asanisimasa

Julie Taymor, aki ezeket a filmeket rendezte, azért nem akárki. Gondolom, sokaknak -velem együtt- elsőre nem ugrott be semmi a rendező nevéről, amikor óvatlanul belefutottunk az Across the Universe című filmbe. Kicsit utánaástam, ki is ez a nő: nos, nem egy ismeretlenségből kikukucskáló tehetség zseniális első filmje az Across the Universe című film-musical…

A hölgy már 55 éves, írja életrajza, s komoly művészi múlt van már mögötte. Opera-, musical-, dráma- és filmrendezéseivel korunk egyik legprovokatívabb művészének tartják. Az oroszlánkirály színpadi rendezéséért Tony-díjjal tüntették ki, és ugyanerre a díjra jelölték 1996-ban a Juan Darienért. További -jobbára zenés műfajú- színházi rendezései: A zöld madár, A bolygó hollandi, Salome, A varázsfuvola, A vihar, A makrancos hölgy.

Első operarendezését (Sztravinszkij: Oidipusz király), amelyet Japánban mutattak be 1992-ben filmre vette, és benevezte a Sundance Filmfesztiválra, majd a montreáli művészeti filmfesztiválon a zsűri díját nyerte el. 1975-től 1979-ig Taymor ösztöndíjjal Indonéziában dolgozott, ahol saját maszkos-táncos társulatot alakított nemzetközi színészekkel. Első filmje, a Fool’s Fire, amely Edgar Allan Poe Bice-Béka című novellájából készült, a Tokiói Nemzetközi Elektronikus Mozifesztiválon a legjobb drámai film díját kapta.

A Titus című Shakespeare-adaptációja (Titus Andronicus) látható volt itthon, Anthony Hopkins főszereplésével, a moziban, tévében, meg itt, ott. Azt annak idején egy rettentően üres, gondolatnélküli adaptációnak találtam, amely leginkább egy közepes tehetségű, alternatív szadomazo divattervező első művészi szárnypróbálgatásának tűnt, akit törzsvásárlói jó kis költésvetéssel kínáltak meg, amelyből futotta a sztárgázsikra. Bűbáj, műmacher, öncélű és indokolatlan megoldások, a kor (1999) színvonalához képest szánalmas effektek. A színészek jók, Hopkins is, de nem NAGYON jók. Ezek ezt a teljesítményt bármikor nyújtják. Pöffeszkedő, hatásvadász blöffnek tűnik e film ennyi év után is. A brutalitás, teljesen elborult és aberrált pszichapátia részletes ábrázolásából a gondolatiság teljesen kihúzva. A film csupán a meghökkentő és elborzasztó agresszivitást mutatja, ezt hangsúlyozza, de hogy ez miért, minek és mi célból, minek az érdekében történik, arról nincs szó. Gondolkodni, és gondolkodtatni nem trendi, ebből a filmből úgy tűnik, legalábbis. (Persze, a Titus Andronicus egyébként sem Shakespeare legjobb műve, ellenben mindenképpen a legbrutálisabb. Szerintem az akkoriban sűrűn előforduló, bizonyos anyarozsmérgezés is szerepet játszhatott abban, hogy e dráma ilyen lett. (anyarozs=a gabonaszárra tapadó gombaféle, amely az LSD-hez nagyon hasonlító pszichoaktív vegyületet tartalmaz):)) (10/3)

A híres és hírhedt mexikói festőnő, Frida Kahlo életrajzi filmjével azonban már semmi bajom. Tökéletesen megidézi a festőnő alakját, művészetét, de az adott kor társadalmi, és politikai körülményeit, Salma Hayek e filmmel lett igazi színésznő (legalábbis a szememben). De ami még fontosabb, hogy a film képi világa is Frida Kahlo látásmódján alapszik, szinte kockáról kockára. Elliot Goldenthal pedig minden idők egyik legszuggesztívebb filmzenéjét követte el e filmben. Az OST album megszerzése kötelező. (10/8)

Ám mikor tegnap leültünk az Across the Universe elé, ezeket nem tudtuk/nem jutott eszünkbe: Na nézzük meg ezt a Beatleseset! Ami, így e fentiek után, már nem is meglepő, hogy egy nem hétköznapi film. Ugyan nem erőssége a cselekmény, sem bonyolításában -döcög, mint egy erdei kisvasút-, sem úgy en bloc: szimpla kis sztori ez. A szegény liverpooli munkásfiú elmegy szerencsét próbálni Óperencián túlra, ahol csodák csodája éri, s róla is kiderül varázsló ő, nem melós. No meg a szerelem. De Óperencia menekültügyileg suttyóland, így a szegény varázsló munkásfiú vissza a bűzös Liverpoolba. De Óperencia kedves varázslói visszahívják őt, így most már hősünk visszatér Óperenciába jó vízummal, és happy end. Nem ez az érdekes a filmben.

