asanisimasa

A Schultze Gets The Blues című film vetítése előtt úgy éreztem, vakrepülésbe kezdek, mivel az égadta világon semmilyen előzetes információval nem rendelkeztem a filmet illetően. Mai német film, biztosan megint valami drogos ámokfutás, esetleg valami autópályás száguldozós akciófilm, suhantak át agyamon a különböző előítéletek. Aztán elsötétült a nézőtér, s az első kockák alatt eszembe jutottak már régi emlékképek is a német filmművészetet illetően, Murnautól, Langtól Fassbinderen és Herzogon át Tom Tykwerig. Lehet, hogy filmet látok?! Azt hiszem, más, filmet hivatásszerűen néző embernek is vannak olyan misztikus fogódzói, példának okáért, ha a filmben a telihold jóval nagyobbnak látszik a valóságosnál, a film nagy valószínűséggel a szentimentális giccs kategóriájába tartozik, ha a horizont a vászon vízszintes osztásánál lejjebb van, akkor erősen transzcendentális a hangvétele, ha feljebb, akkor földközeli stb. Persze, ezek éppen olyan dolgok, mint hogy mit nézünk meg először egy nőn (férfin). Összetettebb, alaposabb képet csak komolyabb vizsgálat után kaphatunk, de hát ugye az első benyomás súlya… Nekem, tán túl egyszerűen, az első benyomás a legelső kép, amit a rendező megmutat. A Schultze… egy erősen dekomponált képpel kezdődik, egy szélgép csigalassúsággal forgó lapátjai láthatók a kép balszélén, az is mintegy kifelé tekeri magát a képből, valamint meddőhányók, kopár föld a kép többi túlnyomó részén. Ergó nagy üresség. Ha valaki ezzel indítja filmjét, nyilván meg fogja tölteni ezt valamivel, hiszen csak nem várja tőlünk, hogy a semmit nézzük másfél órán át. Mindenesetre munkanélküli kaszkadőröket foglalkoztató tucat-akciófilm nem lesz, az már ennyiből bizonyos. Nem is lett az.

Schultze, az erősen korpulens agglegény egész életében a bányában dolgozott, ha nem, akkor a nehéz munkához szükséges étel- és italmennyiséget töltötte magába, valamint tangóharmonikáján a szokásos, söriváshoz nélkülözhetetlen umtatta-polkát játszotta derék falubéli sorstársainak. Amikor nyugdíjba küldik, furcsa változásokat tapasztal magán, még orvoshoz is elmegy. Megváltozik az ízlése, öregkorára unni kezdi a polkát, legszívesebben valami rádióból hallott zenét játszik, a louisanai lápvidék hagyományos blues-zenéjét. Schultze ráébred, hogy az élet nem csak sivár hétköznapok egymásutániságából áll, hanem lehet szép is. A sors úgy hozza, Amerikába utazhat, részt vehet egy ottani német kolónia sörünnepén, ám ehelyett Schultze saját odüsszeiába kezd, az új kedvenc zene születésének helyszínén kezdi keresni az élet szépségét, az igazi bluest. És aki keres, talál is, többet is, mint amire számított… (mint ahogyan én is…)

Michael Schorr rendező vezetésével a kicsi, mozgékony, ám mind képileg, mind hangzásilag rendkívül igényes dokumentumfilmes stáb, a néhány profi, de javarészt a forgatási helyszíneken lakó helybeli amatőrökből álló színészi gárda hitelesen meséli a későn, ám még éppen idejében ébredő Schultze, a Svejk, Biberkopf, valamint más, a német dominanciájú Közép-Európában lakó kispolgár közeli, de nem vér szerinti rokonának történetét. A valós helyszíneken játszódó pikareszk történet az élettel való megbékélés mindenki számára érthető, de filozófiai mélységű példázata. Hiteles, tehát hazugságmentes. Igaz, mert valódi. Mese, mert ilyet csak a mesében lehet elmesélni. Finom humora a legnagyobb bölcsességek humora. Mentes mindenféle tanári kioktatástól, orra koppintástól, ex catedra kijelentésektől. Részvétteljes. Valami fura keveréke a korai Fassbinder-filmek kíméletlen társadalomrajzának, Forman és Menzel emberszeretetének és bölcs humorának, Aki Kaurismaki “szür-naturalista” tündérmeséinek, mégis egyedi, originális alkotás. A horizont ott van a helyén, a film végi csúcspontban a telihold is éppen akkora, amekkorának lennie kell. E mély humánumtól átfűtött, bölcs humorú, különleges hangulatú, ám mégis nagyon szórakoztató film méltán érdemelte ki egy sor európai filmfesztivál legjobb rendezőnek (Velence 2003, Gijón 2003, Róma 2004), és legjobb filmnek, színésznek, forgatókönyvnek, látványtervezőnek (Stockholm 2003) kijáró díjakat. Asanisimasa: 8/10

Tovább folytatódik a sok lábon álló amerikai popkultúra egyik alappillérének számító képregényműfaj átkonvertálódása a filmiparba. Borulás veszélye azonban nem fenyeget, hiszen a vászonra transzportált képregényhősök csupán háromdimenziós, mozgásra képes unokái a kétdimenziós, statikus eredetinek, és gyermekei a már akciókat bemutató rajzfilmverzióknak, a pop kultúrája stabilabb, mint valaha.

Szuperember, Denevérember, Pókember, Villám Géza (Flash Gordon), és a többiek. Csupa-csupa férfi a színen, hogy is jöhetne ilyen magasztos célok, mint a világ megmentése egy nő? Férfimunka ez. Vagy mégse? Már a Batman visszatér-ben felbukkant a korbácsát pattingató, formás idomokra feszülő bőrruhát viselő, de a főhős mellett mi tagadás, kissé butuskának tetsző Catwoman, de ott még csak egy furcsán kétértelmű mellékszerep jutott neki, ekkor még Batman tette helyre Gotham City békés életét fenyegető rosszéletű Max Schrecket és a gonosz Pingvint.

