Az új évet új Harlan Coben-történettel indította a Netflix, így az állítólagos 14 sorozatra szóló szerződésből ez lesz a nyolcadik (Nem versz át, Az ártatlan, Örökre eltűnt, Maradj mellettem, Az idegen, A kisváros titkai és Az erdő), ha jól számolom. A Hiányzol ráadásul semmilyen meglepetéssel nem szolgál azok számára, akik velem együtt, vagy tőlem függetlenül végigrágták magukat Coben eddigi Netflixes adaptációin, pont azt kapják, amiért ezt megtették: hogy szeretnek beleszédülni a teljesen hétköznapi esetből gyorsan begyűrűző, nyaktörő fordulatokat még nyaktörőbb fordulatokkal pörgető, általában tényleg eléggé meglepő végkifejletig száguldó történetbe. Persze, van aki szeret ringlispílre ülni, és van, aki már a látványától is elhányja magát. Ez a ringlispíleseknek szóló széria, megszokott arcokkal (pl. Rosalind Eleazar vagy Richard Armitrage), csak más karakterekben. Engem szórakoztatott, miközben tisztán látom azt is, hogy másnak esetleg unalmas klisésorjázás.
A szajréfilm (heist movie) nem tartozik a kedvenc filmműfajaim közé. Nyilván van néhány jól sikerült, valóban izgalmas produktum ebben a műfajban is, de a nagyja alapvetően a klasszikus klisék ismételgetése. Ehhez képest egyáltalán nem sablonos, ráadásul kifejezetten erős darab ez a svéd Svédcsavar, mely Svédország legnagyobb értékű rablásának történetét meséli el, inkább zsánerfilmes, mint dokumentarista modorban. Bátran belecsap a közmondásos lecsóba, ugyanis nem áll le körülményeskedni a szerb/jugoszláv, arab, marokkói és dán 🙂 elkövetők politikailag korrekt történetbe helyezésével, ehelyett igazi, reális karaktereket mutat be az elkövetőei és bűnüldözői oldalon egyaránt, ezzel együtt nem feledkezik meg a skandináv (bűnügyi) történetekre jellemző családközpontúságnak és a hétköznapi kihívások prioritásainak hangsúlyozásáról sem. De ami a fő, hogy mindvégig fenn tudja tartani a történet feszültségét, de az akciójelenetek is izgalmasak. Simán nézhető, izgalmas kis darab skandináv sztárok nélkül, de jobbára ismeretlen, hiteles arcok részvételével.
Picit reménykedtem, hogy legalább valami közepes Lavina-utánérzést fogok kapni ettől a bár nem svéd, de azért norvég miniszériától, ám a La Palma csalódást keltően nem több egy klisés, “tűzhányókitörés-tudományilag” és “cunamiológiailag” nem tudom mennyire hiteles katasztrófafilmnél. Itt is egy család szeretné kibekkelni a zord skandináv telet, ezúttal a télen is meleg Kanári-szigeteken – ahol történetesen szinte mindenki norvég. Még a sziget vulkanológusainak egy része is norvég, akik közül az egyik rájön, hogy mindjárt itt a világvége. És tényleg. Minden különösebb kreativitást nélkülöző cselekmény, sablonos karakterek, kapcsolatok és sokszor teljesen irreális fordulatok. A látvány viszont látványos – meglepetésre. Szegény Ólafur Darri Ólafssont sajnálom, mert jó arc – de amit vele műveltek a sorozat alkotói, az talán a legcikibb. Egy dolgot ért el ez a sorozat, vagyis kettőt: ebéd utáni szunyókálásom vele nem lett békés, valamint egészen biztos, hogy a közeljövőben nem utazok a Kanári-szigetekre…
Robert de Niro első sorozat-főszerepében megmutatja, milyennek kell lennie egy felelősségtudatos, felelősséget vállalni is merő, bátor, elvhű államférfinak. Ez főleg annak fényében érdekes, hogy mindeközben Trump második elnökségét már első napjaiban is botrányok, kínos kijelentések és ijesztő intézkedések kísérik, melyekkel szoros összefüggésben az amerikai politikával és közügyekkel kapcsolatosan mindig sarkos véleménnyel bíró de Niro -más hírességekkel egyetemben és állítólag- bejelentette, hogy elköltözik az Államokból. A Nulladik nap amúgy egy egész országot megbénító, emberéleteket is követelő cybertámadás utáni nyomozás története, melyben de Niro visszavonul ex-elnökként újraaktivizálva magát egy szenátusi vizsgálóbizottság élén mutat utat és önt