asanisimasa

Az egy dolog, hogy olyan ez a cucc, mintha Villanelle-t egy begombázott VJ rendszeresen belemixelné A besúgó egyetlen megmaradt évadába, de ennél sokkal fontosabb, hogy kevés ennél lazább és szórakoztatóbb történelmi tárgyú német produkciót láthattunk eddig, gyakorlatilag bármilyen médiumon. Kleo ugyanis a hajdani keletnémet titkosrendőrség, a Stasi magasan képzett bérgyilkosa, aki a berlini Fal ledöntése utáni napokban szembesül saját múltjával, jelenével és próbálja megalkotni jövőjét, miközben az immár eggyé vált Berlinben éppen szárba szökken a következő évtized pop- és underground kultúráját alapjaiban meghatározó techno-szcéna, a kommunizmusra felesküdött kelet-németek válnak egy csapásra bősz kapitalistává, ám az utakon még pont annyi Trabant és Wartburg pöfög, mint VW Golf vagy Opel Kadett.

Hogy aztán mi a szórakoztató ebben a tengernyi KGST gépcsodát, a Trabik és Wareszek mellett Simson Schwalbékat MZ Trophy-kat, Ladákat és Zsigulikat, ráadásul vadonatúj kiadásban felsorakoztató, ám valójában igen súlyos emberi tragédiáktól terhes korról szóló történetben? Elsősorban az a szemlélet, amivel az alkotók (Hanno Hackfort, Bob Konrad és Richard Kropf) ránéznek erre az időszakra, nagyjából ugyanaz, mint amivel nálunk Szentgyörgyiék készítették A besúgót. Akik még bőven átélték ezt a kort, főleg, ha valamilyen módon érintettek is voltak benne, azok -vérmérséklet és intelligenciaszint függvényében- akár még fel is háborodhatnak azon a laza, olykor kifejezetten pimasz, történész szemmel viszont egész biztosan pontatlan és felületes hangvételen, ahogy ebben a nyolc részben ábrázolódik a német (és európai) történelem egyik fontos pillanata. Akik viszont képesek elemelkedni egy picit a valóság smirglisimaságú sivatagáról, és képesek kritikus szemmel, okosan, de megmosolyogni, és néha igen, kinevetni a közelmúltjuk, esetleg gyermekkoruk nyomorát, sutaságát, bumfordiságát, azok jól fogadhatják Kleo (Jella Haase) történetét.

Meglehetősen vad ritmusban száguld át a széria a ’89-’90-es éveken, közben szól Nina Hagen, a Puhdys, a Scorpions oroszul, kelet- és nyugatnémet popslágerek, egy csomó kommunista induló, németül és oroszul, echte német szeletelős techno, tehát gyakorlatilag minden, ami e kort meghatározta zeneileg. Kleo kissé vaskosabb mint Villanelle, de akik (velem együtt) élvezék a Killing Eve-sorozatot, azok pompásan fognak szórakozni az ide/odautalásokon – és végül rájövünk, hogy Kleo egyáltalán nem vaskosabb Villanelle-nél, de hogy legalább annyira őrült és szeretnivaló, az biztos. Teljesen rendben van a mellérendelt untermann, a kétbalkezes Sven (Dimitrij Schaad) karaktere, lazán és minden németesnek tartott szögletesség nélkül hozza a figurát, ahogy a folyamatosan betépett technoguru Thilo (Julius Feldmeier) is viccesen beteg fazon, miközben a mellékkarakterek közül a magas pozícióban lévők, innen és onnan, szinte kivétel nélkül rajzfilmfigurák, elrajzolt, groteszk papírmasék. Nevetségesek, mint ahogy ennyi év távlatából az egész NDK (és a szocialista tábor összes többi országa) valahol tényleg iszonyú nevetséges volt. Akkor nem, de aki nem élt, vagy akkor született, ebből semmit nem érzett – ők már így képzelik, így képzelhetik el az egészet. Vagy így is. Én jókat röhögtem.

