asanisimasa

Alapvetően nem lenne baj ezzel a “lánya nem ismeri az anyját”-történettel, ha nem nyolc részben, hanem hatban lenne tálalva. Egy tragikus esemény folyományaképpen a lány rádöbben, hogy valójában semmit nem tud édesanyja valódi énjéről, múltjáról és nyomozni kezd, és messze, magasra, mélyre, stb. jut – lásd: Azt hittem, ismerlek. Izgalmas cselekmény, melynek ötletes és logikus apropója a tanúvédelmi program, ez magyaráz és indokol elég sok mindent, a szélsőséges csoportok és megagazdagok, valamint a hivatalos politika összefonódása pedig aktuális téma, az USA-ban, de kb. mindenhol. A hosszán kívül két dolog nem tetszett még: az egyik, hogy a lány egy elbénázott belépő után minden további nélkül mutat (be) fejlett és kreatív titkosszolgálati szkilleket, s válik a rebbenő szemű kisasszonyból vakmerő akcióhőssé, a másik pedig a nem túl átütő színészi teljesítmények, ami az Oscar-díjas Toni Collette esetében különösen meglepő. De jobb híján, “szódával” elmegy.

Mivel jön még ebből, nem ragozom túl. A Rebel Moon első része alapján nem más, mint egy párhuzamos Star Wars-univerzumban játszódó Hét szamuráj/Hét mesterlövész történet. Zack Snyder nyilván nagyot akart gurítani ezzel a féig western, félig űrmese-sztorival, azonban engem nem lehet megvenni puszta látvánnyal, főleg ha az nem több látványosságnál. Innen-onnan, az említett példákból, és még mondjuk a Vikingek sorozatból és még néhány meséből összeollózott motívumok egyelőre nem állnak össze koherens egésszé. Elhadart előzmények, alig felvezetett motivációk egy kiszámított, de főleg kiszámítható, váratlant csak a ma született csecsemők számára tartalmazó cselekményben. A nagyszámú karakter is elnagyolt, szinte csak hirtelen odapottyannak a sztoriba. Még a főszereplő Kora (Sofia Boutella) még csak-csak, de a többi… Semmi. Ötletek persze vannak, nem is kevés, de mind kidolgozatlan, elpufogtatott lehetőség egy érdekes, különleges űrmesére, amiben akár egy Star Wars-szintű és méretű legenda lehetősége is benne lehetne, de így, elbarmolva, összecsapva, csak a látványra koncentrálva, de abban semmi extrát nem nyújtva, szerintem ez bukta.

Balladának ugyan kissé túlzás, vagy inkább tévedés címezni e történetet, mely inkább egy újabb, viszonylag tisztességes példázata annak, hogy Amerikában tényleg bárkiből lehet valaki, ha megvan hozzá a szerencséje, kitartása és tud küzdeni azért, hogy legyen belőle valaki. Tehát igenis, az amerikai álom sokak számára gyakorlat és élettörténet. Én is ismerek olyat, hogy XY leugrott gyufáért az Izabella utcában, majd néhány hónap múlva már a nagymama receptje alapján készített sütit árulta valahol Orlando külvárosában, egy helyi piacon. Egy tepsivel kezdte, a jövő héten már hárommal kellett sütnie és ma már ott tart, hogy majd egy tucat cukrászdája van Floridában. Dollármilliomos, magyar-szakos diplomával.

A Vidéki ballada az amerikai álomról hasonló történet, csak éppen magyar vonatkozások nélkül. J.D. Vance (befektető, író és szenátor) saját történetét írta meg nagy sikert aratott önéletrajzi regényében, melyből Ron Howard rendezett egy helyes, vállalható kis filmet, a tőle megszokott szakmai precizitással. Szóval, az amerikai álom tehát működik, egy rendes republikánus politikus is válhat valakiből, aki az Egyesült Államok elhanyagolt és (relatíve) lepukkant középső tájairól származik, akinek édesanyja pasikról pasikra vándorolt és állandó kergetőzésben volt a heroinnal, ami volt, hogy majdnem le is győzte. J.D. azonban, halmozottan hátrányos társadalmi közegéből, melybe született, fogait összeszorítva, pofonokat inkább csak kapva, mint adva mégis eljutott a puccos Yale-re, majd tovább, az amerikai Szenátusba – és a kis senkiből valaki lett. Kérdés, hogy kell-e egy ezerötvenedik ilyen karriertörténet – nos, nyilván kell, mert a jóllakott Államokban sincs mindenhol fenékig a tejfel, ott is van mélyszegénység, társadalmi, etnikai és kulturális szakadékok keresztül-kasul, és jó példából sosem elég. A történetnek és Howard filmjének legnagyobb erénye, hogy viszonylag hitelesen és pontosan mutatja meg azt a társadalmi közeget, amelyből kívülről nézve csak a reménytelenség sugárzik, amelyik tíz körömmel húzza vissza azt, aki esetleg veszi a fáradtságot, felvállalja a kiközösítés ódiumát és a szüntelen harc kegyetlenségét, hogy kiszakadjon onnan. Kicsit hunyorítva láthatjuk a történetben a BAZ megyei, vagy a nyírségi térségek társadalmi problémáit is, a film tükre által homályosan, de színről színre. Ebből a szempontból érvényes dolgozat ez, bár nem tudom, Nyírpazonyban vagy ohájó külsőn mennyien néznek Netflixet… Amúgy egy szolidan szórakoztató, pozitív szemléletű, ám a filmes műveltségünkből adódóan kissé kiszámítható karriertörténet ez a mozi, néhány komolyabb színészi alakítással (pl. Glenn Close vagy a komolyan bevállalós Amy Adams).