A Vidocq-kal fajsúlyos névjegyet az asztalra letevő francia digitális fenegyerek, Pitof első amerikai rendezése témájául, persze kellő produceri ösztönzésre a Macskanő, képregényekből már ismert történetét választotta. Ezek a franciák mindig hoznak valami új színt ebbe elfáradni látszó álomgyárba, gondolhatta Denise Di Novi, a kevés női producerek egyike Hollywoodban, és vaskézzel irányítva a szárnyaló vizuális fantáziájú Pitofot, tipikus hollywoodi produkciót hozott létre. A Macskanő akár lehetne Macskaember is, de akkor a vajas popkorn fogyasztásába belemerült, felületes mozinéző végképp összekeverné a többi szuperhőssel, ebben a nagy kavarodásban. A Macskanő azonban nem a világ megmentésével fáradozik (egyelőre), azt hagyja többi állat-férfikombinációjú szuperhősre, ő feladata a nőket nyomasztó problémák kiküszöbölése. Mert mi más foglalkoztatná a nők tömegeit, minthogy mit kenjenek az arcukra-testükre, hogy szebbé varázsolják magukat. Ám mi van, ha az egyik nagy kozmetikai világcég beveti a kábítószertrükköt, vagyis olyan anyagot adagol termékéhez, ami függővé teszi használóját, és még ha olyan varázslatot is alkalmaz, ha abbahagyja használatát, rögtön megöregszik. Egy pillanat alatt. Tipikus női probléma, gondolom, ilyeneken agyalnak a női nemű embertársaim azokon a hosszú órákon, amit a kozmetikusnál töltenek. Ezt egy férfi nem tudja átérezni, megoldásához női kéz kell! Persze, nem árt, ha van benne egy korbács is, mert ki tudja, történhet bármi…

Nos, a Macskanő cselekményét nagy vonalakban ismeri mindenki, aki látott már szuperez+az filmet, nincs új a nap alatt. De a Csipkerózsika és a Hamupipőke meséjét is meghallgattuk annak idején ezerszer, szükségünk van a bennünk élő kisgyermeknek mindig olyan mesére, amelyben a szürke hétköznapokat élő átlagvalaki egy csoda folytán szuperképességekkel rendelkező Hőssé válik, amelyben ez a Hős legyőzi a Gonoszt, amikor az Igazság kerekedik felül. Nem úgy, mint hajlamosak vagyunk hinni, a való világban. Itt most egy szerény, önbizalom-hiányos, ámde tehetséges nőből lesz szuperképességű igazságbajnok, megcélozandó a fogyasztói társadalom egy újabb, eddig a hősbizniszben kissé hanyagolt szegmensét. Hiszen a karrierjüket kilátástalan irodakomplexumokban, idióta főnökök kekeckedései közepette építgető dolgozó nőket a Világ megmentése eddig jobbára hidegen hagyta, az ő kis világukat senki sem mentette meg. Eddig. Nekem, a monitor előtt görnyedő pasinak ugyan jobban tetszett az önbizalom-hiányos Patience, kócos fürtjeivel és bő hacukájában, mint a dögös bőrszerkóban feszítő Macskanő, de hát a nők mindig egymásnak akarnak imponálni, nem a pasiknak, ahogy azok szeretnék. Ez már csak így van.

A filmet rendező Pitof ugyan jócskán lejjebb adott a Vidocq-ban tapasztalt szertelen vizuális leleményből, ám azért maradt elég így is belőle, éppen annyi, amennyi kell egy profi kivitelezésű, látványos hollywoodi meséhez. Meghökkentő távlatok, sajátos nézőpontok, bravúros beállítások egy hagyományosan, közérthetően elmesélt történetben. Már nyilván készül a második rész forgatókönyve…

Tinivígjáték. Viszonylag újkeletű műfaj, talán húsz éves múltra, ha visszatekinthet ez a sokszor teljes joggal egy kézlegyintéssel elintézhető szórakoztatóipari termékcsoport. De mostanában a nyár közeledtével nagy biztonsággal tehetünk fel nagyobb összegeket arra, hány habkönnyű, bohókás, a tinédzserkor bonyolult, vagy annak tetsző útvesztőiben vájkáló film kerül a mozikba. Ha azt vesszük, hogy a nyár áll jó esetben 12 hétből, komoly esély van arra, hogy ha évi 12 tinivígjátékra szavaztunk, nyerünk.
Nagy találmány, persze hogy Hollywoodban találták ki. Kik azok, akiket legkönnyebben lehet a moziba becsalogatni? Hát a 14-24 éves korosztály. Na, akkor tegyünk a kedvükre, csináljunk filmet róluk, bukás kizárva! Pedig nem túl változatos a témakör, amiről beszélhetünk e műfaj esetében. A “hogyan pasizzunk be már végre” problematikáját mindössze a “hogyan csajozzunk be már végre” váltogatja, attól függően, nőnemű avagy hímnemű a főszereplő. Hangvételt tekintve már nagyobb a szórás, e félreértés ne essék, igen komoly, ám tünékeny helyzetet ábrázolhatjuk gunyorosan, vagy részvéttel, vagy éppen altesti gázoktól és nedvektől dúsan ordenárén, de nosztalgikusan, melankóliával is, mindegyikre van példa nagy számmal.

Más tinédzserkori probléma viszonylag elvétve kerül professzionális hollywoodi filmkészítők Megcsinálni! feliratú dossziéjába, ezért véletlenül se gondoljuk azt, hogy a Bajos csajok című új film – ismét egy “frappáns” címmagyarítás!, dől billentyűzetére fásultan a kritikus – a késői iskolai szocializáció nyilván dögunalmas filmes tárgyalása lenne. Természetesen itt is arról van szó, hogy hogyan szerezzünk barátokat, szerelmet, az elsőt, és természetesen ellenségeket. Hogyan tanuljuk meg azt, ami ránk vár az elkövetkezendő nagybetűsben. Az iskolai beilleszkedés motívuma az, amivel ez a film különbözni akar a többitől, meg az a majdnem tudományos érdeklődés, amivel, persze nem túlságosan komolyan, az amerikai középiskolák csajszi-klikkeinek bonyolult társasági viszonyait, divathóbortjait, szlengjét vizsgálja.