Hanem az, hogy ez egy varázsos tabló az egész hatvanas évekről, Beatlesestűl, virággyerekestül, Kerouacostúl (bár az Úton a negyvenes években született), háborúellenességesdistűl. A Beatles-dalok, mint egyfajta monológok tökéletesen működnek, ha a szereplők jellemét, motivációit, érzelmeit kell megjeleníteniük, a sztorit viszont megakasztják, de mint mondtam, nem az a lényeg. Amúgy minden zenés filmesműfajnál a betétdalok (és a táncbetétek is) kilógnak a műből, illetve megakasztják a cselekmény gördülékeny folyamát, de ez így van rendjén, nem a finoman cizellált cselekménybodorításért nézünk musicalt. Elliot Goldenthal zenei rendezésében amúgy egészen pazar Beatles-adaptációk születtek, így e film OST-albuma is beszerzésre vár. A táncbetétek hasonlóan ötletesek, mentesek minden manapság divatos kereskedelmi tévés divathuzattól, mégis megfelelve a showtánc és revüfilmek legjobb hollywoodi (ez itt csúcskategória!) hagyományainak. Olykor a nagyvárosi járókelők kaotikus zűrzavara rendeződik mintegy varázsütésre formációba, hogy tökéletes összhangban ugrabugráljanak, hogy aztán a végén szétszóródjanak újra mindenfelé, máskor teljesen színpadi körülmények között mutatnak be egy forgókkal, süllyesztőkkel megpörgetett teljesen hagyományos táncbetétet, melynek témája a katonai sorozás.

Szégyentelenül idézi Taymour a témába vágó klasszikusokat: a Hairt, a Jézus Krisztus Szupersztárt, a Moulin Rouge-t, az Eper és vért, úgy, hogy percig (na jó, egy félig) sem merül fel a plagizálás, vagy nyúlás gyanúja. Taymour idéz, megidáz, improvizál és továbbgondol, nem lop és nem nyúl. Használ adekvát, kora- vagy közel korabeli művészeti alkotásokat. Használ pop- és rockidolokat. Sadie figurája egy az egyben Janis Joplin, egy dialógban: Try a little bit harder. Jojo majdnem Jimi Hendrix, de amikor fejére kötik a kendőt, elfogodottan tiltakozik ellene. Dr.Robert akár Jim Morrison is ihlette a homályos és profetikus szólamaival. De ezek a filmben csak megidézik ezeket, nem pedig ők. Mint ahogy itt a Beatles-dalok sem a Beatlesről szólnak, hanem azt a kort, és e film szereplőit idézik meg. Ezek mellett valódi rocksztárok is szerepelnek mellékszerepekben, mint Bono (ő Dr.Robert), Joe Cocker (persze, hogy nem a Little Help From My Friends-et énekli!) vagy Salma Hayek.

Rettentően színes, pszichedelikus animációk hivatottak jelezni a korszakra jellemző betépett, lebegő életérzést. Ezek önmagukban eltúlzottak lennének, ám e filmben – Luhrman zseniális Moulin Rouge-filmjéhez hasonlóan – szerves egységben vannak a rusztikus darabosságú, kétdimenziós történettel, a dal- és táncbetétekkel. Az egész egy nagy látomás, amelybe Taymour beleszúfolt mindent, ami a hatvanas években fontos volt, Martin Luther King meggyilkolásától és a vietnami córesztól az LSD, a szerelem és szex forradalmán át a virág ideologikus fetisizmusáig.

Viszonylag ismeretlen, igen jó énekhanggal rendelkező színészek (Evan Rachel Wood – Lucy, Jim Sturgess – Jude, Joe Anderson – Max, stb) kiválasztása itt is jó ötlet, hiszen nem kell ámulnunk, hogy XY hogy nézki, vagy hogy nem. Ezek itt a természetességükkel és tehetségükkel nem kilógnak, hanem összetartják a filmet. Julie Taymour e filmben zseniális és kreatív, harsány és kifejezetten fickós néni, üzenete pedig hiteles, nőies és örök: szeretni és szeretve lenni a legjobb dolog ezen a világon. Ámen. Ez a film is bizonyíték arra, hogy nem feltétlenül kell vérengzés vagy tragédia, hogy katartikus élményen essünk át. Hogy így meg nincs köze a valósághoz, ellenben egy szentimentális giccs? Kit érdekel, ha annak kurva jó.

Pontszám: 10/9, legalább.

Az Álmatlansággal és a Mementóval, a két markáns thrillerrel indult Christopher Nolan végérvényesen belépett a nagyfiúk közé. Batmannel sokan próbálkoztak már, Tim Burton pl. még egész jól is, azonban Nolan a Batman-Kezdődikkel lazán lekörözte az összes eddigi próbálkozást. Azzal, hogy a denevérember sztoriját megfosztotta az eredeti képregényre hajazó összes kétdimenziós effektustól, és a történetet határozottan a hétköznapi valóság felé közelítette, élővé, felnőtté és 10-en túli aggyal is elképzelhetővé tette a Batman-mesét. Persze, szó sincs arról, hogy a meseszerűség csorbult volna, de az ivóvízfertőséses terrositatámadás, a gazdasági (morális, stb) válság és következményei nagyon megvannak a mai reáliában is.

Christian Bale baltával faragott arcú Batmanje rendben van, bár ebben nekem Michael Keaton volt a legjobb, és Val Kilmer a legviccesebb (még ha nem is szánta annak), de Bruce Wayne-ként nekem nem tetszik. Unalmas átlagfigura, és nem hiszem el neki Gotham város aranyifjának lezserségét. Hétévi száműzetése alatt, pedig valahol a kettő között, de ilyen akcióhős-kiképzésesbe sokkal jobbak vannak nála. Ez a “keletre megyünk a senseihez megtanulni a tutiságot” klisé amúgy is baromi uncsi kezd lenni. A ninják összehozása a Batmannel viszont ennél több vicces szituációt rejt, szerintem. Liam Neeson nem biztos hogy a legjobb választás volt, hiszen ha 10-en túli néző meglátja figuráját, a listás Schindlertől Qui-Gon Jinnig minden beugrik, ráadásul az edzőjelenetek is hajaznak Obi van és Annakin hasonló próbálkozásaira. Fogjuk fel posztmodern mímnek… A két öreg, Michel Caine és Morgan Freeman viszont a masszív betonalapzatot biztosítják a filmnek, fanyar beszólásaik szórakoztatóak.