Eddig a brit koronához, de összességében minden huszonegyedik századi korona-fétishez a hozzáállásom valahol egybevág bizonyos Johnny Rotten bizonyos körökben jól ismert, klasszikus dalszövegében leírtakkal: God save the queen, The fascist regime, They made you a moron, Potential H-bomb, God save the queen, She ain’t no human being, There is no future, In England’s dreaming, Don’t be told what you want to want to, And don’t be told what you want to need, There’s no future, no future, No future for you. Persze, nekik sincs jövőjük, bármennyire is ragaszkodnak ennek ellenkezőjéhez. Még szegény Lady Diana sem több egy számomra érthetetlen módon világhírre szert tett celebnél, akinek személye körüli világméretű rajongás kifejezetten taszított, s akinek még tragikus halála is legfeljebb egy bulváresemény szintjén érintett meg. Hozzáállásom nem változott azután sem, miután gyakorlatilag egy szuszra végigrágtuk magunkat minden idők eddigi legnagyobb költségvetéssel elkészített tévésorozatán, a Netflix csatorna tulajdonképpeni zászlóshajójaként is címkézhető A Korona első négy évadán (plusz egy év múlva az ötödiken, illetve a minap a záró, hatodikon) – ennél ésszerűtlenebb, logikátlanabb politikai/társadalmi rendszer, mint az angol, nem létezik. Az angol parlamentáris monarchia márványba rögzült, megváltoztathatatlan hierarchiája minden józan szempontból életidegen, bizarr, abszurd társadalmi struktúra, mely szigorú alá-fölérendeltségen és a mereven rögzült hagyományokon alapuló kasztrendszerében törvényszerűn ott van az elnyomás, az igazságtalanság és az állandóan robbanásveszélyes társadalmi feszültség.

Peter Morgan, a sorozat kitalálója és vezető írója természetesen nem punk és nem anarchista, de azért a kritikai látásmódnak sincs híján. A vezetése alatt készült és készülő sorozat II. Erzsébet, tehát az időközben elhunyt angol uralkodó életét, valamint Anglia ezt magában foglaló, több mint fél évszázadnyi történelmét meséli el, gyakorlatilag tényszerű, realista formában. A lehető legaprólékosabb műgonddal, a témához és szereplőihez illő pompával megalkotott epizódfüzérben a szereplők jellemző gesztusai, a használati tárgyak, az autók, a tévékészülékek, telefonok mind korhűek, hitelesek, ahogyan azok a cselekmény és a természetszerűleg egymás után és egymásból következő epizódok is. Minden úgy történt a valóságban, ahogyan azt ebben a sorozatban látjuk, csupán kisebb nüanszok nem, vagy nem így történtek – főleg dramaturgiai okokból lett ez így (pl. Lord Mountbatten levele Károlyhoz – ennek nincs nyoma, viszont az tény, hogy kapcsolatuk pontosan olyan atyai-baráti volt, az öreg Dicky pont úgy tanította a fiatal trónörököst, mint a sorozatban). Ennek ellenére, s ahogyan azt a sorozatot körítő újságcikkek tömkelege is írja, a királyi család valószínűleg egyáltalán nem fogadta kitörő örömmel a hat évadot. Morgan koncepciója ugyanis működik: megmutatja a Windsor-ház jelenkori pompáját, decens életét a maga pőre valójában, és ebben a fenséges királyi család bizony sokszor meztelennek bizonyul.

