Alapvetően nincs semmi bajom régi történetek modernizálásával, legyenek azok akár bármilyen szempontból “szentek”, sőt, még a vulgarizálást is megengedem, ha az okos és pontos. Így az ógörög mondavilág több ismert történetét egybefonó brit sorozatot is érdeklődéssel vártam. A KAOS azonban nem jött be.
Tulajdonképpen arról van szó, ami az ógörög mondákban is, miszerint az istenek, van belőlük különböző szintű és rangú bőven, szval, az istenek szopatják az embereket. Ezt szerintem viszonylag simán át lehet konvertálni bármilyen hatalmasság kontra szegény nyomorultak-sztorira, akár a mában is. Ezt csinálják e sorozatban is, csak éppen az nincs igazán eldöntve, hogy most milyen hangilati előjellel csinálják… Néha véres brutálban nyomják, néha meg kretén Boratosban, máskor langyos romantikában, máskor pikírt abszurdban. Stb. Látvány oké, csilivili, nagyon színes, csicsa Netflix-dizájn, az alvilág meg eközben Ripley-s fekete-fehér. Nyolc rész, a cselekmény in medas res, viszont a végén nincs katarzis. Jól van, nyilván megy tovább, de valami kis picike, valami aprócska kis finálécska, azért csak kellene, mert az valahogy nem jön át, amit Orfeusz tesz szerelméért (megfosztva minden tragikus mélységtől, ami az eredeti, mondabeli törétnetben benne van…). Az egyelőre kevés, hogy Jeff Goldblum milyen jól hozza ezt a cinikus, nyegle, nyikhaj Zeuszt, hogy David Thewlis milyen jó Hádész (miközben ezt a karaktert már eladta párszor más történetekben), hogy Janet McTeer Héraként milyen érdekes keveréke Sharon Stone-nak és Emma Thompsonnak… Halvány Monty Python-utánérzések, főleg Prométheusz (Stephen Dillane) képernyőből kiszóló kommentárjaiban… De ennyi. Néha úgy érzem, mintha Borat menni Ógörögbe, de annyira meg nem vadul tapló.
Mi újat adhat a nézőknek egy olyan krimitörténet, mely kismilliomodjára meséli el a szegény gazdagok klasszikus és örök történetét, melyben a kívülről hibátlannak tűnő, irigyelt életű kiváltságosok belülről bizony rohadnak, aljasok és gonoszak? Nos, A tökéletes pár című, elég fényes felhozatalú Netflix-mini széria nem sokat – miközben azért a tisztes középszert azért megugorja. Ez azonban ilyen “fegyverzettel” nem nagy kunszt.
Az Elin Hildebrand bestsellere alapján készült történet alapvetően hozza a “ki a gyilkos”-típusú krimiktől elvárt fordulatokat, melyből itt ráadásul elég sok is van, de talán éppen ez a bőség a sorozat legnagyobb hibája, pontosabban, ebből fakadóan nem elég jó. Tulajdonképpen minden főbb karakterhez jár egy cselekménybeli fordulat, ám ezek nagy száma miatt az összkép meglehetősen pongyola. Pedig a dán Susanne Bier igen jó rendező, néhány éve még külön fesztivált is szenteltek munkásságának Budapesten; igényes, jó filmes, aki rendszerint határozott morális alapállással közli markáns mondanivalóját. Jó karakterépítész is, főleg női karakterei pontosak és erősek. A krimi műfaja sem áll távol tőle. Ez alkalommal is tulajdonképpen pontosan, bár ráérősen dolgozik, azonban a cselekmény karakterei, akik egy fényűzőnek ígérkező, majd egy baleset/gyilkosság miatt meghiúsult esküvőre érkeznek a decens tengerparti nyaralóba, olykor elnagyoltak, máskor “féloldalasak”. Persze, lehet az is, hogy csak ennyire vannak megírva… Természetesen Nicole Kidman a húzónév a produkcióban, de túl azon, hogy kozmetikailag porcelánmerev babaarcában már csak a szeme az, ami színészileg értelmezhető, karakteréről sem tudunk meg túl sokat, pedig a történetben ő a “méhkirálynő”, azon kívül, hogy a történet szerint híres, sikeres és gazdag írónő. A másik címszereplő Liev Schreiber, a férj, aki szintén féloldalas: ha nem gandzsázik, akkor iszik, mint a kefekötő, de hogy egyébként ki ő, mit csinál a történetben, azon kívül, hogy néha botrányt, máskor meg golflabdával célozgatja a lagúnában úszkáló vadkacsákat, vagy miket. Jó karakter, de főszerepre ennyi talán nem elég: ami viszont a kőgazdag házaspárról kiderül, s amit Bier egyébként el is mesél, az belefér egyetlen normál mozifilm-formátumba. A többi szereplő viszont márcsak egy-két vonás. A legkisebb fiú és a rendőrfőnök lánya közötti hamvas románc csak töltelék, mint ahogy a fentről levezényelt, arrogáns modorú nyomozónő karaktere is tulajdonképpen felesleges. A francia barátnő (Isabelle Adjani !) történetbeli szerepe is csak még egy nagy kanál hab az amúgy is habban úszó esküvői tortán, az indiai fiú is, miközben ezek saját kis történetei szervülhettek volna jobban is, ehhez azonban a cselekmény szövetét strapabíróbban kellett volna szőni. A legjobban kidolgozott talán a Dakota Fanning által alakított karakter, szerencsére. Arról azért nincs szó, hogy menti a projektet, mely összességében hozza a kötelezőt – az alkotóitól azonban talán többet vártunk.