Nolan e filmmel, hogy átszőtte a mesét a drogok és terrorizmus valóságával, ki is emelte egyben a gyermekmesék ártatlan szintjéről a Batman-sztorit. Látványban, izgalomban bővelkedő nívós látványmozit készített, amelyikben győz a jó. Ezért nézünk filmeket, mert azokban győz a jó. Hogy egy picit a film egésze a valóságra hasonlít, csak annyiban érdekes, higy kedvünk van egy kicsit élni a filmmen kívüli valóságban, ahol, ugye a rossz az, aki győz… Viszont az is biztos, hogy arra a Batman-filmre már nem vagyok kíváncsi, melynek a végén Joker egy atombombát letol Batman torkán, és kilövi a világűrbe.

Szerintem, úgy 6 pötty a 10-ből.

Ha Tarantino nem filmes szeretett volna lenni, gond nélkül feltehette volna ezt a filmet színpadra. Egy egészen kiváló kis off-off-off-Broadway darab lehetett volna belőle….

Viszont akkor (egy ideig) szegényebbek lettünk volna egy, az az akció-krimi-vígjáték-trash B-kategóriás zsánereket megújító reformfigurával. De ez a film gyakorlatilag egy tökéletes színpadi mű. A pattogó dialógok élesen koppannak, mintha egy ping-pongmeccset néznénk. Olyan láthatatlan, de baromi erős energiafonalak húzódnak a szereplők között, melyek egy színpadon, élő szereplőkkel (feltéve, ha azok olyan kvalitásos színészek, mint Harvey Keitel, Tim Roth, Steve Buscemi, Tarantino és a többiek) szerintem még nagyobbat ütne ez a darab. Az egészet könnyen át lehetne írni egyetlen helyszínre, a raktárra. Esetleg a rablás jeleneteit lehetne megoldani változással/vagy vetítéssel. Persze, épp a műfajból fakadóan nem is tudnánk róla, csak néhány kordzakós, pulóveres Greenwich Village-i arc blogolna róla, egészen addig, míg valami hollywoodi arc megvenné a könyvet, és mondjuk Joel Schumacher vagy Tony Scott rendezne belőle filmet, Denzel Washingtonnal vagy Mel Gibsonal. Szóval jó ez így, ahogy van, csak elméláztam azon, hogy mennyire színpadi hatásokkal dolgozik Tarantino…

Egy baja van, hogy a színpadon kellene valamiről szólnia is egy darabnak, a Reservoir Dogs meg ugye, nem sok mindenről szól… Arról viszont szellemesen és bőbeszédűen. A vér kicsit túl piros, de nyilván direkt.

Asanisimasa: 8/10

Az egy kicsit zavaró, hogy a tánc címén előadott altesti dörzsölködés himnikus szappanoperájának eleddig utolsó opusza is ugyanezzel a címmel fut a piacon. Nos, aki az örökifjú Patrick Schwayze és aktuális partnernőjének soron következő nyilvános üzekedésére kíváncsi, és bevállalja EZT a filmet, az alaposan mellényúl. Ebben a filmben nem lesz édesbús latin ritmus, örökké füstős csehókban (hogy lehet ilyen állandó ködben táncolni?) vonaglás, ellenben. Decens kis vériszamos Tarantino-parafrázis EZ az Egy utolsó tánc című film, erős szingapúri dialektusban előadott kantoni (Kína) nyelven, csakhogy tovább távolodjunk a fülledt erotika romantikájától. Mert én úgy gondolom, hogy szingapúriul beszélt kantoniul nem lehet szerelmesen susogni…

Persze, lehet, ez is például a filmet rendező-író Max Makowski találmánya, ugyanis ő beletette a szerelmi szálat is a konstans öldöklésbe, amit eleddig Maestro Tarantino hanyagolt. De kezdjük az elején: ki is ez a Makowski tulajdonképpen? Egy meglehetősen fura figura, hiszen harmincas évei derekára gyakorlatilag mindenhol élt a világon, Brazíliától a Fülöp-szigetekig, Bahreint és Németországot is beleértve, jelenleg Hongkong és New York között ingázik. Filmjei közül nálunk Tabu címmel láthattuk néhány elbóklászott főiskolásról szóló misztikus szexuálanalízisét, valamint egyik rendezője volt a Melegedő című meleg reality-shownak. E film forgatókönyvét húsz évvel ezelőtt írta David Hume és Immanuel Kant okokról és okozatokról szóló fejtegetéseinek ihletében, és Szingapúrban készítette el 2005-ben, a már említett kantoni nyelvjárásban. Nem az a szokványos életút. Ráadásul, brazil bahreini (stb.) hongkongiként elérte, hogy szingapúri film először jusson be a független filmesek Mekkájaként emlegetett híres Sundance fesztiválra, ahol egyből nyert is egy díjat (Grand Jury Prize), ha már itt van.

