asanisimasa

A XX. század végnapjait írjuk, a városban ismeretlen járvány tombol, a monszuneső ömlik szakadatlan. A tőle megszokott szűk terekbe zárt remény nélküli életeket látjuk ismét Ming-Liang Tsai 1998-as filmjében, ám itt a statikus és a szinte szótlan, de nem eseménytelen képeket bizarr énekes-táncos betétek színesítik.

Ezredfordulós tematikájú romantikus revü?
A tajvani fesztivál-kedvenc Ming-Liang Tsai e viszonylag korai (konkrétan harmadik) filmjét az akkortájt dívó ezredfordulós tematika jegyében készítette el. Nem volt túl régen, mégis távolinak tűnik már a y2k-pánik. Emlékszünk még, ugye, akkoriban egymás után reppentek fel vészjósló figyelmeztetések, hogy összeomlik a világ, itt a vége mindennek, a túltechnicizálódott társadalmakat a digitális armageddon egyenesen a sötét középkorba fogja visszaröpíteni. Tsai úgy képzelte, az egyik “kicsiny ázsiai tigrist” egy bizonyos vírus fogja megfertőzni. Nevén is nevezve, a “Taiwan-vírus” okozza a “Taiwan-lázat”, amely a tajvani világ végét fogja jelenteni. Kitelepítik a városokat, karanténba zárják a lakosságot, a kihalt utcákat szkafanderes alakok róják majd, hátukon lévő tartályból fertőtlenítőszerrel permetezve be mindent. Két ember azonban nem akarja elhagyni lakását, csak arra az időre hagyja el lakását, mikor kinyitja boltját, ahogy szokta mindig. Mivel azonban rajta kívül senki nincs már a városban, csak egy kóbor macska etetése a feladata. Ideje többi részét néma sörözéssel tölti lakását magára zárva. Az alatta lakó nő szintén a lakásában maradt, de azért, mert az állandó csőtörés már mindent eláztatott lakásában. Ő a szerelőt várja, aki meg is érkezik, de a felette lakó férfihez csönget be, akinek padlóján egy lyukat vág, aztán dolga végeztével eltűnik. Ez a lyuk fog a későbbiekben, a film tárgyát képezve, valamiféle féregjáratként funkcionálni a férfi és a nő téridő-kontinuumában. Hogy azonban ne gondoljunk semmiféle misztikus sci-fire, a férfi első típusú találkozásként nemes egyszerűséggel savas-sörös gyomortartalmát belehányja a lyukba. Ekkor még nehéz elképzelni, hogy tulajdonképpen egy romantikus revüfilmet nézünk…

Ming-Liang Tsai motívumrendszere
Mint ahogy a komoly, markáns hangú, nagy művészeknél megszoktuk, Tsai is életművén átívelő, teljes motívumrendszerrel “felfegyverkezve” közvetíti felénk mondanivalóját. Hogy az egyszerűség kedvéért most csak a kortárs távol-keleti rendezőkre szorítkozzunk, ahogy Wong Kar-Wainál a film-noiros melankólia, a puha kalapok, pasztellszín öltönyök és selyem ruhák, ahogy Kim Ki-duknál a kés, a csónak, a “rossz fiú” figurája, úgy Ming-Liang Tsainak is megvannak a rögeszméi, melyek kisebb-nagyobb hangsúllyal minden filmjében feltűnnek. Itt van ugye elsőnek állandó színésze, médiuma, Kang-Sheng Lee, jobbára az elmaradhatatlan fehér atlétatrikóban és alsónadrágban. Tsai fontos motívuma az eső, a víz. Mindegyik filmjében szakad az eső, ha pedig éppen nem, akkor is állandóan tocsognak, locspocsolnak benne. Az Ázsiát áztató/éltető monszun nála apokaliptikus erővel bíró istencsapás, mindet szétáztat, szétmállaszt, szétrohaszt. Úgy, mint Tarr Bélánál, csak nem aprólékos, sziszifuszi szemeteléssel, hanem szakadatlan, parttalan ömléssel. E filmben már-már örkényi abszurditással és jelentésmechanizmussal a mindet elárasztó vízhez mérten elképesztő számú tűzoltókészüléket látunk. Mindig történik Tsai filmjeiben valami természeti katasztrófa is, ha esetleg az eső mégsem lenne elég, vízhiány, mérgező füst, itt egyenesen járvány. Tsai rendszeresen mutatja szereplőit valamilyen testnedv, gyomor- vagy béltartalom ürítése közben, ezzel is mintegy sokkolóan adva tudtunkra kiszolgáltatottságukat. Ugyanez érvényes a szexualitást ábrázoló motívumokra is, sosem látunk “normális” módon szeretkező párokat, nemi érintkezéseik elkapkodottak, suták, gyakori a maszturbáció és felláció, bár A lyuk ebben éppen kivétel. Tsai fő ismertetőjegyei azonban a szinte dialógok nélküli, ám egyáltalán nem eseménytelen, esztétikusan megkomponált, statikus képek, ezek lassú ritmusú hömpölygése, valamint hogy a tulajdonképpeni szituációt, annak körülményeit mindig a rádióból szóló híradásokból tudjuk meg. Aki látta az összes Ming-Liang Tsai filmet, szakavatott ismerője a kortárs ázsiai popzenének is, hiszen nagy számban hallhatjuk ennek gyöngyszemeit is.

Összegezve,
A lyuk egy apokaliptikusan bizarr szerelmi románc, Ming-Liang Tsai egyik legjobb filmje. A meghökkentő, groteszk, pesszimista hangulatú, kafkai, lerobbant és beszűkült világot megmutató képei ellenére pozitív végkicsengésű. A rendező többi filmjéhez képest viszonylag illedelmes is, így érzékenyebb gyomrúaknak is ajánlható. A képek lassú áramlását viccesen szürreális énekes-táncos revübetétek taglalják, kicsit hajazva a nagyjából ugyanekkor készült Lars von Trier-féle Táncos a sötétben-re. Annál azonban lényegesen kevesebb pénzből, más kulturális közegben, más indíttatásból és más mondanivalóval, de hasonló minőségben készült el Ming-Liang Tsai kvázi “Táncos az esőben”-je, A lyuk. Asanisimasa: 8/10

A malajziai származású, tajvani Ming-Liang Tsai talán az egyik legjobban dédelgetett ázsiai kedvence az európai filmfesztiváloknak. Aktuális dolgozata a szokott szűkszavúsággal, dramaturgiai jelentőségű helyi rádióhang-kollázsokkal és statikus, ám visszafogottan provokatív képeivel az alvás problematikáját járja körül.