tiszta vizet a pohárba. A sorozat erős áthallásosságán és egy valóban aktuális és reális veszélyhelyzet felvillantásán túl átlagos darab: egyáltalán nem olyan rossz, mint amilyennek azt a Trump népes és internacionalista rajongótáborának megmondóemberei, valamint az önálló vélemény megalkotásátra képtelen, vagy azt megspórolni akaró véleményalkotók mondják, de nem is olyan jó, hogy azt feltétel nélkül ajánljuk. Korrekt, izgalmas műfaji darab, csak éppen picit túlbonyolított, ám ezzel együtt nem igazán kidolgozott cselekménnyel és néhány érdemtelenül levegőben lógó -szintén neves színészekkel, mint Jesse Plemons, Matthew Modine, stb- mellékkarakterrel – de de Niro legalább nem vág pofákat, viszont sokat néz bambán/komoran maga elé, ami csak részben indokolt karakterének történetével. Ha azonban netán éppen készül egy komolyabb szerepre, mondjuk a legendés és/vagy hírhedt amerikai külpolitikai szarkeverőként ismert Henry Kissinger megformálására, akkor jó úton jár. A történet által felvetett probléma azonban itt van, jelen, ma is – és ennek megoldására még nem látszik egy ilyen tökös de Niro-féle alak, aki a végén jól beolvas.
Sajátos szerkezetű évad az első, ugyanis egyből két bűnügyet is megismerünk Åre vidékéről a Gyilkosságok Åre vidékén című svéd krimisorozatban. Két családi jellegű bűncselekmény, két gyilkosság egy tulajdonképpen teljesen korrekt, azonban bármiféle egyéniség, saját hang, árnyalat nélküli skandináv krimiben. Minden ízében tipikus, (krimi)irodalmi alapokon álló skandináv krimi/thriller, aki szereti az ilyet, nem fog csalódni, bár már látta, csak esetleg más helyszínen, más szereplőkkel – melyek tulajdonképpen ugyanazok, ugyanezek. Rengeteg hó, jól szituált svéd családok, melyekben azért itt-ott felüti fejét a gonoszság (Bergman és Strindberg óta nincs új a nap alatt), zsarupáros, az egyik “nem tipikus svéd”, ha szabad ilyet mondani, a tipikus svéddel viszont valami kis zűr van, a gyilkosság brutális, amit a havas sár sem takar el eléggé, stb., stb. Nem érdemes többet mondani róla, de mondom még egyszer, ettől függetlenül nézhető.
Mondanám, hogy megnéztem A brutalistát és nem tetszett, de ez így nem lenne igaz, mert meg nem néztem: eljöttem ugyanis a szünetben, de elég nehéz volt addig is kihúzni. Vállaltan szubjektív véleménycikk következik A brutalista c. filmről. (Rendező: Brady Corbet)
Nem voltak előzetes elvárásaim, sőt érdemi elképzelésem sem a filmmel kapcsolatban, egyáltalán nem olvasgattam utána, csak a begyűrűző hírverést érzékeltem, aminek a rangos jelölések ágyaztak meg, és hozzá az elég impozánsra sikerült trailer alapján úgy gondoltam, egy megnézést mindenképpen megszavazok neki, legfeljebb egy kommersz amerikai szuperprodukcióba futok bele, na bumm. Kíváncsiságomban megerősített egy lelkes ismerősöm, aki szerint bár nyilván lehet szeretni és nem szeretni a filmet, de egy biztos: mindenképpen hatással van (őrá érzékelhetően nagyon is). Ez a mondat eléggé meggyőző volt és belém is égett, és azóta is az jár a fejemben (talán legközelebb meg is kérdezem), mire gondolhatott, mert a filmmel kapcsolatos összes problémám gyakorlatilag egyetlen szóban megragadható: nevezetesen, hogy totálisan érdektelen. És ráadásképpen még végtelenül unalmas is (és nem, ezen az sem segít, hogy jóindulatúan vagy éppen tudatos félrevezetésül epikusnak becézzük).
Általában nem könnyen hagyok abba/félbe dolgokat, ez különösen igaz a sztori alapú dolgokra, legyen az film, regény vagy podcast, mert egyszerűen visz magával a folyam és hajt a kíváncsiság, még a sztereotip forgatókönyvek esetén is, hisz a cselekmény megformálása a végkimeneteltől függetlenül (vagyis annak megelőlegezett ismeretében is) lehet érdekes és sokszínű, ami leköti vagy legalább elszórakoztatja az embert, jobb esetben pedig érdekes, új perspektívákat vagy gondolatokat vet fel.