Végre itthon, az interneten is üdvözölhetjük hosszú és sikeres világkörüli turnéja után ezt a filmet, mely valóban Magyarázat mindenre, de legalábbis egy-két dologra biztosan. Viszont szerintem nem azokra a dolgokra, amire sokan gondolnak: nem valami társadalmi leleplező karcolat a film, mégcsak nem is baloldalilibernyák propaganda, mint ahogy baloldalilibernyákoló kormánypropaganda sem. Reisz Gábor (pl. VAN, Rossz versek) filmje által elmesélt történet valójában arra lehet magyarázat, hogy miért van elege a mai 18 éveseknek belőlünk, jóval idősebbekből. Pont annyira nemzedéki film a Magyarázat mindenre, mint amennyire az volt Török Feri Moszkva tere is: itt is, ott is az érettségi körül zajlik a balhé, miközben a háttérben itt is, ott is komoly társadalmi-politikai zűrzavar zajlik. A Moszkva térben ugyebár az ún. rendszerváltás zajlott, miközben a történet főszereplői csupán szerelmesek voltak, csavarogni, szórakozni akartak és valahogyan le szerették volna tenni az érettségit, más nem igazán érdekelte őket. Közben meg éppen berobbant a negyven éve alatt egyre langyosabb szocializmusba a vérnősző vadkapitalizmus, no és egyébként is, Ki a tököm az a Nagy Imre?
Itt is szerelmes a sztori főhőse, Ábel (Adonyi-Walsh Gáspár), miközben Janka (Kizlinger Lilla) csak játszik vele, Ábel a történelem érettségin ül és néma, mint a hal. Meg sem tud szólalni… A vizsgabizottságból próbálnak segíteni, de Ábel meg sem mukkan. Amikor Jakab (Rusznák András) megkérdezi, hogy miért van a zakóján kokárda… Nos, ez az ártatlan/provokatív kérdés a történet kulcsmomentuma, ebből fakadóan indul el a szarvihar, pestiesen szólva. Szerntem nem teljesen egyértelmű, milyen szándékkal kérdezte fel a tanár Ábel zakóján felejtett kokárdát: úgy vélem, segíteni akart ezzel, miközben ugyanennyire benne van az is, ami a későbbiekben kibomlik. Ábel szülei, különösen építész apja (Znamenák István) hithű kormánypárti, kimondva fideszes (A film egészében nevén neveződik minden, ami a történet társadalmi, politikai hátterét képezi, Orbán Viktortól Szijjártó Péterig – nyilván ezért sem készülhetett el a film Magyarországon. A filmet a Nemzeti Filmintézet nem támogatta, a Proton Cinema készítette a szlovák MPhilms céggel, a szlovák filmes alaptól kapott anyagi támogatásból.), miközben a történelemtanárról is megtudjuk, hogy mennyire tipikusan balliberális irányú politikai meggyőződése. A kormánypárti sajtó, egy feltörekvő, fiatal erdélyi (!) újságírónő ambiciójától hajtva, óriási balhét kerekít a kokárda-ügyből, minek következtében egymásnak feszül a fideszes apuka, a libsi tanár és a mindennek, de főleg a kormányhoz közvetlenül bekötött tankerületnek megfelelni akaró igazgató (Kocsis Gergely). Egymásnak feszül az értelmiség, minek hamar durva üvöltözés a vége – és szerintem éppen ez a címben is említett magyarázat mindenre, hogy miért nem érdekli a “mai fiatalokat” az, ami a mi, idősebbek életét, mindennapjait alapvetően tematizálja. Ábel tökéletesen magára marad a zűrzavarban, miközben csak szerelmes szeretne lenni, csavarogni, élvezni az életet és igazából leszarja magasról, hogy NER, meg libsi, meg ipari forradalom és a többi, miközben mi, idősebbek megfojtjuk egymást egy kanál vízben, egy olyan vitában, amiben nem nyerhetünk, s aminek nyertesei elérhetetlen messzeségben, magas falak, állig felfegyverzett őrezredek és golyóálló szélvédők mögött sütögetik pecsenyéjüket.