Egy pasit nyilván fokozott izgalommal tölt el az, hogy bepillantást nyerhet olyan titokzatos közegbe, mint a rózsaszín leányhálószobák összebújt szőke bakfiskobakjai, vagy a gimnáziumi női wc-k traccspartijai, a lányok meg gondolom, jól összehasonlíthatják, ott másképp mennek-e a dolgok, mint nálunk. Gyanítom, nem túlságosan. Azért a furkálódások, ármánykodások, összeveszések és kibabrálások mellett ez a film szól is valami fontos dologról, amit egy kissé talán didaktikusan, de mindenképpen jó szándékkal tár elénk, és ez nem más, mint a jól ismert, és sohasem túlsulykolt régi jótanács: Légy önmagad! Ne másoknak próbálj megfelelni, hanem önmagadnak, ne csábítsanak hamis mosolyok, inkább az aggódó szemvillanások. Jobb egy haragvó igaz barát, mint egy törleszkedő és hízelgő ellenség. Közhelyek, igaz, de ez van. Manapság, eredménycentrikus és túlversenyeztetett korunkban, amikor a lúzer (vesztes) szó nagyobb sértés, mint az, ha finoman szólva leostobáznak, fontos ezeket a dolgokat hangsúlyozni. Mert akik a győzelem mindenhatóságát sulykolják belénk, akik azt kiabálják, hogy ha nem pörögsz elég gyorsan, lemaradsz, sosem mondják el, hogy a versenynek csak EGY győztese van, a többi mindig csak lúzer lesz, és az a győztes is csak addig győztes, amíg le nem taszítja egy erősebb. Azután már ő is csak egy lesz a lúzerek szürke sokaságában… De ha tisztában vagy önmagaddal, reálisan látod lehetőségeidet, helyed a világban, még talán boldog is lehetsz, és álmaid is valóra válhatnak.

Azért ne tessék megijedni, ezek egy tinikorát már túlélt firkász elmélkedési, a Bajos csajok című film ennek ellenére, de ezzel együtt is egy ízig-vérig szórakoztató vígjáték. Lehet alatta jó sokat nevetni, meg lehet hatódni, meg sok mindent mást csinálni, amit szokás ilyen filmek kapcsán. Engem még kifejezetten örömmel tölt el az a tény is, hogy mindössze egyetlen puki csattan el a filmben igaz, az is dramaturgiailag fontos helyen. Tinivígjátékok esetében ez komoly pozitívum. Talán a sok ennivaló kiscsaj közül is kitűnő főszereplő, Lindsay Lohan lenne mintha kissé túl….hogy is mondjam csak, mindenen. De nekem tetszik így is.

A Pitch Back – 22 évente sötétség 2000-es bemutatóját így négy év távolából már bízvást nevezhetjük a sci-fi műfaj fontos pillanatának. Ha másért nem is, de megteremtette nekünk Vin Dieselt, vagyis Riddicket, a rosszfiút, aki annyira rossz, hogy még a rosszaknál is rosszabb, vagy másként, ez volt A sötétség krónikájának első része. Amúgy egész pofás kis scifi-horror volt, többen kultuszfilmként emlegetik. Nem tudom, mit fognak szólni akkor ehhez az új Riddick-opuszhoz, mert ha valami, akkor ez valóban válhat valamiféle sötét, okkult, paratudományos, jövőbelátó kultusz egyik sarkkövévé. No semmiképpen sem a rendkívül összetett erkölcsfilozófiai példázatok sorjázása, sem az ontogenezis egy újfajta modellálása miatt, bár az a tétel, miszerint a világot elpusztítani és/vagy megtéríteni akaró Gonoszt csak egy, a szolgálatunkba állított még nagyobb, de mindenesetre vagányabb Gonosz tudja elpusztítani, mindenképpen új elem az Üdvösség hosszas történetében.

A sztori valóban nem túlcizellált, körülbelül a témához szorosan kapcsolódó képregények és rajzfilmsorozatok scriptjeinek színvonalán van, de ha bonyolultabb lenne, nem lenne alkalom bemutatni azt a látványzuhatagot, speciális effektek tömkelegét, kaszkadőrakrobatikát, amiért e műfaj rajongóinak nagy része rajong ezekért a művekért. Tény, Vin Diesel színészi eszköztárát tekintve sem egy Anthony Hopkins, ellenben, orgánumát tekintve bármelyik death-doom-éjsötétmetál bandába beférne, ezt a halálhörgést eddig csak szintetizátorral előállított változatban hallottam, amit ő szimpla párbeszédekben alkalmaz. Arcjátéka minimális, de ez jó, hiszen marconának kell lennie, enyhén egy elképzelt tesztoszteron-overdózisos Eros Ramazottira hajazó arcberendezése ezt meghiúsítaná, hiszen egy igazi jó rosszfiú ne a lányoknak vigyorogjon, hanem igenis fagyassza meg a vért a gonosz rosszéletűekben. Most tekintete, hiszen filmbéli származását tekintve fúria, opálos, mintha szürke hályog lepné, látása azonban ép. Még az épnél is épebb, hiszen a sötétben is lát. Mozgása is emberfeletti, leginkább egy vadmacska és egy denevér mozgásának keverékeként jellemezném. Egyszóval, Vin, avagy Riddick tökéletes fúria, egy gyilkológép. A forgatókönyvírók néha vicceket is adnak a szájába, amelyek meglehetősen csikorgósan hagyják el száját, ez is vérfagyasztó effekt nála.

Ezt a filmet is David Twohy írta-rendezte, csakúgy, mint a Pitch Blacket, azonban szemmel láthatóan, és füllel hallhatóan jóval nagyobb költségvetésből gazdálkodhatott, ez egy kifejezetten a látványra, a különböző érzékeket bombázó hatáselemekre építő film esetében nem hátrányos. A rendező meg is tett mindent a cél érdekében, dicséretesen feszesre húzta forgatókönyvét, ami szintén fő ismérve egy jó mozinak, és ezután teljes energiáját a film kivitelezésére fordíthatta. Jelen pillanatban, szerény ítéletem szerint, sikerült is minden idők egyik leglátványosabb filmjét megalkotnia, beleértve még az általam is felülmúlhatatlannak hitt Gyűrűk ura-trilógiát.