Mindeközben Morgan büszke angol is, tehát azt is látjuk, hogy az angol parlamentáris monarchia, a maga nehézkességével, szögletességével, rögzült rigolyáival, ódon, rizsporos talárjaival, ceremóniáival maga az “angolság” lényege. Éppen ezektől angol az angol, és a napi politikai időjárástól és gazdasági nehézségektől függetlenül, pontosan ezért szilárd állam a Brit Birodalom, immár sok-sok évszázada. Néha nevetünk a közismert angol humornak kifogyhatatlan táptalajt biztosító kimért, hűvös, blőd hétköznapi banalitásokon, de közben látjuk, hogy ez a megváltoztathatatlanság a biztosítéka a nemzet létezésének. II. Erzsébet pedig uralkodásának minden percében ennek megfelelően él, ennek megfelelően reagál és nyilatkozik meg, vagy éppen ül némán a Buckingham-palota labirintusában.

De történelemleckének is tökéletes ez a rendkívül minőségi, hiszen ennek az időszaknak nagy részét mi jobbára csak a Vasfüggönyön inneni, Moszkvából irányított olvasatából ismerhettük – most látjuk, nagyjából hogyan történt mindez a valóságban. Legalábbis abból a szempontból, ahogyan a valóságot ott látták. Az igazság pedig valahol a kettő elegyéből szűrődhet le…

Szóval, igen míves dolgozat ez, rendkívüli energiák mozgósításával készült, rengeteg pénzből. Erősen ajánlott megtekintése, hiszen rengeteg tanulsággal szolgál a hatalom és a hatalomgyakorlás természetéről, a hagyományos (illetve annak tartott) női és férfiszerepekről, a mellőzöttség okozta frusztrációkról, a felelősségről és annak vállalásának problémáiról; egyáltalán, a demokráciáról, mint olyanról. De például azok is találhatnak benne sok érdekességet, akik számára nagy élmény volt a Downton Abbey és most vágynának valami keményebbre. 🙂

Döbbenetesen erős és aprólékosan precíz színészi értelemben is a különféle ismert és kevésbé ismert angol kékvérű népség megjelenítése, beleértve II. Erzsébetet minden életkorában megszemélyesítő színészeket (Claire Foy/Olivia Colman/Imelda Staunton), a külsőre inkább karikaturisztikus, de valójában igen pontos alakítást nyújtó Dominic Westet, Károlyként, vagy például az ötödik/hatodik évad egyik fő karaktereként Elizabeth Debickit Lady Dianaként. És még a sokan mások, ugyebár. A bravúros és igen tanulságos sorozat fináléja érintetlenül, de nem feldolgozatlanul hagyja a mai angol történelem nagy pillanatait, például a Brexitet, a királynő halálát, de mégsem érezni azt, hogy a törétnet félbemaradt. Ebben a hat évadban gyakorlatilag mindent elmondtak az alkotók arról, ami a sorozat célja és amit a címe is jelez: milyen óriási súlya van a koronának. S mindezt mindeféle túltolt pátosz, hagymáz és tűzijáték nélkül, szolid, végletekig kifinomult ízléssel és visszafogott eleganciával.

Teljesen meg tudom érteni a film legfiatalabb szereplőjét (Rose – Farrah Mackenzie), hogy miközben a világ konkrétan összedől körülütte, őt legjobban az izgatja, hogy az általa nézett sorozat utolsó részét már nem tudja megnézni, mivel az emíltett világösszedőlés miatt megszakadt a streamingszolgáltató működése is. Meg amúgy minden, nincs telefon, nincs internet, nem működnek a műholdak sem, áramot is levágták. Velem is történt már olyan, hogy néztem, oké, nyolc rész, darabja mondjuk 45 perc, simán belefér délután négyig, amikor mennem kell melózni. Aztán a részek egyórásak voltak, és nem tudtam ledarálni a sorozatot… Kiborító dolog. Más kérdés, hogy a Jóbarátokat régen se néztem, nem tudom, miért, csak azt, hogy amikor adták, az Odeon videotéka bizonyos egységei simán bezártak arra az időre. Na most, Rose a Jóbarátokra kattant rá, és majdnem végzett is vele, amikor beütött a krach. Az utolsó rész, mi történik benne?

