asanisimasa

Szóval, meg kell a szívnek szakadni. Hachiko története nagyjából ugyanazt nyújtja, mint gyerekkorunk talán első kötelező olvasmánya, Móra Kincskereső kisködmöne, amit rettenetesen utáltam annak idején, éppen szinte felfoghatatlan, mérhetetlen szomorúsága miatt. Bicebóca figurája a mai napig eszembe jut, és még mindig nagyon szomorú leszek utána sokáig. Pedig.

Hachiko az Akita prefektúrabeli Ódate melletti farmon született 1923. november 10-én és a prefektúra nevét is viselő fajtából való, bájos pofájú, hátul viccesen felfelé, előre pöndörödő farkú és szemleszín bundájú kutyus. Születése után nem sokkal egy kislány akarta magának, azonban az érdeklődés gyorsan alábbhagyott, s ezután a kutya a kislány nagyapjának, a híres agronómusnak lett állandó társa, aki hűségével Japán-szerte ismert lett egy újságcikknek köszönhetően. Ueno professzort, a gazdát mindennap kikísérte az állomásra, majd este kiment elé. Szabad idejükben együtt játszottak, ettek és aludtak, szinte a professzor családja sínylette meg. Egy nap aztán a professzor munkahelyén agyvérzésben elhunyt, Hachiko azonban továbbra is mindennap kiment elé az állomásra, így vált a kutyahűség élő szobrává és igazi japán legendává. Gazdája halála után még Hachi 10 évig kijárt az állomásra, minden áldott nap, ugyanabban az időpontban, míg őt is elérte a kérlelhetetlen halál. A filmnek itt van vége, a valóság azonban még ennél is tud cifrábbat: a valódi Hachiko tetemét halála után kitömték, és a tokiói természettudományi múzeumban állították ki, alakjának pedig szobrot emeltek a gazdájáról, Ueho professzorról elnevezett parkban.

A film, Seijirô Kôyama alkotása, méltó, bár markánsan a japán ízlésvilágot tükröző alkotás. Mintha egy megelevenedett képregényt látnánk, kétdimenziós figurák mozognak egy naiv bájjal elmesélt, kristálytiszta, sallangmentes és légiesen könnyed mesében. Mintha a híres hangszer, a kotó egyetlen húrján, a szív frekvenciáján játszaná el valaki a hűség csodaszép, de végtelenül szomorú dalát. Persze, hogy készült Hachikó történetéből nyugati remake is, Lasse Hallström által – az igazi viszont ez. Asanisimasa: 9/10

Mélyen egyet tudok érteni tanult kollégámmal abban, hogy én is csak a legritkább esetben tudok nevetni vígjátékon, mivel elvétve ütközöm e műfajból valóban vicces darabba. Ahogy Csejk Miklós járt a 2 nap Párizsbannal, úgy jártam én is a folytatással, mely ezúttal a 2 nap New Yorkban címet kapta a keresztségben. Olykor szolidan mosolyogva, máskor azonban vinnyogva, sőt öblösen felhorkantva röhögtem Julie Delpy újabb multikulti ökörségén.

Helycsere

Ahogy viszonylag könnyen „levehető” a címből, a film helyszíne ezúttal New York, bár Marion, a francia fotós (Julie Delpy) már lecserélte enyhén neurotikus barátját, Jacket. Most Mingusszal (Chris Rock) él, akivel ugyanannál a magazinnál dolgoznak. Az öntudatos, fekete, második generációs értelmiségi amerikai és a hebrencs, szétszórt, intuitív és öntörvényű francia lány kapcsolata már önmagában éppen elég vígjátéki humoraknát hordoz, főleg, ha ehhez hozzávesszük a nő javára billenő korkülönbséget is. A „2 nap-projekt” fő koncepciója azonban nem elsősorban a párkapcsolatok fonákjának pikírt humorú megmutatására helyezi a fő hangsúlyt, bár olykor vaskosan beleszáll ebbe is, hanem a különböző kultúrák ütköztetését, mint ősi vígjátéki toposzt helyezi a célkeresztbe. Marion zűrös családja, apukástul (akit tényleg Delpy édesapja, Albert Delpy alakít most is, ahogy szinte minden filmjében), húgocskástul, ex-pasistul (aki most a húgi pasija) érkezik látogatóba a lányhoz, mivel annak kiállítás-megnyitója lesz, életében először. A gondok azonban már a vámvizsgálatnál elkezdődnek, mivel apuka ajándékba jóféle breton kolbászkákat hozott vagy 10 párral, és egy jelentős sajtkollekciót is rejtett még az útipoggyász. A szállítmány rögtön kiveri a biztosítékot az amerikai szerveknél, akik 9/11 óta igen érzékenyek mindenre, ami nem tartozik bele a szabályzatban leírt utazási kellékek listájába. Persze, nyilván elég volt beleszagolniuk a bőröndbe, és rögvest valami eleddig ismeretlen vegyi fegyverre gondolhattak, hiába a tulajdonosok bohókás, vidám ábrázata…