Nem állítom, hogy a legszakszerűbb vagy -egzaktabb érvelés egy kritikai gondolat alátámasztására (miszerint érdektelen a film), hogy belső tusakodás nélkül, magától értetődően jöttem el szünetben a vetítésről, és hogy utólag sem támadt cseppnyi hiányérzetem, hogy valamiről lemaradtam a következő másfél órában – valahol mégis fokmérője ez minimum a hatásgyakorlásnak, hiszen egy műalkotás (legalábbis alapesetben, és itt nyilvánvalóan nincsen szó formabontó tabudöntögetésről) azzal a céllal készül, hogy felkeltse a befogadó érdeklődését, és mondani/mutatni/érzékeltetni akarjon neki valamit. Na ez az, ami szerintem baromira nem jött össze A brutalistának, vagy inkább úgy fogalmaznék, hogy ez az, ami alapvetően nem stimmel vele. Méghozzá paradox módon. Mert – hogy az előző fogalmaknál maradjak – érzékeltetni ugyan nagyon is akar, csak sajnos anélkül, hogy lenne valós mondandója; még pontosabban: az a mondandója, amit érzékeltetni akar, ez pedig a saját grandiozitása. Mármint a filmé magáé.
Más szavakkal: szerintem ez a film nem más, mint önmaga marketingje, egy ön-imázsfilm. Felépített egy imidzset önmagáról, a nagyszerűség imidzsét, a világmegváltó bölcseletek és művészetfilozófiai teóriák médiumának imidzsét, amit szükségszerűen beleng az önmaga nagyszerűségétől megszédült pátosz. Hogy majd jól megmondja nekünk a tutit az életről meg úgy általában mindenről. Csak sajnos hiába keressük benne a megvilágosodást, messziről üvölt nemhogy a magvas, de egyáltalán bármilyen érdemi gondolatnak a hiánya. Az intellektuális csúcsnak szánt eszmefuttatások – már-már önmaguk karikatúrájaként – nevetségesen üresen konganak, és kizárólag az önmagát rettentő komolyan vevő Harrison Lee Van Buren karakterének szivarfüstbe burkolt, izzadságszagúan megformált klisépózaiból (Guy Pearce-nek jutott ez a hálás feladat) következtethetünk rá, hogy most kellene intellektuálisan elélveznünk.
De nincsen könnyebb dolga szegény Adrian Brodynak sem, hiszen mögüle éppúgy hiányzik a karakter személyisége, mint a filmből a gondolatiság. A Brody alakította Tóth Lászlóról pont ugyanaz (értsd: ugyanannyi) az író-rendező víziója, mint a film egészéről: már puszta lényével átütő erejű, karizmatikus jelenség, akit szimpatikus szerénységgel és egyszerűséggel párosuló zsenialitásának és zsigeri bölcsességének köszönhetően valamiféle titokzatosság leng körül – és legyen ennyi elég. Csak hát ez édeskevés ahhoz, hogy hús-vér embert lássunk a vásznon (215 percen át), s hogy értelmezhetőek és főleg hitelesek legyenek a különböző helyzetekben megnyilvánuló reakciói.
Márpedig helyzet, köszönhetően a meglehetősen nagyívű történetnek, bőven akad mindenféle fordulattal, ám sajnos ezeknek a felfestése többnyire szintén súlytalan és hiteltelen marad: hiába a prológus sűrített háborúvíziója, hiába a csapzott, sovány Brody, sem a történelmi, sem az egyéni trauma nem válik plasztikussá, nem jelenik meg átélhetően a filmben, csak üres díszlet vagy kellék marad.
Persze e sok “nem” mellett biztosan rengeteg “igen”-t is fel lehet sorakoztatni A brutalista kapcsán – szépek például a képek, minden bizonnyal nagyszerű a vágás, és talán az öncélú formalizmuson kívül lehet valamilyen plusz hozadéka a modernizált VistaVison technológiának – ezt nem tudom, ezeket mondja meg más; szívesen olvasok A brutalista más megközelítéseiről, beleértve persze azt is, hogy a film egészének ismeretében fogalmaz meg valaki állításokat. 😉
Mindenesetre én egy önmaga nagyságába szerelmes, nárcisztikus film (felét) láttam, melyben a grandiózus becsvágy és külcsín mögött legfeljebb egy tisztes hollywoodi filmecske lehetősége rejlik, ám Nárcisz számára annak megmutatása nyilvánvalóan nem egy létező opció.