A helyszín
A film valószínűleg Malajzia fővárosának, Kuala Lumpurnak a világhírű Petronas-ikertoronytól viszonylagos távolságban lévő szegénynegyedében játszódik, ezt azonban csak az amúgy ritkás párbeszédek egyikének elejtett félmondatából lehet megtudni. Itt ugyanis a helyi fizetőeszközt, a ringgitet emlegették, bár rögtön hozzá is tették, jó a baht, dong, jüan is vagy akármi más. Tulajdonképpen akárhol játszódhat e film, bármelyik távol-keleti nagyváros ürüléktől és rothadó szeméttől bűzlő sikátorában, Bangkokban, Manilában, Szingapúrban vagy Jakartában. Ott, ahol nem a “papok” és a turisták szaladgálnak, tökéletesen egyforma mind. A malajziai születésű, de már tajvaniként befutott fesztiválkedvenc Ming-Liang Tsai filmjein sohasem az élet fényes, problémamentes, “álombéli” oldala villan fel, inkább az, amelyik a valódi. Jelesül itt, hol, hogyan és kivel hajtja álomra fejét a távol-keleti polgár. Nálunk képzőművészeti performance tárgya lehet ez, ott milliók nap mint nap ott hajtják fejüket álomra, ahol az este éri őket. Egy poloskás, ágybogaraktól hemzsegő matrac maga lehet a luxus. Magánélete alig van az ittenieknek, tévét utcáról, a bolt kirakatában néznek vagy az egyik büfében. Az utcán esznek, isznak, élnek, kicsit félrebújva szeretkeznek, alszanak. Ming-Liang Tsai kamerájával belesüllyed e világba, és esztétikusan komponált, statikus képekbe rendezve mutatja meg a nyomort. Bádogból, hullámpalából összetákolt, jó, ha méteres belmagasságú viskók alagútrendszereiben rejtőző embereket látunk, vagy kihalt, épülő- vagy éppen bontásfélben maradt vasbeton épülettorzókban bolyongunk. Mindenhol csöpög, tocsog valami, szemlátomást fullasztó a meleg, párás levegő. Vagy éppen az égő őserdőből, vagy más természeti katasztrófából származó, a városba beszivárgó mérgező füst. A Szárnyas fejvadász valódi atmoszférája, nyugati embertípusok nélkül.

A szereplők
Reménytelen, kiüresedett, sivár életek pergetik napjaikat e pokoli, életre alkalmatlan, egészségtelen környezetben. Foggal-körömmel ragaszkodnak a megszerzett boldogság piciny darabkáihoz, egy tál rizshez, egy ócska matrachoz, egy kopott párnához. Szavak nélkül sodródnak egymás mellé, hogy szavak nélkül éljenek egymás mellett, hogy némán váljanak el, ha úgy adódik. Közben tétova mozdulatokkal simogatják egymást intim pillanataikban, a számító gondoskodás diadalát élve meg: nehogy egyedül kelljen megint aludni. Egy hajléktalan, akit összevertek, összeesik az utcán. Egy bangladesi vendégmunkás társaival épp arra vonszolja frissen talált matracát, összenyalábolják a hajléktalant is. Egy magatehetetlen agyhalott, akit minden áldott nap akkurátus érzéketlenséggel megmosdat egy kikapós pincérnő. A pincérnő idősödő, ám élveteg főnökasszonya köti össze a két szálat. Kulcsszerepekben kipróbált arcokat láthatunk, a pincérlányt a többek között a Huncut felhőcskékből ismert Shiang-chyi Chen “éli” meg mély alázattal. A hajléktalan és az agyhalott kettős szerepében Tsai kedvencét, Kang-sheng Lee-t láthatjuk ismét, aki inkább médium a rendező számára, mint európai értelemben vett színész. Bábu, akit alkotója olyanra gyúr, amilyet meg szeretne mutatni. Lee pedig hagyja magát.

Minimalista szerelmi háromszög
Ming-Liang Tsai eme munkája -talán a malajziai cenzúra határozott fellépésének is köszönhetően- kevésbé tartogat megbotránkoztató képeket, mint néhány korábbi munkája. A testnedvek ürítése, a maszturbáció és efféle cselekedetek naturális ábrázolásai korábbi filmek esetében olykor tömeges távozásra késztették a kényesebb ízlésű nézőket, ám egyben fokozottabb drámai hatásnak tették ki a kitartókat. Ezek az “inkriminált” események jelen vannak e filmben is, ám lényegesen szemérmesebb ábrázolásban. Mindig elfordulva, félig fal mögé bújva, vagy éppen majdnem sötétben zajlanak ezek az intim pillanatok. Érdekes a zene és a rádió hangjainak alkalmazása. Nem afféle bollywoodi tánc- és énekbetéteket látunk s hallunk, hanem csupán hangulati aláfestésként hangzik fel a filmben a távol-keleti popzene néhány bombasztikus darabja, illetve dramaturgiai “ösztöke”-ként tudunk meg lényeges dolgokat a rádió híreiből. Valahogy úgy, mint nálunk Szomjas Falfúrójában, Könnyű testi sértésében, anno. E hosszú című film valóban majdnem romantikus film, ám csak annyira, mint egy hajdani utolsó tangó volt, Párizsban. Inkább jut eszembe Andy Warhol Alvás című filmperformance-a, mint Ang Lee meleg cowboyai. Egy szerelmi háromszöget nehéz rideg, minimalista hangvételben ábrázolni, viszont Ming-Liang Tsainak éppen ez a specialitása: elidegenedett, rideg, szinte élettelen miliőben megmutatni a gyengédséget, a szerelmet. Méghozzá, tulajdonképpen szinte a teljes létező spektrumban, mint ahogy az a méltóságteljes fináléban a szemünk elé úszik. Asanisimasa: 7/10

Zhang Ke Jia 2006-ban a velencei Arany Oroszlánnal jutalmazott zavarba ejtő filmjében egy férfi rég nem látott feleségét, míg egy nő a férjét keresi a világ legnagyobb építkezésén, ahol hegyek hullanak a vízbe és városokat rombolnak le, hogy hegyek nőjenek ki a földből és városok épüljenek.

A Három-torok projekt
A Három-torok vidéke Kína közismert természeti látványossága, melynek varázslatos szépsége évszázadok óta foglalkoztatja a kínai művészeket. A 6300 kilométeres hömpölygés után a tengerbe ömlő Jangce itt ezerméteres szirtek közé szorulva, olyan mesebeli hangzású szorosokon át kanyarog, mint Qutang Xia, Wu Xia (Boszorkány-torok) és Xiling Xia. A Kínai Népköztársaság megalakulását követően, hogy a Jangce középső folyásánál az alföld árvízvédelmi kérdéseit megoldandó, a Kínai Kommunista Párt 1958-as nanningi konferenciáján a Szeretett Vezető Mao elnök világosan megfogalmazta a Három-torok megépítésével kapcsolatos ,”lelkes előkészület, teljes megbízhatóság” irányelvét. Ennek megfelelően itt zajlik korunk világviszonylatban is egyik legnagyobb szabású építkezése, mely által a Jangce e költői néven illetett folyószakaszára vízerőművet építenek. Ennek következtében az ősidők óta lakott hely 160 méteres víztömeg alá kerül, a környezetvédők és régészek őrjöngését az építtetők a hagyományos energiaforrások okozta orbitális légszennyezés adainak a vízerőmű megépítésével bekövetkező látványos csökkenésének ígéretével próbálják csillapítani. Akkora építkezés ez, melyhez képest a mi kis Metró-projektünk félórás fusi csupán. Ami viszont a film szempontjából fontosabb: apokaliptikus helyszín egy, a műfaji megjelölésben romantikus drámának jelölt filmnek.

