asanisimasa

A filmművészet úgy kezdődött el, immár több mint száz éve, hogy egy párizsi testvérpár egy furcsa, lábakon álló dobozt helyezett el egy vasútállomás peronjára, és valamit matattak a dobozon. Aztán kisvártatva egy kávéházat kibérelve oda csődítettek egy csomó embert, lekapcsolták a villanyt, és a már előre felállított fura szerkezetből egy halvány, remegő fénycsóva tört elő, hogy az elé kifeszített vászonra varázsolja egy vonat megérkezését az állomásra. Ez az akkoriban még ördöginek tartott varázslat olyan hatással volt a nézőkre, hogy sikítva ugráltak fel székeikből, nehogy elgázolja őket a szemből közeledő, óriási füstfelhőket eregető, persze vetített vonat. Aztán az emberek megszokták ezt a varázslatot, egyre többen kezdtek művészi és/vagy anyagi megfontolásokból foglalkozni az új divattal, a filmmel. Többen egyenesen az új, tökéletes összművészetről kezdtek beszélni. A gyorsuló technikai fejlődésnek köszönhetően aztán egyre kisebb és egyre olcsóbb filmkészítő masinák, kamerák kezdtek megjelenni. A harmincas évektől aztán néhány családfő fennkölt és kissé infantilis mosollyal vette kezébe kis 8 mm-es kameráját, hogy megörökítse a család egy fontosnak ítélt eseményét, hogy aztán évekkel később lehessen min vigyorogni a rokoni összejöveteleken. Manapság a házi videózás széleskörű elterjedtsége okán fogalmazhatunk úgy is, a filmművészet végérvényesen és visszavonhatatlanul népművészetté vált. Bárki készíthet filmet, és ezt már a professzionalista, szórakoztató ipar számára termelő filmkészítők is előszeretettel tudják (pl. 8 mm, Blairwitch Projekt, stb.).

Az eddig főleg a tévé számára minisorozatokat készítő finn Jukka-Pekka Siiti is a házivideózást tette meg Hymypoika című filmjének fő szervezőelemévé. Az éppen leérettségizett gazdag finn fiatalok fontos személyi kellékei közé tartozik a divatos cucc és napszemüveg mellett a kis Handycam is, amely leginkább arra szolgál, hogy szétbulizott mámoros éjszakákat, másnap tiszta fejjel is le lehessen követni. Két légy egy csapásra, egy buli, két napra. Ám egy idő után a saját hányásukban fetrengő haverok látványa unalmassá válik, így néhányan összedugják fejüket és egy titkos társaságot alakítanak, melynek célja egymás szexuális kalandjainak kandikamerás dokumentálása, persze a lánypartnerek tudta nélkül. Ám a fiatalkori partnerszerzés ismert nehézségeinek köszönhetően a kezdeti vaskos, ám mégis ártatlan kaland komolyra fordul…

Örömmel tudatom, van finn filmművészet a nagyszerű Aki Kaurismakin túl is, tehát nemcsak egy az északi fecske, és ráadásul csinál nyarat. Jukka-Pekka Siili ráadásul igen nehéz témához nyúlt, hiszen a kortárs fiatalokról hiteles filmet forgatni önmagában is kemény dolog, pornóról ízléssel szólni megint csak nem egyszerű, unalomról érdekfeszítően beszélni pedig a legnagyobb művészi teljesítmény. Olyan csehovi mértékű. Siili ezt a feladatot hatásosan és lazán teljesíti, bravúrosan szövi a film sztoriját, virtuóz módon használja a különböző filmes technikákat, mintaszerűen szerkeszti és vonja a történet szolgálatába a hagyományos 35 mm-es filmtechnikát és a szereplő srácok által használt kis Handycam digitális videoképét. Szépen fotografált érzékeny képeken látjuk azt, amit a srácok életéből egy külső szemlélő láthat, ám a kis kamera képe az igazságot, a valóságot jeleníti meg. Az alávaló világot. A szex vajon mi kérdése helyett a szerelem vajon mi?-t. Válasz a film végén van, beleégetve a filmvászonba, és a tudatunkba.

A még oly alaposan végiggondolt, és kivitelezett történet is megbukhatott volna az szereplők elhibázott kiválasztásánál, ám sikerült a legmegfelelőbb fiatalokat megtalálni a kulcsszerepekre, kiemelkedik közülük a legtragikusabb sorsú srácot, Jeré-t alakító Reino Jordin, aki ez alapján lehetne Raszkolnyikov, vagy Hamlet is akár. A filmet Kerkko Koskinen korszerű zenéje és útmutató hangzásvilága kerekíti különleges élménnyé.

A humor, mint nemzetspecifikus karakter, viszonylag ritkán tűnik fel a mindennapi társalgásban sajnos túl gyakran előkerülő, különböző népeket illető sztereotípiák mindig hosszas listáján. Talán azért, mert a „humoros” minden nációnál pozitív jelző, szinte egyenértékű a „bölccsel”, és mi tagadás, pozitív jelzőkkel szinte sohasem illetjük más nemzetiségű, tőlünk elütő kultúrájú, gyakran nálunk sikeresebb embertársainkat. Inkább saját magunk olykor sanyarúbb státusza miatt bűnbakká szokás kikiáltani másokat, és külsejüket karikírozó melléknevek gyakori használatával sokatmondóan összekuncogni trendi minálunk. És persze, nem csak nálunk. Ritkán beszélünk német humorról, amely lehet, hogy nincs is? Ritkán oroszról, persze zord idők járnak arrafelé, kinek van kedve viccelődni, ritkán olaszról, hisz’ ott nincs értelme a humornak, mert maga az élet is napfényes! Nálunk azért megemlítjük mindig mellünk düllesztve: – na de kérem, a pesti vicc! Igen, a régi pesti kabarék homályában és a belváros szűk utcáiban, kiskocsmáiban született, mindig az adott kor visszásságaira azonnal reagáló pesti humor valóban sajátságos. De korántsem olyan közismert a világban, mint az angol humor.

