Tűz esetén (Was tun, wenn’s brennt?, 2001)

A tűz esetén című romantikus vígjáték amolyan joviális buksisimogatás a hajdani rossz-kisfiúknak és kislányoknak, akik csúnya játékbombáikkal bosszantották a rendőrbácsikat. Kicsit robbantgatnak, kicsit bezúznak néhány kirakatot, felgyújtanak néhány autót, de azért jó gyerekek ezek. A film végére szépen be is tagozódnak oda, ami ellen az elején még életre-halálra harcoltak.

Kedves, bájos, de pontos rajza a film annak a folyamatnak, hogyan válik fiatalos igazságérzetből fakadó forradalmi hevület az idők múlásával konform, betagozódott jóléti impotenciává. Jó ez a film arra, hogy ez a generáció (akik ’85-ben voltak 20) is megmutathatja majdani unokáinak, mi is tökös gyerekek voltunk… Sőt, még most, így harmincakárhány évesen is (2001-ben készült a film) össze tudjuk magunkat kapni, ha nagyon muszáj. Azonban egyre kevesebbszer nagyon muszáj már, de ez a dolgok rendje. Az a normális, ha az ember húszévesen forradalmár, s később lesz csak átlagpolgár, nem pedig fordítva. A rendőrlaktanya udvarán megvízágyúzott rendőrök poénjáért viszont jár egy nagy piros pont a filmnek, de ezt tudják ők is, hiszen ezen nevet a filmbéli kemény zsaru is. De amúgy annyira “rock” ez a film, mint amikor Klaus Meine játszott üzekedést Michael Schenker gitárjával. Az ABBÁ-s anyukák elszörnyedve sikoltoztak, míg a Clasht, Psychic Tv-t, Dog Faced Hermanst és a többit hallgató valódi házfoglaló anarchisták köptek egy nyeleset. 5/10

Film Kategória | Címkézve | Hozzászólás

X-akták-Hinni akarok (The X-Files: I Want to Believe, 2008)

Hát, le is csapom e film címében rejlő magas labdát: e film alkotóinak nagyon-nagyon kellett hinniük a projektben, hogy újra piacra dobják a hajdani legendás tévésorozat e késői mozifilmverzióját. Amióta szerte a világon százmilliók ültek le a tévé elé, hogy a két bamba tekintetű FBI-ügynök ufós meg egyéb misztikus kalandjain borzongjanak, már jó néhány ezermilliárd pixel lefolyt a képernyőkön. Maga az X-akták is amolyan ódon retró-sorozattá vált a Lost, Dexter és a többi modern tévésorozat mögött, nem meglepő, hogy 2002-ben csendben ki is múlt. Emblematikus szereplői (David Duchovny, mint Mulder, és Gillian Anderson, mint Scully különleges ügynökök) más filmekben, sorozatokban tűnnek fel, s ismerve a nézők ezirányú rövidke memóriáját, már az új neveiken említik/imádják őket. Ez a régi “énjük” halálát is jelenti egyben.

Ezért meglepő, hogy mintegy 6 évnyi tetszhalál után újra előkaparták e két karaktert. Persze, már egyik sincs a Cégnél: Scully egy katolikus kórházban lánglelkű orvosként küzd a papi irányítással (persze, hogy nem egy békés kisvárosi gyermekgyógyász-praxist vállalt…), Mulder szakállt növesztve rejtőző szobatudósként tovább kutatja az igazságot, hiába van az még mindig odaát… A film apropója, hogy egy rejtélyes eltűnési ügy kapcsán újra visszatrombitálják őket az FBI-hoz, naná, hogy az ottaniak ferde szemmel hitetlenkedve néznek a két csodabogárra. Aztán, naná hogy nem egyszerű másnapos elcsatangolásról van szó, van itt látnok, pederaszta pap, orosz kegyetlen ember, innen-onnan előtűnő dirib-darab emberi testrészek, dr. Frankenstejn.

Sajnos, aki látott már X-akták részt, arra nem vár sok izgalom, eléggé jól előre sejthető eseményekből áll össze a film cselekménye, persze, hogy, persze, hogy naná… Scully búvópatakként végighúzódó hitelméleti tipródása pedig kilóg a filmből, mint pederaszta pap reverendája alól az a bizonyos lóláb. Mulder és Scully kelletlenül bár, de mindent megold, s aki mindent előre sejt, az kínosan vihoghat az elképesztően bárgyú párbeszédeiken. Érdemes megvárni a végső, rétestésztaként nyúlót, mert az mindent visz! 😀 Ha lenne súlya a filmnek, akkor biztosra venném, hogy egy következő Jerry Zucker-produkcióban vissza fog köszönni ez a “mit akart ezzel mondani, azt akarta ezzel mondani” tartalmú hosszas szarpasszírozás, de mivel ez egy súlytalan, középszar darabolós-sorozatgyilkosos thriller, valami két régi sorozatos arccal, valószínűleg nem fog. Szvsz a kutya sem fog emlékezni rá egy fél év múlva, én is csak véletlenül találtam rá… 3/10

Film Kategória | Címkézve | 1 hozzászólás

4 évszak kis falumban (Les 4 Saisons d’Espigoule, 1999)

Ma több mint 6 milliárd ember él a Földön, ebből néhány száz a provence-i Espigoule-ban. Hogy miért fontos ez? Pusztán azért, amiért fontos e hat és félmilliárdnyi ember közül bármelyik. Ahány ember, annyi világ, annyi történet, annyi élet. Néha közülük egyvalaki úgy gondolja, hogy a körülötte élőkről filmet készít, megőrizve ezzel őket, életüket, történeteiket az utókornak, mintegy okulásféleképpen, vagy csak úgy, passzióból.