Persze, eközben Reisz szépen keretbe foglalja Magyarország XXI. százazad első évtizedeinek korhangulatát, s bár a figurái, azok motivációi még a durva valósághoz képest is sarkítottak, kihegyezettek, de amit megmutatnak, az kurvára hiteles, mert tényleg ez van. Ebből a szempontból így, ahogy van, el lehet menteni a filmet a Történeti Levéltárba, mert ugyanilyen tanulságos lesz ezt megnézni száz, kétszáz év múlva, mint most. Már, ha lesz akkor itt még valaki…
Még a Hamasz 2023. október 7-i terrortámadása előtt készült ez az izraeli film, melynek “címszereplője”, Kiszufim egy Negev-sivatagbeli, mezőgazdasági tevékenyésget végző, békés kibuc, közvetlenül a Gázai-övezet mellett fekszik. A környék ma is gyakorlatilag háborús övezet, s az volt 1977-ben is, a történet idején, pedig akkor éppen a közel-keleti béke szellője lengte be ezt a véráztatta vidéket: Szadat, Egyiptom elnöke, az arab világ akkor egyik legtekintélyesebb politikusa Jeruzsálembe érkezett, mintegy megpecsélendő az 1973-as Jom Kippuri háború befejezését. Izrael népe ujjongva tapsolt a béke… reményének, mint azt a későbbiekben láttuk/látjuk. Keren Nechmad filmje azonban se nem háborús dráma, hanem egy teljesen szokványos, szinte banális, fiatalok között játszódó szerelmi történet, amelyek annyiszor lejátszódtak a világ bármely részén, ahol 18-24 éves fiatalok, fiúk lányok vegyesen, össze vannak zárva valamilyen célból.
E történet főszereplője néhány izraeli fiatal, fiúk és lányok, akik katonai szolgálatuk leteltével együtt elmennek a címszereplő kibucba, hogy a fegyvert kapára, kaszára cserélve dolgozzák ki magukból a háború szörnyűségeit. A film nagy része a kibucbeli élet szinte idillikus bemutatásával telik, hőseink temperamentumuknak megfelelően bonyolódnak szerelembe és szilaj szakításokba. Olykor lemennek a tengerhez fürdeni, máskor átmennek Gázába falafelt enni, mert az ott a legfinomabb… Semmi jele semmilyen veszélynek, az arabok rájuk sem hederítenek, ami konfliktus adódik, az gyakorlatilag a háborús pszichózis következménye csupán, azonban az ebben meghelenő szuszpenz hangolja át ezt az ártatlan, feelgood kis sztorit balladisztikus drámává. Ahogyan a történet szereplőit 1977-ben, úgy vág minket is arcon a palesztin-izraeli konfliktus kibékíthetetlen valósága az utolsó tíz perc sűrű iszonyatában. Nechmad azonban, minden általa pontosan és hitelesen bemutatott borzalom ellenére mégsem oszt igazságot, bosszúszomj sem fűti, sőt, éppen ellenkezőleg: Izrael békét kiáltó hangját hallatja.
Természetesen nem holmi száraz irodalomkritikai filmesszé az Amerikai irodalom, miközben témája részben mégis a mai amerikai irodalmi életben játszódik és igen pontosan jellemzi is a kortárs könyv- és általában véve kultúrakereskedemet, nemcsak Amerikában, de szerte a világon. Percival Everett és Cord Jefferson filmje emellett egy keserédes családi történet, aztán egy karriersztori is, de nem mellesleg, sőt elsősorban az afro-amerikaiak identitását érintő problematikának markáns artikulációja. A film felütésében egy íróként jeles, ám nem túl sikeres egyetemi tanárt (Jeffrey Wright) kirúgnak állásából, mert egyik szemináriumán azt a bizonyos n-nel kezdődő, feketéket negatívan érintő szót használta, nem téma, hogy irodalmi kontextusban. Egy túlbuzgó, kézzel-lábbal a cancel culture-ban hempergő fehér diáklány tette a dolgát és kirúgatott egy afro-amerikai tanárt. Érezzük az ügy kínos pikantériáját, ami a későbbiekben pikírt gunyorossággá finomodva belengi az egész történetet.