A Nagy Közhelygyűjteményben főszócikk az angol humor, amely azonos betűvastagsággal, azonos betűmérettel van szedve a francia konyhával, olasz harsánysággal, skót fukarsággal és a többi butasággal. Azért is furcsa ez, mert szerintem senki nem találkozott még humoros angollal, nemde megannyi humortalan fapofával. De ha fanyar, száraz, nemritkán morbid, blődli humort hallunk, a felharsanó röhögés után mindenki konstatálja: Szeretem az angol humort! Tán ezért is keltett feltűnést az egyébként hagyományokban gazdag angol filmművészetet megújítva, szinte új hullámként jelentkező filmvígjátékok özöne, amelyeket inkább jellemezte a meleg humánum, az okos önirónia, a részvétteljes bölcs mosoly, mint a tipikus angol humor. A szakma meghökkenve nézett körül: – a cseh új hullám Angliába érkezett? Mi tagadás, a Jean nevű komornyikját fárasztó angol lord, a Monthy Python Repülő Cirkusz és társaihoz csatlakozott egy csendesebb, másképpen vicces csapat: a sztriptíztáncos munkanélküli melósok, a marihuánakertész nagymamák, és mások.

Jelen esetben egy wales-i kisváros két temetkezési vállalkozója, valamint a város szexmániás polgármestere. Ők a hősei a Sírhely kilátással című angol filmvígjátéknak, amely a fent jelzett újabb vonulatba tartozik. A csodás környezetben fekvő wales-i „én kis falumban” két temetkezési vállalkozó élethalálharcának vagyunk tanúi. Kis város, kevés elhunyt, kicsi biznisz ez két gyászhuszárnak. Az egyik ráadásul Amerikából származik, sajátos koporshow-it megütközve szemlélik a helybeliek, míg a másik túl szende, csak irodája bezárt ajtaja mögött él szenvedélyének, a jazztáncnak. A véletlen úgy hozza, hogy harminc év vágyakozás után szerelmet vallhat álmai nőjének, a szexi titkárnőjével hancúrozó polgármester hanyagolt feleségének. A prosecturán elrebegett szerelmi vallomás nyitott fülekre talál, de a pár egyesülése előtt még egy akadály áll: a nőnek meg kell szabadulnia tenger-libidójú férjétől. E nemes cél érdekében szende de fantáziadús gyászhuszárunk szövetségest is talál a konkurencia személyében, így a végkifejlet nem lehet kétséges.

A Sírhely kilátással 2003-ban a legjobb angol film díját kapta, tán nem érdemtelenül. Folytatja a Fűben járó bűnnel, az Alul semmivel, és társaival járó vonulatot, de mintha a lendület csökkenne, bár a fekete morbid humorral mintegy hidat képez a hagyományos fanyar és az új, bölcs angol humor között, nyilván csak azért, hogy ne lehessen mindent egy fakkba olyan könnyen beszuszakolni. Kitűnő színészek, pl. Alfred Molina-(Csokoládé, Frida), Brenda Blethyn (Fűben járó bűn), és Christopher Walken (Szarvasvadász) komédiáznak a szeretet- és részvétteljes, humánumtól fűtött filmben. Ettől függetlenül azonban ez a film már nem az az igazi reveláció, de ennek ellenére biztosan a nyugdíjas filmklubok kötelező és nagysikerű darabja lesz az elkövetkezendő ötven évben.

Ülünk az olajoshal-konzervet modelláló tömegközlekedési eszközön, kolbászszagú lehelet fertőtleníti a tarkónkat, esernyő hegye a lengőborda alatt fúródik befelé kb. 10 cm mélyen, még az ezelőtt három megállóval komoly közelharc árán szerzett ülőhelyről sem lehet nyugodtan kibambulni az ablakon, mert velünk szemben terpeszkedő szeplős csitri (hosszúcombú hölgyemény, cekkeres néni, okos-szemüveges oktondi egyetemista, szómenésben szenvedő villanyszerelő, a megfelelő személy tetszés szerint behelyettesíthető) természetesen a lehető legelviselhetetlenebb hangfekvésben, hallhatólag több órája folyamatosan csicsereg, csacsog, kelepel, magyaráz, susog és búg a mobiljába. Ráadásul, a közlendője se nem szórakoztató, se nem informatív, mégis oktalanul és tudatlanul osztja meg az őt szűk körben körülvevő, mintegy 200 főnyi tömeggel. Rendszerint a dolgot súlyosbítja, amikor a fölénk kérdőjelként behajoló biztonsági őr-kinézetűnek a bomberja zsebében is megcsörren az az izé… Vegye már fel azt a rohadék telefont, ami már órák óta csöng!!! Ja, hogy ez az enyém??? Ööö….Igen, tessék?