Christian Philibert rendező, testvérével, a forgatókönyvíró Hervével Espignoule lakosait tartotta érdemesnek megörökítésre egy furcsa, dokumentumfilmnek látszó vígjátékban. Nem előzmények nélküli azonban e sajátos műfaj, a fikciós dokumentumfilm. Minden filmklubok kötelező darabja a halhatatlan Jacques Tati Kisvárosi ünnepe, amely ugyan nagyban Tati zseniális és egyben meghökkentő mozgáskultúrájára építő burleszk, ám rajta kívül a film minden helyszíne, és minden szereplője valóságos, igazi, (akkoriban) létező. A filmben Tati egy postást alakít, aki természetes ügyetlensége folytán folyamatos harcban áll az őt körülvevő tárgyakkal, állandó galibát okozva a vándorcirkuszt érkezésétől amúgy is megbolydult városban. Tati frenetikus magánszámai hátterében igazi hús-vér kisvárosi franciák röhögnek, az ő házaik a film díszletei, az ő életterük a film játéktere.

Előzményként említhető a teljes olasz neorealizmus, Rosselinitől De Sicáig, vagy a cseh új hullám jelentős része is, Menzeltől Formanig, bár ezek egyike szintén nem fikciós dokumentum. De az olaszok tudatosan, a lehető legtökéletesebb realista ábrázolás érdekében forgattak civil szereplőkkel, eredeti helyszíneken, kiszakítva a filmet az addig megszokott steril, műtermi környezetből, a csehek pedig irodalmi alapokon nyugvó társadalomkritikai paraboláikat leplezték azzal az imádott tündéri kisrealizmussal, amit annyira szeretünk a mai napig. Tűz van, babám az én kis falumban… Magyar példákban sincs hiány, Budapesti iskola. Jutalomutazás Dárdayéktól, Családi tűzfészek Tarr Bélától, és a többi, sorolhatnám. Legjobban talán ezek járnak közel a 4 évszak által is képviselt fikciós dokumentumfilm műfajához.

Eme illusztris sorba szervesen illeszkedik a Philibert-testvérek munkája, amellyel nagyjából minden kritikai hozzászólásomat elmondtam. Bármiféle lelkendezés, méltatás parttalan tömjénezés lenne csupán, és ráadásul abszolúte stílusidegen is egy ilyen filmtől. Akik jártak már bármilyen filmfesztiválos díjkiosztón, tudják milyen vicces látványt nyújtanak a vörös posztós, flitteres talmi csillogásban a pulpitusra kiszólított efféle alkotók, akik efféle szerény, tiszta és őszinte hangú alkotásukkal nyerték el a nem várt elismerést. Nem villogtatják sokezerdolláros fogsorukat és nem illegetik méregdrága ruhakölteményeiket, hanem jobbára elfogódottan mosolyogva hunyorognak bele kölcsönszmokingjukban a vakuk szemkápráztató tűzijátékába. Ez a film, a 4 évszak is körülbelül így húzhatja meg magát a mai filmkínálatban, a különböző kódolt üzenetek, szuperhősök és sztárparádék között.

Nem túlzás a címében Vivaldit idézni, hiszen ugyanannyi fény, íz és illat van benne mint az ismert klasszikus műben, s nem túlzás Jirí Menzel Én kis falumját idézni, hiszen ez a film Philiberték falujáról szól, de ugyanazon a meleg, emberi hangon, ahogy Menzel mesélt. Egészen kiváló a forgatókönyv, de képtelenség elmesélni a film történetét, hiszen nincs is. A cselekmény a főszereplők életéből vett apró-cseprő történetecskék laza láncolata. Ezeket a minisztorikat a szereplők hitelesen és átélve játsszák el nekünk, nem véletlen, saját magukat alakítják. Kitűnőek, pergőek és szellemesek a dialógusok, naná, hiszen ezek az önmagukat játszó szereplők saját szavai. Az alkotók csupán helyzetbe hozták őket, azokat ők maguk oldották meg, vagy olykor nem is kellett “drámai” helyzetet mesterségesen előidézni, a kávéház környékén mindig történt valami. Csupán egy kamera kellett, amely rögzíti a képeket. Szakmailag nehezen megfejthető mozi ez, ennek ellenére bölcs humorú, szórakoztató alkotás. Nem véletlen a díjak özöne sem, köztük nagy számban a közönség által adományozott elismerésekkel. Azt mondja egy barátnőm, hogy pasis film. Ennek ellenére (vagy éppen ezért) végigkuncogta az egészet.