Mintha egy megelevenedett Boris Vallejo-tárlatot látnánk. A fantasy-festészet e dél-amerikai guruja is bátran csettinthetne nyelvével látva Holger Gross látványtervező, Peter Chiang speciális effekt-mester és a rendező túlzás nélkül grandiózus kivitelezésű művét, soha még filmvásznon nem volt még látható ennyi tökéletesen hiteles idegen világ, a Halálkufárok támadása pedig mintegy az Apokalipszis most helikopterattakjának, a Függetlenség napja inváziójának és a hatalmas Szauron elleni utolsó nagy csatának az összege. A kufárok gótikus katedrálisok és szecessziós sírboltok látványát idéző űrhajóinak láttán még az olyan idült mozilátogatóknak is elfehéredtek ujjai a karfát szorítván, mint nekem is, nemhogy az olyan ártatlan tinédzserlánykáknak, akik nyilván Vin Diesel ábrándos tekintetéért tévedtek be a moziba. Ők nyilván csalódtak, a scifi és fantasy filmek rajongóinak viszont kötelező penzum a film megtekintése.
Asanisimasa: 8/10

Talán már nem is tudni, a tojás volt előbb, vagy a tyúk…illetve, hogy frappáns vargabetűvel e cikk témájához kanyarodjak, a filmekben látható közhelyeket a rendőrökről koppintották, avagy a rendőrök valóban olyanok akarnak lenni, mint amilyet a filmvásznon látható kitalált kollégáik látszanak. Ahogy jöttem ki a moziból, furcsa flessem volt, a bevásárlócentrumban járőröző szerv tökéletesen utánozta John Wayne legendás sheriffjét, ahogy enyhén széttartó lassú léptekkel, hüvelykujját szíjába akasztva és térdéig lógó pisztolytáskájába soha bele nem botolva tartotta szemmel a vásárlási lázban égő tömeget, és a benne megbúvó gyanús elemeket. Aztán kinn a parkolóban a nyári meleget kitárt ajtajú autóban átvészelő egyéb közegek nem mást, mint az ismert ragacsos öntettel leöntött fánkot ették, mellé nagyokat kortyolva a papírpoharas kólából! Mint a filmekben, és már nem is kell kötelező jelzőként kitenni: az amerikai filmekben. És egy futó pillantásban tudomást sem szerezhetünk belső dolgokról. A nehéz szolgálat bizonyára a valóságban sem családbarát, a bűnözők és más rossz utat járók üldözése is eléggé stresszgerjesztő tényező, amelynek oldását nyilván sokan végzik egy kis esti ivászattal. Ami természetesen nem baj, mivel a rendőr is ember.

Egyszóval, se szeri, se száma a filmvásznon látható rendőr-tárgyú közhelyeknek, ezért magasan képzett és nagy gyakorlattal rendelkező hollywoodi forgatókönyvírók hatalmas energiát fektetnek ezek kiküszöbölésére, hiszen egy unalmas sztereotípiákkal telezsúfolt film még az oly hatékony bevezető reklám és marketinghadjárat ellenére sem fogja elnyerni a közönség kegyeit, ami egyenlő a bukással. A Függőség című film is tele van ismert zsaru-panelekkel, ám becsületére legyen mondva, egyszerű, ám nagyszerű csavarintásokkal legnagyobbrészt sikerül ezeket az unalombombákat hatástalanítani, így egy izgalmas, feszült és színvonalas lélektani-krimit láthatunk. Ismerjük a zsaru-filmek egyik legfőbb misztériumát, a partnerséget. Egy zsarunak a legfőbb bizalmasa, barátja a társa, hiszen bevetésen az ő kezében van a biztonsága, és viszont. Egy jó zsarupáros közti kapcsolat szorosabb szinte, mint a vérségi kötelék. Jessica (Ashley Judd), a fiatal, frissen kinevezett nyomozó apja is rendőr volt, ám egy tragikus esemény folytán apjának mostanára rendőrfőnökké avanzsált társa (Samuel L. Jackson) nevelte fel, féltő gondoskodással. Nem csoda, hogy új kollégái is hátszelesként tekintenek rá, ám kijelölt társa (Andy Garcia) úgy tűnik, mindenben segíti.

Filmbéli közhely az iszákos rendőr figurája is. Ez esetben viszont az italozó rendőr egy csinos fiatal nő, aki ráadásul első felderítendő esetének legfőbb gyanúsítottja. A megoldandó ügy egy sorozatgyilkos esete, akinek áldozatai mindegyikével volt szexuális kapcsolata a fiatal rendőrnőnek, ráadásul nem éppen megalázóan józan állapotban. A kigyúrt és szexis kocsmakakasok kivétel nélkül mind halottak, kezükön egy-egy elnyomott cigaretta nyoma.

Philip Kaufman, a film rendezője nagy energiát szentelt a főszereplő Jessica figurájának sokrétű és hiteles megalkotására, ebben jó alapanyagra talált Ashley Judd személyében. A pszichológiai hitelesség eddig is Kaufman nagy erénye volt, nem véletlenül jelölték Oscar-díjra egy igazi lélektani regény feldolgozásáért (Kundera: A lét elviselhetetlen könnyűsége/forgatókönyvíró-rendező). A vékony, törékeny alkatú Judd félelmetesen robbanékony az akció jelenetekben, ám ami fontosabb, tekintete egy alkoholista fátyolos tekintete, és néha megcsillan benne a szerephez nélkülözhetetlen pszichopata vadállat. Végre látni amerikai filmben egy alkoholista hitelesen megtört tekintetét és az ehhez járó táskás szemeket, és mindezt egy fiatal nőn! Kaufman másik érdeme a sztori csavaros bonyolítása, talán még a legrutinosabb thriller-rajongók sem sejthetik már a film elején, ki a gyilkos valójában. Ebben a filmben még maga a főszereplő sem tudja biztosan, ki követte el a véres bűntetteket. Hitchcocki suspense, a mindenséget a részletekben megmutató, látványos szuperközelik, feszes cselekmény, bravúros színészi alakítások. Tulajdonképpen a maga műfajában hibátlan alkotás, zsarufilm, amelyben nem fogy el egyetlenegy fánk sem!

