A Manifesto egy érdekes kísérlet, és valójában nem is igazán film, legalábbis a szó hagyományos, közhasznú értelmében. Eredetileg több-képernyős (multiscreen) videoinstallációként készült el a mű 2014-ben, amit egy évvel később mutatott be alkotója, az ausztrál-német Julian Rosefeldt az ausztrál film, videó és digitális művészeti nemzeti múzeumban, a melbourne-i Australian Centre for the Moving Image-ben (ott, a világ végén, még ilyen is van). Az a verzió, illetve az ott bemutatott videoinstalláció muszteranyaga 130 percnyi mozgókép volt, a most moziban látható verzió ez alapján lett összevágva amolyan kollázsként, picivel több mint másfél óra hossznyira. Az alapkoncepció szerint 53 különböző modern művészeti irányzathoz köthető kiáltvány, manifesztum kerül előadásra a különféle karakterekbe és különféle szituációkba bújtatott Cate Blanchett által – talán azzal a céllal, hogy Rosefeldt így próbálja meg definiálni, illetve megfejteni a modern gondolkodó és alkotó ember élethez, az alkotáshoz, a társadalomhoz, a művészethez és a világhoz viszonyát, vagy éppen azok értelmét, illetve értelmetlenségét (mert olyan is elhangzik) tegye idézőjelbe, illetve illusztrálja a megrendezett jelenetekben.

Blanchett nem először vesz részt ilyen arc- és alakváltó, különös projektben, hiszen alakította már ő magát, Bob Dylant is Todd Haynes I’m Not There című Dylan-életrajzában, itt azonban 12 különböző figurát kellett magából megalkotnia. A film nyitó- és zárójelenetét egy hajléktalan férfi szerepében vezeti fel, illetve le, de ezenkívül látjuk az Ascher Tamás Csehov-színészeként, tündekirálynőként és kozmetikumok reklámarcaként is ismert, Oscar-díjas Blanchettet elviselhetetlenül, szinte már parodisztikusan pozőr orosz koreográfusként, bábukészítőként, özvegyként egy temetésen, darukezelőként egy szemétfeldolgozóban, brókerként egy tőzsdén, gumiszkafanderbe öltözött amőbaként egy ismeretlen rendeltetésű laboratóriumban, pedáns háziasszonyként egy hálaadásnapi családi vacsorán, híradós hírolvasóként és külsős híradós riporterként saját magával beszélgetve, dekadens punkköltőként, iskolai tanítóként és remélem, nem hagytam ki semmit. A filmnek nincs sztorija, a jeleneteket a Blanchett által felolvasott, elszavalt, imaként elzsolozsmázott, elsuttogott és legtöbbször csak kikiáltott, teátrálisan előadott manifesztumok lendítik tovább, sorra véve az emberi szellem huszadik századi megjelenési formáit és területeit. Kezdjük az utazást Marx és Engels ma is érvényes tartalmú és üzenetű Kommunista kiáltványával, majd jönnek a híres izmusok, a futuristák, a szürrealisták, a dadaisták kiáltványai, majd a későbbi mindenféle dörgedelmek, beleértve Lars von Trierék Dogmáját is. Mindezeket erős hangulatú, lepusztuló civilizációt, elhagyott ipari monstrumokat, hightech tudományos laboratóriumokat, vagy éppen végletesen decens, kifinomult ízlésű belsőket mutató képeken látjuk.

Ez így elég katyvasznak tűnik, és valójában az is, hiszen a sokszor egymásnak is ellentmondó, vagy éppen egymásra reflektáló, egymással vitatkozó kiáltványok értelmezése önmagukban sem egyszerű, de főleg nem az ilyen mennyiségben és töménységben, hozzávéve az olyan zavaró nüanszokat is, mint például a dadaisták mindenféle értelmet, szövegkohéziót, logikát tagadó szómágiái, melyek pokolgépként robbantanak szét minden, addig logikusan felépített gondolat-, és összefüggésrendszert. De ahogyan például Godfrey Reggio Koyaansiqatsi-filmjei is sugallnak végül valamiféle megfogalmazható megfejtést, tanulságot, effélét, holott azokban egy szó sem hangzik el, csak zene szól és képek örvénylenek, úgy ebben a gondolat- és szócunamiban is kikristályosodik a végére valami “mondanivaló”, ami bár kissé közhelyes, de mint minden közhely, valahol a mélyén nagyon igaz is… (mondanám, ha előtte már ki tudja, melyik kiáltvány nem állította volna oly hamarosan, hogy az igaz, nem igaz, a valóság csak illúzió, stb.) 6/10