Film Kategória | Címkézve | Hozzászólás

Artúr király (King Arthur, 2004)

Az Artúr-mítosz egy kevésbé meseszerű, viszont annál inkább a történelmi reáliához igazított verziója ez az Antoine Fuqua által rendezett film. David Franzoni (forgatókönyvíró) Britannia római megszállásának végére időzítette Artúr és rettenthetetlen lovagjainak történetét. Artúr egy bizonyos Lucius Artorius Castus nevű római kapitánnyal azonosítja, akinek utolsó küldetését láthatjuk e filmben. Itt van az összes kötelező “kellék”, Merlinestül, Galahadestül, Guinevréstül és Lancelotostul, csak a megszokottól kevesebb misztikus hókuszpókusszal, viszont annál több meglehetősen véres (hiteles) csatajelenettel.

Clive Owen korrekt és férfias hőst ad Artúr figurájában, mellette olyan európai sztárok játszanak, mint Mads Mikkelsen (Tristan) vagy Til Schweiger (a szász Cynric). A láthatóan a Gyűrűk ura “farvizére” hangolt film tisztességes kosztümös-kardozós film, hollywoodi mércével mérve korrekt történelmi és kultúrtörténeti hitelességgel. 6/10

Film Kategória | Címkézve | 5 hozzászólás

El Tropico (The Lost City, 2005)

Az elsősorban maffiafilmek feltörekvő potentátjainak, illetve romantikus krimik szomorú szemű latin macsózsaruinak színészeként ismert Andy Garcia eme első rendezése minden bizonnyal saját, dédelgetett személyes ügye volt. Ennek bizonyítéka, hogy nagy szerepet vállalt a film körül, rendezte, írta, zenéjét szerezte (!!! erről még később), főszerepelte, producerelte, tán még ő is világította. További bizonyítéka személyes érintettségének, hogy végig egy korabeli, tárcsás objektívváltós 16 mm-es kamerát szorongat, melyet olykor a vállára is kap. A filmet azonban bizonyos Emmanuel Kadosh fényképezte, divatlapok decens és fényűző modorában, sokban hozzájárulva a film sajátos hangulatához.

A sajátos hangulat a film legnagyobb érdeme, az ötvenes évek Havannájának élveteg aurája, a ruhák, az autók, maga a város, a Garcia által alakított Fico mulatójának pezsgése. Egy csipet Cotton Club, egy kis Moulin Rouge, meg egy pici Rick Blaine Café Americainjéból. Fico figurája amúgy is tálcán kínálja az összehasonlítást Bogart emblematikus karakterével. Mindkét “kocsmáros” zűrös időben üzemeltette vendéglátóipari egységét, mindkét hely egy letűnőben lévő kor panoptikuma volt, Rické a világháborúba olvadó gyarmati világé, Ficóé pedig az amerikai gazdagok luxusparadicsomáé, melyet otromba módon, sáros lábbal foglalt el Castro népe. Rick azonban maradt, hiszen maradt ott barátja, és a betolakodók is eltűntek onnan idővel, míg Ficónak menekülnie kellett, Castro Szabad Kubája mindent elvett tőle.

Fico, vagyis a kubai származású Andy Garcia kubai emlékeinek filmje ez, s mint ilyen, telistele van személyes vonatkozásokkal. Azonban főleg ezek miatt darabos, töredezett, széteső a film, hiszen nyilván ezek az emléktöredékek Garcia fejében a személyes élmények okán összeállnak, így kívülről a vágások annyira élesek, hogy szinte jelenetekre esik szét a film. De írható ez a rendezői tapasztalatlanságra is, s mivel a producer itt nem tudott hathatós segítséget nyújtani, a film véglegesen ilyen lett.

Két jelentős személyiség emeli jelenlétével a film színvonalát, Dustin Hoffman Meyer Lenskyje rutinosan elővezetett zsidó gengszter-karakter, Bill Murray névtelen Írója egy szürreális és groteszk pofa, egyszerre szomorú és nevetséges, bölcs és idegesítően infantilis. Effélékből kellett volna még egy korabeli havannai panorámához, és kevesebb személyes honború. Viszont a zene, melyet Garcia jegyez szerzőként, de attól tartok, volt azért ebben másnak is keze, nagyon jól szól. És nagyon jó is, sajnos sehol nem találom az OST-ot… 🙂 Az El Tropico felemás film, így ötös (a képek, a zene, a ruhák és Bill Murray miatt), de csak a tízből.

Film Kategória | Címkézve | Hozzászólás

Ausztrália (Australia, 2008)

Australia über alles, pontosabban over all, még pontosabban down under all! – bárhogyan is, ez lebeghetett Baz Luhrmann szeme előtt, mialatt hosszadalmas előkészületek, még hosszadalmasabb forgatás és a film láttán néhány napos utómunkálatok alatt. A minden idők egyik legautentikusabb filmes Shakespeare-adaptációját (Romeo+Juliet), az excentrikus és fergeteges Moulin Rouge-t elkövető ausztrál rendező ezzel a filmmel úgy elszállt, ahogyan csak frusztrált magyar filmesek szoktak, ha negyedik ikszre filmkészítéshez jutnak. Azért kínos a végeredmény, mert szándékai világosak: egy monstre, szélesen hömpölygő szerelmi eposzt akart, mely valójában szeretett szülőföldjének apoteózisaként hirdetné a Szeretet hatalmaságát. Egy elfújta a szélbe oltott Sacra Coronát. Bemutatkozó tarolásainak hála, erre volt is elég pénze.

