asanisimasa

Menzelnek ezt a filmet akkor kellett volna megcsinálnia, amikor nem lehetett volna ezt a filmet megcsinálni. Valamikor a Szigorúan ellenőrzött vonatok és az Én kis falum közötti időszakban. Mára, bár még mindig igen fiatalos a Mester, a filmezéshez talán kicsit elfáradt (tíz év hallgatás után ez az első filmje), lassúcska, akadozó történetmesélése mögött nem érezni Hrabal száraz és gonoszkás, de még jobb kedvűen bölcs és okos humorát sem. Kicsit olyan a film, mintha egy gazdag és unatkozó öregember egy fényűző szanatóriumban felidézné fiatalkorát, pontosabban egy fiatalkori barátjának történetét. Ahogy visszaemlékszik arra, ami sosem volt az övé, csupán mesélték neki.

Persze, szó sincs aról, hogy Menzel idegenül mozogna Hrabal meséjében, csupán az van, hogy amióta Hrabal meghalt, Menzel egyedül maradt. Viszont több pénz felett diszponálhat, mint valaha, bármikor. Pompás kiállítású a film, a két világháború közti éttermek világának megjelenítése minden igényt kielégít, nem tűnik erőltetettnek a némafilmes börleszkekre hajazó, kicsit felgyorsított mozgás sem. Ami viszont zavaró, az a számítógépes effektek. Tudom, hogy korkövetelmény, de ha valakihez, akkor Menzelhez nem illik. Hrabalhoz pedig még úgy sem. Milyen lenne, ahogy Hrusinsky (na igen, ő is hiányzik!) Az én kis falumban pityókásan a tájat csodálva nem a kukoricásba hajtana bele öreg Skodájával, hanem az Industrial Light&Magic CGI-animációjában elreppenne a lenyugvó napba? Szar lenne. Na hát, itt majdnem ilyen megoldások vannak, hálstennek, csak elvétve.

Nagy találmány viszont Ivan Barney, a fiatal Jan Dité szerepére, egészen komikus fazon, már megjelenésében is. Julia Jentsch (Sophie Scholl-ként látuk, pl.) egészen drabális Bürnhildát játszik, figyelembe véve, hogy amúgy egy kifejezetten törékeny jelenség, ez komoly alakítás tőle, ismét. Mellékszerepekben a legendás cseh filmek megannyi figurája teszi tiszteletét Hrabal előtt Menzel filmjében, kiegészülve Szabó Istvánnal, cikkeztek erről eleget anno.

Szóval, Menzel ebben a filmben a legszebb kiállításban idézi meg az egyik legfontosabbnak tartott Hrabal-regényt, ám a film ezúttal nem nő fel -a korábbi példákkal ellentétben- Hrabal szelleméhez, most csak két órányi szép képes illusztráció csupán. Igaz, ennyi cicit sem mutathatott meg még a cseh szépségek jóvoltából, nyilván ezek terelhették el a Mester gondolatait a saját szállodára áhítozó pincérfiú sorsáról, amely Hrabalnál az egész század történelmi tablójává tudott válni, itt azonban mindez csak egy csodásan fényképezett cseh welnesshotel-, vagy sörreklám. Asanisimasa: 6/10

Tim Burton szellemes és édesbús életrajza ez a film Edward Bloomról, aki egyfajta modern, jószándékú Münchausenként élte le életét. Egyszerű ügynök volt, aki szürke hétköznapjait szárnyaló fantáziával feldúsítva mentette le memóriájába, és ezt, ha lehet, még jobban kiszínezve mesélte el fiának. Persze, a színes mese ellenére van nemzedéki ellentét, a fiú el is menekül papától jó messzire, Párizsba. Az apa betegségének hírére tér csak haza, ám ez ad apropót arra, hogy kiderítse, mi is igaz abból, amit a papa összehordott.

Albert Finney apaként zseniális. Mellette komoly sztárparádé: Danny De Vitótól Ewan McGregoron át Helena Bonham Carterig sokan vannak jelen.