Nem romantikus, nem dráma
Ha létezik film, amire nehéz találó műfaji definíciót húzni, az a Csendélet. Adott egy gigászi építkezés, ráadásul a kommunizmust párthatározattal kapitalizmussá változtató Kínában, tehát kézenfekvő lenne a termelési film, mely dicső műfaja volt a legpenetránsabb személyi kultuszos időknek. Ez esetben lánglelkű munkásoknak tiszta tekintettel kellene a projekt igazát kommunikálni a nézőknek, Zhang Ke Jia filmjében azonban ilyeneket nem látunk. Itt csupa izzadt, rosszkedvűen maga elé meredő, egymással csak odadobott szavakban társalgó, rettenetesen sokat, elképesztően sokféle módon dohányzó melósokat látunk. Aki nevet, az nem dolgozik. Romantikát értelemszerűen nehéz lenne találni egy ilyen közegben, bár mindkét történeti szál tulajdonképpen lehetne romantikus. A férfi főszereplő 16 éve nem látott feleségét keresi, aki ott lakott, ahol már mindent eltemetett a víz. A véletlennek köszönhetően azonban találkoznak, és újraházasodnak. Ettől függetlenül a pasas beáll a házakat bontó rosszkedvű melósok közé falat bontani. Ez inkább groteszk, mint romantikus. A női főszereplő -a változatosság kedvéért- a férjét keresi, ők is találkoznak, ám egy búskomor valcer után, mit az épülő erőmű lábainál lejtenek, úgy határoznak, hogy elválnak. A tánc közbeni szakítás az erőműnél már szinte szürreális. És akkor még nem szóltunk holmi ufókról, kötéltáncosokról és űrhajóvá váló emlékművekről… Az biztos, hogy a háttérben állandóan zakatoló, csikorgó, dörgő, robbanó és morajló építkezés, a kihalt és bontás alatt torzóban álló épületek látványa drámai hatású. De érzelmi és nem műfaji értelemben.

Yin-yang csendélet
A film címe a megoldás. Csendélet. Apokaliptikus csendélet egy táj lerombolásáról és egyben újraépítéséről, egyetlen, a hegy és a folyó korához mérve szempillantásnyi időintervallumban. Mai kínai csendélet tájrombolással, építkezéssel, cigarettafüsttel és munkásokkal. Miképpen minden igazi kínai művet, ezt is áthatja nyugodt, szellemi egyensúly. Tökéletesen érvényesül a ying és yang elve. Rombol és építkezik, férfi és nő, házasság és válás, tűz(energia) és víz(energia), a föld, a hegy száraza és a Jangce vizének nedvessége. Az a nyugalom, ahogy a történelmi város, Fengjie lakosai tudomásul veszik, hogy elköltözzenek. Egykedvűen költöznek, mert költözniük kell. Ahogyan a régész széttárja kezét, milyen könnyedén rombolják le a vízenergia érdekében a több mint ezer éves, piros falú és zöld tetejű történelmi óvárost. Mindig van valami a mérleg másik serpenyőjében is, nem állhatunk csak a libikóka egyik oldalára, mert különben elbillenünk. Bölcs szemlélet. Elmélkedhetünk azon, hogy megérte-e, az asztalra is csaphatunk, de aztán felkapcsoljuk a villanyt, és borogatjuk fájó kezünk. Zhang Ke Jia sem foglal konkrétan állást, csendéletbe rendezve mutatja meg a Három-torok vidékének mai képét, amely elménkben növekszik apokaliptikus vízióvá a világ, a történelem és az emberek mulandóságáról, vagy akár kis színes emlékké a dohányzás élvezetéről, a tésztaleves illatáról, az épületbontás fáradtságos munkájáról, esküvőről és válásról, kinek kinek ízlése, érdeklődése, műveltsége, pillanatnyi érzelmi állapota szerint.

Mindent összevetve, tehát
Zhang Ke Jia Csendélete egy nehezen megfejthető, könnyed, meghökkentő és szórakoztató, mulatságos és felkavaró, meglepő és unalmas, viszont kifejezetten vicces művészfilm. Azt hiszem, legalábbis. Asanisimasa: 8/10

Xiaoshuai Wang, mielőtt az európai fesztiválok egyik kedvencévé vált, mintegy tanulmányai összegzéseként elkészítette Vittorio De Sica klasszikus Biciklitolvajok-jának és Bacsó Szerelmes biciklistáinak Pekingre hangolt remixét, avagy kerékpárosan szép az élet.

A valódi biciklinemzet
Felejtsük el azt az odvas közhelyet, hogy Hollandia a biciklinemzet. Még csak nem is Franciaország vagy Olaszország, bár velük már közelebb járunk az igazsághoz. A válasz igen logikus, természetesen Kína a világ első számú kerékpáros nagyhatalma, egész egyszerűen azért, mert ott élnek és ott szeretnek biciklizni a legtöbben. Hogy ez gazdasági kényszerűségből van-e így, vagy a hagyományos kínai egészségkultuszból fakad, nem tudni bizonyosan, tény, hogy például a töméntelen lakosságú Pekingben legalább annyian kerékpároznak, mint autóznak. A minapi Olimpia kapcsán sok kis színes híradás említette a horrorisztikus pekingi forgalmat, amelyet a viruló gazdaságnak köszönhetően felduzzadó gépkocsiáradat gerjeszt. Nos, ehhez vegyenek hozzá ugyanennyi biciklistát. (A mi városvezetésünk ennek kicsiny mását itthon látva sikoltva adná be egyöntetű lemondását. De hol vagyunk mi ettől!) A pekingi biciklista című film záróképén kétszer három sávos belvárosi mellékutat látunk Pekingben, melynek két szélén ugyanígy, kétszer három biciklisáv húzódik. Szélesen hömpölyög a tömeg mindkettőn, onnan erre s innen arra.

Biciklitolvajok
Guo Liangui fiatal vidéki srác, aki Pekingbe érkezik szerencsét próbálni. Senkit nem ismer a nagyon sok-milliós nagyvárosban, egy földijén kívül, aki egy kis boltocskát vezet. Szerencséjére, vagy mint később kiderül, inkább szerencsétlenségére egy biciklisfutár-céghez kerül, ahol sajátos konstrukció keretében méregdrága biciklit kap munkájához, amit viszont részletre kell megvásárolnia. Guo azonban örül, büszkén tekeri a vadiúj (és nyilván a valódinál is valódibb) Meridát, földije pedig irigykedve hümmög. Telnek múlnak a napok, a srác már majdnem kifizette a bringa árát, amikor egy halmozottan szerencsétlen nap virrad. Nem elég, hogy egy megrendelés kézbesítésének meghiúsult kísérlete súlyos jüanokba kerül Guónak, eközben még a méregdrága biciklinek is nyoma vész. A fiú, miután friss munkahelyéről is kirúgták, a várost járja, hátha megtalálja biciklijét. Meg is találja, de amikor vissza akarja szerezni, nem várt ellenállásba ütközik. Tisztára, mint a Biciklitolvajokban…

Szerelmes biciklisták
Bacsó Péter hatvanas évekbeli filmjét már nem lehet ennyire pontosan megfeleltetni e filmre, azonban ahogy Jian, a csillogó Merida új tulajdonosa szabadon szárnyalva tapossa a pedált a szerelem felé, az olyan, mint amikor András, Albert és Bence tekertek a Balaton-parton hasonló hangulatban, hasonló céllal, anno. Jian társas kapcsolatainak fontos tényezője a bicikli, ezzel kapcsolódhat a bandához, akik akrobatikus egyensúlyozós-ugrabugrálós biciklizéssel szórakoztatják magukat és egymást, illetve biciklizve randizhat a szintén biciklis Quin-nel. Két fontos szempont, bár számára a csillogó bringa nem az élet szükséglete, mint Guónak, csupán a szórakozás, a buli része. Azonban igen vágyott része, hiszen Jian családja nem engedhet meg egy ilyen drága kerékpárt fiuknak. Jiannak titkolózni kell előttük, hogyan jutott birtokába a bicikli.