Luhrmann a hosszú munka alatt belezsúfolt a min.166 perces filmbe mindent, ami eszébe jutott, ezt le is forgatta, ám a vágásnál valószínűleg saját muszterjeiben gyönyörködött, mert azzal az ollóval bizony jóval határozottabban kellett volna bánni. Mondják, két film egy áráért… Dehogyis, legalább négy film ez. Egy szerelmes romantikus, egy marhahajtásos kaland, egy bennszülött aboriginal-indentitásos természefilm és egy kvázi történelmi, magáról Ausztráliáról. E négy film azonban így egybegyömöszölve egymást oltja ki, egymás hitelét rontja, gyengíti, amelett, hogy tökéletesen érdektelen és unalmas maszlag.

Az izgi az, hogy mégse kidobott pénz az az 1050.-HUF (a Művészben), mert szép képek vannak a filmben. Luhrmann-nak van jónéhány zseniális megoldása, kevesen tudnak olyan mozgalmas tömegjeleneteket rendezni, mint ő, virgonc és frivol humora van, mind képileg, mind dramaturgiailag, mind verbálisan. Ezekből látszik, van spiritusz a fasziban, az előzmények nem csak úgy kicsusszantak, mint kis teve a nagyból, ám ezt a filmet, egészében, bezony elkúrta.

Nicole Kidman (Lady Sarah Ashley) már annyira szétbotoxoltatta az arcát, hogy ha bármilyen arckifejezést próbál felölteni a porcelánbabán kívül, szinte hallani a kisizmok és a gondosan hidratált, alapozott és ápolt arcbőrének recsegését, ropogását. A szeme játszik egyedül, annyira azonban nem jó színésznő, hogy csupán azokkal pótolja mindazt, ami egy majd’ háromórás film főszerepéhez szükséges. Ehhez hozzá még, hogy hajdani királynői termete mára inkább egy kiöregedett anorexiás modellé. Hugh Jackman (Drover) méltó hozzá, színésznek gyenge, viszont úgy ki van szálkásítva, mint Katus Attila, amikor fitness-vébét nyert. Tény, hogy jól mutat, sikkantottak is mögöttem ülők, amikor hosszan szappanozta mezítelen felsőtestét, a lovon vágtatva is úgy néz ki, mint azok, akiket szeretünk nézni, amint vágtatnak a lovon, ám ez még nem színészet. Bryan Brown (Carney) viszont higany, mint mindig, ezúttal az egyik gonosz szerepben, míg David Wenham (anno Faramir a LOTR-ben, itt Fletcher) inkább szánalmas a másikban. Akikben nincs hiba, azok a bennszülött szereplők, a kiscsávó (Brandon Walters), a nagypapi (David Gulpilil), meg Drover haverja, akit nem tudom, ki játszott. Ők nem játszanak, hanem vannak a vásznon.

A szinkronos változatról csak annyit, hogy László Zsoltot amúgy imádom, tisztelem és becsülöm, de rettentően unom, hogy minden nyugati macsó az ő hangján szólal meg. Erről a fantáziátlan szinkroncég tehet, nem ő. Az abó kissrác szinkronhangja, s főleg a szövege (Tóth Tamás műve) is rettentően idegesített 10 perc után: én fog megőrül, ha fog ez így megy tovább… Így narrálja a filmet végig. Egy film történéseit szóban közlő narrációtól még akkor is falra mászok, ha Végvári Tamás okos baritonján hallom, hát még ha az egy ilyen vékony, de idegesítő gyerekhangon elsipított sohasem volt tört nyelven van a számba rágva. Ezért dühömben nyomok egy kettest a tízből, ami ha lecsillapodok, talán lesz három is, csak hogy ne pontozzam túl le ezt az elcseszett filmet.

Film Kategória | Címkézve | 22 hozzászólás

Schmidt története (About Schmidt, 2002)

Jack Nicholson, aki eddig különféle extrém figurák megteremtésével szerzett egy vájdlingnyi Oscart, e filmben -mintegy zsenialitását bizonyítva- egy tökéletesen szürke, hétköznapi figurával nyert majdnem még egyet. Nem állt messze tőle, hisz’ a jelölést is számoljuk. A Golden Globe-ot azért megkapta.

Mondjuk, nem a legjobb filmje, még csak nem is közepes. Amolyan lassúcska, olykor unalomba fulladó melodramatikus mozi ez, de egy volt biztosítási ügynök eseménytelen nyugdíjas éveit nem is lehet komoly mondanivaló-közlési szándékkal pörgős akciófilmre venni/vígjátékra még talán, de ez most nem az a műfaj.