Mintaszerű CGI-alkalmazást láthatunk, semmi hivalkodó virblizés, minden effekt belesimul a filmbe, a meseszerűséget erősíti úgy, hogy nem válik szürreálissá vagy valóságidegenné. Tökéletesen igazi illúzióját nyújtja Bloom fantáziadús elmesélésének. Maga a film azonban néha lendületét veszti, a közepén majdnem elaludtam, de azért mégsem. Ezzel együtt mégis Tim Burton egyik legjobb filmje ez, egyetemes érvénye miatt, embersége miatt, és főleg, hogy itt nem Burton önnön zsenialitásának bizonygatását kell csodálnunk. Asanisimasa: 7/10

Nagyon édes történet, vastag önéletrajzi vonatkozásokkal Truman Capote egyik első regényéből. Kiváló színészi alakítások jellemzik e filmet Sissy Spacek, pl., de elsősorban mégis Jack Lemmon és Walter Matthau, akiknek ez az egyik utolsó közös szerepeplése. De láthatjuk Edward Furlongot is a T2-ből, viszonylag tiszta tekintetekkel. A fűhárfát Walter Matthau fia, Charles rendezte, a papa kora modorában, semmi egészségre ártalmas ritmusváltás, semmi avantgardizmus. Aranybarnák, okkersárgák, rozsdavörösök, az indián nyár színei jellemzik e filmet. Igazi vasárnap délutáni mozi, ha kint szar az idő. Asanisimasa: 6/10

Hotel Ruanda light.

Nem lekicsinylően utalnék így az ennél lényegesen komolyabb, és hatásmechanizmusában célirányosabb filmre, de a Véres gyémánt is nagyjából ugyanarra a problematikára irányítja a figyelmet: Fekete-Afrikára. A gazdag világ jobbára e kontinenst csupán luxus-szafarikról ismeri: talmi képeslap-hitelesség ez. Törzsi harcok, elképesztő polgárháborús vérengzések, hovatovább, népirtások olykor néhány négyzetkilométernyi szikes földért. Vagy mint ebben az esetben, a gyémántért. Leonardo di Caprio is beáll a jófej-sorba, és tehetségéhez, eszköztárához szabott módon, műfajban adjon hangot a felhívásnak: itt is élnek emberek, akik, ha nem figyelünk, lassan elpusztítják magukat.

De azért a megrázó képek és történet ellenére ez egy akció-kalandfilm, annak kliséivel, kötelező fordulataival és hasonlókkal. Az akciójelenetek látványosak, jól koreografáltak. Döbbenetesen erőszakos jelenetek sorjáznak az parádésan komponált szélesvásznú képeken. Leo hozza a megszokott megbízható formáját, partnere, a fekete Djimon Hounsou hozzá hasonlóan intenzív játékot nyújt. A film műfajában kifejezetten jó, átlagban 10/6. Hogy nem több, az azért van, mert mégiscsak Leóról szólt a film, és a fekete család sorsa is túl hollywoodiasan alakul a végére. Szóval ezért csak light. A message azonban átjött, amely nem feltétlenül az, hogy csak ellenőrzött forrásokból származó gyémántokat vegyek ezentúl…

Hajdan Wajda és Kieslowski munkatársaként dolgozó Agnieszka Holland mára már legalább akkora nevet vívott ki magának a filmes közéletben, mint hajdani “főnökei”. Jobbára tisztességes kivitelű, igényes kommersz filmeket készít -immár Amerikában-, melyek amolyan művészien kivitelezett mesteri szakmunkák. Nem pejoratív e jelző, jó nézni filmjeit, amelyek szépek, nőiesen könnyedek, de nem értéktelenek, tanulság nélküliek.  

Ilyen Beethoven utolsó éveiről szóló filmje is. Kiváló, dinamikus fény-árnyék hatásokkal operáló fényképezés (Ashley Rowe), szellemes dialógok, sok magyar helyszín (Sopron, Kecskemét, Budapest) és egy erejében, intenzitásában és hitelében egészen elképesztő színészi alakítás: Ed Harris a már süket zsenit formálja meg így. Sajnos párja, az első női zeneszerzővé válni kívánó Anna Holtzot alakító Diane Kruger lényegesen halványabb teljesítményt nyújt. Egyszerűen semmilyen, így azt sem hisszük el, hogy valóban olyan mélyen érti a Mestert, annak egyenrangú társává bírhat válni. Egy erősebb karakterű színésznő talán hihetőbbé tette volna Anna Holtz figuráját.