Az elmúlt nem több mint tíz évben tüneményes karriert futott be a mobiltelefon szerte a világon. Kezdetben kiváltságos fontos emberek, illetve az őket majmoló nímandok játékszere volt csupán, mára szinte mindenki számára elérhetően játékszer, hírforrás, kommunikációs eszköz, fényképezőgép és ki tudja még, mi minden. A Mobil című film talán az első a mozikban, amely fő cselekményszervező elemmé, majdhogynem főszereplővé léptette elő ezt a tenyérnyi elektronikus eszközt. Larry Cohen, aki már egyszer rákattant a Fülkével a telefon vezetékes változatára, most valószínűleg az íróasztalán heverő mobilján akadt meg a szeme. Vagy azért, mert folyamatosan csörgött, vagy azért, mert meg sem szólalt, nem ez a lényeg. Ellenben, mi történik, ha valakinek egyszer megcsörren kézikészüléke, és egy hallhatóan remegő, halálravált hang a segítségét kéri. Nem tudom, a script írása idején a híváskijelzés ismert volt-e már, valószínűleg nem, mert ha igen, akkor a filmben szereplő helyes, ám nyugati parti szörfös srácokhoz méltóan kellően üresfejű ifjú nevetve kilőtte volna a fals hívást. Nem így történt, és ez egy kifejezetten ötletes, szórakoztató akció-krimihez vezetett.

Persze, mi itt Kisközép-Európában ismerjük már a telefonhívások összegabalyodásából adódó vicces és/vagy tragikus helyzeteket, akik nem eszméltek még a digitális telefónia beköszönte előtt, azok is hallhatták Kern András zseniális rádiókabaré-számát, azt a kivehető ajtós NDK turmixgépeset, akik meg igen, azok tudják is ezt. 90 előtt a nagyival folytatott 20 perces telefonbeszélgetés alatt információkat kaphattunk a kiskundorozsmai aratás eredményeitől Mancika abortuszán keresztül a Fradi-meccs állásáig, úgy, hogy minderre nem is voltunk kíváncsiak. A rendszer volt ennyire áthallásos. Amúgy fogalmam sincs, hogy egy előzőleg baseball-ütővel szétcsapott hagyományos telefonkészülék drótjai egyfajta női logika szerint összecsavarva hívást eredményezhetnek-e egy tök véletlen kiválasztott mobilra, fogadjuk el, hogy igen. Mert akkor nem fogunk jól szórakozni ezen a filmen, ebben az ínséges időben ez pedig luxus.

Korrupt zsarukat véletlenül leleplező civil ügyét láthattuk már sokszor, David R Ellis rendezőnek ezzel az okosan végigvitt mobiltelefonos trüvájjal sikerült ezt a krimis közhelyet alaposan felfrissíteni. Persze, kell egy jóarcú bűnüldöző is, ennek megnyerte a független filmek egyik állandó sztárját, William H.Macy-t, ez egyben lehet a védjegye is a filmnek, a megmentendő családanyának pedig a mára kissé elfeledett Kim Basingert, aki úgy látszik későn érő típus, már így színészileg. Mára beért. A hívását fogadó felet, Chris Evanst pedig biztosan látjuk még, ő még csak most kezdi a pályát. Apropó, pálya. Egy olyan jó hosszú hétvégi bulizós bevetés elé tökéletes választásnak tűnik ez a mozi, a vetítés alatt azonban a mobilokat kikapcsolni!

Nincs lány talán a Föld nyugati felén, akinek fejében ne fordult volna meg az a gyorsan elhessegetendő gondolat, milyen csodálatos volna legalább egyszer ebben a büdös életben fellépni azokra a “világot jelentő” deszkákra és elmondani Júlia ama híres sóhaját arról a bizonyos erkélyről. Vagy valami más, hasonló rettentően romantikusat, e tekintetben is gazdag a világirodalom. Pedig tragikus szakma a színésznőké. Férfiszínészeknek tán könnyebb a soruk, hiszen a fiatal hősszerelmesek után az igazi brillírozásra teret engedő középkorú figurák garmadája következik, és még idős korra sincs vége, hiszen se szeri, se száma az érett kort megkívánó kitűnő szerepeknek a drámatörténetben.
A színésznők esetében, talán a hímnemű drámaszerzők jelentős túlsúlyából adódóan is, a nagy szerepek nagyrészt az ifjúkorban adódnak, jóval kevesebb az érett nőknek való nagy szerep. Ötven felett már nem lehet Júliát játszani, de a kevés főszerep mellett inkább kicsi, de hálás mellékszerepekből adódik jócskán, ám az ezzel járó inkább szakmabeli sikereket a már huszonéves korában a rajongáshoz és rivaldafényhez szokott művésznőknek megszokni nagyon nehéz, komoly lelki traumát élnek át, amelyhez ötven év után hozzáadódhatnak még a szintén sok szenvedést okozó posztklimatikus tünetek is. Ezen traumák gyötrő együttesét csak a színpad a művészi tehetség mellett nagy lelki erővel rendelkező, valódi, legendás nagyasszonyai képesek sikerrel megélni.

Julia Lambert, a csodálatos Júlia ilyen nagyasszonya volt a harmincas évek londoni színházainak, legalábbis William Somerset Maugham regényében (A színház), amely alapján e film készült. Maugham, aki a század első felében cinikus humorú, vitriolos darabok élesen látó írójaként Nagy-Britannia legsikeresebb színpadi szerzője volt, nála kevesen ismerhették jobban a korabeli londoni színházi élet alakjait és viszonyait, biztosak lehetünk benne, Júlia (és a többiek) alakja tökéletesen hiteles.
Júlia történetéből készült már film Charles Boyer és Lili Palmer főszereplésével 1962-ben, valamint a hazai színházrajongók is láthatták egy Verebes István által rendezett változatát a Játékszínben, 1991-ben. Eddig összesen 84(!) film készült Maugham írásaiból. Talán a csillagok szerencsés együttállásának köszönhető, hogy a sorrendben 84-ik Maugham-adaptáció Szabó István kezébe került, akinél kevés filmrendező ismeri jobban a színpad világát, és akiről hosszú ideje tudható, hogy kivételes érzékenységgel nyúl irodalmi alapanyagokhoz. Az Oscar-díjas Szabónak van egy másik, manapság filmrendezőknél ritkán tapasztalható tulajdonsága: szereti a színészeket és tud a nyelvükön beszélni. Ez jelen történetnél elengedhetetlen, hiszen egy idősödő színésznő “problematikájához” nem lehet enélkül hozzányúlni.