Úgy tűnik, a hollywoodi ötletgyárosok és forgatókönyvírók lustulnak. Ennek nyomai szemmel láthatóak: látványosan megcsappant az eredeti, saját ötletből készült filmek bemutatóinak száma. Vagy máshonnan nézve, az amerikai közízlés európai gyomornak kissé már emészthetetlen hősigénye kikövetelte egy újabb, más médián már szép kűröket futott hős álomgyári debütálását, és/vagy a legendás képregénykiadó, a Marvel Comics marketingstratégiája erősödött meg szembetűnően napjainkra. Ez a cég, pontosabban e cég “istállójába” tartozó tehetséges rajzolók és képregényalkotók teremtették és jelentették meg többek között az X-man, a Pókember, a Daredevil vagy Hulk figuráját, akik Hollywoodban immár 3D-s változatban az elmúlt évektől egészen napjainkig szinte kisajátítottak a fantasy-akció-kalandfilmek körén belül egy teljes alműfajt. Ezek az eredetileg kétdimenziós képregényhősök a kor digitális trükkgerjesztő készülékek teljes garmadájának bevetésével eddig soha nem látott látványzuhataggal kápráztatták el az ilyesfélékre kíváncsi mozilátogatókat, és utat nyitottak egy tőlük tökéletesen különböző, de azért a közönségnek nem teljesen ismeretlen hősnek, Frank Castle-nek.

Frank egy tökéletesen átlagos figura. Nélkülöz minden, más képregényfigurákra olyannyira jellemző szuperképességet, nem ugrál házak falán pók módjára, nem növeszt stresszhelyzetben irtózatos zöldszínű izmokat és nem pusztít el egyetlen tüzes tekintettel hadseregeket. Frank hús-vér ember, ha megütik, csontja törik és vérzik, ha belelőnek, a golyó lyukat üt a bőrén, ha családját gonosztevők elpusztítják, szörnyű bosszúra gerjed, de a szuperhős kollégáihoz hasonlóan, ő is rendet vág a rosszéletűek között. Cselekedeteit az igazság érvényrejuttatásának ősi ösztöne mozgatja, tettei erkölcsileg megkérdőjelezhetetlenek. Módszerei viszont ugyanolyanok, mint a gonoszoké, hiszen a rossz ellen hatékonyan harcolni csak a rossz eszközeivel lehet. A hatvanas-hetvenes évek mozivásznain sorra tűntek fel ilyen alakok, ilyen figura a nemrég elhunyt Charles Bronson bosszúvágyó építésze, Clint Eastwood Harry nevű mocskos zsaruja, de Robert De Niro taxisofőr-inkvizítora is éppúgy, mint a tipikusan amerikai western-hősök legnagyobb része.

Az ördögien gonosz, de természetesen teljesen legitim üzletembernek látszó Saint (John Travolta) által elpusztított családját megtorló Frank (Thomas Jane) története sok meglepetést nem tartogat. Azok számára sem, akik esetleg ismerték még képregényhős korából, bár a történet azért bonyolódott egy kicsit az eredeti story-hoz képest, sem azoknak, akik a fentebb említett bosszúvágyó hős-típusú filmeken nőttek fel, illetve ezeket kedvelik. Persze, technikailag minden korszerű, látványos, alapjaiban mégis minden ugyanaz. Klisék szépen gondosan egymásután varrva; a rendező Jonathan Hensleigh komoly akciófilm-specialista, ő jegyzi többek közt a Con Air, a Szikla, a Die Hard 3 forgatókönyvét is. Tulajdonképpen hibátlan film A megtorló, precíz, tökéletes mestermunka, feszes cselekményvezetés, bravúros akciójelenetek, műfajhoz mérten virtuóz színészi jelenlét, minden klappol, csupán az eredetiség hiányzik belőle teljes mértékben. Ám a bosszú-filmek dramaturgiája, hasonlatosan az őseredetként szolgáló görög sorstragédiákhoz, nem hagy sok improvizációs lehetőséget alkotóinak. Szikár, lineáris cselekmény, mindig egy szálra felfűzve: a hős, általában már abbahagyná a “hősködést”, ám történik valami, ami visszakényszeríti a harcba, amit megvív, majd az elsősorban erkölcsi győzelem után vériszamosan megpihen. Minden bosszú-film ilyen, kedvelői ezt várják tőle, hogy ilyen legyen. Valószínűleg a mindenkiben munkáló igazság iránti vágy az, amiért megnézzük ezeket a filmeket, kell, hogy legalább a vásznon valaki bosszút álljon az őt ért sérelmekért, ezáltal talán bennünk is nő a mindennapi élethez szükséges harci kedv. Vagy éppen igazolja az élet sűrűjén való átlagosnál határozottabb átvágást. Kinek, hogy.

Abban a szép, új világban már régóta nyilvánvaló, hogy ez a szép, új világ leegyszerűsítve nem más, mint egy verseny. Egy egyszerű futóverseny, ahol a gyorsabb, az erősebb győz, aki pedig gyengébb és lassabban mozog, az lemarad. A szájtáti tömeg pedig a befutónál csúfondárosan mutat ezernyi ujjal a célba lihegve betámolygó legyőzöttre: Lúzer! Mondhatnánk, ősi emberi ösztön ez, a lefelé fordított hüvelykujj gesztusa, a vae victis, a “jaj a legyőzötteknek” a régi Rómából eredő hagyománya, ha a civilizálódás folyamán nem az vált volna nyilvánvalóvá, hogy az embert többek között az emeli ki az állatok sorából, hogy felemeli az elesetteket, védi a gyengéket, óvja a magatehetetlent. Ám tudjuk, ez nagyon sokszor nem így van. Minden azt sulykolja, hogy hajts rá, taposs bele, hengereld le, mert csak akkor lehetsz győztes a versenyben, a munkában, az életben, ha ezt nem teszed, a perifériára kerülsz, gyűlöletes, undort keltő pária leszel, az óvodás kisgyermektől az aggastyánig mindenki téged fog szapulni; téged állítanak arra a szégyenpadra, ahová a kitaszítottakat mindig is állították, hívják azt kalodának, szamárpadnak, hajléktalanszállónak vagy akárminek.