Monk, a kirúgott egyetemi tanár írói munkásságára koncentrálna, melyet a kritika ugyan elismer, de az olvasók nem olvassák. Ez az alapvető alkotói/művészi dilemma az, ami a történet másik fontos réteget képezi, hogy fel kell-e adni a minőséget azért, ha a közönség a könnyed, de felületes élményekre hajlandó áldozni a pénzét, a magasabb minőségre viszont nem költ? Le kell menni kutyába, hogy életben maradjon a művész? A film frivol és csúfondáros választ ad erre a kérdésre. És kicsit keserűt is, mint ahogyan keserű az, ahogyan a valóságban is afro-amerikai írók, akik nyilvánvalóan saját maguk alteregóját alkották meg Monk karakterében saját afro-amerikai létük dilemmáját fogalmazzák meg a film talán legfontosabb vonulatában. Ugyanis könyveket elsősorban a tehetősebb fehérek vásárolnak, akik talán még kíváncsiak is lennének a feketék életére, tipikus történeteire, eközben azonban csak saját sztereotípiáit kívánják az erről szóló könyvekben viszontlátni. A feketék drogosok, alkoholisták, bűnözők, műveletlenek, életük banális melodrámák közhelyes fordulatait idézik, ám ezt a nyilvánvalóan művelt, iskolázott, akár a gazdag fehéreket is meghaladóan szofisztikált afro-amerikaiak meglehetősen zokon veszik. Az afro-amerikai Monk, akit niggerezésért egy fehér diáklány kirúgat egyetemi állásából, és akinek kritikailag nagyra tartott regényeit nem veszik a könyvesboltban, miközben családjában is tragédiák sorozata történik; dühében ír egy regényt, amit el lehet adni a fehéreknek. És a regény elsöprő siker lesz… Erről a rendkívül fontos problematikáról szól ez a film finom, okos, de mégis gúnyos humorral, keserédes érzelmekkel – szórakoztatóan.
Mondhatnám, hogy ígéretes fiatal nőként toppant be a filmiparba Emerald Fennell, hiszen első filmje sem sikerült rosszul: az Ígéretes fiatal nő sajátos látásmódú bosszútörténet, “tökös” feminista lendülettel elővezetve. A hölgy korábban próbálkozott írással (a Megszállottak viadalában már megcsillantotta elkötelezettségét az önmagukért kiálló nőkért), színészkedéssel is, a Saltburn második rendezése és nagyjából kétharmadában szinte hibátlan alkotás. Ezúttal azonban egy fiú áll érdeklődésének középpontjában. Oliver szegény, szociális ösztöndíjjal kerül a puccos és fennhéjázó oxfordi egyetemre, ahol egyből a helyi menő, elsősorban kékvérű nagyképűek céltáblájára kerül, ráadásul az első pillanattól kezdve heves érzelmek gyulladnak benne a legmenőbb srác irányában. Egy újabb, homoerotikus felhangokat pengető angolszász kollégiumi film helyett azonban Fennell a tőle megszokott merészséggel egy Julien Sorel-történetet kerekít, melyben a csúnyácska, lenézett Oliver összehaverkodik az imádott Felixszerl annyira, hogy hamarosan a gazdag, kiváltságos főúri kastélyban, Saltburnben találja magát, mint családi barát, s miként szép sorjában közel kerül a családi társaság minden tagjához. Mígnem.