Xiaoshuai Wang
bemutatkozó filmje ez a biciklis ballada, amely egészen bizonyosan a már többször említett neorealista alapvetés egyfajta továbbgondolása. Ahogy de Sicánál a biciklitolvajlás, majd visszalopás csupán ürügy, hogy ezen keresztül ábrázolja a háború utáni olasz társadalom nyomorát, életkörülményeit és jellegzetes figuráit, úgy Wang is mintegy mellékesen, de mégsem elnagyoltan mutatja meg a mai Peking kevésbé csillogó kerületeinek mindennapjait. Itt (még) alig jár autó, mindenki kerékpáron közlekedik. Az élet olykor legintimebb pillanatai zajlanak az orrunk előtt, az utcán. Egy nő épp fogat mos, a kiköpött víz alig kerüli el az előtte éppen biciklijével bekanyarodó Guót. A másik zugban idős férfi tai-chizik, odébb a külvilág tökéletes kizárásával hódolnak a go művészetének. Közhely, ahogy szinte futás közben étkeznek. Közben persze zajlik a hajsza a bicikliért is… Wang e filmmel a 2001-es Berlini Filmfesztiválon a Zsűri Nagydíja mellett jelölve volt az Arany Medvére is, kijárva egyben az utat a következőkben megszületendő filmjeinek a nagy európai fesztiválokra.

Sajátos film
A pekingi biciklista, melyben a két fiúval egyenrangú főszerepet kap a bicikli. Míg Jiannak csupán eszköz, addig Guo élete társaként szereti, s úgy ragaszkodik hozzá, miképpen az életéhez. Semmi groteszk nincs azonban a filmben, Wang szinte gyermeki naivitással meséli el a történetet. A film ugyan nem éppen vibráló ritmusú, azonban a szellemes szerkesztésnek köszönhetően mégis lendületes alkotás. Kerékpáros tematikájú, minőségi játékfilmként pedig -mondjuk a nagyszerű belga Pedálkirályon kívül- mindenképpen egyedülálló film világviszonylatban is. Asanisimasa: 7/10

Az eddig jobbára mérséklet sikerű vígjátékokkal, illetve néhány drámával (köztük a Golden Globe-os Little Voice-al) jelentkező ír Mark Herman a holokauszt új nézőpontú feldolgozásával próbálkozik technikailag tökéletes kivitelezésű, ám olykor kissé érzelgős, máskor naiv, de a dráma súlyát megrázóan érzékeltető legújabb filmjében.

A holokauszt-filmek fogadtatása
Egyre több vád éri a holokauszt-témakört feldolgozó filmeket, hogy igyekvő jó szándékuk ellenére, ma már sokszor éppen az ellenkező hatást érik el. Már több generáció nőtt fel azóta, hogy zsidó vallású, származású embertársainkat az emberiség legcinikusabb és legőrültebb ideológiája nevében milliós tömegben irtották ki a külön erre a célra kifejlesztett csúcstechnológiájú haláltáborokban. Ezek a generációk sokszor épp ennek köszönhetően nem is ismernek zsidó embereket, a mozikban azonban látják az emlékezet és a “soha-többet-ilyet” szándékával készült filmeket, ám sokan elhíve bizonyos politikai szónokok és földalatti zugideológusok számító és paranoid szólamait, a filmeket egy feltételezett globális összeesküvés részeként hazugságnak, csak kicsit enyhébb esetben profitorientált hollywoodi giccsnek gondolják. Azt hiszem azonban, egy ekkora tragédia feldolgozása nem nélkülözheti a megindultságot, a képeknek sokkolnia kell a nézőt, különben mi végre bolygassuk hatmillió ártatlan ember emlékét, tény azonban az is, néhány alkotás túlzott igyekezetében olykor már olyan erős hatásokat, effektusok használ, hogy az némelyekben elutasítást válthat ki. Az ambivalens véleményeket tovább táplálja egyes radikális zsidó körök vélekedése is, miszerint a holokauszt ügyét hagyják meg a zsidóknak, ne hígítsák azt vásári szörnyoperetté, hatásvadász kacattá. Az érdeklődő, átlagos moziközönség -azért mégis a túlnyomó többség- viszont úgy működik, ha vidám, szórakoztató filmet lát, akkor nevet és szórakozik és másnap jókedvűen végzi munkáját, ha komoly, megrendítő drámára ül be, akkor megrendül és a katarzis megtisztító ereje által talán jobb emberré válik a továbbiakban. Persze, csak akkor, ha a film is jól van megcsinálva.

Technikailag és részleteiben tökéletes
Mark Herman filmje, A csíkos pizsamás fiú, mely a forgalmazó szerint teljes egészében Magyarországon forgott. A film első harmadában, a cselekmény szerinti Berlinben játszódó jelenetekben a figyelmes szemlélődő fel is ismerhet bizonyos budapesti városrészleteket, már ha ismeri Budapestet. A film ebből a szempontból újabb példa arra, hogy büszkék lehetünk fővárosunkra, hiszen a Thököly úti villasor akár Berlinben is lehetne, az Opera és a környező utcák szintén. Jó operatőr kell s semmi más, egyből kellemes, bájos és lakható hellyé válhat e kutyapiszkos, málló vakolatú, rosszkedvű város. Benoit Delhomme ilyen operatőr, aki látta A zöld papaya illatát vagy a Velencei kalmárt, az tudja, képes atmoszférát teremteni. Berlin békés, joviális világával szögesen ellentétes a láger és a mellette lévő parancsnoki villa temetői hangulata, a lágert sejtem, hol találták, a villára azonban nincs tippem. Empire-be oltott szecesszió, bauhaus felhangokkal, egy ravatalozó és egy bunker keveréke, itt lakik a láger az eszméhez lojális rideg ura. A film korabeli hitelét erősítik az aprólékos műgonddal összeválogatott kellékek, edények, szobrok, propaganda-plakátok, ruhák, babák, sőt még a kis srác focilabdája is. Kicsit zavaróak azonban az ékes angolsággal előadott dialógusok, valamint hogy egy SS-tiszt búcsúpartiján jazz szól (sic!), amit angolul (sic!) énekelnek. Azt elfogadom, hogy angol film angolul beszél, de a dalbetét és a zene lehetett volna német, már csak a hitelesség kedvéért.

Korrekten megformált karaktereket
produkálnak a kevéssé ismert, de közel sem ismeretlen színészek. David Thewlis (pl. Teljes napfogyatkozás) apa-figurája igazi rideg, céltudatos, az érzelmeit a sírig titkoló német SS-tiszt, míg a hű feleségből az igazságra ráébredve férjét elhagyó érzékeny nőt a Téglából ismerős Vera Farmiga alakítja. A két fiút alakító gyerekszereplő alakítása nehezen kritizálható, nincs is rá ok, de a Shmuelt játszó Jack Scanlon szemében mintha azt is látni, tudja mi történik, mi történhetett akkor és ott valójában. Persze, a másik srác, Bruno éppen ezt nem tudja, de hát erről szól a film, így az ő alakítása is pontos. Láthatunk még nagyszámú magyar színészt és civilt statisztaszerepben, derekasan helytállnak.