Andrew és Dave ugyan nem hajléktalanok, de mindenképpen lúzerek, az elénk követendő példaként állított nyugati álomvilág egyik szép szegletének, Kanadának állampolgárai, vesztesei a fogyasztási javak megszerzéséért folytatott küzdelemnek és/vagy áldozatai a civilizációnak. A két balfék kisgyermekkora óta együtt lakik egy düledező kis házban, amely két autópálya zajfertőzéses kereszteződésében fekszik. Dave-t kirúgják munkahelyéről, a nője otthagyja, ráadásul szarba is lép, Andrew kizárja magát a lakásból, majd a segítségére siető kislány igaztalanul erőszakkal is vádolja. Az ajtón egyszerre kopog a rendőr, az őket városi parancsra kilakoltatni készülő rakodómunkás és az egész fújtató társadalom. Lúzer!- süvöltik. A két barát kétségbeesve egymásra néz, és egyszerre gondolják: Bárcsak eltűnne ez az egész borzalom! Elég nehéz lesz aztán felfogniuk, hogy ez egyszer teljesültek vágyaik….

A filmet rendező Vincenzo Natali egy meglehetősen furcsa filmmel vált ismertté, ő készítette a végig egy kockaszerű épület labirintusszerű belsejében játszódó, elképesztően fojtott hangulatú, klausztrofób filmet, a Kockát. Ez a mostani filmje sem a nagy tömegjelentekről, a kies tájakon lassúdad mozgással végigpásztázó monstre panorámákról és nagyívű érzelmi tűzijátékokról szól. Kettő(!) darab szereplőjét ismét sajátos helyzetbe kényszeríti, hiszen a tér, amelybe őket bezárja maga a nagy büdös semmi. A Kocka a klausztrofóbia filmje, A semmi az agórafóbiáé. Kezdtedben legalábbis. Maga a film tulajdonképpen egy pszichológiai-filozófiai kísérlet arról, mihez kezd tehetséget, életrevalóságot tekintve két teljességgel átlagos emberi lény olyan környezetben, amely laboratóriumilag tökéletesen ingerszegénynek mondható. Hirtelen kialakult csodás képességük, hogy képesek eltüntetni azokat a dolgokat, amelyeket utálnak és gyűlölnek, kezdetben isteneknek növeszti őket egymás szemében, ám amikor kiderül, hogy csak semmivé tudnak változtatni dolgokat, de teremteni, valódi Istenként már nem tudnak semmit se, sajátos sakkjátszma kezdődik kettejük közt. Nem a hagyományos sakkjátszmára tessenek gondolni, hanem arra az idióta, franciának nevezett sakkra, amit annak idején mindannyiunk játszott unalmas napközistáborokban, az győz, aki előbb leszedeti a másikkal a saját bábuit. Aki a hagyományos sakkban győztes lenne, az itt csak veszthet. Dave és Andrew sakkjátszmája nem bábukkal folyik, lépéseikkel egymás személyiségét faragják le, egészen addig, amíg a végjátékban a lecsupaszított lényeg áll.

Natali filmje iskolapéldája a mindent megmutatni képes digitális technika alázatos használatának, minden trükköt szigorúan a mondanivalója érdekében használ. Filmje első látásra ugyan kevésbé nyomasztó, mint a Kocka volt, sőt akár még mulatságosnak is hathat, ám mondandója valójában senkinek, a győzteseknek, de a veszteseknek sem ad okot túl nagy kacajra.

Az ilyen Padlógáz-típusú filmeket nézve erősödik bennem az a jóleső érzés, hogy most talán jól választottunk, mi magyarok végre a jó sorba álltunk. Természetesen az Európai Unióról beszélek, ahová most már a mi történelem viharaiban edződött kis nemzetünk is tartozik. A Padlógáz ugyanis európai, közelebbről Európa németországi területén készült film, szándékai szerint amolyan könnyű, szórakoztató nyári vígjáték, némi izgalommal, látványosan száguldó szuperjárgányokkal, csinos lányokkal, helyes pasikkal s egyéb vonzó dolgokkal. Németország hajdan jelentős filmipara újból szárnyalásba kezd, a nagyszámú jólképzett kaszkadőrnek, és a profi technikai személyzetnek, világosítóknak, fahrtosoknak, operatőröknek köszönhetően elsősorban az akciófilm területén. A kereskedelmi televíziók elsősorban délutáni műsorán rendre tűnnek fel a Cobra 11, és más különálló epizódok laza láncolatát alkotó akciósorozatok, amelyek ha nem is a karakteres színészi alakításokkal vagy bravúros történetmeséléssel, de a látványos és nagyszámú akciójelenettel mindenképpen kitűnnek. Színvonalban a dél-amerikai szappanoperákat mindenképpen verik, de a díjesővel jutalmazott amerikai sorozatokat (Vészhelyzet, Elnök emberei stb.) azért nem érik el.

A Padlógáz efféle sorozatok zanzásított és kikristályosított verziója lenne, ha alapjául nem egy ismert és sikeres videojáték szolgálna. Ez azonban a dolgok lényegén semmit se változtat. Azt ugyan nem hiszem, hogy az autópályáinkon fel fogják oldani a sebességkorlátokat, és mindenki kedvére száguldozhat, egészen addig, míg kocsija bírja, de úgy látszik, euróövezetben a rendőrök jó fejek, a tájak szépek, gondozottak, az emberek helyesek. Minden rendben lenne, ha az oroszhonból származó országúti haramiák nem dézsmálnák meg divatjamúlt, ám még mindig hatásos útonállással azokat a kamionokat, amelyek a békés polgárok összekuporgatott pénzén vett luxusautókat szállítja gazdáikhoz. Ez ugyanis felkelti a szintén békés rendőrök figyelmét, és ez nem éppen megfelelő tényállás a sebességlimit-mentes autópályákon felspécizett járgányaikon száguldozó adrenalinfüggő fiataloknak. Adott az érdekellentétek által feszülő háromszög.