Tehát Stendhal klasszikus figurája, Julien Sorel ad pacsit Patricia Highsmith Mr. Ripley-jének Oliver karakterében, akit a brit filmművészet egyik legérdekesebb fiatal reprezentánsa, Barry Keoghan (pl. Egy szent szarvas meggyilkolása, A sziget szellemei, stb.) kelt életre, szintén igen minőségi teljesítményt nyújtó kollégák társaságban. Pazar a film kiállítása is, néha kifejezetten vad, merész, stílusos képi világban jelenik meg Oliver felemelkedése és … Véleményem szerint itt bicsaklik meg az egész projekt, mert Fennell pimasz módon nem teszi azt hősével, amit a klasszikus dramaturgia szerint kellene. Maró gúnnyal ábrázolja a degenerált, extremitásokba és kifinomult mániákba süllyedt angol uralkodó osztály itt közszemlére tett példányait, mintha egy óriási, lustán vonagló selyemhernyót látnánk, amibe randa kis kullancsok kapaszkodnak vérüket szívva, mikor megjelenik egy hatalmas pók, ami ezt az egész életközösséget hálójába fonja, majd az egészet felfalja. A megbicsaklást abban látom, hogy Fennell is úgy látja, hogy Olivernek nyernie kell, de ebben feladatot is ad neki – holott talán elég lenne megvárnia, míg a természet elvégzi dolgát. Bár erre valószínűleg kevés lenne egy film játékideje (ahogyan a mi időnk is véges)… Így viszont ez a film egy remekműgyanús, erősen fogalmazó társadalomkritika helyett egy izgalmasan, eredetien induló, de végül mégiscsak kiszámítható végkifejletbe fúló pszicho-thriller lett.
A cím alapján nagy eséllyel be is lőhetjük, kikhez és milyen módon szól ez a sorozat és nem is fogunk tévedni: a Jó kislányok kézikönyve gyilkossághoz jó kislányokhoz szól, akik szeretik a finoman borzongató krimikben kitalálni, ki a gyilkos? Persze, akiknek már kezébe került Holly Jackson hasonló címmel kezdődő regénysorozata, az már bőven képben van megelőzőleg is. Jelen sztori főszereplője Pip, a 17 éves, éleselméjű, eminens diáklány (akit a nagyközönség által a Wednesday című sorozat Enidjeként megismert Emma Myers kelt életre, méghozzá kitűnően), aki egy évekkel azelőtti, a történet helyszínéül szolgáló meghitt angol kisvárost megrázó gyilkosság- és öngyilkosság körülményeit és áldozatait tisztázza hibátlan logikával és meglehetős vakmerőséggel.
A Poppy Cogan által fejlesztett Netflix-sorozat első évada (a regénysorozat már több etappal előrébb jár, úgyhogy van némi esély a folytatásra) szórakoztatóan ötvözi a tipikus angol, kertvárosi krimi-történetek bájos jovializmusát a XXI. század második évtizedében felcseperedő generációk felnövéstörténeteinek sajátosságait megörökítő young adult-sztorik szókimondó elevenségével és az Agatha Christie-könyvek klasszikus Who’s done it?/Ki a gyilkos? dramaturgiájával. Bár a szereplők többsége tipikusan mai tinédzser, tipikusan mai dolgokkal, szórakozási formákkal és világlátással, a cselekmény szinte múlt századi Hallmark-ritmusban csörgedezik – ez a mix azonban egyáltalán nem unalmas, de nem is bizarr. Kifejezetten izgalmas, ahogyan a cselekmény előrehaladtával a fordulatok kifejezetten kényelmetlen témákat is érintenek, néhol pedig egészen fogvacogtató feszültségben folyik Pip, olykor kétségekkel teli zsákutcába futó, máskor egy zseniális ötletből fakadva, vagy éppen a vakszerencsének köszönhetően új irányokba haladó nyomozása. Myers alakítása kiemelkedik, a többi szereplő, mondjuk azt, jelen van – bár igazság szerint éppen eszköztelen, átlagos “civil” jelenlétük adja a sztori hitelességét. Bírtam.
Valahogy így kellene kinéznie egy valamirevaló tévés gasztro-valóságshow-nak. Adott egy lepukkant, külvárosi szendvicsbüfé, amiből egy ad hoc módon kiválogatott csapatnak bizonyos idő alatt olyan éttermet kell varázsolnia, mely esélyes várományosa a Michelin-csillagnak. A csapat összetétele fontos, a lehető legkülönfélébb fazonokból kell álljon, a lehető legkülönfélébb kulturális és szociális háttérrel és a lehető legkülönfélébb motivációkkal és célokkal. A játék színhelyének nagyon lepukkantnak kell lennie, de valami sármmal, döggel, romantikus feslettséggel, no, és releváns történelemmel is bírnia kell, hogy azért innen a nézői fotelből is elhiggyük, hogy van azért értelme az elkövetkezendőknek.