Maga a film, mint említettem, tulajdonképpen egy Tarantino-parafrázis, mintegy továbbgondolása, kicsavarása, átlényegítése Tarantino abszurd párbeszédekkel tarkított erőszakszimfóniáinak, amelyekben a tulajdonképpen szimpla sztori, egy gyilkosságsorozat, egy bosszúhadjárat többféle nézőpontból elmesélve kap sajátos színezetet. Az Egy utolsó tánc is ugyanez. Gazdag és fontos ember fiát elrabolják, egy bérgyilkos kap megbízást hogy járjon végére az esetnek. A megbízás során gyilkosságról gyilkosságra derül fény a dolgok valód állására, amely meglepő lesz…

Úgy tűnik azonban, Makowski túl nagyot akart csavarni a dolgon, túl akart tenni Tarantinón is. Ebbéli igyekezete felemás, néhol bizony zagyva, keszekusza filmet eredményezett. Nehezen követhető, ki kivel van, ki kicsoda tulajdonképpen. Főleg, hogy rendre valamiféle olasz maffia kapcsolatról is beszélnek a filmben, ennek (és Tarantinónak) köszönhetően feltűnik a színen maga Harvey Keitel is (Terrtano néven, ami akár lehetne Tarantino elferdítése is?), aki elmond egy mondatot kantoniul, majd úgy tűnik el, ahogy fel. A többi olasz ázsiai, így akár lehetnének a Triádok is, de Makowski hiperaktív, amúgy vicces Kao nevű szereplőjével erőlteti ezt az olasz dolgot. Azt értem, hogy szándéka az volt, hogy minden egyes történetszegmens megváltoztatja a történetbeli valóság alakulását, ez a folyamat azonban nem mindig világos. És akkor a szerelmi száltól nem is beszéltem, bár az viszonylag tiszta. Csak éppen dramaturgiailag nem igazán indokolt…

Viszont vizuálisan szép a film, mintha a Szerelemre hangolvát (eredetileg Wong Kar Wai filmje) Tarantino rendezte volna. Egészen szórakoztató, ahogyan, amilyen effektekkel tagolja Makowski a cselekményt. Párbeszédek is Tarantinósan abszurdak. Többször is előjön például egy hosszas fejtegetés a kávé tejjel kapcsán (Café au Lait vagy Café Olé, francia vagy spanyol, stb., stb.), amelynek kapcsán Vincent és Jules párbeszéde juthat eszünkbe a LE Big Mackről, a Ponyvaregényből, és más effélék. A szereplők neveit egyszerűen imádom, példának itt van a T-t alakító Francis Ng, aki akár a szingapúri Alain Delon is lehetne, olyan kúl. Vagy Joseph Quek (Ko), aki néhol egészen elképesztő mozgáskultúráról tesz tanúbizonyságot. Makowski filmjét pedig fogjuk fel, mint egy kísérletet arra vonatkozóan, miként lehet elegyíteni a film noirt Tarantinóval és Wong Kar Wai-jal. Nos, a helyzet ez alapján az, hogy lehet is, meg nem is. Így a film jó is, meg nem is: 5/10

Egy fahang iszonyatosan hamisan rázendít: Nessum Dorma (Mindenki alszik), Puccini Turandotjából, köztudomásúlag a világ zeneirodalmának egyik legcsodálatosabb és legszívhezszólóbb áriája, közben meglátjuk, egy temetésen vagyunk. Majd az elébb énekelni próbáló fahang tulajdonosa beszélni kezd, gyászbeszédet mond teletűzdelve Salinger idézetekkel, alatta egy Boban Markovic-szerű rezesbanda Gloria Gaynor I will survive (Túl fogom élni) című slágerét kezdi játszani… Ha egy film így kezdődik, nálam már nyert. Valahogy így képzelem el egy film tökéletes nyitóképét.

A szlovén film, merthogy abban vagyunk, nem rendelkezhet nagy hagyományokkal, tekintve, hogy mindössze 1991. június 25-e óta beszélhetünk Szlovéniáról, mint független államról. Azért „összekalapáltak” egy Oscar-díjas nagyszerű filmet (Tanovic – Senki földje), valamint kialakult egy „szlovén új hullám”-nak, vagy „szlovén tavasz”-nak is nevezett vonulat, amely elsősorban két emberhez köthető: Janez Burgerhez és a Sírugrókat is rendező Jan Cvitkovichoz. Témáik földközeli minimáltörténetek tétova antihősökről, az élet apró örömeiről. Nem csoda a hangvétel, Burger Prágában tanult, mestere Vera Chitílova, a cseh új hullám hasonló érdeklődésű „nagyasszonya” volt. Cvitkovic viszont régésznek tanult, mintegy szabályt erősítő kivételként, viszont alátámasztva a földközeliséget. Cvitkovicnak a minimalizmushoz is köze van, hiszen első filmjében (Kenyér és tej) mindössze egyetlen vágás van a 68 percnyi játékidő alatt, ezt az egyetlen snittet, pontosabban annak dramaturgiailag és művészileg pontos, indokolt helyét azonban egy kritikus értékesebbnek minősítette a szlovén állam által támogatott teljes addigi filmtermésnél.