Hollywoodban valamiért hajlamosak azt képzelni, hogy ha hétköznapi problémák direkt és őszinte megközelítésével forgatnak filmet, az már művészet. Persze, ott még akár lehet az is, mondjuk, ott is az van, hogy honnan nézzük… Ha innen, akkor ez csak langyos melodráma, ami zsáner, tehát nem művészet. Mindegy amúgy, egy jó zsáner sokszor mindig jobb, mint egy rossz művészfilm.

A Schmidt története tulajdonképpen roadmovie (még egy zsáner), amelyben Schmidt keresi maradék életének értelmét. A Nicholson által alakított pasas éppen kora nyugdíjas korának krízisét (a félreállítottság, feleslegessé válás kínzó érzete) nyögi, bónuszpontként elveszti feleségét is. Távol élő lánya marad egyetlen biztos(nak látszó) pontnak életében, hát útra kel vadiúj böhöm nagy lakóautójában, hogy szorosabbra fűzze e köteléket. Ezt azonban a lány nem várt elutasítással fogadja… Ezen még a vőjelölt fura családja sem tud változtatni, így Schmidt a teljes összeomlás szélére kerül. Fájdalmát senkivel nem tudja megosztani, csupán egy ismeretlen, éhező fekete-afrikai kisfiúnak, Ndugunak küldött pénzküldeményeinek mellékleteként írott levelekben írja le gondolatait, érzelmeit…

A néző érzelmeire több mint két óra hosszúságában apelláló film azért tartalmaz egy kis társadalomkritikát is, miszerint az élet mókuskerekének taposása megeszi az ember lelkét is, sokszor nem vesszük észre, hogy a boldogság eléréséhez nem kell tonnányi súlyokat megmozgatni, elég csak a kezet egy simogatásra kinyújtani. Jack “nyikk-nyikk-nyikk” Nicholson ezúttal minimális szemöldökfelvonással, széles gesztussal és gumiarc-akrobatikával alkot teljes, hús-vér figurát, amely ijesztően hétköznapi, érdektelen és unalmas, ám itt a filmben éppen ezt kell megalkotnia – így teljesítménye ismét zseniális. Reviczky Gábor szinkronja olykor érthetetlenül buzisan mórikáló, de amúgy korrekt. Kathy Bates nevét kell még megemlíteni a bővérű anyósfigurájával, a jacuzzi-jelenet merész és vicces, Molnár Piroska tökéletesen szinkronizálja.

Maga a film az érdektelen karácsonyi tévéműsor ellensúlyozására, kiváltására tökéletes választás, intellektuálisan kiéhezett, illetve agyilag zokni pillanatokra azonban túl hosszú, túl komoly és túl közhelyes. Így is, Nicholson alakításával együtt, megér 5-6 pontot a 10-ből.

Film Kategória | Címkézve | 3 hozzászólás

Nói Albínói (2003)

Az izlandi film

Manapság megcsappanó, ezer sebből vérző nemzeti büszkeségünk fő tartópillérei a magyarság lélekszámához viszonyított relatíve nagyszámú Nobel-díjasok. Ilyenkor szokás hozzátenni, hogy ilyen értelemben csak az izlandiak vernek meg bennünket – csippentünk szemünkkel, na ja, hozzájuk képest a magyar tengernyi nép. Nos, ez a pöttöm izlandi nemzet filmgyártásban is komoly produktumokat tesz le az asztalra. Nem készül több évente 6-7 filmnél, viszont ezek közül majd mindegyik ott köröz évekig a különböző filmfesztiválokon, és olykor bizony jelentős díjakat is szakítanak a nagyobb hagyományokkal, komolyabb elismertséggel rendelkező országok filmgyártása elől. A titok nyitja ott is egy a dánéhoz (lásd: Dogma!) hasonlóan hatékony és innovatív filmtörvény volt. Ennek nagy részben köszönhetően a legismertebb izlandi filmesek, mint Baltasar Kormákur (101 Reykjavík, Vérvonal) illetve Fridrik Thór Fridriksson (Friðrik Þór Friðriksson – pl. A természet gyermekei) mellé szinte minden évben bemutatkozik egy-egy újabb, a világ más részein kimondhatatlan nevű izlandi filmes. Ilyen pl. a Nói, az albínóval 2003-ban debütáló Dagur Kári is, aki eddig 20 különféle filmfesztiválról hozott el valamilyen díjat. Hogy nem valamiféle „egyfilmes” üstökösről van szó, mutatja második filmjének, a 2005-ös Sötét lónak hasonló sikere is, mi itt egyelőre azonban maradjunk a debütálásnál.

