másról szól, de bizonyos szempontból mégis összevethető a múlt év “nagy dobásának” tartott Eufóriával: a Tönkretehetlek még annál is erősebb, összetettebb és mélyebb.