A Júlia-történet másik érzékeny pontja magának a dívának a színészi megformálása. Egyértelműen hatalmas feladat, ha sikerül, parádés jutalomjáték, nagy trüváj, ha nem, bukás. Annette Benning alakítása parádés jutalomjáték. Nagyívű, virtuóz, szertelen és szenvedélyes, érzéki és rideg, zseniális, tökéletes. Hitelesen játszik a filmbéli színpadon a harmincas években dívó szélesen gesztikuláló, mindent “nagyon” eljátszó stílusában, úgy viseli azokat a ruhákat, mintha egész életében ezt viselte volna, és emellett letisztult és visszafogott a Szabóra oly jellemző, a legkisebb érzelmi rezdüléseket is megmutató közelképeken. Annette Benning parádézásán kívül is tökéletes színészi alakításokat láthatunk a filmben, élen Jeremy Irons szikár és cinikus, pipás színigazgatójával.

A kort megidéző, hibátlan a film díszlet- és jelmezvilága, pedig szinte az egész filmet Magyarországon forgatták! Az operatőr Koltai Lajos, aki a tőle megszokott magas színvonalon dolgozik. Messze nem a legnagyobb Szabó-film a Csodálatos Júlia, legalábbis művészi értelemben nem, de minden ízében hibátlan és tökéletes mestermunka, amolyan jó kis régimódi, szórakoztató mozi, amilyet minden igazi filmbarát szívesen néz, velem együtt.

Amikor annak idején könyvtárnyi műveltségét kereskedelmi televíziók sztár-riportalanyaként és showműsor-résztvevőjeként agyafúrt és vicces körmondatokban apró pénzre váltó Sebeők János bezáratta magát egy állatkerti ketrecbe, sokan nem tudtak mit kezdeni e performansszal. Hosszú sajtópolémiáktól a nem annyira magasröptű buszmegállói csevejekig sokszor ugyanaz volt a leszűrt tanulság: ez a pasas feltűnési viszketegségben szenved. Holott nyilvánvaló, a kissé exhibicionista hajlamú író-filozófus éppen arra a paradoxonra kívánt rávilágítani, hogy mennyire furcsa szerkezet a rács, amely elválasztja őt a bámuló szájtáti tömegtől. Mert ha két élőlényt, eseményt, satöbbit rács választ el egymástól, csak nézőpont kérdése melyik van a rács mögött, tehát bezárva, szabadságától megfosztva, és melyik rajta kívül, tehát szabadon. Igaz közhely, hogy rácsok közé kényszerített testben szárnyalhat igazán szabadon a képzelet.

Az elmegyógyintézetek zárt, de kívülről szemlélve izgalmasan elborzasztó belső világa már sok művész számára szolgált a kívül zakatoló, fortyogó, rohanó „normális” világ modelljeként, a belső, sajátos viszonyok közepette szinte minden, a külvilágban lezajló igazságtalan dolog lezajlik, csakhogy a „külső” paródiájaként, fura, torz másaként. Ez a torz színjáték azonban éppen a dolgok valódi természetére világít rá, vakító élességgel.

Az eddig producerként feltűnt (Hukkle) Bereczki Csaba, kissé öregedő (szül. 1966) elsőfilmesként jegyzi a Bolondok éneke című magyar-francia koprodukcióban készült filmet, amely egy erdélyi elmegyógyintézetben játszódik. Az önéletrajzi elemeket is felhasználó moziban a magyar származású, francia orvos, az egy misszió keretében Romániában dolgozó Zoltán, idegösszeomlás következtében egy erdélyi elmegyógyintézetbe kerül. Az ott tapasztalt nyomorúságos körülmények ellenére azt tapasztalja, hogy a odabent korántsem egy rideg, gyógyszer és gumiszagú kórházi világ van. Rövidesen otthonosan mozog az ápoltak és ápolók szigorú hierarchiájú, de meghökkentő módon igazságos, őszinte világában, és az ott átélt élmények hatására, elhatározza, hogy soha többé nem hagyja el a kórházat.

A filmet vizsgálva két nyilvánvaló párhuzam adódik, amelyek a rendező-író-producer személyes emlékeit ihlethették: az egyik Tony Gatlif Gadjo Dilo című filmje, amelyben egy francia fiú a város forgatagában meghallva egy idegen gyönyörűséges dallamot, elhatározza, megkeresi az azt éneklő lányt; a nyomok Románia cigányai közé vezetnek, ahol a „bolond fiú” váratlanul identitására is rátalál. Zoltán sorsa is hasonló, ő is tétován vergődik az életben, kapcsolatait kudarc fenyegeti, ő az elmegyógyintézetben hallja egy katatón állapotban éneklő nő dalát, amely hosszú és hazafelé vezető belső utazásra készteti. A másik párhuzam Thomas Mann Varázshegy című regénye. Zoltán, csakúgy, mint Hans Castorp, váratlanul csöppen az intézet zárt világába, ám ott egy varázslatos, békés világot talál. A mindenen zenélő és mindent elzenélő cigányember, a végtelen sakkjátszmát játszó költő, a nyomorúságos kórházi koszthoz bordeaux-i bort rendelő franciatanár, és más fura alakok olyan színeket villantanak fel, olyan bölcsességeket tárnak fel előtte, amelyek maradásra bírják. Sajnos, ezek a vázolt párhuzamok, és más déja vu-érzések nagyban gyengítik ugyan a film erejét, de azért akadnak benne erős pillanatok is.