Az egyszemélyes filmek örökös csúcstartója -fiktív- címért is komoly nyerési eséllyel bíró Tom Hanks látható ebben az atípusos poszt-apokaliptikus moziban, a Finchben. Ő a címszereplő, egyben az egyedüli humán szereplő a filmben (indirekt módon akad még néhány, de ezek sem arccal, sem alakban nem jelennek meg). A cselekmény nagyjából annyi, hogy egy Földi civilizációt elpusztító kataklizma (nincs részletezve, mi az) után, a 60+ fokos átlaghőmérsékletben és az “ementáli sajt-szerű égbolt” ózonlyukai alatt csak elszigetelt embercsoportok maradtak életben. Finch egy bunkerben él az által épített guberáló robotjával és egy kiskutyával. Finch halálos beteg, ezért épít egy másik robotot, azzal a céllal, hogy halála után legyen ki vigyázzon a kutyára…
Holywoodi alaprecept, hogy a sikeres filmbe vagy kisgyerek kell, vagy állat. Itt az állat szerepel, valamint a robot, akinek “agya” egy váratlan esemény miatt csak 75%-ban van feltöltve, tehát amolyan kedves kelekótyaként csetlik-botlik végig a történetben – a minden nézőben valahol ottlakó kisfiú imádni fogja. Az efféle poszt-apokaliptikus disztópiák általában borongós, negatív hangulatban telnek, a Finch azonban kifejezetten érzelmes, szinte szentimentális mozi, még akkor is, ha a végén a happy ending meglehetősen sajátos -mondhatni fájdalmas- értelmet nyer. Ebben az értelemben sablonkerülő film Miguel Sapochnik rendezése. Finch, azaz Tom Hanks próbál túlélni, miközben az általa épített robotot próbálja felruházni mindazzal, ami az emberi létben a közmegegyezés szerint értékesnek számít. A műfaj tulajdonképpen road-movie, mivel miközben a szereplők fizikai és földrajzi értelemben is eljutnak A-ból B-be, a szereplők közötti kapcsolat is progresszíven alakul. Akció ugyan alig akasztja meg ezt a kétszintű folyamatot, de ami van, annak éppen ebből a fejlődési szempontból van dramaturgiai értelme. Látványos, szolidan elgondolkoztató, egyben szórakoztató, igazi hollywoodi mozi – az egész családnak.
Ebben a műfajban számomra etalon Sergio Leone 1968-ban bemutatott Volt egyszer egy Vadnyugatja. Tudom, spagetti, de akkor is – miközben sosem tennék ananászt a pizzára és cappucinót sem rendelek 12.00 után. Western, ráadásul egy szimpla kalandtörténetnél picit többet elmesélni akaró, történelmi hitelességgel fellépő filmalkotás szerintem nem készült Amerikában, mely ennél tökéletesebb film lenne. Mark L. Smith és Peter Berg ötrészes minisorozata alig hosszabb nettó vetítési időben Sergio Leone mesterművénél és nem is merít kisebbet, sőt. A vadnyugat születése 1857-ben játszódik valahol az akkor még ismeretlen Nyugaton, a mai Utah állam területén. A sosón indián törzs ősi földjére ekkoriban érkeznek a fehér telepesek első nagyobb csoportjai, köztük mindenféle ember, jobb életre vágyók éppúgy mint haszonleső, esetleg a törvény elől menekülő gazemberek. E sziklás, hegyes-völgyes vidék legnagyobb ura Brigham Young, a mormon egyház egyik alapítója, aki e helyen hiszi megtalálni a mormonok számára az Ígéret földjét, amit fegyveres milíciájával kegyetlenül, tűzzel-vassal véd az őslakos indiánok, valamint a terület törvényes felügyeletét megszervezni kívánó, akkoiban errefelé még vitatott jogállású Amerikai Egyesült Államok hadseregével, illetve más, nem mormon vallású fehér telepesekkel szemben. Szóval, ebben a világban az volt a nyerő, aki először lőtt – mint azt tudjuk jól a westernekből. If you want to shoot, shoot. Don’t talk. A sorozatos, igen véres összecsapások több tömegmészárlásba (pl. a Mountain Meadows-mészárlás) fulladtak, e film ennek a borzalmakkal teli időszaknak állít emléket.