Ugyanis A mackó (pontosabb azért az eredeti angol cím, A medve, mely valójában a fő karakter nevéből, a Berzattóból jön) ilyen hely. Bár -főleg a második évad második felében- látunk kreatív fine dining ételcsodákat, a cselekmény túlnyomó része nem gasztrotechnológiai oktatófilm, sokkal inkább a különböző karakterek egymással vívott, állandó csörtéi lendítik előre a történetet. A konyha igen stresszes munkahely, ennek megfelelően parázs indulatok robbanak ki rendre itt-ott, hol aprócseprő ügyekből (hol a késem?, stb.), hol mélyebb érzelmi gubancokból (eltérő szakmai felfogás, elvarratlan rokoni, baráti konfliktusok, a szerelmi magánélet és a munkahelyi karrier összeegyeztetési nehézségei, stb.) esnek egymásnak a sorozat szereplői, sokszor olyan modorban, amit még a hírhedt káromkodó szakács, Gordon Ramsay sem engedne magának. És itt van igazából a sorozat sikerét szimbolizáló kutya elásva: Ahogy átlendülünk az első évad első részének őrült, kaotikus zűrvazarán, egyszerre kezdjük el szeretni az összes karaktert, kivétel nélkül. Hiába ordítanak egymással pergő négybetűs szavakkal, mosolygunk a sok őrültön, akiket élmény nézni, hogyan húznak végül is mind, együtt ugyanabba az irányba. Christopher Storer sorozatának éppen ez a legnagyobb erénye, a hihetetlenül pontos karakterépítés. (Komoly színészi teljesítmények a vezető karakterektől a mellékfigurákig, kevéssé ismert színészektől a kisebb mellékszerepeket vállaló komoly sztárokig és valódi szakácssztárokig.) Olyan figurákat teremt, akiknek jellemvonásait akár a saját, közeli munkatársaimon is tapasztalhatom, minden nap – miközben baromira nem étteremben dolgozom. Ismerős konfliktusok, ismerős reakciók, ismerős arcok és fazonok, akik és amik által olyan történetnek leszünk részesei, mely arról szól, hogy minden akadály ellenére igenis érdemes jó dolgokért küzdeni, még akkor is, ha esetleg reménytelennek látszik ez a küzdelem. A filmbeli olasz szendvicsezőből fine dining étteremmé avanzsáló vendéglátóipari egység története mindemellett akár itt Pesten, a hat-, hét, vagy nyolckerben is történhetne, a lényeges dolgokban Chicago nincs messze innen. Ugyanaz a bürokrácia, ugyanazok a nehézségek, s majdnem ugyanazok a személyi feltételek. Chicagóban sem könnyebb, mint nálunk.
Minden filmbeli káosz ellenére alapvetően pozitív, “életigenlő” hatású sztori ez, bár a második évad lezárása azért elég keserűen, ha úgy akarom, reálisan alakul: ez a cinikus, fájdalmas földet érés a harmadik évadban egy meglehetősen melankolikus egotrippel kezdődik, melyben Carm Berzatto (Jeremy Allen White) eddigi pályafutását tekintjük át, különös tekintettel szakmai és magánéleti vívódásaira, mely tulajdonképpen az egész évad (és az egész sorozat) fősodrát is jelenti. Az évad végére két fontos dolog tisztázódni fog ez ügyben, ezenkívül részletesebben foglalkozunk fontos mellékszereplőkkel is. Sidney (Ayo Edebiri) például visszautasíthatatlan ajánlatot kap. Megismerkedünk Tina (Liza Coyón-Zayas) igen nehéz előéletével, Richie (Ebon Moss-Bacharach) barátunk többször majd’ összeverekedik Carmmal, szigorúan szakmai és személyes okokból, Carm egyre kiálhatatlanabb modora okán, és így tovább. Az étterem azonban mindennek ellenére működik, még a Chicago Tribune is nagy cikket készül megjelentetni – a kérdés csak az, milyen előjellel. Neves színészek (Jamie Lee Curtis és Olivia Colman) tűnnek fel epizódszerepekben, Jamie Lee szülőszobában bemutatott magánszáma önmagában Oscar-/Emmy-díjat ér. Bár nem vagyok járatos a csúcsgasztronómia világában, de erős a sejtésem, hogy az évad fináléjában a színészek között valódi sztárséfek cameóznak egy-két mondatos ars poeticákkal. Maga az évad a marad ugyanolyan pimasz dramaturgiájú, pontosan épített/épülő karakterekben és döbbenetesen hiteles színészi alakításokban tobzódó, bravúrosan fényképezett, első osztályú széria, mint ahogy berobbant. Jön a negyedik évad.