A film egyik fontos pillanatában felbőszült tömeg tüntet az intézet kapuja előtt az ápoltak kiengedése ellen. A kerítés mögött az ápoltak csendben állnak, majd az egyik lassan kinyitja a kaput. Az eddig vicsorgó sokaság egy csapásra elcsendesül, s amint a kapun kilépő ápolt ijesztgetésül feléjük lép, riadt verebekként rebbennek széjjel. A megcsúfolt csőcselék előtt méltóságteljesen, lassú léptekkel, a legkevésbé sem sietősen vonul a „kiszabadult őrült” az úgynevezett szabadság felé. Az őt alakító Andorai Péter, vagy más ápoltak és ápolók szerepében Kovács Lajos (34. Filmszemle legjobb mellékszereplő díja), Eperjes Károly, Maia Morgenstern, egyaránt döbbenetes alakítást nyújtanak, csakúgy, mint Stéphane Höhn Zoltánként. Teljesítményükön alig rontanak Nemes Tibor operatőr bizonytalankodásai a hangsúlyos szuperközelikben. E hibák és a kissé erőltetett, nem túl eredeti sztori ellenére mégis tisztességes szándékú, érdekfeszítő a film, a kiváló színészi teljesítmények pedig tovább emelnek várható megítélésén.

A horror műfajában kötelező elem, hogy a főhősnek a hosszú és véres harc után, immár társak nélkül, egyedül maradva szembe kell kerülnie a rettegés tárgyával. Ez a “tárgy” lehet őrült tudós, féltékeny szörnyeteg, dühöngő pszichopata, maga Dracula, vagy egy teljes zombi-banda, és hasonló más csúnya, nem szeretem alakok. Illetve jelen film témájához kapcsolódóan, a már jól ismert földönkívüli savat-nyáladzó óriásrovar, vagy a háromméteres, külsőleg határozottan a békés rasztafáriánus hívők jegyeit magánviselő, ám belülről kellően kegyetlen, szintén nem evilági vadorzó, akiket/amiket aztán a mindenkori főhős, több sebből vérezve bár, de törve nem, jól legyaláz. De a győzelem csak látszólagos, mert hősünk még javában törülgeti homlokáról az izzadtságot, vért, vagy más nedveket, a háttérben egy villanásra mintha a halottnak hitt szörny, vagy annak valami reinkarnációja, ivadéka, vagy rendes upgrade-ja eliszkol a sötétbe, csak azért, hogy a néző igazából ne nyugodhasson meg, és jól kiszámított produceri megfontolásból neki lehessen állni a következő folytatásnak.

Ez alkalommal két horrorfigura lett egy filmbe összegyúrva, a Sigourney Weaver által már többször leküzdött, kihordott, megszült és újra leküzdött Alien, valamint az valódi nagy vadász, akibe még Schwartzi bicskája is kis híján beletört, a rasztahajú földönkívüli Predator.
A horror műfajában egyáltalában nem ritka az ilyesféle “címegyesítő” mérkőzés, már a film hőskorában összeengedték kísérletező kedvű filmesek Draculát Frankenstein torz teremtményével, majd később King Kongot Godzillával, Godzillát Megagodzillával, még tán Dr. Jekyllt is Mr.Hyde-al, és lehetne folytatni a sort sokáig? Hogy miért? Ezeknek a szörnyeknek olyan rajongótáboruk van, mint a másik oldalnak, a hősöknek, Supermannek, Batmannek, Pókmennek és a többinek. E markánsan elkülönülő csoportoknak komolyabb összetűzését elkerülendő aztán a fékezhetetlen agyvelejű alkotók olykor összeengedik agyszüleményeiket, inkább így eldöntve, ki a nyerő. Plusz így lejön a bizonyos rókáról még egy extra bőr.

Paul W.S Anderson, aki a hírek szerint nem is érdektelen filmekkel, független filmesként kezdte filmes pályáját, tehetségének egy részét aprópénzre váltotta ezzel a bizonyára izgalmasnak szánt, ám meglehetősen erőltetettre, sőt pornográfra sikerült darabbal, az Alien vs Predatorral. Erőltetett, hiszen az Alien figurája már négy részben tűnt fel, ráadásul nem is akármilyen rendezők által elővezetve, a Predator is megélt tudomásom szerint két részt, a rém által kellően lealázva benne két későbbi, valóságos amerikai kormányzót, Arnold Schwartzeneggert és Jesse Venturát. Nyilvánvaló, hogy semmi eredetit nem szándékozott Anderson létrehozni, hiszen biztosra ment, kockázatot nem vállalt. Célja semmi más, mint a videojáték piacon már megjelent Alien vs Predator játék promotálása, nagy költségvetéssel a nagyobb összbevétel reményében. Pornográf pedig azért, mert hasonlatosan a másik, elsősorban érzékekre ható műfajhoz, az erotikus filmhez, itt is nagyobb hatás érhető el, ha a lényeg, ez esetben a rettegés tárgya, a rém megjelenése minél később történik. Csak érezzük, hogy itt van, közeleg, de nem látjuk. A feszültség nő, és amikor “végre” megjelenik, felszakadhat a sikoly. Miként a pornófilmekben is, a puszta húsok egymáshoz csattogása néhány perc után még a leglüktetőbb libidót is lenyugtatja, így az a tény, hogy mind az Alient, mind a Predatort ismerjük, tudjuk, mit reagálnak, hogyan ölnek, jelenlétük funkcióját veszti, hiszen nem félünk tőlük.