A humor forrása

Tehát, két különböző kultúra ütköztetése ősi humorforrás, se szeri, se száma az erre építő komédiáknak. Láttunk már amerikait Párizsban, nem is egyszer, de olaszok hihetetlen kalandjait is Leningrádban (akkoriban még így hívták), romákat Brüsszelben, majd Egyiptomban, láttunk bazi nagy görög, olasz, zsidó, indiai és még ki tudja, milyen lagzit, és sorolhatnánk a végtelenségig. Persze, ahogyan a filmipar erőviszonyai húzódnak, úgy van túlsúlyban az amerikai cél-, vagy kiindulási pont ezekben a filmekben: legtöbbször vagy amerikai csöppen bele valami multikulti szószba, vagy valamilyen egzotikus országból érkezett „űrlény” csetlik-botlik a nagy szabad ország szigorú szabályai, törvényei és szokásai között. Általában, ez utóbbi szokott a viccesebb lenni (nekünk, nem amerikaiaknak), főleg, ha ezzel az amerikai álom mára maradt kispolgári csökevénye válik nevetségessé. Közben persze, kinevetjük magunkat is, görögöket, zsidókat, romákat, magyarokat vagy éppen, mint jelen esetben, a sajtzabáló, szabados életű, borissza és bohém franciákat is, de ez mindig olyan büszke, cinkos, összekacsintó nevetés, hogy de jó, hogy nem vagyunk olyanok, de jó, hogy mi mások vagyunk…

Vive la France, vive la vie!

Mert azért e filmben, mi franciák, csak nevetünk magunkon, azonban „ki” az amerikaiakat, az amerikai életformát, az amerikai nyárspolgárságot és tudatlan sznobizmust nevetjük e filmben. Julie Delpy, a színésznőként, de rendezőként sem kezdő hirtelenszőkeség mindent meg is tesz ennek érdekében. Bátor, de jó a humorérzéke: én nem szoktam szeretni az ún. „kakipuki-vicceket”, ő azonban olyan természetesen vegyíti azt a jól csak kellő műveltséggel és élettapasztalattal érthető, finoman intellektuális poénokkal, hogy az eredmény tényleg nettó másfél óra kacagás. Nem tukmál ránk semmilyen bonyolult szövetű történetet, ami van, az éppen csak valamiféle vázként, keretként szolgál a fel- és elszabadult ökörködéshez, ami a film lényege végül is. Mindenki hozza a saját karakterét, és ütközzünk, ami belefér. Azonban nagy hangsúly esik a kétnyelvű dialógusokra, természetesen a franciák nem beszélni angol, de egy amerikai miért is beszélne franciául. Ez a kétnyelvűség is okoz aztán vidám perceket. Sajnos, Marion előbbi pasija, az a Jack, jobban működött. Chris Rock hülyén néz ki a nála nemcsak jóval szőkébb, de korosabb Delpy mellett. Egész egyszerűen elképzelhetetlen, hogy egy párt alkossanak. Két teljesen különböző rezgésszámú, más aurát sugárzó személyiség, és az általában a „vicces néger” karakterében feltűnő Rock színészileg sem tud mit kezdeni a született nyárspolgár Mingus karakterével, de nem tudja felvenni a francia különítmény féktelenül áradó életörömét sem. Ennek ellenére ez az idei nyár legvidámabb filmje. Asanisimasa: 8/10

„A legnagyobb szentek életén, te hülye, nincs semmi nevetnivaló!” – mondta annak idején a neurotikus Rockköltő, aki ma már ugyan vállalkozásban űzi a hittérítést, de ebben feltétlenül igaza volt. Csak az oktalan ostobák gúnyolják azokat, akiket messzire repít mélyen vallásos meggyőződésük. Nem véletlenül tekint a katolikus egyház szentjeire tisztelettel szinte minden más vallás követője. A bajok sem a szentekkel, hanem elvakult követőikkel kezdődnek…