Nói

A film egy 17 éves kamasz élete körül forog. Nóit (Tómas Lemarguis) sorsa arra ítélte, hogy egy közelebbről meg nem nevezett nyugat-izlandi halászfalucskában élje le életét. Izland földrajzi és éghajlati sajátosságai miatt ez a falu (is) télre szinte hermetikusan elzáródik a sziget és a világ összes többi pontjától. Amerre néz az ember ilyenkor, három oldalról csak a havas hegyek vakító fehérségét látja, hogy ezt valamelyeset negyedik oldalról tompítsa a tenger ólmos szürkesége. A néhány helybéli lakos ilyenkor minimumra csökkenti élettevékenységeit, ha egy idegen ilyenkor érkezne e helyre, joggal mondhatná: ez az ismert világ vége. Tehát itt él Nói, aki egy virulensebb társadalmi-kulturális közegben is alaposan kilógna a sorból, nemhogy ezen a meglehetősen takarékra állított üzemmódú falucskában. Nói albínó, hófehér bőre és tar kopaszsága még ezen az északi helyen is kirí a tömegből, ráadásul a srác eléggé nehezen is kezelhető. Az iskola untatja, ami nem csoda, hiszen míg a neki segíteni szándékozó iskolapszichológus szexuális szokásai felől érdeklődik, Nói néhány mozdulattal kirakja a Rubik-kockát. Kiugró intelligenciája azonban ezen az élmény- és ingerszegény helyen inkább felőrli a fiút, aki egy, a házuk alá ásott gödörben érzi magát legjobban. Társas kapcsolatai sem adnak okot túl sok örömre, idős nagyanyjával él, az apja egy Elvis-mániás alkoholista taxis, akivel iváson kívül szinte semmihez nem lehet kezdeni. Barátja egy mogorva könyvárus, akit rendszeres logikai játék-meccseiken fél kézzel aláz porrá, a benzinkutas lány az egyetlen, aki valami halványan pislákoló reményt jelent számára az amúgy igen sanyarúnak tetsző jövőben. A gödörben töltött, viszonylag boldog óráiban a nagyanyjától kapott dianézőkén Nói egy pálmafás, hófehér homokos szigetről ábrándozik…

Izland, a rémálomsziget

Ennyiből talán azt gondolhatjuk, Dagur Kári filmje valamiféle depressziós, tipikusan északi pszichodráma, de nem. Még csak nem is Veit Helmer Tuvalujának szürreális tündérmeséjére hajaz a film, bár erős a párhuzam. Nói az albínó IQ-bajnok története egy olykor kifejezetten humoros, de összhatásában azonban drámai, méghozzá igen brutálisan drámai film, amely leginkább valahová a Fargós Coen-testvérek abszurdja és a finn Aki Kaursimaki minimalista remekműi közé lőhető be a képzeletbeli film-koordinátarendszerben. Alapvetően egy realista szemléletű apokaliptikus sorstragédia a film, melyhez reményt még véletlenül sem keltő rideg hátteret nyújt a téli izlandi táj. Félreértés ne essék: nem a kalandtúrák gejzírekkel és vulkánokkal csábító prospektusát látjuk, hanem a két számjegyű mínusz fokokban szétfagyó, egyszínű és egysíkú monoton világvégét. A világ végét, Nói világának végét, innen tovább már csak álmaiban megjelenő pálmafás, hófehér-homokos paradicsomban élhet. Nói keserűen abszurd történetét a rendező jó ritmusban tálalja, a drámához felvezető utat csendes mosolygástól a halk heherészésig terjedő spektrumban üljük végig, hogy -kicsit „spoileresen” szólva- a fagyott földbe csapó csákány erejével vágjon minket homlokon a végső tragédia súlya. Dagur Kári csavaros cselekményspirálú, megható és megindító, de erősen meg is rázó filmje mentes mindenféle művészi cafrangtól, tisztán és egyenesen szól nagyot. A rendező olvasatában Izland a világ abszolút negatív pólusa. Asanisimasa: 8/10

Film Kategória | Címkézve | 4 hozzászólás

A törvény gyilkosa (Righteous Kill, 2008)

A törvény gyilkosa című film, ha másért nem is, egy okból sokáig emlegetett élmény marad: ez az első film, amelyben igazából együtt játszik a két legenda, Robert de Niro és Al Pacino. Egymás oldalán, két zsarut alakítva küzdenek a bűn és egy önbíráskodó sorozatgyilkos ellen. De nem csak ők tehetnek arról, hogy ezzel a filmmel vége is egy legendának…

Travis Bickle

Az 1976-os Taxisofőr című, Martin Scorsese által rendezett filmben a címszereplő fiatalember, jobb híján éjszakai taxisnak áll. A mocsok, a bűn, a szenny, ami ellepi az utcát, mélyen felháborítja Travist. A társadalomból egyre jobban kiábránduló férfi, látva a rendőrség és a politika tehetetlenségét, elhatározza, olyat tesz, amivel felnyitja az emberek szemét. Szegényes, primitív és brutális eszközeivel nekiáll „kitakarítani” az utcát. E filmmel Robert de Niro olyan figurát (és Scorsese olyan filmet!) alkotott, amelyet azóta is viszonyítási pontként használnak olyan filmeknél, melyek a sorsuk irányítását saját kezükbe vevő hősök erkölcsi és etikai vizsgálatát vetik fel, bármilyen szinten, műfajban, stílusban.