Mindent összevetve
Mark Herman filmje egy szépen, igényesen kivitelezett, becsületes alkotás, mely gyermeki szempontból szembesít a holokauszt problematikájával. A végkifejlet ismerős, fájdalmas és megrendítő. Bruno egy SS-tiszt fiaként és igazi németként felfedező akar lenni, de a haláltábort fedezi fel, s benne egy zsidó fiúban a barátságot találja meg. Ám e barátság törvényszerűen csak tragikus véget érhet, ilyen kegyetlen a történelem. Herman a gyermeki motivációkat kissé szögletesen, naivan ábrázolja, mint ahogy azt is, amikor a gyermekek ráébrednek, megértik a láger valódi célját. Hasonlóképpen naiv az igazságra ráébredő anya-szál is, itt bizony olykor túláradnak az érzelmek. A film vége azonban szikár, az utolsó képek erősek, kegyetlenek és hatásosak. Mint a Zyklon B. Asanisimasa: 7/10

A “kapuzárási pánikként” ismert tünetegyüttes olykor meglepő cselekedetekre sarkallhatja az azt átélő középkorú férfiakat. Gyakran fordul elő, hogy kilépnek a látszólag problémamentes házasságból, ott hagynak csapot-papot, asszonyt, gyereket és további életüket egy feszes fenekű húszéves oldalán képzelik el. Olykor viszont a megújuló férfiasságuk helyett a legszörnyűbb rémálmukban sem látott borzalmakat kénytelenek átélni hamvasnak hitt új kedvesük mellett…

Jonas kétgyermekes családapa,
aki hajdani fotóművészi ambícióit a realitások talaján a lényegesen rosszabbul hangzó rendőrségi helyszínelő fotósi munkára módosította. A munkájából adódó szörnyűségek a rendőrség körében önvédelemként dívó morbid humorizálásnak köszönhetően a család életébe alig szivárog be, ettől függetlenül Jonas élete lassan a fásult unalomba fullad. Egy szokásos szombati shopping-túra alkalmával azonban a sors rettenetes autóbalesetbe hajszolja hősünket, melyet ugyan ő és családja óriási szerencsével sértetlenül vészel át, ám a másik autót vezető lány – Julia – kómába esik. Jonas másnap meglátogatja a kórházban a lányt, ahol annak rokonsága a lány ismeretlen barátjaként fogadja Jonast. Pillanatnyi ötlettől vezérelve Jonas úgy dönt, hogy nem oszlatja el a félreértést, a szép és fiatal Julia mellett marad, be-bejár hozzá és ápolgatja a lányt. Egy nap azonban Julia felébred, és Jonasban régen látott szerelmét, Sebastiant ismeri fel. Jonas ekkor véglegesen belemegy a játékba, otthagyja családját, feleségét és Julia mellett marad. A lány látványosan gyógyul, sőt teherbe is esik, úgy tűnik, a körülmények ellenére a pár élete jól alakul, azonban egy este kopogtatnak az ajtón… Jonas új élete ezután gyökeres és drámai fordulatot vesz, melynek következtében új megvilágításba kerül egész addigi élete, családja, kapcsolatai, amelyek a film végére az őket megillető helyre kerülnek. A film ötlete egy hosszú észak-norvégiai autóút alatt született a rendező, Ole Bornedal saját, ez irányú tapasztalatai alapján. A fáma szerint Bornedal baráti társaságban éppen Dániában élő családját hagyta el egy másik nő miatt, így e film a rendező egyfajta saját pszichodrámája is. A filmben látott történet nyilván az írói fantázia által kiszínezve kerül elénk, ám az, hogy személyes tapasztalatokon alapszik, mindenképpen a hitelességéül szolgál. A történet morbid, olykor kifejezetten frivol csavarjai azonban minden bizonnyal a képzelet szüleményei, bár ha végignézzük

a rendező korábbi munkáit,
talán már kevésbé meglepőek. Úgy tűnik, Bornedal előszeretettel vonzódik valamiféle “hullaházi romantikához”, műfajilag pedig az olykor már a horrorba hajló pszicho-thrillerhez. Első filmsikerében egy egyetemista tanulmányai finanszírozása végett vállal munkát egy hullaházban, ahol aztán a növekvő számú hullák elkövetésével éppen őt gyanúsítják. Az éjféli játszmát a helyi, dán siker után két évvel Hollywoodban is megrendezhette Patricia Arquette-tel, Ewan McGregorral és Nick Noltéval. A remake címe Nightwatch – Éjjeliőr a hullaházban volt, ami szolid kultuszfilmmé is vált azóta műfajában. Ő rendezte az eddigi legnagyobb költségvetésű skandináv filmet is, Dina vagyok címmel, amely bár tulajdonképpen egy pompázatos himnusz az északi táj természeti szépségeihez, benne ismét fontos dramaturgiai tényező a halál. Jelen filmjének főhőse is hivatásszerűen foglalkozik holttestekkel: fényképezi őket. Azonban itt Bornedal tovább is megy, decens csavarral midlife crisisben leledző hősét egy kómában fekvő balesetes lánnyal hozza össze, aki ráadásul teherbe is esik a műtőasztalon. Azonban mielőtt józan értékítéletünk felszisszenne, szögezzük gyorsan le:

semmi beteges, nekrofil románc
nincs a filmben. Ole Bornedal biztos ízléssel nyúl témájához, filmje nem polgárpukkasztó botránykő és nem valami okkult szex-szekta kultuszfilmje, hanem egy precízen megalkotott pszicho-kaleidoszkóp egy fiatal férfi férfiasságának széthullásáról és egy érett férfi férfiasságának felépüléséről. Bornedal a bonyolult lelki folyamatok önvizsgálatával oly szívesen törődő skandináv lelkületéből fakadóan aprólékosan építi fel hőse személyiségét, akinek minden tette, legyen bármilyen meghökkentő is, tökéletesen indokolt. Ebben persze nagy szerepe van a Jonast alakító Anders W. Berthelsennek, de ez nem meglepő, a kulturális sajátságokból és hagyományokból (Ibsentől Strindbergen át Bergmanig, és tovább…) fakadóan a skandináv színjátszás mindig is érzékeny volt a mély lelki folyamatok eszközöktől mentes, mégis érzékletes megmutatására. A cselekmény bonyolításában is merész játékot űz Bornedal a nézővel, hiszen rögtön a film elején megmutatja az összes kulcsjelenetet, ám valahogyan a néző mégsem unatkozik a filmen. Úgy fűzi a jeleneteket, sűrűn élve az időben és térben vissza-vissza ugráló flashbackek segítségével, hogy egészen a végkifejletig feszült figyelemmel kísérjük Jonas és Julia történetét. Pazar, virtuóz munka a film, mely ráadásul tartalmassága mellett izgalmas is. Asanisimasa: 10/8

Az elégia (gör.: ‘jajszó, panasz’) fájdalmas, borongós hangulatú, a végén megnyugvásban feloldódó lírai költemény, ugye. Ehhez képest, az Elégia fájdalmas, borongós hangulatú, a végén az elmúlásban feloldó melodráma, a rendező, Isabel Coixet női témájú és női eszköztárú életművének szerves részét -eddigi utolsó darabját- képezve.

