Ha a tetszési indexeket nézem, nem verik a nézők a feneküket a falhoz ettől a fesztiválokon 2024-ben nagyon nagyot arató filmért: a sokmillió káposztafej legfeljebb jó közepes osztályzatra méltatja így bemutatója után két évvel A brutalistát. Persze, egy három és fél órás mozi eleve hendikeppel indul, főleg, ha az alapvetően -és mainstream mércével mérve- művészfilm, főleg, ha életrajz és manapság (ismét) főleg-főleg, ha zsidó tematikájú. Ezen nyilván nem fog sokat változtatni az sem, hogy most a Netflix tűzi fel kínálatába ezt a monstre filmalkotást – ami szerintem egyáltalán nem rossz mozi. Mint az ismeretes, a történet egy fiktív magyar-zsidó származású építész -Tóth László (Adrien Brody második Oscar-díját eredményező alakításában)- élettörténete a náci haláltáborból és Európából való szabadulásától élete végéig, mikorra is az Új Világban találja meg -igencsak rögös- útját a világhírig.

Brady Corbet filmje azonban nem elsősorban életrajz. Tóth László személye kitaláció, életének e filmben feltáruló mozzanatai azonban több, valóságban is élt művészhez kapcsolódhatnak. Viszont az az út, amin Corbet végigvezeti, az tulajdonképpen egy tipikus művészsors, amelynek egy művészethez nem különösebben értő, a különcséget és másságot nem különösebben toleráló, földhözragadt, pénz- és haszonelvű világban kell érvényre jutnia és sikereket aratnia. Ez a világ mi lenne más, mint Amerika, a maga mindent elsöprő, vadkapitalista lendületével, amit csak tovább tüzelt az, hogy ő a 2. világháború legnagyobb nyertese. Tóth első mentora, Van Buren (Guy Pearce remek, színészi értelemben szerintem jobb is, mint Brody) egy virtigli Aranypolgár, aki úgy játszik emberi sorsokkal, mint befektetéseivel. Tóth sorsában ő egyszerre megmentő és pusztító, kettejük kapcsolata pedig egy nagyívű kapitalizmus-kritika. Nem ideológiai alapú kritika, hanem érzelmi, indulati és művészi kritika. Szerkezete egy drámáé, prológussal, két résszel és epilógussal, ritmusa zenei (nem véletlenül kapott a filmzene is sok elismerést), képi világa koncepciózus, átgondolt és szervesen kapcsolódik Tóth filmbeli tevékenységéhez, művészi látásmódjához és gondolkodásához, miközben funkcionálisan el is meséli a történetet. Corbet rendezése pedig annyira elegáns és szabad, amihez kevés hasonlítható kortárs példát találni (talán Paolo Sorrentinót…). De nekem sokszor eszembe jutott Bódy Gábor Psychéje és Bereményi Tanítványokja is, meg egy csomó más olyan történet, melynek főhőse olyan szabálytalan forma, ami addig forgolódik és formálódik, mígnem a maga alakjára gyikicseli környezetét, ahelyett, hogy beleidomulna, mint az átlag. Nem közönségbarát mozi, nem is feltétlenül a hossza miatt, de egy alkotó ember számára mégis igen inspiratív lehet.