Serpico

Az 1973-as Serpico című, Sidney Lumet által rendezett krimiben Al Pacino egy fiatal rendőrt alakít, aki nem sokkal a rendőr-akadémia elvégzése után, eminensként a tanult elvek alapján, becsülettel, a törvény betűinek szó szerinti alkalmazásával próbálja teljesíteni választott hivatását. Munkája során azonban rádöbben a valóság mocskos oldalára, hogy a világ nem úgy működik, ahogyan a rendőriskola tankönyvei leírják. Egyre jobban felismeri, hogy a korrupció a rendőri vezetés legfelsőbb köreibe is felnyúlnak. Frank Serpico úgy dönt, hogy belső meggyőződésének megfelelve, felveszi a harcot az alvilággal, valamint az alvilág szolgálatába állt rendőrséggel. Figurájával Al Pacino a külső és belső ellenséggel egyaránt birokra kelő, erkölcsileg tiszta, ám eszközeiben kemény zsaru egyfajta „prototípusát” alkotta meg.

Szemtől szembe

Michael Mann 1995-ös filmjében került össze először a két önfejű és öntörvényű figurát megalkotó, ekkor már vastagon legenda. (Mindketten játszottak persze Coppola Keresztapájában, Pacino végig, míg de Niro csak a második részben, ám a sztori jellegéből adódóan ott nem volt közös jelenetük.) A Szemtől szemben című film a két legenda szembeállítására volt kihegyezve, melynek ők tisztességgel eleget tettek. Pacino volt a zsaru, de Niro a gengszter, a Jó és a Rossz kellően összemosva, a végén de Niro meghal. A két hős szerepeltetése azonban cselesen volt megszervezve a filmben, ugyanis soha nem látszódtak ketten egy képben. Kuszálja a képet, hogy a film plakátján pedig mégis együtt szerepelnek a híres éttermi jelenetben. Mindenesetre a pletyka szárnyra kapott, hogy a két legenda nem is beszél egymással, és hasonlók…

A legenda vége

Jon Avnet aztán A törvény gyilkosa című filmben végre vitán felül, félreértéseket és félremagyarázásokat kizárva, összehozta a két színészt. Rengeteg közös jelenetük van, elvannak egymással, dobálják egymásnak a színészi labdákat, melyet vadul le is csapnak. Még a Szemtől szemben asztalos jelenete is megidéződik, és látszólag, kezdetben nem is versenyeznek egymással, hisz’ mindketten zsaruk. A legenda cáfolva: ezek bírják egymást.

Jon Avnet, aki producerként és rendezőként széles műfaji spektrumban (a Sült zöld paradicsomtól a Kerge Kacsákon át a 88 percig), „vérprofi” státuszban dolgozik Hollywood-Felsőn, e filmben gyakorlatilag összegyúrta a Taxisofőrt, a Serpicót és a Szemtől szemben-t. Nos, miképpen a gasztronómiában is, vannak olyan összetevők, amelyek teoretikusan bármennyire is összeillőnek tűnnek, ha a gyakorlatban is összevegyítik őket, csupán macskakaja lesz a végeredmény. Hasonlóképpen ez a mix sem működik igazán. Pacino és de Niro bizony megöregedett. Nem nagyon, csak egy kicsit, de az arc már túl gyűrött, a szem már túl táskás egy(két) pörgős szuperzsaruhoz, a test (de Niróé) pedig már löttyedt egy macsóhoz. A film második felében, amikor a rendező már hagyja őket viszonylag hosszúra vágott snittekben kedvükre játszani, megy a brillírozás, de odáig… A film első fele olyan, mintha egy hosszúra nyúlt filmelőzetest néznénk. A mondatok nem csengenek ki, rögtön utánuk vágva a következő, vagy egy akció. Idétlen szituációk, mint „most bemegyünk a helyre, ahol tisztára mossák a drogpénzt”, mondja de Niro Pacinonak, és bemennek a helyre, ahol tisztára mossák a drogpénzt. És hasonlók. A film második felére érthetetlenül és hála’istennek lelassul a ritmus, így itt legalább élvezhetjük a két legenda játékát, ezekért érdemes a fimet megnézni. A cselekmény egyetlen nagy csavarra épül, melyet józan ésszel és némi krimis filmes tapasztalattal már az elején ki lehet találni, mindenféle előzetes spoiler-fertőzés nélkül. Van ötlet a két figura legendájával való játékban, de ezt jobban ki kellett volna bontani/el kellett volna dugni a vágóollót, hadd bomoljon ki magától és a két színész tehetségéből: utcatakarítás, az ellenség köztünk van, egy asztalnál egymással szemben vagy egymás mellett, stb. A beharangozott és elvárt Nagy Összecsapás két még éppen gigász méltatlan körülmények közötti barátságos sörmeccse csupán, másképpen szólva, ez egy közepes akció-krimi. Sajnos. Asanismasa: 5/10

Film Kategória | Címkézve | 10 hozzászólás

Mexikói képeslap (Lake Tahoe, 2008)

A tizenhat éves Juan egy csendes, meleg nap reggelén összetöri vadonatúj Nissanjukat. Maga a baleset, valamint Juan erőfeszítései a kocsi megjavítására csak ürügy a Kacsaszezonnal ismertté vált mexikói Fernando Eimbckének arra, hogy Jarmusch és Kaurismaki modorában elmélkedjen a hiányról, az elmúlásról és a „hogyan tovább”-ról.