Az, hogy a film technikailag, effektjeiben, hanghatásaiban professzionális, manapság már alapkövetelmény, nem erény. Aki beül egy horrorfilmre, az nyilván rettegni akar, ez alkalommal viszont maximum azért aggódhat, vajon lekapcsolta-e otthon a gázt. A filmen a hősök persze hogy odamennek, persze, hogy lemennek, persze, hogy felébresztik, persze, hogy? Tudunk mindent az első pillanattól kezdve, nincs para. De a Kovi-birodalom is virágzik, valamint a trancsírozás is szórakoztat egyeseket…

1992-ben került a mozikba először Ron Fricke nagyszabású filmje, a Világok arca: Baraka, ez a most bemutatott verzió gyakorlatilag teljesen ugyanaz a film, ám digitálisan felújított képpel és Dolby Surround hangzással. Sokan láttuk ezt a filmet annak idején, többen többször is, a filmet kísérő zene albuma ott van a polcunkon, a mai napig használatban, mi megnézzük most is. Akik valamilyen okból kifolyólag akkor kimaradtak az élményből, azoknak szól ez az írás.

Élmény vár mindenkire, nem is akármilyen. Nem hagyományos filmről van szó, ne is várjunk olyasmit, ennek a filmnek nincs sztorija, nincsenek szereplői a szó hagyományos értelmében, hatalmas és gyönyörű képek parttalan áramlásából áll ez a film, valami lenyűgöző éteri zene dallamára. Egy röpke, másfél órányi utazás Földünk körül, megcsodálva tájainak, lakóinak sokszínűségét. Vagy fogalmazhatnék úgy is, egyáltalán nem messze járva a valóságtól, betekintés az angyalok mindennapjaiba, mintha egy angyal szárnyain suhannánk a világ felett, boldog mosollyal nyugtázva azt, ami tetszik, és mélyen elszomorodva a nem tetszőn.

A film címében szereplő szó jelentése is valami ehhez hasonló. Egy hatalmas és jótékony hatású energia, teremtőerő, áldás. A környezettel történő teljes azonosulás. Megtapasztalhatjuk jelenlét szent helyek, piramisok, temetők, templomok közelében, de hogy mennyire nem elrettentő, komolykodó ez a dolog, a barakát érezzük egy jó ízűen elfogyasztott lakoma után is, hátradőlve. A baraka az iszlám egy nagy hatású misztikus áramlatából, a szufizmusból vált ismertté, de a világ sok nyelvében, sok kultúrájában megtalálható. A szufik utazó dervisek voltak, akik mai szemmel nézve is elképesztő utazásokat tettek Marokkótól Kínáig, Anatóliától Indonéziáig, nem térítettek azonban, hanem hitük szerint valami szelíd révüléssel, monoton, de hipnotikus hatású tánccal közvetítettek valami energiát a föld és az isten, Allah között. Ez az utazás, amely az iszlám egyik fontos követelménye is, sokszor nem fizikai, hanem szellemi utazás volt. Némely szufi dervis boldogan énekelve és táncolva, mindössze egy koldulócsésze képezte összes anyagi vagyonát, valóban kilométer-ezreket tett meg, míg némelyek egyfajta meditatív állapotban, nem ritkán hasis okozta bódulatban tettek meg hasonló utakat, csak éppen a szellem világában. De a szufi dervis szerepe mindkét típusú utazásban egy: a baraka mozgatása, áramoltatása. Az utazás pedig nem más, mint az anyagi világ sokféleségében megnyilvánuló isteni nagylelkűség felett érzett lelki gyönyör.

Ron Fricke filmje is egy ilyen utazás. Utazás egyrészt időben, az ősi, tiszta értékeket hordozó civilizációktól a mai, modern kor értékvesztett, kulturálisan devalválódott káoszáig, másrészt utazás térben, Egyiptomtól az Amazonas esőerdeiig, Angkor Wat gigantikus templomvárosától New York felhőkarcolóiig, valamint szellemi utazás a szárd halászok “vízhezragadt” realitásától a Bali szigeti Kecak-tánc misztériumáig, és a szufi kerengő dervisektől a Szilikonvölgy chip-guruin keresztül a Zen buddhista szerzeteseiig.

A Világok arca: Baraka nem példa nélküli vállalkozás. Godfrey Reggio (Ron Fricke operatőri segédletével) korábban már forgatott hasonló tematikájú filmet. A Koyanisqatzi – Kizökkent világ, majd később ennek folytatásai szintén csak képek és a zene használatával hívták fel a figyelmet a civilizáció árnyoldalaira, az önpusztításra. De míg ez(ek) inkább tekinthetők egy harcos, Greenpeace-aktivista kiáltványnak, addig a Baraka szellemisége meditatívabb, lágyabb, hűen a szufizmus (mondhatnék taoizmust, vagy zen-buddhizmust is) szelleméhez.
A másfél órás, szavak, és történet nélküli film cseppet sem unalmas. Fricke saját építésű, 70 mm-es filmre (szemben a hagyományos 35 mm-el!) dolgozó kamerája csodálatos képeket rögzít a világ összes tájáról. A zene, Dead Can Dance, Lisa Gerrard, Philip Glass művei igazi utazásra indító hangszőnyegek, lebegős-suhanós hangfolyamok. Nekünk, nézőknek nincs is más dolgunk, mint hátradőlni a kényelmes székben, kinyitni tudatunkat és hagyni, áramoljon belénk a baraka.