Nem gondolom, hogy a valóság ilyen idilli, mint azt a film sugallja, de ez szándékoltan egy könnyed nyári kikapcsolódásnak szánt mozi, ezért balgaság lenne a kritikusnak lélektanilag hiteles jellemábrázolásokat, elvont filozófiai tanulságokat, erkölcsi tanmesét számon kérni. A száguldozó fiatal főszereplők szépek, kellemes megjelenésűek, az orosz útonállók mogorvák, a rendőrök kedvesen bumfordiak és természetesen balszerencsések. A járgányok mesések. A film megtekintése autórajongóknak, benzincicáknak kötelező, megvallom én is kedvtelve nézegettem a film valódi főszereplőit, a Ferrarit, Lamborghinit és a személyes kedvencemet, a Maseratit. Volt még egy Viper is az amerikai autóipart reprezentálva, ám az hamar elvérzett, és természetesen a Porsche, a német márka, a rendőrség szolgálatában. Lazán viszi a 240-et, de a Lamborghini szinte állva hagyta.
Van a németeknek öniróniájuk is, a másik két nemzeti büszkeség tárgyát képező márkát egy oldtimer BMW és egy Mercedes kisbusz képviselte. A járgányok aztán a film bő 70%-ában le s fölszáguldoztak a sztrádán egymást üldözve, alkalmat adtak megannyi bravúros felvételre, karambolra, autós légimutatványokra.

Vígjátéknak szánt német alkotások rendszerint azon szoktak elbukni, hogy a német humor, már ha van ilyen egyáltalán, meglehetősen csikorgós, brutális. Ez alkalommal azonban a film alkotói nem akartak mindenáron nevettetni, ez a visszafogottság a film erényére válik. A Padlógáz a maga elé kitűzött célt, a könnyű, nyári szórakoztató “funkciót”, teljesíti, és én abban bízom, hogy becsalogatja a moziba azokat a fickókat is, akik éjszakánként rendre a házunk előtt fitogtatják motortunningoló tehetségüket, és/vagy pénztárcájuk vastagságát.

Azért a sors nagy igazsága, hogy a nagy diktátorok sosem végzik evilági pályafutásukat uralkodásuk alatt fennálló kétes dicsőségük fényében. Más szóval van igazság a földön, aki vétkes, megbűnhődik, s amennyire nagy az ő bűne, annyira nagy az ő büntetése is. Vagy legalábbis szeretnénk azt hinni. Mondjuk Hitler halála nem lehetett valami fennkölt, ciánkapszulával a fogai között, tíz körömmel kaparva a hős szovjet felszabadítók által szétlőtt bunker romjai alatt, Sztálin körül végig fagyott volt a levegő, az orosz lélek hagyományosan érzékeny a rettegésre, ám belülről szétrohadni semmiképpen sem lehetett magasztos halál. A mi kis tojásfejű Rákosink, nagy tanítónk, mindenki által elfeledve halt állítólag éhen, valahol az akkor testvéri Szovjetunió eldugott ázsiai zugában. Mások náluk szerencsésebbek voltak, vagy éppen okosabbak, s kellő időben menekítették el rablott vagyonukat svájci bankszámlákra, hogy aztán viszonylagos biztonságban, ám hatalmuktól és a vágyott rajongástól véglegesen elzárva haljanak el magas kerítéssel védett luxusvilláikban. Aztán akik tényleg nagyot buktak, azokat az ördögi elnyomás alól felszabaduló népük illetve felszabadítóik szinte vadállati, ám ez alkalommal talán érthető dühvel szinte szó szerint cincálták szét. Mindenki emlékszik a még nagyon közeli múltból, tele volt vele az elektronikus sajtó, amikor a nyugati világ által Sátánnak kikiáltott, és a saját országában is rettegett Szaddam Husszein torzonborz szakállas pofájában kaján vigyorral turkáltak amerikai orvosszakértők, vallása és népe hagyományai szerint porrá alázva ezzel őt. És ami viszont nagyon közel volt hozzánk: alig tíz éve annak az egyébként médiatörténetben is jelentős pillanatnak, amikor a szomszédos Romániában a felkelt nép által elfoglalt televízió élő egyenes adásban közvetítette az egyik utolsó nagy kommunista diktátornak, a Kárpátok Géniuszának, a nagy Kondukátornak, Nicolae Ceausescunak és gyűlölt nejének, a kiváló tudósnak és anyának, Elenának nemesen egyszerű, brutális, de ez alkalommal igazságos főbelövését. Mondjuk, volt miért haragudni rájuk, nem kifelejtve a sorból kisfiukat se, Nicut.

Ha esetleg még Romániában valakinek az agya mélyén bujkál valami szolgalelkűségből vagy félelemből fakadó csodálat a Dracula grófhoz hasonlítható rémtetteket végrehajtó családhoz, azt a Nándori József egyszemélyes stábja (író-operatőr-rendező-vágó-producer) által készített film, a Rom-mánia igyekszik eloszlatni. Nándori szeme előtt valószínűsíthetően Bacsó Péter remeke, a Tanú lebeghetett, hiszen filmje fő vonalaiban, hangvételében ezt idézi. Ott egy együgyű gátőr bonyolította a bonyolítanivalót, itt egy gügye pásztorfiú. Ám a célkereszt mindkét alkalommal az adott diktátoron, valamint az ő rendszerén volt. De míg Pelikán József bemutatkozása idején a kemény diktátort puha diktátorocska váltotta ugyan fel, a rendszer azért majdnem ugyanaz maradt, a film dobozba is záródott jó darabig; addig a Rom-mánia egy remélhetőleg végérvényesen letűnt kor feletti gúnyolódás, igazán komoly tét nélkül. Ugyan a film meglebegtet egy olyan lehetőséget, hogy a Kondukátor és családja tulajdonképpen megúszta a kivégzést, és valahol a zordon Kárpátokban rejtőznek, ám ez kevéssé valószínű. Akkor már inkább valahol Dél-Amerikában tengődnek abból a román néptől lenyúlt néhány millió dollárocskából. Ám mégis bízzunk inkább szomszédaink biztos fegyverkezelésében. Ami jár, az jár.