A Sírugrókban már több snitt van, de azért korántsem mondható Tony Scottosan összevissza-kaszabolt akciómozinak. Mégse unalmas. A már említett felütés fanyar, néha morbid humorú alaphangot ad meg, amely azonban mélyen humánus is. E derű azonban mellett végig ott vonul valami sötét tragikum is, csakúgy mint a való életben. Cvitkovic nem aprózza el, erről beszél: az életről, a halálról, a szerelemről, a mennyországról és a földről. Ám ezt mindenféle talmi fennköltség nélkül, egyszerűen és tisztán teszi. Ahogy főhőse, Pero, a hivatásos gyászbeszédíró is írja beszédeit, gyakran meghökkentő logikai fordulatokkal, bizarr eszmefuttatásokkal, fura szókapcsolatokkal, de mindig jó szándékkal és mindig tisztelettel.

Nincs igazán, a szó hagyományos értelmében vett története, sztorija a filmnek, műfaja valamiféle lírai életkép lenne, amelyben azért sok-sok mikrotörténet zajlik egymással összefonódva, de néha függetlenül is. Cvitkovic tartja magát ahhoz a nyilatkozatához, miszerint: „A filmeknek inkább a költészetre kellene emlékeztetniük, mint a prózára. Valamennyi film fényképezett próza, ami számomra unalmas. Én költészetet akarok forgatni.” Azt teszi. Hozzá kell tenni azonban hogy ebben méltó segítőtársai vannak: Simon Tansek operatőr és producerként a szlovén új hullám másik tagja, Janez Burger.

Fogalmam sincs, hogy hivatásos színészek vagy amatőrök játszanak a filmben. Ha hivatásosok, akkor azért maximális az elismerésem, mert egyetlen rutinos megoldás, egyetlen szakmai trükk sem látszik, ha pedig amatőrök, akkor meg kameraláz, görcs és más hasonló „amatőrség” nem látszik, így akkor meg ezért a dicséret. Hibátlan, önazonos alakítások. Nem is alakítások, hanem jelenlétek. Ahogy az elébb említett kolléga írta egy Cvitkovic egyetlen vágása többet ér egy teljes nemzeti filmtermésnél, úgy én csak azt mondom, rég láttam ilyen jó filmet. Pedig igen nagy mennyiségű mozgóképet kell szakmányban megnéznem. Ez a film a kihagyhatatlan, kötelező kategóriába tartozik, s mint ilyen lélekemelő, megrendítő, komoly és vidám, bölcs és humánus, érzéki és érzelmes darab, olyan, amilyet tényleg ritkán látni manapság. 8/10

Tulajdonképpen egy betegesen élv- és kéjhajhász ember életrajza e film, s mint ilyen, tárgyából fakadóan nem túl érdekes. Mert mi érdekes van egy olyan ember életében, aki konkrétan egész életét tökrészegen tölti, és amikor véletlenül csak félig részeg, akkor olcsó kurvákat dönt hanyatt, egészen addig, míg a vérbaj ettől is megfosztja. Ha hozzávesszük, hogy az illető gazdag arisztokrata és műkedvelő író is egyben, nyilván sokan Sade márkira gondolunk, ám e film egy angolról, Rochester grófjáról szól.

John Wilmotnak, vagyis Rochester grófjának szégyenteljes életét feldolgozó film Laurence Dunmore bemutatkozó rendezése, tulajdonképpen egy egységes, végiggondolt mű, olyan, amilyet pályájuk és a midlife crisis derekán szoktak jobb filmesek csinálni. Pontos, minden a helyén van, nincsenek elvarratlan szálak, még sincs lelke az egésznek, nincs benne tűz, nincs lendület. Egy első filmnél pedig ez komoly hiányosság.

Pedig nem bántja a szemet a film, szépek a képek, parádés Johnny Depp a gróf figurájában és hasonlóan jó John Malkovich II. Károly királyként. Nem színészi és nem operatőri a probléma, mégcsak nem is rendezői, annyiben legalábbis nem, hogy a film rendesen “össze van rakva”. Rochester figurája unalmas egy kissé, az első, amúgy erős kockákból már tudni lehet szomorú végét. Persze, aki még életében sosem dugott egy jót félrészegen, az irigykedhet a különc és élveteg John Wilmotra… De a gróf a részegeskedésen túl írónak nem mondható túl jelentősnek, a faszokból és baszásból álló, filmben is jelzett színdarabja valóban szimpla pornó, és a szellemesen beszólókból is minden kocsmában találni legalább kettőt, amióta világ a világ. Ezért unalmas kicsit a film, de azért megér 5 pontot a 10-ből.

Mintha az egész mai Oroszország Gogol Köpönyegéből bújt volna elő. Képtelenebbnél képtelenebb helyzetek sorjáznak a legszélső végletek között a legbanálisabb mindennapokban is. Ilyennek hőse Valya is, aki a rendőrség alkalmazásában bűncselekmények rekonstruálásánál dolgozik, mint az áldozat dublőre. Tragikomikus sorsán keresztül a mai orosz valóság egy újabb szeletét ismerhetjük meg, az oroszoktól már oly megszokott abszurd szemüvegen át.

