asanisimasa

Mit csináljon az ember, amikor odakint döngetnek a perzselő negyven fokok? Mondjuk, keres egy havas-jeges, vagy legalábbis annak ígérkező filmet. Nos, hóban, jégben nincs hiány ebben a Hóember című, amúgy méltán elfelejtett, ám a Netflixen hozzáférhető alkotásban, téli norvég tájakban is hosszan gyönyörködhetünk, ám a borzongató élmány nagyjából ki is merül ennyiben, ami azért igen kevés, tekintve hogy alapvetően egy skandináv thrillerről van szó. Oké, negyven fokban, 28 fokra állított klímában jól esik azért ennyi is, de a műfaj alapvető klasszikusa, a norvég Jo Nesbø ennél többet, de főleg jobbat érdemel – főleg, hogy a történet alapjául szolgáló regény valóban tök jó, izgaalmas, fordulatos, stb.

A kortárs/közelmúlt krimiklasszikusait előszeretetettel birizgáló Tomas Alfredson Waugh, ráadadásul Martin Scorsese producerkedése alatt ezt a remek irodalmi alapanyagot ugyanis jól elcseszte (a korábbi Engedj be! című vámpíros mókát viszont bírtam). Ahogyan annak idején a John Le Carré-féle Suszter, szabó, stb.-t is, ezt is rendkívül érdekes szereposztással forgatta le: itt sem Michael Fassbenderen, Charotte Gainsbourgon, a megalázóan kevés mondatot kapó, de mindig remek Toby Joneson vagy J.K. Simmonson, Chloë Sevignyn vagy a régen látott Val Kilmeren múlnak a dolgok. Egész egyszerűen az eredeti regény szövevényes cselekménye, a fő- és mellékalakok ott szépen kibontott élettörténete csak kapkodva, elbarmolva, hiányosan adaptálódott a filmbe – a fprgatókönyv egész egyszerűen egy zagyvalék. Persze, egy skandináv krimibe, thrillerbe nem ártanak eredeti skandináv szereplők, de ez itt most tényleg csak kicsit vagy alig zavaró az elcseszett mese mellett. A film így azonban tényleg csak egy álmos, kánikulai délutánra lehet egyfajta megoldás, komolyabb esetekre borítékolható az elégedetlen bosszankodás.

Jól néz ki ez a film, simán elmenne egy bármilyen nagy hollywoodi stúdió által gyártott életrajzi mozinak: szépen, klasszikus modorban fényképezett Nagy András, mögötte két, hajdan igen jónak számító operatőrrel, a ma már inkább rendezgető Koltai Lajossal, valamint a produceri szcénát az utóbbi években lekaszáló másik Lajossal, a Tamással. Szép a Semmelweis látványvilága, a díszletek, a ruhák, a kellékek. Tulajdonképpen az egész film tök olyan, mint egy tipikus hollywoodi termék: felületesen nézve, csak úgy átlagos nézőként rábámulva működik és hat. Sajnos, pont annyira didaktikus is, pont olyan széles gesztusokkal, lassan formálva a szavakat, szépen artikulálva rágja a nézők szájába a mondanivalóját, hogy mindenki pontosan értse…

…azt, amit amúgyis tud: mossunk kezet. Na jó, hogy a megnyugtató kórházi ellátás feltétele az alapos higénia és a rendszeres fertőtlenítés. És hogy Semmelweis az anyák megmentője. A film végén ezt olyan élénk bólogatással vesszük tudomásul, mint amilyen hévvel a szegény statiszták rázzák fejüket, alátámasztandó a történet csúcsjelenetében a címszereplő tisztázását. Jónéhány efféle eltúlzott nüansz jön szembe velünk az eddig vezető úton, mosolygunk rajta, vagy éppen eltakarjuk a szemünk, hogy ne lássuk azt a néhány szemérmetlenül sokáig mutatott hosszan, eltorzult arccal, hisztérikusan sikoltozva vajúdó anyát, hiszen Hollywood így, ilyen hatásvadász eszközökkel dolgozik – tudjuk ezt mi is. A cselekmény hozzávetőleg hitelesen halad a már említetett hiteles környezetben a katartikus, és nemzeti büszkeségtől dagadó keblű végkifejletig (ahogyan Hollywoodban is szokás). Nem akadunk fenn eközben, hogy hősünk bár szívében magyar, származását illetően sváb. Arra is spongya, hogy a császármetszésről még nem hallottam, hogy függőlegesen, a gerinccel párhuzamosan messék… De nem is vagyok szülész-nőgyógyász, mégcsak bába sem. (Hollywoodban meg adott esetben halljuk az űrhajót, ahogy hasítja a világűrt innen négy parszekre, és a hatlövetű is lő vagy huszonkétszer, ha olyan hosszú a jelenet…) Megy a mese tehát, megyünk vele és ebben ennyi van, nem is kell többet várni tőle. A film teszi a dolgát, tanít, nevel és szórakoztat, Lenin elvtárs is csettintene elégedetten, még az alig rejtve végigvitt Jézus-párhuzam ellenére is. Jó a szereposztás, különösen a főbb mellékalakok (Györgyi Anna, Gálffi László, Lengyel Ferenc, Kovács Tamás) karakteresek, de a két főszereplő (Nagy Katica és Vecsei H. Miklós) is igyekszik becsülettel, miközben akad néhány vicces színészválasztás/párosítás is.