Valamelyik híres amerikai notabilitás merengett el úgy egyszer a mára híresen gazdaggá és hírhedten „kíváncsi természetűvé” vált Michael Jackson alakváltozásait látva, vajon mi késztethette azt a helyes, kedves fekete kisfiút arra, hogy ilyen ronda, fehér boszorkánnyá váljon… Azt ugyan nem tudni, az esernyős rém fejében mi jár, de az afro-amerikai lakosság nagy részéről elmondható, hogy erős az asszimilálódás igénye az amerikai társadalom egészébe, ami ugye többségében fehér. De azt is tudni kell, míg a demokrácia bajnokainak országában mindenki büszkén hangoztatja, származásában, faját, vallását, szexuális orientációját érintve senki sincs hátrányos megkülönböztetésben, addig a valóságban egy afro-amerikainak átlagosan kétszer annyi energiát kell befektetni ahhoz, hogy a társadalmi ranglétrán ugyanazon a fokon állhasson, mint például egy fehér, protestáns angolszász. Nyilván semmi sem megy egy csapásra, de ne feledjük, a feketék egyenlő jogaiért küzdő Martin Luther Kinget 1968-ban, csupán 36(!) éve gyilkolták meg. Akkor, feketék közül ismertséget csak néhány jazz-zenész, sportoló érhetett el, a filmművészetben egyetlen ismertebb feketebőrű színészt ismert a világ, Sidney Poitier személyében. Azóta azért annyit változott a helyzet, hogy se szeri, se száma a fekete művészeknek a showbusiness világában. A képernyő elé leragadó tinédzser gyakorlatilag órákig bámulhatja bármelyik zenecsatornát anélkül, hogy fehérbőrű előadót látna, a filmben is nem eléggé dicsérhetően tűnnek fel egyre másra tehetséges fekete színészek.

Példának okáért itt vannak a Wayans-fivérek, rögtön egyszerre hárman. A legidősebb fivér, Keenan Ivory Wayans B-kategóriás akciófilmekben kereste meg a családi vállalkozás anyagi alapjait, hogy aztán ő maga rendezővé előlépve, két öccsével, Shawnnal és Marlonnal megalakítsák az afro-amerikai vígjáték egy meglehetősen markáns csapatát. Egy férfi színész számára mindig hálás feladat női szerepet alakítani, gondoljunk csak a nagyszerű Dustin Hoffman parádés Aranyoskám-jára, ám arra valószínűleg még nem volt példa, hogy fekete színész alakítsa fehérbőrű nő szerepét. Wayans-fivérek, (egyelőre) megunva a horror-filmek parodizálást, viszont ezt is bevállalták, egyszerre rögtön két változatban. A fess legények egy gazdag multimilliárdos nagymértékben elkényeztetett ikerlánykáinak bőrébe kénytelenek bújni egy elbaltázott bevetés alkalmából, amit az FBI ügynökeiként követtek el. Hogyan válhat két utcán nevelkedett nagypofájú fekete srácból egy, a fehér felső tízezer köreibe szocializálódott hisztis, de szexis lányikerpár…

Abszurd az ötlet, ezért egy frenetikus vígjáték alapötletének kiváló. Shawn és Marlon Wayans a Feketén fehéren című film elején és a végén néhány akrobatikus verekedési jelenetben még megmutatják, hogy férfiak a talpukon, hogy aztán nagyarányú maszkmesteri segédlettel lányokká alakuljanak. Igazi, nyafka, ám hosszúcombú fehér csajszikká, olyanokká, akiket kapásból és zokszó nélkül szoktak a főiskolai futballcsapat vezérszurkolóivá választani arrafelé. A két csóró feka utcagyerek aztán a fehér gazdag csajok társaságában szembesül mindazzal a sztereotípia-halmazzal, amit ezen írás elején felvetni bátorkodtam, és amit többé-kevésbé a közönség számára sikerül szórakoztató módon tálalni. Akik a Horrorra akadva paródiasorozatot látták, azok ismerik a Wayans-fivérek meglehetősen vaskos humorát, akik most szembesülnek ezzel először, készüljenek fel, valami olyasmi vár rájuk, amelynek a showderes Fábry-tól elhíresült sáfrányos foltok és vonalkódok a felső szintjét jelentik.

Más szóval ez a film nem kifejezetten az intellektuális humor kedvelőinek szól, ne várjunk finom elmésségeket, Woody Allenes effekteket, ellenben égszakadást-földindulást tejallergiából fakadóan, például. Nem ragozom. Beszélek inkább arról, hogy a Wayans-testvérek éles szemmel figyelték meg egy felső körök-béli lánytársaság rituáléit, szokásait, azt vérmérsékletük szerint vastagon karikírozva, néha tényleg tehetséggel tárják elénk, rámutatva egyúttal olyan visszásságokra, hamisságokra, amelyek némi társadalomkritikai élt is adnak ennek a vérbő, ám néha túlságosan is vaskos komédiának.

Kevés olyan egyszerre ördögi és felmagasztosított dolog van az emberiség történetében, mint az arany. Ez az általában sárgás színű, puha, könnyen megmunkálható fém tulajdonképpen nem sokban különbözik a periódusos táblázat többi elemétől, hasonló kis parányi részecskékből épül fel ez is, mint a többi, maximum az arany rácsszerkezete a stabilabbak közé tartozik. Értékének stabilitása egyrészt “jól kiszámított” felépítéséből adódik, mivel nem oxidálódik, ezért hosszú időn keresztül változatlan formában és minőségben képes megmaradni, nyilván sokat nyom a latba, hiszen amennyit egy adott pillanatban birtokolunk belőle, az ugyanannyi lesz egy év és egy évtized múlva is; másrészt a Földön és a Földben viszonylagosan kevés van belőle. A szén példának okáért ezért nem lehet fizetőeszköz, mert sok van belőle (egyelőre). Bárkinek könnyűszerrel szerezhet, ha bányászni nincs kedve, lehetősége, például szénégetéssel készíthet magának. Az aranyat azonban rettentő bonyolult és fáradtságos munka megszerezni, hát még megtartani. Az arany, amióta az emberi kultúra létezik, birtokosának hatalmat adott, a hatalom gazdagságot, jólétet jelentett, így jelentősége gyakran mindent és mindenkit elvakított, lásd a bibliai Aranyborjú esetét, vagy majd mindent azóta… Felkent bölcsek hiába démonizálták, hiába hirdették, hogy az arany ragyogása talmi, a valódi értékek az emberek belsejében rejtőznek, a tömeg, ha olykor pillanatra elgondolkozott is, hamarosan visszatért a sárgán ragyogó fém imádatához, és taposta egymást halálra, csakhogy közelebb kerüljön hozzá.