A IX. szimfónia utolsó tételének filmbéli előadása azonban, minden közhelyessége ellenére katartikus. Asanisimasa: 7/10

A fiatal, baloldali beállítódását harcosan vállaló német Hans Weingartner valós és lényegi társadalmi problémára világít rá e filmjében. Szó szerint: kutyából nem lesz szalonna, a vér nem válik vízzé és az alma nem esik messze a fájától.

Maga a film azonban nem közhelyes, ezekkel csupán azt szeretném érzékeltetni, mennyire általános érvényű problémára tapintott rá Weingartner. Hogyan válik az egyszeri forradalmárból elnyomó burzsuj, és minden mai forradalmárból elnyomó burzsuj (kapitalista, kommunista, fajvédő náci vagy klerikális vezérkos). Nincs kivétel. Aki kiáll a sarokra, azt előbb-utóbb meg is basszák. Lehet bárki bármilyen romantikus elszántsággal, erkölcsi, filozófiai és etikai “megtámogatással” forradalmár, ha hatalomra kerül, menthetetlenül azzá válik, aki ellen harcolt. Keserű igazság? A dolgok rendje, inkább.

Egyszerű, tiszta eszközökkel operál a film, s ugyanilyen sallangmentes, tiszta eszközökkel játszanak a színészek is: Daniel Brühl (aki fog még forradalmárt játszani a két évvel későbbi Salvadorban), Julia Jentsch (Sophie Scholl, ugye). Must see. Asanisimasa: 8/10

Na, hát csak sikerült…

Banális, bárgyú, buta film ez A tűz birodalma, telistele egy óvodás tudományos felkészültségével is körberöhöghető képtelenségekkel. Egyedül talán a látványvilágot lehet dicsérni, de hát az efféle filmeknél az a kötelező szakmai minimum. Tök béna az egész, Rob Bowman rendezése, a színészek (Christian Bale, Matthew McConaughey, Gerald Butler!), a mese, a mesélés. Nyugodtan kihagyható baromság: 3/10 Ha már sárkány, akkor már inkább ezt:

E filmben is sorjáznak az ismert Ming-liang Tsai-motívumok: van dinnye, ömlik az eső(víz) kinn és benn, a szereplők pedig szinte végig fehér atlétatrikóban és alsónadrágban vannak jelen a statikus, szűkös lakásbelsőkbe fényképezett képeken.

“A filmbeli erotikus apa–fiú viszonyt az elemzők előszeretettel olvassák a konfuciánus család- és társadalommodell alapjának, az apa–fiú-kapcsolat erodálódásának metaforájaként. Sőt, egy áttételesebb interpretációban nagy Kína (az apa) és Tajvan (a fiú) egészségtelen/vérfertőző kapcsolatának allegóriájaként értelmezik.”(Vincze Teréz-Filmvilág 2006/8) Ennél én sem tudom jobban összefoglalni, amit e csodás filmről szavakban el lehet, el érdemes mondani. Látni kell! Asanisimasa: 8/10

A Visszajátszás Richard Linklater egy szobában játszódó kamaradrámája, három szereplővel. Bunkó-suttyó Ethan Hawke, kis köcsög Richard Sean Leonard és a butuska szőkéből penge vamppá váló Uma Thurman egyaránt elsőrangú alakítást nyújt.

Persze, a film forgatókönyve színdarab alapján készült (írta Stephen Belber), ha maradt volna színpadon, a színészi alakítások, s az általuk kibontott különböző jellemek is jobban ütöttek volna. A film éppen ettől a személyes élménytől foszt meg. Viszont többen láthatják.

Asanisimasa: 7/10

Gregg Araki japán származású amerikai független filmes. Filmjeit központi témáik alapján a homoszexualitás, pederasztia, meleg prostitúció és az ufók négyes koordinátarendszerben lehet elhelyezni.

A Titokzatos bőr két tizenéves fiú egybefonódó történetét meséli el, hogyan jutott egyik a fiúprostituáltak nem éppen felemelő sorsára, és hogyan találkozott az ufókkal a másik.

Kivételesen őszinte hangú, kendőzetlenül, de mégis valamiféle szemérmes visszafogottsággal fogalmazó megrázó film a provokatív témáról.

Elképesztő színészi alakítások.

Jó példa arra, hogyan kerülhető el a kínálkozó és hatásvadász pornografikus ábrázolásmód, úgy, hogy a sokk azért beüssön.

What’s up, asshole? Asanisimasa: 8/10