A mai orosz film szar!
– vágja szemünk közé Valya, Az áldozatkaszkadőr című film fő- és címszereplője. A sarkos kijelentés persze csak az ő (és az alkotók) hetyke ifjonti hevületének tudható be, hiszen egy mai orosz filmet nézünk. Az orosz film mindig is jó, sőt felmérhetetlen jelentőségű volt, gondoljunk csak arra, hogy az Einzensteintől Pudovkinon, Dziga Vertovon, Csuhrajon át Mihalkovig és Tarkovszkijig tartó névsor tagjai milyen filmekkel ajándékozták meg a filmművészetet. Ám a mai lista sem akármi, bár a veretes, nagylélegzetű műalkotások helyett sokszor markánsabb, élesebb, olykor durvább és erőszakosabb filmek készülnek, ám az elismertség ugyanúgy kijár Germanéknak, Bekhmambetovnak, Zvjagincevnek és a többieknek. Nem csak kijár, hanem jut is, hiszen az utóbbi években rendre kerül a díjazottak közé orosz film is a nagy fesztiválokon, de nem elhanyagolható az a tény sem, hogy az új orosz filmek nyereségesen teljesítenek a hazai piacon. Nem sok nemzeti filmgyártás mondhatja ezt el magáról… Nem meglepetés hát, hogy ilyen körülmények között a rendes évi orosz filmheteken új és újabb arcok tűnnek első filmmel, jobbára igen figyelemreméltó minőségben. Az Áldozatkaszkadőrt Kirill Szerebrenyikov jegyzi, akinek már egy színházi rendezését láthatták azon kevesek, akik bejutottak a Bárkába 2005 tavaszán. A Gyurma című darab (írta: Vaszilij Szigarjev) egy fiatal fiú halálát megelőző napokat mutatta be kíméletlen, már-már szürreális brutalitással. Szerebrenyikov első játékfilmes próbálkozása azonban már nem ezt a mai orosz irodalomra, filmre és színházra jellemző erőszakos vonalat viszi, ám nem kevésbé meghökkentő. Az áldozatkaszkadőr szintén egy színházi előadás alapján készült, mely inkább a Gogol Köpönyegétől eredő groteszk, abszurd hangvételt hordozza, s melyet a rendező sikeresen megfosztott minden színházias effektustól, egyúttal azonban felruházott minden divatos filmes manírral. Ettől függetlenül, reagálva a fim elején elhangzott kijelentésre, a mai orosz film -legalábbis ez- egyáltalán nem “szar”.

Addig jár a korsó a kútra,
míg el nem törik. Anélkül, hogy lelőném a film poénját, ez érvényes Valyára, az áldozatkaszkadőrre is. Tipikus középkelet-európai sors az övé, kimaradt az egyetemről, inkább munkát vállalt. Nincs perspektíva az értelmiség előtt, az egyik az alkoholizmus, a másik, ugye, járhatatlan. Valya inkább az emblematikus áldozatkaszkadőri munkát (tényleg van ilyen?) választja a rendőrség kötelékében, ahol áldozatokat játszik el a helyszíni bizonyítás alkalmával. Egyértelmű azonban, hogy nem csak eljátszott, hanem valódi áldozat is ő, hiszen állandóan kísértő katonatiszt apja hamleti emlékével is meg kell küzdenie, és akkor ott van még a kötelező családi- és egyéb társas kapcsolatok olykor észvesztő bonyolultsága is. Hősünket ráadásul fénysebességgel száguldó agyműködés is jellemzi, melynek olykor nem tud megálljt szabni. De hasonlóan tipikusak a film többi szereplői is. Az olykor hosszadalmas erkölcsi és etikai monológokba bonyolódó, még a “régi rendszerbe szocializálódott” rendőrtiszt, a helyszíni bizonyítás alkalmával a videokamerát kezelő molett rendőrnő, aki mindennel foglalkozik, csak éppen a munkájával nem, az anya és az “ideiglenesen ott-tartózkodó” nagybácsi figurái mind karakteres mai figurák. Nagyon oroszok, mégis (vagy épp ezért?) nagyon ismerősek is számunkra.

Összességében
talán legjobban -kortárs példát felhozva- Gigor Attila Nyomozójával van legközelebbi szellemi rokonságban Szerebrenyikov bemutatkozó filmje. Hasonlóan bizarr foglalkozást űz főszereplője, groteszk és abszurd szituációkba kerülő főhősét szemlélő szatirikus látásmódja rokonítja e két filmet, valamint az, hogy alkotóik hasonlóan mutatják meg a valóság és a képzelet viszonyát. Azonban Szerebrenyikov sokrétűbben alkalmazza a különböző filmezési technikákat, többet kacsint ki, többet utal más filmekre, filmesekre. A helyszínelés kézikamerájának képének be-bevágása kézenfekvő, de utalnak a Blair Witch Projecttől eredő home-videós próbálkozásokra egészen a Cloverfieldig vagy a Dogma-filmekig bezárólag. Az álomjeleneteket mintha egy az egyben David Lynch rendezte volna, hogy csak a hangsúlyos nyuszifül-motívumra, vagy a lebbenő függönyökre utaljak. A film azonban teljesen egyedi, szuverén alkotás, az ismerős elemeket ügyesen simítja egybe a rendező. Valya érzelmi kitörései expresszív, de mulatságos hatású animációs betétekben jelennek meg. A filmet átható szarkasztikus fekete humor komoly üzenetet közvetít: nevetségesen banális bűnök között élünk. Sajnos, ez az üzenet érvényes a film végére is: az is banális. Azonban az addig vezető út biztató és okosan szórakoztató.