A spanyol Isabel Coixet
kedvenc témáit nézegetve könnyen hihetnők, a hölgy amolyan nagyszabású szappanopera-gyáros, hiszen bármelyik filmjének szinopszisát olvasva akár az az idióta reklám juthat eszünkbe, miszerint “most, hogy férfitársaink sietve távoztak, beszéljünk a hüvelygombáról”. Az említett bőr- és nőgyógyászati problémáról ugyan nem szól Coixet életműve, ám, mint ahogy nemsokára látni fogjuk, messze nem járunk a “rendelőtől”. Coixet témái szinte kizárólag amolyan “nőiek”: az emberi kapcsolatok, azok bimbózása és zátonyra futása, szörnyű betegségek, csók, könny, szerelem és halál, s minden, ami ezzel jár, tömény romantika, hovatovább süppedős szentimentalizmus. Tévedünk azonban, ha egy újabb Conchita, a csúnya lány-féle szörnyűséget várunk. Coixet ott ül a művészfilmes szalonban, nyilván bodor cigarettafüstben és fojtott hangon susogja következő filmtervét hallgatóságának, a többi szalontag feleségének. A Berlini Filmfesztiválon különösen szeretik filmjeit, hiszen eddig kétszer jelölték Arany Medvére (Az élet nélkülem, ill. e cikk tárgya, az Elégia). Már az első alkalommal megtaláljuk a rendezőnő egyik alapmotívumát, a halálos betegséget. “Az élet nélkülem” egy halálos kórban szenvedő nő története, aki hátralévő rövid idejében megpróbál mindent megtenni annak érdekében, amiről azt hiszi, ez a jó és boldog élet. A film végén pedig teleszipogott papírzsebkendő-halmokat takaríthattak a mozidolgozók minden vetítés után, szerte a világon. “A szavak titkos életében” a főhős lesz nagyon beteg, nem a főhősnő, de a szenvedésnek, a megrázó önfeláldozásnak és a túláradó érzelmi viharoknak itt sem szab semmi gátat. Legújabb filmjében az érzelmi metronómnak ezek szerint újra a főhősnő felé kellene kattannia…

Sármos, hatvanas professzor
ehhez képest az Elégia főszereplője és jól tartja magát. Amolyan irodalmi megmondóember ő, egyetemi hallgatóságában rendre sok csillogó szemű ifjú hölgy lesi szavait, akik közül Kepesh professzor szívesen szemezget is. Sőt, gyakran még ágyába is viszi rajongó hallgatóságát. Egyszer azonban egy sugárzóan szép, különös ifjú hölgy lép be az előadóterembe, s ezzel Kepesh professzor élete gyökeresen megváltozik. Szenvedélyes szerelem kezd bimbódzani, kiderül, mennyire nem vén kecske az öreg, úgy tűnik, az Isten sem ment meg minket egy iszonytató happy endtől…

Decens szereplőgárda
jött össze Coixet harmadik nagyjátékfilmjére. A hatvanon jóval felül járó David Kepesht Ben Kingsley alakítja, kis kecskeszakállal, ám szexisen tar kopaszra nyírva. Megdöbbentően jó kondijával bátran vállalhatja az ágyjeleneteket is, nincs semmi szégyellnivalója az akár harminc évvel fiatalabb, lepedőakrobatikában utazó pályatársai előtt. Professzionális, klasszikus ívet húzó alakítása katartikus erejű a végén. Hozzá hasonlóan jó formában van filmbéli barátja, lelki tanácsadója, a hajdani szelíd motoros Dennis Hopper (George O’Hearn szerepében), akiről tudjuk, hogy fiatal korában a létező összes drogot magába tömte, lőtte, tolta és szívta, most azonban kicsattan az egészségtől (egy darabig legalábbis). Jó látni Hoppert egy színészileg méltóbb filmben is, a közelmúlt sok szánalmas zsékategóriás vacaksága után. No és igen, Penelope Cruz. Régen láttam, de ugyanolyan gyönyörű, mint a retusált kozmetikai reklámokon. Még a frufru is jól áll neki, amit előzetesen kifogásoltak néhányan. Gyakorlatilag kifogástalanul alakítja Consuelát, aki elcsavarja az agg prof fejét, bár néha olyan üresség van a tekintetében, hogy az ijesztő, de aztán mindig sikerrel fókuszál. Az érzelmes és romantikus jelenetekben pedig éppúgy lubickol, mint a drámaiakban. Ilyen alkat.

Tehát
a színészek önmagukban elviszik a hátukon a filmet, de nincs baj a forgatókönyvvel sem, sztoriszinten. Érdekesen, tanulságosan mutatja be egy idősödő férfi és egy fiatal lány kapcsolatát, ügyesen tárgyalja a benne rejlő buktatókat, Kepesh erkölcsi-etikai vívódását például a lényegesen fiatalabb lánnyal való kapcsolatot illetően, és ott csavarodik, ahol kevésbé várjuk. Philip Roth mestere az efféléknek, az ő regénye alapján íródott e film is. Nem marad kendőzetlen a Rothnál alapmotívum szexualitás sem, ami itt fokozottabban hordoz veszélyeket az ízlésbeli eltévelyedésre, azonban ennek mind képileg, mind verbálisan visszafogott ábrázolásával találkozhatunk a filmben. A pamlagon elkortyolt vörösbor bársonyossága, a halk zongoraszó, a bőrön simogató kéz suhanása akár a romantikus közhelyek gyűjteménye is lehetne, az Elégiában Isabel Coixet azonban ezeket sikerrel simítja bele egy klasszikus mainstream női moziba. Máshol sikítva utálná ki eme toposzokat a kritikus, itt azonban szerves stílusegységben vannak a helyükön. Asanisimasa: 10/6

Aki kíváncsi, mi történik, ha a Guy Ritchie-féle Tarantinóba oltott európai krimi-retrót vegyítjük a Jirí Menzel és társai által képviselt cseh lírai kisrealizmussal, akkor nincs más választása, mint hogy megnézze Lars Von Trier Dogmájából induló Anders Thomas Jensen filmjét, avagy mit keres néhány füstölgő puskacső az én kis falumban?

Anders Thomas Jensen
fontos alakja az utóbbi bő évtizedben örvendetesen viruló dán filmművészetnek. Az elsősorban forgatókönyvírásban termékeny rendező a Mifune utolsó dalával egy igazi, certifikált Dogma-filmmel (a 3-as számúval) indította (rendezői) pályáját, ami akkor még komoly, az egyetemes filmművészetre is hatással bíró tett volt a ma már 283-ik darabnál tartó, tömegsporttá vált mozgalomban. Ezután szakított a Dogmával, és “hagyományos” filmek írásába, olykor rendezésébe fogott. Az Ádám almáira sokan emlékeznek még bizonyára, de ő írta többek között a szintén nagy port felvert Testvéred feleségét… vagy a Hogyan szeretsz című filmeket is. A Gengszterek fogadója 2000-ben készült, és a Mifunét nem számítva (az Soren Kragh-Jacobsennel társrendezésben forgott, ha lenne a Dogmában rendező…), ez első önálló játékfilmes próbálkozása. Ha lassan is, de ideért…

Nem Dogma-film
tehát a Gengszterek fogadója, hiszen az első jó néhány percben egy ízig-vérig krimit látunk, ami ugye kapásból tiltott a 8-as pont miatt (Tilos a műfaji film!). És üldözés, verekedés, meg az ezekkel járó macera is előfordul, ami ugye a 6-os pontban foglaltakat meríti ki. Négy koppenhágai maffiózó egy balul sikerült csempészügylet következtében úgy dönt, hogy ellopja a még nagyobb koppenhágai maffiafőnök pénzét, amivel délre, Barcelonába menekülnének, ahol meleg van, nyugalom és fény. A menekülés közben azonban egy kis falu határában roskadozó, elhagyott vendéglőben kényszerülnek meghúzni magukat, amely meglepő elhatározásra juttatja a kis csapat vezéregyéniségét, Torkildot / melynek következtében meglepő stílusváltáson megy át a film. A krimielemek (egy időre) a háttérbe szorulnak, és már-már melodramatikus visszaemlékezésekben ismerjük meg hőseink motivációját, erősen freudi megközelítésben. Eközben a terv is változik, Torkild pompás lehetőséget lát a roskatag vendéglőben, a nála lévő tetemes maffiapénzből megvásárolja a házat és elkezdi felújítani, a többiek kezdeti megrökönyödésére, majd későbbi fokozódó lelkesedésére. Ezalatt lassan, olykor kifejezetten menzeli hangulatban szocializálódnak a falu társadalmába, ám a nagy koppenhágai maffiafőnök a pénzéről még nem mondott le. Így lesz biztosított a végső finálé stíluskavalkádja, felváltva izgulunk, sírunk, nevetünk.