A második évad mintha picit komolyabban venné magát, mint azt kéne, vagy talán csak a rendszerváltás körüli bizonytalanság szele érződik? Nem tudom. Picit tán lassabb, kevésbé vicces, de amúgy mégis olyan, mint az első évad.

Nem tudom, hogy 50 év alattiak tudnak-e bármit is kezdeni A Kominsky-módszerrel, de hogy az 50 felettieknek, s főleg a még idősebbeknek receptre kellene felírni “fogyasztását”, abban biztos vagyok. Ugyanis kevés ilyen laza, életigenlő, de mégis cinikus, bölcs, egyben szomorkás, miközben elképesztően szellemes történetbe futhatunk bele a streaming-felületeken, melyek elsősorban a visszafordíthatatlan öregedéssel járó testi-lelki problémákat veszi sorba, mintegy módszeresen. A címben említett módszer névadója egy bő hetvenes drámatanár (Michael Douglas), egy világ életében léha, rossz férj, szerető és barát, szerencsétlen színész és kitűnő tanár, aki tulajdonképpen egy embert tűr meg maga mellett, a sivatagszáraz modorú, szinte már betegesen realista, bárki más számára idegesítően kocka -nála is idősebb- ügynökét (Alan Arkin). A két öreg jóbarát egymást folyamatosan baszogatva/támogatva pörgeti maguk előtt különböző okokból egyre problematikusabb életét, miközben gyerekek, volt- és éppen jelenlegi feleségek, tanítványok, boldog és szomorú életesemények okoznak egyre több akadályt.

Az egészség, a siker, a pénz és a boldogság relativitása az, ami mozgatja végig ezt a három évadnyi, legtöbbször a félórát sem elérő epizódokból álló sorozatot, melyet Douglas és Arkin megkapóan őszinte, érzelmes és vicces párosa dominál, nagyszámú híresség támogató jelenlétével: saját maga szerepében láthatjuk például Jay Lenót, Morgan Freemant, Allison Janney-t, Elliot Gouldot vagy Barry Levinsont, míg pl. Danny DeVito urológusként, Bob Odenkirk háziorvosként tűnik fel a történetben. És akkor nem szóltunk olyan szereposztási poénokról, mint A Nílus románcának megidézése Kathleen Turnerrel, aki itt is Michael Douglas partnere, csak éppen smirglimodorú exfeleségként. Remek színészi teljesítmények, egy bravúros, a valódi filmes közéletre, a politikára, a vallásra és szektákra, a színészi hivatásra és a színészi munkára, a sztárokra, és egyáltalán Hollywoodra kikacsintó utalásokkal teletűzdelt párbeszédeket sorjázó, nagyszerű sztoriban. Meghatódunk, sírunk, mosolygunk és röhögünk alatta az elejétől a végéig – életkortól függően magunkon vagy azon, mi vár ránk.

Miközben érteni vélem (és szerintem értem is), hogy mit akartak közölni, hogy miről akartak mesélni e minisorozat alkotói, és kétségem sincs afelől, hogy alapvetően jó szándékkal teszik ezt, mégsem tudom azt mondani, hogy az Eric jól sikerült. Ha nagyon egyszerűen akarok fogalmazni, akkor azt mondom, amit valószínűleg egy altright megmondó is kapásból eldurrant – miközben semmi nem áll távolabb tőlem, mint a fennhéjázó, cinikus turbójobber okoskodás. Viszont ez a néhány résznyi kis sorozat akkor is pont olyan, ahogyan a belvárosi luxusapartmanok tetőteraszain és belhalivúdi villák medencepartján elképzelik a hetvenes-nyolcvanas évek éppen berobbanó AIDS-ben, heroinban, alkoholizmusban, prostitúcióban, mélyszegénységben és a létező összes bűnben fortyogó New Yorkjának “mocskos utcáit”, bűzös sikátorait és émelyítő föld alatti világát. Szinte látom a drága elitegyetemek társadalomtudományi szakjairól terepgyakorlatra érkező hallgatóit, ahogyan fintorukat kasmírsáljukba rejtve háborodnak fel, hogy ez rettenetes, ezen változtatni kell, ezt meg kell mutatni az embereknek!