Csodák

Csodák márpedig vannak. A katolikus hívők életében mindenképpen, hiszen egész egyházuk „hitele” is éppen a csoda és a csodavárás misztikumára épül. A Biblia már az Ószövetségtől kezdve tele van csodás elemekkel, azonban ezeket a természetfeletti történéseket mindennapi működésébe, az egész struktúrájába és liturgiájába a római katolikus egyház építette be legjobban. Az egyház fő oszlopai a szentek, akiknek szentté válásának egyik fő kitétele, hogy valamilyen csodás cselekedetet kell végrehajtaniuk, vagy megtapasztalniuk, méghozzá hitelt érdemlően. Másrészről pedig, amikor Jézus Krisztus első követőiből megalakult az egyház, annak elemi érdeke volt, hogy minél nagyobb tömegeket vonjon hatása alá. A tömegeket azonban ekkor, szűk kétezer éve, de még utána is sokáig többségében naiv, hiedelmekre, babonákra fogékony, tanulatlan, egyszerű emberek alkották, akiknek meggyőzésére, „beszervezésére” tökéletes marketingeszköznek bizonyultak azok a valójában sokszor igen egyszerűen leírható fizikai, kémiai, meteorológiai és más efféle folyamatok okozta jelenségek, melyek megfelelő előadásban közvetve, de sokszor igen direkten bizonyították számukra Isten jelenlétét. A történelemben az egyik legutóbbi „regisztrált” csoda Fatima csodája volt, mely 1917-ben egymás után hat alkalommal következett be a portugáliai kisváros közelében, egy tanulatlan pásztorlányka és két testvére előtt. Lúcia de Jesus dos Santosnak (nomen est omen, nevének jelentése „Szent Jézus fénye”), az ártatlan kislánynak először a nyáj legeltetése közben jelent meg Szűz Mária (Jézus anyja), s amikor ezt elújságolta otthon, természetesen senki nem hitt neki. Pedig a jelenés három titkot súgott neki: a Pokol látomását, a II. világháború eljövetelét, benne komoly főszereppel az akkor még cári Oroszország későbbi bolsevik átrendeződését illetően, valamint a végítélet képét. Lúciát és testvéreit ezután gúnyolták, kinevették, sőt még le is tartóztatták őket, de ennek ellenére minden hónap 13. napján megjelent nekik Szűz Mária, minek kapcsán már követők is gyűltek köréjük. Az utolsó, hatodik csodánál állítólag már 70 ezer ember nézte kíváncsian mi fog történni, s ekkor történt meg állítólag a híres „táncoló napkorong” csodája, mely e cikk tárgyát képező Fatima – A 13. napon című filmnek is a csúcspontját képezi.

Időutazás

A film a szakirodalomban eleddig gyakorlatilag ismeretlen Ian és Dominic Higgins munkája, méghozzá szinte teljes egészében: ők írták, rendezték, fényképezték és vágták a filmet. Az ambíciót nyilvánvalóan metafizikus úton kaphatták, mert kétségeknek aztán nyomát sem találjuk alkotásukban. Ha ez erény, akkor tökéletesen tudták, mit akarnak és ezt végig is vitték, meg is valósították. Ettől függetlenül azonban a film (hangsúlyozom, ettől kezdve kizárólag a filmről, nem pedig vallásos meggyőződésről, hitről és más effélékről beszélek!) rettenetesen rossz. Formailag egy tökéletesen sikerült időutazás, azonban a lehető legrosszabb helyre. A Fatima képi világa fekete-fehér, amit még dramaturgiailag talán lehetne indokolni, azonban amikor csodás eseményeket ábrázol, rendre kiszíneződik. Ma, a 21. században ez minimum mérhetetlenül modoros vizualitás, de inkább nettó giccs. Ezt még a vizuális sokkolásban sohasem visszafogott Spielberg sem engedte meg magának (a Schindler listájában, ott csak egyetlen egyszer, indokolt alkalommal jelenik meg a komor, sötét fekete-fehérben egy piros kabátos kislány). Itt viszont, ha megjelenik a Szűzanya, márpedig ez igen sokszor előfordul, arcok kipirulnak, fák kizöldülnek, ég kikékül, virágok színesen táncolnak… Émelyítő, bombasztikusan hatásvadász, olcsó effektus. A fekete-fehér képek amúgy stilisztikailag tökéletesen másolatai bizonyos idevágó témájú némafilmek beállításainak, azonban effektezett homályosságukkal, a kompozíciók túlzott drámaiságával túlzó, dagályos hatást érnek el. A színészi játék a megszólalásig hiteles (eltúlzott gesztusok, természetellenes mimika) némafilmes játék, attól kezdve azonban idegesítően amatőr a gyenge és gyermeteg angol kiejtéssel, valamint az átéltséget teljesen nélkülöző szövegmondással, ami ráadásul szöges ellentétben áll azzal, amit látunk…

Szimpla propaganda

A cselekmény ugyan jobbára „tényszerűen” meséli el Fatima csodáit, azonban karakterrajzról, jellemábrázolásról és effélékről már nem tudok beszámolni. Sematikus, egyetlen jellemvonással rendelkező figurák, teljesen egyoldalú (idealisztikusan és kirekesztően katolikus) látásmód, néhány homályos történelmi-külpolitikai jellegű sugallat. A tartalomtól függetlenül cizelláltságában, árnyaltságában, „mélységében” és „művészi eszközeiben” a film közvetlen rokona a nácik hírhedt propagandafilmjeinek (az oroszok stílusban mindig realistábbak tudtak lenni), és más hasonlóan egyoldalú ideológiai propagandafilmnek. A Higgins-fivérek ostobának és igénytelennek nézik a hívő nézőket… Ha viszont a hit megtartásához, a hitetlenek meggyőzéséhez ilyen, minden kenetteljességük ellenére sunyi és alattomos filmek kellenek, akkor nagyon nagy a baj. Asanisimasa: 2/10