Másrészt, az már tudom, hogy ha az ember belefut egy jó sorozatba, akkor utána bizony jó kis könnyed depresszió jön. Üresség, érdektelenség, baromira nem izgat semmi. Még az sem, ha körülötte összedől a világ… A filmbeli New Yorki család (anya Julia Roberts, apa Ethan Hawke, fiú Charlie Evans, a lány pedig Rose), persze elsősorban szülői nyomásra, azért vették ki ezt a vidéki (szuper) villát, hogy Távol a világtól, értsd New Yorktól, végre magukban legyenek, együtt. Aztán kimennek a strandra és látják, hogy egy hatalmas tankhajó nyílegyenesen az ő strandjuk felé tart. Biztos elkanyarodik, biztatják egymást. Nem, nem kanyarodik el… És ez csak az első, igaz elég hangos figyelmeztető jele annak, hogy hamarosan már semmi sem lesz olyan, mint amilyen azelőtt. Minden sokkal, de nagyon sokkal rosszabb lesz.

Ahogyan egy jó disztópiában lennie is kell. Rumaan Alam 2020-as bestsellere alapján Sam Esmail rendezte parádés szereposztásban (az említetteken kívül a két Oscar-díjas Mahershala Ali és Kevin Bacon is fontos szereplője a történetnek) a Netflix idei karácsonyra szánt mindfucking moziját, bő két és fél órában. Ha akarom, mintha Egy szent szarvas meggyilkolásának valamiféle katasztrófa filmes felhangokkal dúsított, light verzióját nézném (vagy egy hosszabb epizódot a Black Mirrorból), miközben amiről beszél a film, az egyáltalán nem light, sőt, kifejezetten húsbavágó, minden egyes földlakót érintő dolog, még a laposföldhívő, vírustagadó, klímavészt kiröhögő tahókat is ideszámolva, ugyanis, a közelgő valódi katasztrófa őket is pofán fogja vágni, mégha nem is hsiznek benne. Nem véltelenül állt bele a filmbe executive producerként az Obama-házaspár, akik már eddig is elkötelezett hívei voltak a globális környezetszennyezés elleni küzdelemnek. Persze, e történetben a környezetszennyezés csak mellékszál, valójában a civilizált emberi lét tarthatatlanságára mutat rá a filmbeli hackereknek, külföldi hatalmaknak, belső ellenállásnak (ez a bizonytalanság is alapvető része a katasztrófának), vagy ki tudja, minek köszönhető összeomlás, mely valahol pontosan mutatja, mi történik az átlagemberrel, ha hirtelen valamilyen külső ok miatt kiszakad megszokott konformzónájából és semmiféle hírt, külső segítséget, utasítást nem kap, hogy HOGYAN ÉLJEN TÚL. Ha valaki, hát a két cikluson keresztül is az USA, illetve a világ első embereként szolgáló Barack Obama az, aki első kézből tudja, mennyire reális mindet, amit e filmben látunk (és mennyi alapja van a háttérhatalmakkal, Bildebergékkel, chenttraillel, HAARP-al és más effélékkel kapcsolatos konteóknak) és nem kicsit ijesztő, hogy ő ezt ilyen nyíltan segíti is, hogy mi is tudjuk. Sőt, konkrét, lehetséges forgatókönyvet is elmesél minderre. Tudjuk, látjuk, felismerjük és nem teszünk ellene semmit.

Ehhez képest a Rose fájdalma a Jóbarátok számára elmaradt utolsó része iránt nem ügy – viszont az ő példája talán az egyedül biztató történetszál, hogy talán megéri kitartani. 😀 A film amúgy, az első vélemények alapján, minimum megosztó – szerintem teljesen rendben van. Bár nyilván vannak hézagok a cselekményben, nem köt mindent a néző orrára (például azt sem, hogy konkrétan mi is történik?), miközben nyilvánvaló, hogy a lényeg itt az, hogy mi hogyan viselkedünk, amikor beüt a krach és nem az, hogy mi is ez a krach tulajdonképpen. Kb. így, ahogy e filmben is látjuk/látni fogjuk és ez baromira nyugtalanító. Nem kecsegtet semmi jóval semmilyen tanulság, a filmvégi poén pedig, ha lehet, még csavar is egy jó nagyot a még meglévő, de már alig észlelhető optimizmusunkon. Magunkra vagyunk utalva, senki nem fog segíteni rajtunk. Bár mázlink még lehet…