10/6

Számomra Quentin Tarantino, Kevin Smith és Tom DiCillo egy csapat. Nem „filmestésztailag”, hanem én egyszerűen úgy érzem egy tőről fakadnak. Persze, lehet ebben a kijelentésben az is, hogy nagyjából egy időben jelentkeztek, illetve egy időben érték el első nagy sikereiket. Valószínűleg személyesen nem is ismerik egymást, legalábbis nem szoktak együtt sörözni, az tuti. Már csak az „egynél több dudás”-szabályból fakadóan is. Új, friss energiákat hoztak a fáradó amerikai független filmbe, majd a nagyszabású hollywoodi monstre produkciókba is, régi sztárokat poroltak le, mint Travolta vagy Pam Grier, és újakat teremtettek, mint a fanyar Dennis Leary, vagy a legrondább színész címére is nagy eséllyel pályázó Steve Buscemi. Jay és Néma Bob. De most hagyjuk a mára guruvá vált Tarantinot, meg a képregényekbe bújó Smith-t, és foglalkozzunk a harmadikkal, Tom DiCilloval. Míg egyesek videotékáskodtak, mások képregényeket rajzoltak, illetve non-stop közértekben unatkoztak, addig DiCillo operatőrként megtanulta a filmkészítés csínját-bínját és elsajátított egy, talán leginkább a Jim Jarmuschéhoz és a nagy öreg, Robert Altmanéhoz hasonlító történetmesélési technikát. Első filmje, a Csapnivaló címével ellentétben egy sziporkázóan pontos karikatúrája volt egy ambiciózus, ám pénztelen, és gyaníthatóan tehetségtelen filmes vállalkozásnak, amely sajnos tapasztalhatjuk, túl sokszor jut el a megvalósulás kevéssé magasztos pillanatáig. Ez a szatíra sikert hozott az íróként és rendezőként egyaránt debütáló DiCillónak, és most, immár negyedik saját filmjében ismét visszatért a média világához, természetesen saját kedvenc, hátsó nézőpontjából.

A Valódi szőke természetesen az a vakítóan szőke hajú szépség, aki hosszú combjait egymáson keresztbe vetve édesen mosolyog, vagy éppen fagyosan-vadítón pillant le ránk, nyomorult férfiakra az óriásplakátokról, és az is, akiről azok a viccek is szólnak. Hadd ne idézzek egyet se…úgyis tud mindenki legalább tíz jobbat. Ő az, aki minden férfi erotikus álmában szerepel, és ha esetleg közelebb sikerül férkőzni hozzá, tíz perc múlva legszívesebben mindenki menekülne. Hölgyeim! Ilyen nő persze csak a férfiak képzeletében létezik, ugye tudják? Mellesleg szőke Joe is (Matthew Modine), aki viszont férfi. Joe tehetséges színész, aki ugyan momentán 35 évesen még pincér, de csak azért, mert az ő kvalitásaival mégsem vállal szappanoperákban vagy videoklipekben statisztaszerepet. A családfenntartó Mary, aki sminkes egy menő divatfotósnál, csak akkor vállal gyereket, ha Joe pénzt keres. Képes-e feladni elveit Joe, meg tud-e küzdeni a show-business farkastörvényeivel, főleg, ha útjába sorozatosan szőke leányzók hosszú combjai kerülnek és sikerül-e végre két hónap után együtt hálnia Maryvel?

A kérdésekre természetesen van válasz, szép sorjában meg is kapjuk azokat. Közben pedig, miként a Csapnivalóban is, lassacskán belemélyedünk a média diszkrétnek nem mondható, viszont eléggé felületes, sekélyes és mindenképpen émelyítő világába. Vigyázat! Amit látunk, nem csak Amerikára értendő, nyugodtan alkalmazható akár a hazai viszonyokra is. Médiapályára készülő egyetemistáknak különösen ajánlható e film megtekintése, felkészülés és miheztartás végett. Tom DiCillo most sem kíméli a média néhány túlságosan kommercializálódott ágát, a film után most a szappanoperák, a popzenei videoklipek és a divat világa van soron. Itt szó sincs művészetről, s más egyéb hagymázas lila ködről, itt üzlet van, kíméletlen és kegyetlen üzlet. Minden és mindenki pótolható, egyedüli értékmérő a nézettségi index, illetve folyománya, a pénz. Amilyen képet kapunk az egyszerre mulatságos és maróan gúnyos, de mindenképpen pontos és hiteles. A maróan szatirikus él ellenére is szórakoztató film végére mindenki elnyeri jutalmát, megkapja szerepét és befesteti haját. Buddy is megkerül. Mi pedig mosolyogva konstatálhatjuk: Nahát! Tényleg minden jó, ha jó a vége! És itt tényleg mindenki festi a haját? Asanisimasa: 6/10