A rendezőként igen tapasztalt Berg tulajdonképpen egészen jól megoldja a feladatot, az akciójelenetek kifejezetten látványosak, helyenkétn eredetiek (még sosem láttam ilyen látványos és ennyire félelmetes nyílzáport), néha megdöbbentően brutálisak (például olyan jellegzetességekre gondolok, mint a May Károly-olvasmányokból jól ismert tomahawk igen explicit használata, vagy a skalpolás knowhowja). Talán csak a türelme kevés ahhoz, hogy amikor meg kell állni, akkor megálljon. Hogy ne történjen semmi, csak a pumpa menjen fel bennünk. Emkékszünk a Volt egyszer egy Vadnyugat zseniális nyitójelenetére a kietlen vasútállomáson. Semmi nem történik, miközben a feszültség szinte szétrobbantja a vásznat. Csak néhány ember vár. E film is vasútállomáson indul, egy fiatal hölgy és egy járógépes fiú vár valakit, aki késik. De közben zizi van, rohangászás, idegeskedés, kézikamera rángatózás – ez rendben van egy csatajelenetben, de itt kapkodásnak, bizonytalanságnak hat. Hová rohanunk?
Szerencsére később rátalál a jó ritmusra, és amikor az operatőr is elfelejti a döntött kameraállás itt szerintem helytelen, maníros használatát, a film cselekménye egészen szép ívben zárul a drámai fináléba. Mark L. Smith könyve igazából egy utazás története, a már említett páros útja a vad vidéken keresztül, egy magányos hős vezetésével, miközben harcos, bigott (és álszent) mormonok kegyetlenkednek a harcos sosónokkal, valamint a helybeli szórakoztató-, és ellátóközpontként és az US Army távoli garnizonjaként funcionáló erőd tulajdonosával. Szép életképek a Vadnyugat vad hétköznapjaiból, az ismeretlentől zsigerből rettegő, bárgyún naiv telepesek várakozással teli kiszolgáltatottságából, a sosón indiánok küzdelmes életéből, sok-sok havas-jeges vándorlással csodás tájakon.
Néhány baromi jó karakter, például az eléggé démonikusra sikerült Brigham Young (Kim Coates) és a nem kevésbé ördögi samesze, Vad Bill Hickman (Alex Breaux). Taylor Kitsch magányos hősfigurája magányosan mormol magában és teszi a dolgát, magányosan, de szeretve és tisztelve lesz mártír. Dane DeHaan, mint mormon telepes a mészárlásban eltűnt felesége után kutatva kattan be és néha tiszta Leonardo diCaprióként mered maga elé. Baromi jól néznek ki a sosón harcosok. Szimpatikus arc az erőd tulajdonosát alakító Shea Wigham, míg a két női főszerepet alakító Betty Gilpin (a fiával átuztazni szándékozó nő), illetve Saura Lightfoot-Leon (az eltűnt mormon feleség), bár egyaránt korrekt, drámai figurák, egymáshoz túlontúl hasonlító karaktererek. Szóval majdnem jó, helyenként hitelesnek is tekinthető, érdemes film ez egy felkavaróan gusztustalan, valóságban is megtörtént történelmi eseményről és szituációról. Egyben lemegy egy délután alatt az egész.
A Fargóhoz és A törvény nevében-hez hasonlítja a Netflix amúgy szűkszavú és információszegény filmismertetője ezt a lengyel minisorozatot, s ez igen komoly önbizalomról tanúskodik. A Kutyák dombja ugyanis semmilyen tekintetben nem vethető össze ezekkel a sorozatokkal, sőt, megtekintésre sem igazán ajánlható. Egy brutális gyilkosságba torkolló nemi erőszak a történet “apropója”, mely egy isten háta mögötti lengyel kisvárosban történt tizenvalahány éve. Azóta a bűncselekmény egyik érintettje sikeres könyvet írt az esetről, s amikor visszatér a kisvárosba, szembesül azzal, hogy az általa leírtak és a valós történések nem minden esetben fedik egymást. Közben fény derül teljesen más természetű dologra, korrupt városvezetőkre, tesze-tosza, vagy éppen szintén korrupt zsarukra, sármos cigány maffiózókra és öntörvényű helyi erőkre – miközben a híres író feje fölött összecsapnak a hullámok. Ebből még lehetne akármi is, azonban nem lesz.