Nevetségesen primitív dialógok többségükben a közepesnél is gyengébb színészek szájába adva. Érdekes módon, A Kígyó című nyolc résznyi krimi ennek ellenére mégis működik. Ennek oka egyrészt az, hogy a valóságban megtörtént eseményeket feldolgozó történetben valóságban is élő/élt személyeket látunk, és ami a fő, hogy döbbenetesen, sőt, ritkán láthatóan hiteles környezetben. A címszereplő valóságban is élt, figyelem, spoiler, hogy még ma is él, de legalább húsz, hosszúhajú, a nyugati társadalmak mókuskerekétől megcsömörlött, új és spirituális kalandokra vágyó áldozatot követelő “pályafutása” a hetvenes években zajlott, elsősorban Távol-Keleten, Inidában, Nepálban és Thaiföldön. Ehhez képest az alkotóknak nagyon jól sikerült megteremteni a kor hangulatát, a divatot, a helyszínek autentikusak. Ehhez persze, az is kell, hogy az általam inkább ismert Thaiföldön, de nyilván Indiában és Nepálban is, miközben az élet ritmusa jóval pergőbb, még mindig találni nagy számmal olyan helyszíneket, melyek alig változtak valamit fél évszázad alatt. Pazar módon sikerült mindezt mixelni korabeli híradófelvételekkel.

Tulajdonképpen a sztori is elég jól bonyolódik, s bár ugrálunk az időben, helyszíneken, különösebben nem nehéz ezt követni. Charles Sobhraj, azaz a Kígyó kellően elég érdekes, rejtélyes és idegesítő karakter ahhoz, hogy érdekeljen a sorsa, mint ahogy a világsajtó is élénken érdeklődik felőle, amióta ismeri (mondjuk, Sobhraj tesz is ezért az érdeklődésért…). De színészek nélkül története még idegesítőbb…

A nemi erőszak azon formája, amikor az elkövetés után nincs látható, orvosilag detektálható tünet, ami esetleg mégis, az felfogható egy normális szexuális aktus szenvedélyének is, csak az elszenvedő és elkövető fél tudja, hogy az eset közös beleegyezésre, vagy csupán egy félreértett gesztusra történt elborulásra történt. Ráadásul ott van az esemény utáni lelki gubancok rendkívül összetett és bonyolult szövedéke, a másik oldalról az áldozathibáztatás, vagy az egyéb párkapcsolati konfliktusokat megtorolására alkalmazott bosszúszex, és ki tudja még milyen ok, indok, okozat és minden, ami ezzel jár. Éppen ezekért igen nehéz bizonyítani a nemi erőszak ezen formáit a törvény előtt. Az elmúlt évek egyik meghatározó témája volt ez a világon végigsöprő, a szexuális zaklatások megannyi formáit közbeszéddé tévő #metoo-kampányban, melynek akár afféle programfilmje is lehetne ez a svéd bestseller alapján készült, hirtelen igen nagy nézettségre szert tett netflixes minisorozat, a Látszólag normális.

Egy látszólag tök normális, jól szituált család hullik darabjaira a történetben. Egy 17 éves tinédzser ártatlanul kacérkodni kezd évekkel idősebb edzőjével, aki belemegy a játékba és nem áll meg a Ne!-nél. A lány nem képes ellenkezni, a később kiderülő nemi erőszakot a család (ügyvéd anyu, lelkész apu) elhallgatja, mondván, úgysem lehet utólag bizonyítani, így nem kerülhet bíróság elé az ügy. Évekkel később a lány, akiről csak annyit tudunk meg, hogy a korábbi jól tanuló, jól sportoló lány végül csak egy sütizőben dolgozik, megismerkedik egy nála tizenévvl idősebb férfiba, akit egy éjjel több késszúrással meggyilkolnak a lakása előtti parkban. A bizonyítékok hamar a lányhoz vezetik a rendőrséget, eközben a lány szülei, valamint legjobb barátnője különböző módokon, de mind a lány ártatlanságát kívánják bebizonyítani.

Bár a történet, a szereplők, a helyszín, valamint az írója és alkotói mind svédek, skandinávok, én mégsem mondanám tipikus skandináv kriminek. Krimi ez, csak éppen nincs benne semmi “skandinávos”, az elébbieken kívül. Bárhol, bárkivel megtörténhet mindez, éppen ezért mondom, hogy afféle programfilm ez. A cselekmény, éppen ezt alátámasztva, kissé kimódoltnak hat, viszont egy történetben egyszerre több formáját is megboncolgathatjuk általa a bizonyíthatatlan nemi erőszaknak és főleg hatásainak. A szereplők motivációi éppen ezért pontosak, minden tankönyvízük ellenére is, a végkifejlet pedig … hát jó lenne ilyen világban élni. A témájától elvonatkoztatva nem egy nagy eresztés ez a hat rész, közepes, vagy annál is gyengébb színészek, érdektelen fényképezés, kissé durván ácsolt dramaturgiai szerkezet, de mint mondtam, nem ez most itt a lényeg.