Pontos, jól megrajzolt karakterekben
bővelkedik a film. Torkild (Soren Pilmark) negyvenéves korára a gyerekkori almatolvajból kiégett maffiózóvá érett, alapjában azonban jó ember (alapjában jó ember itt mindenki, Eszkimó, a nagy bandavezér kivételével), akinek csupán egy békés, saját hely kell, hogy letelepedjen és csendben éldegéljen. Peter (Ulrich Thomsen) is jó ember, bár inkább csak narkózni szeret, míg van mit szívni, ha elfogy, akkor megteszi a sör is. Stefan (Nikolaj Lie Kaas) állandóan nassol valamit, míg Arne (Mads Mikkelsen) a szája szegletében lógó elmaradhatatlan cigivel jobbára nagyszámú fegyvereivel törődik. Az ellenállhatatlan színészi alakítások és a már említett flashbackek révén teljes, húsvér figurákat kapunk, akiket jól egészítenek ki a mellékszereplők: a nagyon-nagyon brutális Eszkimó, mintha a Menzel Én kis falum-jából idepottyant zseniális, ám részeges körorvos, Arne kissé együgyű, ám fehérmájú barátnője, illetve a mindig a legrosszabb pillanatokban feltűnő kelekótya vadász.

Szórakoztató film
a stílus- és műfajkavalkád ellenére a Gengszterek fogadója, fogalmazhatnék úgy is, hogy tulajdonképpen két filmet kapunk egy jegy áráért. Egy klasszikus üldözéses krimit és egy romantikus melodrámát, de úgy, hogy ezek szépen erősítik egymást. Mert üldözéses kriminek azért lassú a film, de így éppen van elég idő a karakterek alapos bemutatására, motivációik kibontására és egy alapos jellemfejlődésen való “keresztülvezetésükre”. A romantikus melodrámának pedig jól jön egy kis izgalom. Fura humora van Anders Thomas Jensennek, talán ennyiből is érzékelhető, ám bizonyos pillanatokban lehet, hogy némely néző fel fog szisszenni, hiszen a rendező meglehetősen magasról ejt bizonyos normákra, mint például filmben hogyan ábrázolható állatok megölése, stb. A film szempontjából persze ezek alaposan indokolt jelenetek, amellett, hogy körülbelül annyira brutálisak, mint bármelyik tucatakciófilm tucatjelenete. Vagy másképpen, az olykor erőszakos jelenetek tökéletes ellenpontozásai a filmen végighúzódó édesbús melankóliának és bölcs humánumnak. Igaza van David Lynchnek, aki ezt nyilatkozta a filmről: “Olyan, mint a kandalló – órákon át lehet nézni.” Asanisimasa: 10/7

Milyen lehet, ha egy nyuszi kipottyan Hugh “Playboy” Hefner nyusziparkjából, és egyenesen egy intrikáktól, gátlástalan nyomulástól és irigykedéstől vibráló légkörű egyetemi koleszba cseppen? Körülbelül ugyanolyan, mintha Kelemen Annuska nyerne felvételt az Eötvös Kollégiumba. Tanulságos, mulatságos és egy kicsit kínos.

Kedvelt filmes közhelyek
Valószínűleg tanítják az amerikai forgatókönyvíró iskolákon, hogy az a legbiztosabb, ha mindenki a saját életéből meríti témáit, talán ezért játszódik oly sok amerikai vígjáték az egyetemi kollégiumvárosokban, a campusokban, megengedve, hogy minden szkripter járt egyetemre. Széles a skála a horrortól a drámán keresztül a vígjátékig, erősítve azt a közvélekedést, miszerint egy kollégista élete csupa móka, kacagás, kivéve a vizsgaidőszakot, amikor jön a dráma, sőt olykor a végén a horror. Műfajtól függetlenül ugyanazok a figurák tűnnek fel, a nyomulós jó tanuló-vezérszurkoló bombacsaj, a sármos, de nagyon buta menő csávó, aki általában sportoló is, a szeplős, szemüveges, de igazából nagyon jófej csúnyalány, a nagyon okos lúzer, a kevésbé okos, de szintén lúzer haverjaival. No meg azok a hülye görög betűs kolesznevek, hogy kappadeltagammapszí, meg thétaműalfazéta, stb., stb. A hollywoodi zsánerfilmek kedvelt és valós luxus-mennyországa a Playboy-birodalom atyjának, Hugh Hefnernek nonstop partizó, párnákkal, úszómedencékkel, pálmafákkal, koktélhegyekkel zsúfolt, csippendél fiúktól és nyuszimuszi lányoktól hemzsegő villája, amelyet nyilván sokan irigyelnek a már kissé rozoga öregúrtól. A házinyuszi című filmben e két toposzt gyúrta egybe az Adam Sandler-művek.

Nagy a tülekedés
A habos-babos, édibédi, tüncibünci bulizás persze a látszat csupán a Playboy-villában, a lányok célja nem más, mint bekerülni az áhított magazinba, hogy őket csodálja az egész férfivilág, mint pl. Miss Novembert. Shelley, az alanyi Barbie baba is ennek a tülekedésnek köszönhetően pottyan ki a buliból. Egy reggel, éppen a 27-ik szülinapi partija után levelet kap Hefnertől, hogy viszlát, túl öreg vagy már ide kicsi Shelley. Pityeregve oldalog el nyikorgó ócska kombijában, amely úgy tűnik otthonává is válik egy jó időre. Egy félreértés következtében mégis dutyiban tölti első éjszakáját, hogy a következő napja egy egyetemi városban találja. Megtetszik Shelleynek a divatos, felszabadult és vidám egyetemista ifjúság és megpróbál közéjük vegyülni. A Barbie-ba öltözött, butuska Shelley azonban kilóg az egyetemisták közül, azonban úgy látszik, talál munkát: ő lesz a háziasszonya a Zéta kollégiumnak. A baj csak az, hogy a Zéta a legbénább csajok gyülekezete, és ezt az állapotot minden eszközzel igyekszik is fenntartani a konkurens, menő csajokból álló Mű. Shelley azonban beveti mindazt, amit a Playboy-villában tanult: a pasik figyelmének felkeltését. E tehetségével meglepő eredményeket ér el a Zétás csajokkal.