Kapkodó, átgondolatlan a cselekmény bonyolítása, a karakterek is össze-vissza pattannak hirelen érzelmi bakukgrásaiktól hajtva, amit tovább súlyosbít, hogy valószínűleg a leggyengébb lengyel színészeket nyerték meg erre a szériára, akik szinte kivétel nélkül zárt szájjal beszélnek, és ha többen vannak a képen, nem mindig tudni, éppen ki beszél. Főleg, hogy alakításukat sem gesztusokban, sem arcmimikában nem támasztják meg (és akkor a lehetetlen ruháikról nem is szóltam, bár az elsősorban a jelmeztervező sara – bár nyilván a producerek és rendező fogadta el azokat). Szemmel láthatóan fogalmuk sincs, mit kellene játszaniuk, mi történik velük a történetben, vagy ezt nem tudják átadni. Rettenetes. Naiv és/vagy hitetltelen motívumok, mint a drogosok, vagy a roma maffiózók, vagy a pusztítóan ostoba, töltött galambocska polgármesterasszonka, hogy a nevetségességét bodor cigarettafüstbe rejtő, gonosz német befektetőt ne is említsem. A cselekmény mellékszálai úgy lógnak a fősodron, mint a főszereplő híres írón a háromnegyedes napgypapi-rövidgatya. Végignéztem, hogy nektek ne kelljen. A főcím érdekes grafikáján, a kísérőzene fő dallamán és néhány szép tájképen kívül tényleg nincs semmi említésre méltó ebben az öt részben.
Egy végeláthatatlan, nyúlós, kezdetben hamvas és üde, de a későbbiekben hamar kibírhatatlan nyűglődéssé váló tinirománchoz hasonlítható ez a Sötétség című német széria, melyet Baran bo Odar és Jantje Friese fejlesztett a Netflix számára. Ennek megfelelően, egy végeláthatatlanulul nyúlós tinirománc a történet fő cselekményszála, mely a kezdetben bájos, bár meglehetősen tipikusnak tűnő tinitörténetnek tűnik. A dolgok azonban hamarosan sötét fordulatot vesznek, a kezdeti ijesztgetős, beszívogatós, ijesztgetős sztoriból gyorsan egyszerre három idősíkon találjuk magunkat, és szereplőket. Mondjuk azt, pici Stranger Things keveredik több Back to the Future-rel, valahol, valamelyik német középhegységben fekvő kisvárosban, mely köré a szomszédos atomerőmű két hatalmas hűtőkéménye pöfög bodor fellegeket. Tehát Csernobil emléke és valahol ebből is fakadóan a nagy, német Greenpeace-es atomenergia-para is ott bujkál valahol…
Még ekkor sincs túl nagy baj, bár ennyi eső, ráadásul így, ekkora mennyiségben a legdurvább monszun alatt sem esik a Mekong-deltában, nemhogy Közép-Németországban, a hőseink azonban kitartóan áztatják magukat, mintha verőfényes napsütés lenne, nem pedig novemberi hideg. És néznek, sokszor, sokat és hosszan. És beszélnek, nagyokat, sokszor lilákat, a magvasságokat többször is elismételve, lassan, artikulálva, hogy a hülye néző is megértse. Én körölbelül a második évad közepéig tudtam követni a fordulatok hátán fordulatokat, illetve beazonosítani az ekkora már legalább 6-7 idősíkon, valamint néhány párhuzamos univerzumban megsokszorozódó, különböző életkorban akár egyugyanazon helyen és időben is jelenlévő szereplőket. (A tér-idő kontinuitás, meg az időparadoxon az már kutyafasza?) A harmadik évadra végképp kicsúszott kezdemből Ariadné fonala (a sztori tele ven efféle mitológiai és bibliai idézetekkel, párhuzamokkal, tudományosnak tetsző elemekkel -Higgs bozon-) és már csak azt vártam, hogyan keverednek ki ebből a katyvaszból a sorozat alkotói. Nos, elég egyszerűen és kiábrándítóan. A finálé banális és olcsó – miképpen a többször is bekövetkező apokalipszis is (nem néz ki rosszul a sorozat, azonban pont az apokalipszis, az olyan gyermeteg CGI, mintha Coreldraw-val rajzolták volna…). Óva intek mindenkit, nehogy belekezdjen ebbe a sorozatba, mert kidobott idő mind a 26 epizód.
wim
efes
perry55
szaszo