Az egy dolog, hogy olyan ez a cucc, mintha Villanelle-t egy begombázott VJ rendszeresen belemixelné A besúgó egyetlen megmaradt évadába, de ennél sokkal fontosabb, hogy kevés ennél lazább és szórakoztatóbb történelmi tárgyú német produkciót láthattunk eddig, gyakorlatilag bármilyen médiumon. Kleo ugyanis a hajdani keletnémet titkosrendőrség, a Stasi magasan képzett bérgyilkosa, aki a berlini Fal ledöntése utáni napokban szembesül saját múltjával, jelenével és próbálja megalkotni jövőjét, miközben az immár eggyé vált Berlinben éppen szárba szökken a következő évtized pop- és underground kultúráját alapjaiban meghatározó techno-szcéna, a kommunizmusra felesküdött kelet-németek válnak egy csapásra bősz kapitalistává, ám az utakon még pont annyi Trabant és Wartburg pöfög, mint VW Golf vagy Opel Kadett.
Hogy aztán mi a szórakoztató ebben a tengernyi KGST gépcsodát, a Trabik és Wareszek mellett Simson Schwalbékat MZ Trophy-kat, Ladákat és Zsigulikat, ráadásul vadonatúj kiadásban felsorakoztató, ám valójában igen súlyos emberi tragédiáktól terhes korról szóló történetben? Elsősorban az a szemlélet, amivel az alkotók (Hanno Hackfort, Bob Konrad és Richard Kropf) ránéznek erre az időszakra, nagyjából ugyanaz, mint amivel nálunk Szentgyörgyiék készítették A besúgót. Akik még bőven átélték ezt a kort, főleg, ha valamilyen módon érintettek is voltak benne, azok -vérmérséklet és intelligenciaszint függvényében- akár még fel is háborodhatnak azon a laza, olykor kifejezetten pimasz, történész szemmel viszont egész biztosan pontatlan és felületes hangvételen, ahogy ebben a nyolc részben ábrázolódik a német (és európai) történelem egyik fontos pillanata. Akik viszont képesek elemelkedni egy picit a valóság smirglisimaságú sivatagáról, és képesek kritikus szemmel, okosan, de megmosolyogni, és néha igen, kinevetni a közelmúltjuk, esetleg gyermekkoruk nyomorát, sutaságát, bumfordiságát, azok jól fogadhatják Kleo (Jella Haase) történetét.
Meglehetősen vad ritmusban száguld át a széria a ’89-’90-es éveken, közben szól Nina Hagen, a Puhdys, a Scorpions oroszul, kelet- és nyugatnémet popslágerek, egy csomó kommunista induló, németül és oroszul, echte német szeletelős techno, tehát gyakorlatilag minden, ami e kort meghatározta zeneileg. Kleo kissé vaskosabb mint Villanelle, de akik (velem együtt) élvezék a Killing Eve-sorozatot, azok pompásan fognak szórakozni az ide/odautalásokon – és végül rájövünk, hogy Kleo egyáltalán nem vaskosabb Villanelle-nél, de hogy legalább annyira őrült és szeretnivaló, az biztos. Teljesen rendben van a mellérendelt untermann, a kétbalkezes Sven (Dimitrij Schaad) karaktere, lazán és minden németesnek tartott szögletesség nélkül hozza a figurát, ahogy a folyamatosan betépett technoguru Thilo (Julius Feldmeier) is viccesen beteg fazon, miközben a mellékkarakterek közül a magas pozícióban lévők, innen és onnan, szinte kivétel nélkül rajzfilmfigurák, elrajzolt, groteszk papírmasék. Nevetségesek, mint ahogy ennyi év távlatából az egész NDK (és a szocialista tábor összes többi országa) valahol tényleg iszonyú nevetséges volt. Akkor nem, de aki nem élt, vagy akkor született, ebből semmit nem érzett – ők már így képzelik, így képzelhetik el az egészet. Vagy így is. Én jókat röhögtem.
A második évad mintha picit komolyabban venné magát, mint azt kéne, vagy talán csak a rendszerváltás körüli bizonytalanság szele érződik? Nem tudom. Picit tán lassabb, kevésbé vicces, de amúgy mégis olyan, mint az első évad.