A “Doktor Szöszisödés” folytatódik
Talán a Reese Whiterspoon berobbanásával emlékezetessé vált Doktor Szöszi a legismertebb film abban a hadjáratban, amelyet a kultúráktól függetlenül terjedő szőke nős-viccek sztereotípiái ellen hirdettek meg a szőke nők és a szőke nőket imádó férfiak. E “hadjárat” célja, hogy tudatosodjon mindenkiben: egy szőke nő még nem biztos, hogy buta. A házinyuszi című filmvígjáték ebből a szempontból plusz jelentésréteggel gazdagítja e harcot, miszerint lehet, hogy némely szőke nő buta, de attól még lehet szeretetreméltó, még ha úgy is néz ki, mint egy Barbie baba. Főleg, ha talpraesettségével, jóságával megállja a helyét egy, az övénél intellektuálisabb közegben is. Ebben a tekintetben a hollywoodi “Doktor Szöszisödés” folytatódik. (Sharon Stone most nem/sem számít…) A házinyuszit gyártó, Adam Sandler produceri irányítása alatt működő csapat egy hatalmas hibát azonban biztosan vétett: a valóságban a Playboy-nyuszik a csupán fenekükön pomponos felszolgálók, akiket fényképeznek, azok a playmate-ek. Shelley igaz, Miss November akar lenni, de az is elhangzik, hogy már fényképezték. Egy pincér fel is ismeri a filmben. Ezzel a lényegtelennek tűnő, itt mégis alapvető kérdést érintő tárgyi tévedéssel a film alapja is instabillá vált, nem is kicsit. De sebaj, értjük miről szól. Elég egyfenekű a történet, nehéz elveszni benne. Anna Farisnak szép feszes a feneke, tény, mint színésznő kiválóan hozza azt a figurát, amelyet itthon K.Annuska szállít, s amit odakint a Paris Hilton-Lindsey Lohan-Britney Spears által univerzum fémjelez. Anna Faris bőven belefér ebbe a csillagzatba. A film egymondatos tanulságának megfejtése vélhetően nem fog gondot okozni a rajongótábornak sem, főleg, hogy jól a szánkba is van rágva. Ettől függetlenül a film célközönsége vélhetően sikongva fog szórakozni, ám más inkább menekülni. Rétegmozi ez, a rózsaszín, habosbabos típusúból. Asanisimasa: 10/4

Párhuzamos életsorsok folydogálnak a cseh-osztrák határ két oldalán. Ausztriában már régen langymeleg a jólét, míg Csehországban a bársonyos forradalom győzelme óta az emberek még a régi rendszer körülményei között élnek. A határ átjárhatóságával közeledhet-e a két nép, a két kultúra? – Ulrich Seidl 1992-ben készült filmjében a tőle elvárt markáns választ adja a kérdésre.

Egy rendező, egy film
Mondják, az igazi nagy filmrendezők ugyanazt a filmet forgatják egész életükben. Az osztrák Ulrich Seidl e tekintetben (is) nagy rendező, hiszen eddigi majd’ harminc évet felölelő pályáján gyakorlatilag minden filmjében ugyanazt a témát vizsgálja: a saját, viszonylagos anyagi jólétben élő, de testi, lelki, érzelmi szempontból a végletekig leépülő, elsivárosodó osztrák társadalmát. Talán a történelmi és kulturális vonatkozások miatt azonban a Seidl ábrázolta képet nyugodtan vehetjük érvényesnek egész Közép-Európára is. Seidl minden filmjében egy társadalmi részproblémára fókuszál (pl. a törpék, a városi kisállat-tartók hétköznapjai, a kelet-nyugati migráció, stb.), azonban ezt saját filmes nyelven, rendkívül konzekvens képi világgal, pályáján következetesen végigvitt motívumrendszerrel teszi. Nincs talán még egy hozzá hasonló rendező, aki tulajdonképpen dokumentumfilmesként ilyen kidolgozott, kiérlelt művészi utat járjon. Eleve, a dokumentumfilmezés ki is zárná az öncélú, vagy akár a témának alárendelt művészi látásmódot, hiszen ez már szubjektív megközelítés lenne, hiszen a dokumentarista szemlélet lényegének a valóság leghitelesebb ábrázolása kell legyen. Persze, vannak/voltak már efféle törekvések régebben is, példának okáért vegyük Godfrey Reggio grandiózus Koyaansiqatsi-Powaqqatsi-Naqoyqatsi trilógiáját, amelyben a képek a zene által ritmizált áramlása sugall bizonyos mondanivalót, de vissza is mehetünk mondjuk Dziga Vertov felvevőgéppel játszó emberéig, amely ha innen nézem filmdokumentum, ha onnan, akkor expresszionista montázs. Történtek sikeres próbálkozások a realitást a fikcióval összemosó történetmesélésre is, amely fából vaskarika, hiszen valami vagy valódi, vagy elképzelt. Mégis hosszú a kitűnő példák sora a korai Tarrtól, Jelestől Ken Loachig vagy akár Kim Ki-Dukig. Seidl mindkét utat egyszerre, osztrákos perfekcionizmussal összeötvözve járja, sikeresen. Világosan látja maga körül a világot, és megvan a nyelve hozzá, hogy ezt el is tudja nekünk mesélni. Ezért tűnhet úgy, hogy mintha egy filmet rendezne egész életében, de az valójában a minket körülvevő valóság sok-sok szelete, Ulrich Seidl markáns, provokatív olvasatában.

Párhuzamos sorsok
A Tervezett veszteségek című filmjében két, a cseh-osztrák határ két oldalán élő idős ember tétova egymásra találásának kísérletét ismerhetjük meg. Az osztrák Sepp éppen felélni kezdi nemrég elhunyt felesége által gondosan előre lefagyasztott élelmiszermennyiséget, ezért úgy dönt, kell egy asszony a házba. Feleségnek, de inkább csak olyan házvezetőnőnek. Nap, mint nap kibiciklizik a határba, hogy ott távcsövén keresztül lesse a cseh oldalon élő Paulát, a kiszemelt “áldozatot”. Paula odaát rezignált egyhangúsággal éli mindennapi életét, tyúkot vág, és nővéreivel trécsel a régi szép időkről, néha pedig a mára már lazán őrzött határsorompónál találkozik Seppel, akivel pletykát és hirdetési újságokat cserélnek. Paulát lenyűgözi az osztrák oldal áruházainak árubősége, kényelmes jóléte…

Első pillantásra
mintha kifejezetten meleg, barátságos képet festene Seidl a jól élő osztrák bácsi és a szegény cseh özvegyasszony közeledéséről, s ennek kapcsán a két egymás mellett élő kultúráról, azonban a film nyitó jelenete már hagy bennünk némi kételyt. Egy sáros tanyaudvarban egy részeg félnótás mutat be bizarr sztriptízt két, különböző adóra hangolt rádiókészülék hangjára. Efféle jeleneteket a Youtube videómegosztó oldalon szokás látni, olykor milliós kattintásszámmal. Lásd Szalacsibácsi és társai. De aztán szép képeket látunk Sepp tüchtig, rendezett, de magányos életéről, valamint Paula kopott, elhasznált, gyűrött, de Seppénél lényegesen vidámabb, élettelibb hétköznapjairól. A két idillt csak néha szakítják meg a vidéki élet városi szemmel brutális pillanatai, egy nyúl, egy disznó, egy tyúk étkezési szempontból történő kivégzésének naturális képei, vagy egy falusi részeg este groteszk jelenetei által. Tovább tagolják a filmet a rendre felhangzó (Seidlre szintén oly jellemző) édeskés osztrák slágerek, valamint a cseh faluban a közösségi hangszórókból rendre felhangzó cseh népzene. Néha viszont megállapodunk az előírásszerűen csipkével letakart tévékészüléknél, vagy a gondosan életképbe rendezett émelyítő porcelángiccseknél, hogy aztán tovább lendüljünk egy, a konyhai robotgépek fétikus jellegét hangsúlyozó montázzsal; ez így összhatásában már korántsem egy idilli képet sugárzó film, hanem Ulrich Seidl sarkos, olykor gúnyos, kíméletlen, de tiszta és hiteles látlelete a világ ezen szegletéről s a benne élni kényszerülő emberekről. Képzeljünk el egy filmet a Menzel-Tarr-Kaurismaki-John Waters által képzett koordinátarendszer eredőjében: Nos, ez az. Asanisimasa: 10/9