Elsőfilmesek típushibája, hogy amikor lehetőséghez jutnak, mindent bele akarnak zsúfolni bemutatkozó játékfilmjükbe. Mindent, amit a világról, a filmről, a filmnyelvről gondolnak. Breier Ádám viszont sikerrel elkerülte ezt a csapdát rendezői debütálásában, a Lefkovicsék gyászolnak című keserédes komédiában, amely ízlésesen, példamutató visszafogottsággal, személyes és érett hangon mutatja be egy zsidó vallási hagyományok szerint, ám messze nem minden bonyadalom nélkül lezajló gyászhét történéseit.

Igen okos az is, ahogyan kihozza döntetlenre a végkifejletet: a történetben ugyanis egy két lábbal, biztos alapállásban a földön álló, ám származásától és ősei vallásától igen távol álló, életét ökölvívó edzőként kiteljesítő apa (Bezerédi Zoltán), miután felesége (Máhr Ági) hirtelen meghalt, időközben éppen az apa “istentelen” és kemény életfelfogása miatt Izraelbe alijázott és ortodox hívővé vált fia (Szabó Kimmel Tamás) hazatértét és vallásos gyászát kénytelen elviselni, miközben őmaga is küzd a gyásszal. Kettőjük, a két, azonos gyökerű, de mégis teljesen eltérő értékrendszerű világ egymásnak feszülésében a 6 éves unoka (Leo Gagel) a katalizátor. Az itt látható végkifejletben minden más didaktikus és propagandaízű lenne, így viszont emberi és igaz tudott maradni. Ahogyan azóta sok recenzió és fesztiválok zsürije is elismerte, további erősségei a filmnek a rendkívül meggyőző és minden szempontból hiteles színészi alakítások, remekel mind Szabó Kimmel, mind Bezerédi, mind a kis Leo – azonban igen pontos karakterek a mellékfigurák is, pl. Zsiga, apa haverja (Török András) vagy az edzőterem feltörekvő üdvöskéje, Ferike (Váradi Roland) is. Bár a cím komor hangulatot sejtet, alapvetően ez egy meleg hangú, kedves, igazi “feelgood” mozi – elég szép nézettséget is produkált a mozikban, minden ellenszél dacára.

Mivel lengyel filmről van szó, természetesen egyből Krzysztof Kieślowski híres Három szín-trilógiájára asszociálunk, azonban ezúttal sajnos nincsen szó magasztos eszmékről, mint szabadság, egyenlőség és testvériség: egyelőre egy szín van csak, az is a gonoszé. Ráadásul A gonosz színei: Vörös csupán egy krimi a sok közül. Olyan skandinávos krimi, oszlófélben lévő, megcsonkított vízihullával, flegma, szplínes zsarukkal, hipermodern luxusvillákkal, no és a címben is említett entitással, a gonosszal, aki nagyon gonosz. Szürke, fakókék, maszatbarna.

Jobban megfoghatjuk azonban a dolgok velejét, ha egy filmtől távolabb fekvő területen keresünk analógiát: olyan ez a film a skandináv krimikhez képest, mint amilyen volt anno a Polski Fiat az olasz Fiatokhoz hasonítva. Tulajdonképpen teszi a dolgát, kicsit zörög valahol, valami fura korgás is hallatszik valahonnan, de el lehet vele jutni A-ból B-be – viszont azért az olasz Fiat, az az eredeti. Más kérdés, hogy az sem (volt) több globálisan egy alsó-középkategóriás népautónál. Tehát Adrian Panek filmje is teszi a dolgát, szépen beleviszi a nézőt a történet elején feltárt meztelen, megcsonkított vízihulla kapcsán a bűnös dolgok szövevényébe, ahol meg is vezeti őt egy picit, hogy aztán szűk két óra múlva ki is ráncigálja őt a napfényre. Eközben alig hagy elvarratlanul néhány szálat, s bár a flashbackes történetmesélő technika is “kotyogott” itt-ott, a színészek/karakterek többségére sem emlékszünk már másnap, azért nem ülünk a végén bambán magunk elé meredve, hogy ez akkor most WTF volt?! Néha ennyi is elégséges.