Önmagában én sosem ugrándoztam örömömben, ha megjelent egy afféle fából vaskarika, egy video/PC-játékból készített film, vagy mint jelen esetben, tévésorozat. Részben azért, mert már régen kinőttem a célközönség generációiból, részben mert igazán sohasem tartoztam a gamer szubkultúrához: oké, a Hunchback, a Tetris, később az első Wolfenstein, a Doom és a Duke Nukem még elkapott engem is, de ez a Fallout nevű videó-szerepjáték, mely a Fallout című tévésorozat alapjául szolgál, számomra már tökéletesen ismeretlen. Viszont olyan jókat olvastam a sorozatról, hogy muszáj volt végignéznem az első évadot és egyáltalán nem bántam meg, sőt, helyenként kifejezetten élveztem két ülésben és több tekintetben is elgondolkodtató szériának gondolom.
Alapvetően disztópiáról, tehát negatív utópiáról van szó, melyben egy egész Földet érintő, globális atomháború utáni élet lehetőségei jelentik a cselekmény különböző színtereit. Vannak egyrészt jó előre atombiztos, földalatti luxus-menedékekben túlélők, a háború előtti társadalom kiválasztottai, vannak azok, akik a felszínen élték túl valahogyan az atomkatasztrófát, ezek jobbára torzult, mutálódott humanoidok, s vannak egyéb, különféle szektajellegű tömörülések, mint a szuperkatonákból álló Testvériség, szélsőbalos gerillákból álló Új-Kaliforniai Köztársaság, meg egy sor magányosan vagy kis csoportokban tengődő furcsa szerzet. A sztori alapjául szolgáló videojáték alapvetően egy szerepjáték, tehát a benne játszók egyfajta idővonalon, egy gráfszerűen szétágazó, interaktív történetben vesznek részt, a belőle Geneva Robertson-Dworet és Graham Wagner által kreált sorozat is több szálon fut. Egy váratlan, tragikus esemény hatására Lucy (Ella Purnell) elhagyja biztonságos bunkervilágát és felmegy a halálos, sugárzó felszínre, hogy tisztázza kicsoda is ő, és kik a szülei. A pusztító atomcsapást kisfiúként egy hűtőszekrényben túlélő Maximus (Aaron Moten) minden vágya, hogy a Testvériség lovagja legyen, míg a fura mutáns, a hajdani hollywoodi filmsztár Cooper (Walton Goggins) cinikus modorú, kegyetlen fejvadászként űzi vérdíjjal jutalmazott áldozatát.
A néhol összefonódó, majd egy időre szétváló cselekményszálak természetesen kellően fordulatosak, izgalmasak és akciódúsak, de a sorozat igazi érdekessége nem ez. Sokkal inkább érdekesebb az, hogy mennyire pontosan tapint rá a mai kor egy sor jellemző politikai, társadalmi problémagócra, kezdve az amerikai álom ma már eléggé nyilvánvaló hazugságától a kapitalizmus létén és jövőjén való elmélkedésen át a demokrácia és a szabadság érvényességéig és kritikájáig. A mindenféle negatív behatástól, egyben külső ingertől elzárt, védett föld alatti társadalom kiüresedett, szólamokban és kötelező politikai korrektségben és rögzült mosolyban megjelenő debil infantilizmusa éles kontrasztban áll a fenti, lepusztult és elvadult világ anarchikus öntörvényűségével, miközben ezt a káoszt rendszerbe kívánják újra szervezni különféle tekintélyelvűségre építő diktatórikus vagy éppen “a cél szentesíti az eszközt” elvén térítő kommunisztikus csoportok. Szerencsére, a sorozat messze nem lett sem érfelvágó világvége-pusztulat, sem száraz, didaktikus társadalmi példázat. Az ötvenes évek hidegháborús, atomparázós Amerikáját idéző stílusban zajlik a meglepő és vicces western-elemeket, a Mad Max post-war-dream világát és a korabeli képregények motívumait, valamint a kor dizájnját, technológiai vívmányait idéző cselekmény, olykor viccesen szókimondó, máskor szemérmetlenül infantilis, néha kifejezetten kretén humorral, vagy éppen mélyen cinikus, kellemetlenül éleslátó, pontosan fogalmazó, maró cinizmussal és bölcsességgel. Goggins és a kulcsszerepben megjelenő Kyle MacLachlan tuti szereposztás, a többieket meglátjuk. A látvány rendben van, a remény reménytelen, hiszen disztópiáról van szó, de hát “It’s the End of the World, as We Know It, but I Feel Fine!” – ahogy Michael Stipe énekelte volt. Bűnös élvezet is, de kínzó tűskékkel is birizgálja agyunk, nem hagy békén a Fallout.
wim
efes
perry55
szaszo
asanisimasa 