És milyen igazuk van ebben: valóban meg kell mutatni a nyomort, a mellékvágányra került életeket, a kilátástalan emberi sorsokat, azonban szerintem nem így, ahogyan az Ericben látjuk. Főleg, hogy ezen nyomorúságok csupán mellékszereplői a történet főszálának, egy alkoholizmusban tocsogó családi drámának, ami természetesen szintén valós, ráadásul globális probléma, de egész egyszerűen túl sok mellette a dekorációként használt többi, hasonlóan, vagy még ennél is súlyosabb probléma, sőt problémahalmaz. Az, hogy az egyik mellékszereplő természetesen afroamerikai, ráadásul meleg, ráadásul fehér partnerrel, aki ráadásul AIDS-ben haldoklik, ráadásul zsaru, a természetesen velejéig rasszista, homofób, a bűnözői alvilággal és a legfelsőbb politikai körökkel egyaránt szorosan összefonódó rendőrség kötelékében; az, hogy a hangos, részeg családi veszekedésből az egyszem gyerek egyenesen a föld alá, drogos hajléktalanok közé menekül, akik valami torz, dickensi fordulattal egyből eladni akarják “odafenti” pedofil perverzeknek; hogy a balhés, politoxikomán, amúgy kreatív és zseniális bábszínész apuka éppen a város dúsgazdag építési vállalkozójának egyszem fia, aki azzal, hogy bábszínész lett, valójában az apja által képviselt haszonelvű kapitalista világ ellen lázad, melynek eredményei éppen azok a mélyszegénységbe és hajléktalanságba csúszó társadalmi rétegek, akikhez kiszámíthatatlan részegeskedése miatt éppen saját kilenc éves fia menekül… Szóval, van itt minden, csakhogy ez már túl sok ahhoz, hogy a történet üzenetét elhiggyem. Szegény Benedict Cumberbatch lemehet akár a pokolba is közben, mégsem hiszem el neki ezt az egészet, ebben a környezetben. Sőt, a környezetet magát sem hiszel el így. Bár a film színes, mégis minden fekete vagy fehér és annyi valóban feldolgozandó és megmutatandó dolog van itt összehányva, hogy egyik kioltja a másikat. Le van tudva, mint valami kötelező penzum, mint valami naiv, buta cserkész- vagy úttörőcselekedet, azonban ettől még semmi nem lesz másként, csak a lelkiismeret, az marad tiszta. Ja, a mesében. Aránytalan, hamis, elkalibrált mese ez, s ez különösen bosszantó annak fényében, hogy milyen súlyú dolgokba kap bele, milyen leegyszerűsítő, gyerekes -bár nyilván jószándékú- buzgalommal.

Egy földönkívüli, miközben a földi emberek elpusztítását tervezi, űrhajótörést szenved – és egy isten háta mögötti kisvárosban köt ki, Coloradóban. Közhelyesnek tűnő alapötlet, de a Resident Alien -első évada legalábbis- komoly meglepetéseket rejt. Végy néhány régi, kultikus státuszú földönkívülis filmet, mint az E.T., a Kedves ellenségem és ilyenek, jól keverd össze olyan újabb filmekkel, mint a Men in Black, valamint tévésorozatokkal, mint a Strange Things, Miért éppen Alaszka?, Dr. House, Dr. Murphy; tálald és … röhögj, sírj, csapkodd a térded és hangosan hahotázz, ne ijedj meg, ha mindez egyszerre történik. Chris Sheridan sorozata minden szemponntból üdítő választás a hétköznapok szürkesége és a gyűlölködéssel teli közbeszéd ellenében.