Nándori filmje amúgy egy könnyed (nek szánt) gúny/kép/vers a diktátorról, ismert és kevésbé ismert, ám életében csak suttogva merve elregélt legendáknak, sztoriknak a gyűjteménye, Jáksó László ehelyütt kissé szürreálisnak ható narrációjában, Erdély-szerte ismert színészek előadásában. A hírek szerint Bóér Ferenc Ceausescu-alakítása vérfagyasztóan eredetinek hat, nekem inkább az Elenát reszelős hangon és nagy elánnal formáló Biluska Annamária tetszett. De jó a nyikhaj Nicut játszó Bogdán Zsolt is. Azt azonban nem tudni, ezeket az itthon ismeretlen neveket tetszéssel fogadja-e a hazai közönség.

Fura dolog az Amerikai Egyesült Államok történelméről, kulturális hagyományairól, miegyebekről beszélni, hiszen nekünk legalább ezer éves távlatokban kell gondolkodnunk, de nem ritkák az olyan nemzetek, ahol több ezer éveket kell átlátnia egy a tárgyban kutakodó halandónak. Az Egyesült Államok történelme pedig mintegy kettőszáz esztendőt ölel fel mindössze. Igaz sűrű kétszáz év volt ez, hiszen ez alatt sikerült beelőzniük az egész mezőnyt. Az amerikaiaknak – nem kitérve most az őslakos indiánok bonyolult sorsára – nem volt ókoruk, középkoruk, újkoruk. Egyből a legújabb korral indultak, míg Európa néhány országában a mai napig a középkori feudalizmus nyomain burjánzik a jólét, addig az USA keleti partján a szabadversenyes kapitalizmustól kellett elrugaszkodnia a társadalmi és gazdasági fejlődésnek, míg a végtelen és ismeretlen nyugati prériken egy sajátos életforma kezdett kibontakozni, saját szigorú törvénnyel és erkölccsel.
Egyszerű szabályok voltak ezek, a lényegük egy: a személy szabad mozgásának és tulajdonának szent és sérthetetlen volta. Aki ezek ellen vétett, szinte biztosan halállal lakolt. Az önbíráskodás, a bosszú elfogadott volt, a lincselés mindennapos. Ám a szabad mozgásnak egy célja volt, egy saját földdarab megszerzése, ahol le lehetett telepedni. Ekkor azonban könnyen összetűzésbe keveredhetett a még helyet kereső a már letelepedettel, úgy, hogy mindkét fél a törvényeknek megfelelően járt el. A vándorló szabadon mozgott törvényesen, a telepes a tulajdonát védte, szintén törvényesen. Ilyenkor az erősebb győzött.

Mondanom sem kell, az erősebb győz Kevin Costner Fegyvertársak című filmjében is, amely nagyjából a fent boncolgatott problémával foglalkozik. A szabad marhatartással foglalkozó cowboyok véletlenül betévednek egy nagybirtokos legelőjére, aki ezt rossz szemmel nézi. Az eredmény egy halott cowboy, akiknek társai bosszút esküdnek… Mindenki törvényesen járt el, ám a birtokos elvetette a sulykot, megkívánta más tulajdonát, jelen esetben a cowboyok csordáját. Piff-puff, dirr-durr, ahogy a westernekben ez lenni szokott, a főhős(ök) aztán jól ellovagolnak a naplementébe, egy asszony könnyei csurognak, a város fellélegezve a terror alól gőzerővel elkezdi élni életét.

Így van ez Costner filmjében is, amit rendezőként és egyik főszereplőként is teljesít, ám valószínűleg alaposan áttanulmányozva a westernfilm-történet nagy részét, szép alaposan kibontva, szívbemarkolóan, vagy ha cinikusan tetszik, megmosolyogtatóan, sajnos kissé ódivatúan, egyenes őszinteséggel ábrázolva. Valószínűleg magukat vájtszeműnek tartó filmrajongók hanyag kézlegyintéssel -giccs!- fogják elintézni ezt a filmet, mi tagadás néha meghökkentően naiv Costner látásmódja, és túl sok a színes virágocska és a ködben gomolygó hegycsúcs, ám mégis azt mondom, jó látni egy ilyen egyszerű, tiszta és érzelmes filmet. Aki mondjuk látta a Farkasokkal táncolót, az tudja mire számíthat, nem fog csalódni ez alkalommal se. Szép és nyugodt képek, megkapó tájak, lassan, ráérősen elbeszélt történet, és nem utolsósorban egészen kiváló színészi alakítások.

Nem rossz színész Costner, az ilyen konok, hallgatag hőstípust, mint itt is, eddig is jól hozta, Robert Duvall az egyik legkitűnőbb hollywoodi színészként most is egészen kiváló az öreg Boss figurájában, Annette Bening (Sue) pedig arcának kezdődő ráncait feledhetetlenül feledteti a szeméből sugárzó szépség és pajkos fiatalság. Ám Costnernek rendezőként és a főszereplés mellett olyan finom játékokra is futotta energiájából, mint amikor a két cowboy, Duvall és Costner teázik az orvosnőnél. Durva kötelekhez és fegyverekhez szokott vaskos ujjaik ügyetlenül babrálnak Sue apró porcelán teáscsészéivel, vagy amint Costner félszeg zavarban a súlyos csizmájáról a perzsaszőnyegre hulló sárdarabokat szedegeti kézzel, a kalapjába, pontos kis jelenetek ezek, többet mondanak el a szereplőről, mint száz mondat. Kevin Costner tudja ezt is, és ez nekünk nézőknek igazán jó. Szegényebbek lehetünk néhány elhullajtott kövér könnycseppel…