A háború rossz dolog, ezen kár vitatkozni. Az eddigi legnagyobb, a második után mindenki azt hitte több nem lesz. Lett, és folyik azóta is. Mindig akad a Föld valamelyik szegletén egy politikus, vallási vezető, vagy gazdasági csoport, amelynek érdekében áll egy jó kis háborút kirobbantani, lelketlenül és embertelenül feláldozva önös érdekeinek ártatlan emberek életét. A délszláv térség lakói, a zsidók és palesztinok Közel-Keleten, Irak, Kolumbia, Afrika több országának polgárai jelenidejűleg tanúsítják: a háború örök, legalábbis addig tart, amíg az emberiség. Jó érzésű embernek fajtól, vallástól, politikai beállítódástól függetlenül erkölcsi kötelessége felemelni szavát mindenféle háború ellen. E tiltakozásban mindig az élen jártak a művészek, nem véletlenül, hiszen az ő tevékenységük az alkotás, míg a háború maga a rombolás. Közvetve vagy közvetlenül e tárgyú műveikben, háborús körülmények közepette mutatkoznak meg a legmagasztosabb emberi tulajdonságok, a hősiesség, az önfeláldozás, a hűség és a kitartás. Homérosztól Shakespeare-en keresztül Kertész Imréig sok irodalmár szólt a háborúról, és csak kevesen mellette, korunk tömegművészetének, a filmnek is jó nagy hányada háborús-film. Ezek egyike volt a Híd a Kwai-folyó felett, amelyet alig több mint tíz évvel a háború pusztító gombafelhővel történő lezárása után mutattak be, igazi hollywoodi típusú háborús tablóként. Jelen írás tárgyát képező film, a 2001-ben készült To End All Wars ugyanezt a témát, a burmai dzsungelen át vezető vasútvonal építésének történetét dolgozza fel, ám a tények valós ábrázolásának igényével. Ernest Gordon egyike volt azon angol (skót) hadifoglyoknak, akik a japán őreik kegyetlenkedései és a délkelet-ázsiai esőerdők halálos éghajlata ellenére megépítették a vasutat, majd túlélték a szinte túlélhetetlent. Gordon önéletrajzi regényben számolt be az átélt borzalmakról, amely alapján David L Cunningham készített felkavaró filmet.

A film végén (egy másik oldalról való túlélővel, a japán tolmáccsal együtt) személyesen is megjelenik az író, hogy fejet hajtva tisztelettel adózzon az elesett társaik sírja előtt, mintegy megadva a film történelmi hitelét is, hasonlatosan egy másik háborús mementóhoz, Spielberg Schindler listájához. Itt tudjuk meg azt is, hogy Gordon a háború után papként szolgált, így valószínűleg innen fakad az a filmen végigvonuló keresztény erkölcsiség, ahogyan bemutatja a fogolytábor lakóinak emberfeletti erőfeszítéseit a túlélésért, az embernek maradásért. Ezzel együtt képes megmutatni az (egyes) elnyomó japán őrök között is az Embert, míg gúnnyal, de mégis megértéssel ábrázolja a köztük és a japánok közt lévő gyarlót. De míg az angolok közé keveredő erkölcstelen amerikai, a Jenki (Kiefer Sutherland) az átélt borzalmak hatására megtér, addig az iszákos táborparancsnok menekülése csúfondáros és megalázó, a japán szamuráj-etika, a busido letéteményese, az őrmester halála véres, ám számára megtisztelő; szeppukut követhet el, a bosszúért lihegő, önmagáról és az emberiességről, a keresztény felebaráti szeretetről megfeledkezett angol őrnagy szeme láttára. Gordon és Cunningham nyilvánvalóan keresztény szemmel láttatják a számukra nyilvánvaló poklot, amit egy idegen kultúra ural. Mégis képesek árnyalt lélekábrázolásra, nem a megszokott magas piedesztálról harsogják az angolszász kultúra fensőbbségét, csupán a túléléshez használják fel ezt, egyben elfogadólag mutatják fel a másik fél, a japán hagyományait is. E témában kissé furcsának ható emelkedettség mintegy kiemeli a filmet más háborús borzalmakat bemutató alkotások közül. A mindent átható, és minden bizonnyal mélyen átélt keresztény szellemiség, a hadifoglyok szenvedéseinek naturális, sőt már-már brutális ábrázolása egy másik nagy hatású film mellé emeli ezt az alkotást: Mel Gibson Passiójához. Figyelem, tehát, nem akciófilm! Asanisimasa: 7/10

Szóval ez egy tök felesleges film. Nem is hiszem, hogy valaki, aki soha életében nem próbálkozott írással, mégpedig olyan írással, amely belső indíttatásból külső elvárásra, pénzért vagy csak az íróasztalnak születik; aki sosem ült órákig az üres papírlap/res képernyőn villogó kurzor előtt, bármit is értene ebből a filmből. Legfeljebb annyit, hogy ez a Kaufman faszi nyavalyog és a faszát veri. Az meg, ugye, nem sok.

Mondjuk, aki ír, vagy legalábbis olykor írogat, az vagy végigröhögi ezt a filmet/és akkor egy bölcs ember, mert képes röhögni saját magán, vagy unottan elkapcsol, nem paráztatja magát mások szellemi és szexuális impotenciájával. De aki csupán szórakozni akar,  az melléfog.

Mondjuk, ha valaki nem ír(ogat), de olvasni szeret, és megnéz minden híres ember életéről szóló filmet, az még találhat vicces perceket e filmben. Főleg, ha a Woody Allen-életmű, legalább foghíjasan, megvan neki.

Tehát, szerintem 10 emberből legjobb esetben 2-3-nak jöhet be ez a film, amely a rétegsikert aratott John Malkovich-menet “oldalvizén” készült. Mint a Füst és az Egy füst alatt.

Amúgy szellemes film, meg minden, bár már láttunk efféle parázós-mozit eleget. Illetve át is éltük ezt, túl sokszor. Nicolas Cage szimpla esetben is általában kiveri a biztosítékot nálam, itt pedig ráadásul kettő van belőle. Mondjuk, nagyon szánalmas, amint egy benga olasz macsó komplexusos zsidó értelmiségit akar játszani, vörösre festett és begöndörített 3 szál hajjal… Nem baj, Meryl Streep és Tilda Swinton javíthat valamit, nekik viszont a valódi Charlie és Donald Kaufman nem sok teret ad. Még a legviccesebb figura a fogatlan orchidea-tolvaj…

10/5