Az ismerős mexikói film
Ha azt halljuk, mexikói film, első reakcióra nyilván legyintünk, pedig ha jobban belegondolunk, igencsak ismerős lehet ennek a közép-amerikai országnak a mély európai filmes gyökerekkel rendelkező filmművészete. Hogy csak nagy léptékekben haladva végigszaladjunk Mexikó filmtörténelmén: Szergej Eisenstein befejezetlenül is grandiózus Que Viva Mexico című eposzának filmtekercsein alapszik az ország filmes kultúrája, melynek falait Luis Buñuel mester húzta fel életműve javával, mintegy húsz filmmel. Buñuel szürrealizmusát aztán a kultikus Alejandro Jodorowsky fokozta a végletekig, hogy aztán napjainkra visszazuhanjunk a vörös bársonyra. Inárritu (Korcs szerelemek, 21 gramm, stb.), Cuarón (Anyádat is) és Del Toro (A faun labirintusa) a jelenkor ünnepelt rendezői, A-kategóriás fesztiválok, valamint Hollywood sztárjai társaságába. Kezd közéjük tartozni az e filmet is jegyző Fernando Eimbcke is, hiszen unatkozó kamaszok közt játszódó Kacsaszezon című minimál-filmje több mint húsz díjat nyert, de a Lake Tahoe is sikeresen szerepel, pl. idén Berlinben.

Artisztikusan minimalista stílus
Eimbcke azonban más utat jár, mint a fantasyval és horrorral kacérkodó, sőt lassan összeházasodó Del Toro, vagy a főútra kanyarodó és azon padlógázzal Hollywood felé elhúzó Inárritu, ő a nyolcvanas évek karakteres art-rock videoklipjeiből (Smith, Talking Heads, Black, Depeche Mode, stb.) valamint Jim Jarmusch és Aki Kaurismaki művészmozijából táplálkozik. A Kacsaszezon című filmje négyszereplős lakótelepi kamaradráma, alig sztorival, fekete-fehérben, mégis katartikus erővel szól. A Lake Tahoe már színes, talán már látunk hat szereplőt is, de ebben sem a túlcizellált történetbonyolítás a lényeges.

Sztori tulajdonképpen nincs is
Juan egy reggel nekimegy anyja piros Nissanjával egy fának, majd elindul, hogy a külvárosban találjon egy szerelőt. A második már szóba is áll vele, bár először rablónak nézi, de Sica (csak nem utalás akar lenni?) nevű kutyája azonban megkönyörül neki. A morc szerelő elmondja, Juan hol talál alkatrészt a kocsiba. Az alkatrészboltban egy énekesnői ambíciójú, de autóalkatrészekhez cseppet sem konyító lányanyával találkozik, aki egy autószereléshez értő, de idült kungfumániás fiúhoz küldi. Közben Juan anyukája egyre mélyebbre süllyed a depresszióba, és ebből kifolyólag a fürdőkádba. A kisöcs ezalatt végig az udvarban álló sátorban játszik. Juan tesz még egy kört közöttük, s a végére az autó is elindul. Kb. ennyi, bevállalós producer legyen a talpán, aki erre, ennyire pénzt ad. Azonban bizonyos Señor Valdelievre adott/szerzett, nyilvánvaló, hogy Eimbcke filmje ennél lényegesen több, a film ereje tehát nem a sztoriban van.

Láttuk már
ezt a hosszú fekete blankokkal tagolt, fixen leszúrt, mozdulatlan, esetleg lassan fahrtoló kameraállásból fényképezett képfolyamot is, amikor a képekbe mindig bejön valaki, átmegy rajta, majd kimegy, amikor érezzük, a lényeg a kamera által mutatott képen kívül van. Jim Jarmusch Florida a paradicsom című remekében, például. Szinte pontosan ugyanígy alkalmazza ezt Eimbcke is, azzal a nüánsznyi különbséggel, hogy nála a fekete blankok alatt a narráció szempontjából fontos hangok, zörejek hallhatók. Szinte nincsenek se közeli, se félközeli plánok, csak totálok, ami itt azt jelentheti, hogy nem az a fontos, hogyan játszanak a színészek, hanem az a környezet, az a szituáció, amelybe a szereplők élnek, amelybe kerültek. A minimál stílushoz minimális dialógok járulnak, azok is jobbára banálisak. Mintha diaporámát, kevés magyarázattal vetített diaképek sorát látnánk, amely igazából a záróképsor után kezd el élni bennünk. A film közben szórakozunk a fanyar humorú, kissé groteszk történetecskén, a bizarr figurákon, a vége után meg jönnek a kérdések, amit e film felvet. Hogyan dolgozzuk fel az egyik legsúlyosabb emberi tragédiát, mit az ember életében átélhet? Tán nem is létezik válasz, illetve a válasz maga az, hogy foglalkozunk, forgassuk a kérdést magukban. Mintha semmiből érkezett képeslapokat nézegetnénk…

Asanisimasa: 7/10

Film Kategória | Címkézve | Hozzászólás