Kocsis Tibor persze, messze nem felkent bölcs, mint Mózes is volt egykoron, de lelkiismerete és eddigi tevékenysége azért tiszteletet ébresztő és főleg, figyelemre méltó. Televíziósként és filmesként is békés harcot folytató környezetvédő operatőr, rendező eddigi életpályája egyetlen felhívás a környezetünk esztelen pusztítása, lelketlen és szűklátókörű kiaknázása ellen.

Az egész országot megrázta 2000-ben, amikor a romániai Nagybányán működő ausztrál tulajdonú bányatársaság működésének egyik mellékterméke, az arany kinyeréséhez használt cián a szánalmasan összetákolt derítőmedencéből akadálytalanul folyt a Tiszába. Az eredmény megdöbbentő volt: tonnaszám elpusztult értékes halállomány, ritka madarak. Az egyszerű, de kemény életet élő halászok szemében a kilátástalanság könnye csillogott. Most Verespatakon, az erdélyi Szigethegységben egy (nem ausztrál, kanadai) cég ugyanezt a bányászati módszert kívánja alkalmazni. Teszi mindezt úgy, hogy a román kormánytól még semmire sincs törvényi meghatalmazása, de már megkezdte a régi bányászváros kíméletlen felvásárlását, a műemléki szépségű bányászházak, templomok ledózerolását és az érintetlen, megkapó szépségű táj bányászat céljainak megfelelő “rendezését”.
Jóérzésű ember felsikolt az esztelen rombolás, a szűklátókörű, csakis az anyagi hasznot leső gátlástalan terjeszkedés láttán, Kocsis, legalábbis képekben, dicséretes módon higgadt marad. Vaskosan zöld erdőséggel borított hegyoldalakat látunk, a völgyekben mesebeli szépségű falvakkal, de azok csak sejlenek a hajnali ködben, néhány templom tornya nyújtózkodik csak a köd fölé. Aztán exkavátorok, lánctalpasok csikorgása, munkában megfáradt, a világban megcsalatkozott emberek reményt kereső pillantása. Néhány számítógépes animáción láthatjuk az eljövendő verespataki szép, új világ korántsem megnyugtató képét.
A dokumentumműfaj objektivitása megköveteli, szólítassék meg mindkét oldal is, ám Kocsis mikrofonja erősen a helyiek felé hajlik, több a bányatársaság-ellenes nyilatkozat, megszólalnak ugyan a bányatársaság emberei is, és az általuk felajánlott pénzt elfogadó, immár ex-verespatakiak is, őket saját szavaik teszik nevetségessé.

Kocsis nem egy ökofasiszta környezetvédő elvakultságával mutatja be az erdélyi bányászváros jelenkori agóniáját Új Eldorádó című filmjében, nem hallgatja el a 2000 éves bányászat világon egyedüli voltát, és azt sem, hogy a lakók eddig is bányászatból éltek. A környezet kincseit lehet okosan kiaknázni, és sajnos lehet kíméletlenül kifosztani is. Nem kétséges, rokonszenvünk kié, de az aranynak még mindig jó ára van. Verespatak lakói pedig szegények…

Amikor életem vargabetűje egy kocsma pultja mögé kanyarított, a feladat súlyától kissé megrettenve, vendéglátó-ipari finesz híján kérdeztem a már “száz éve a szakmában ténykedő” kollégámat, hogyan kell viselkednem a pult mögött, a válasz lakonikus volt: – Csak úgy, ficere, mint amit vendégként te is elvársz! Mondjuk e “szakmailag megalapozott” tanácsért felesleges is lett volna pincérsuliba vagy mixertanfolyamra menni, puszta időpocséklás lett volna minden padban töltött perc. Persze nyilvánvaló, a vendéglátás, mint iparág, mint művészet, mint hivatás ennél jóval több…

Árpa Attila, miután megunta a kereskedelmi tévézést, a valóságsók magyarítását, közéleti beszélgetős-műsorok és más hasonlók gründolását, majd eme gyöngyszemek keletkezésének zűrös körülményeiről a lepel lerántgatását, a kereskedelmi médiabili felrugdalását, unalmas és tétlen napok következtek. Mint egy interjúban elmondta, mostanában a fikciók érdeklik inkább, ezért felcsapva filmrendezőnek, de azért háta mögött a nemrég még kellően lepocskondiázott RTL Klub szakmai, és főleg pénzbeli hátterével, büszkén tárja elénk az Argo című új, magyar akció-filmvígjátékot.

Aki egy kicsit figyelemmel kíséri a hazai filmgyártás körüli híreket, tudja már, hogy tán végleg letűnt az az idő, amikor filmek forgatásához csak a magas falakkal körbevett Színház és Filmművészeti Főiskola, most már Egyetem padjait koptatott felkent személyek foghattak. Manapság már bárki, aki rendelkezik elsősorban érdekérvényesítő képességgel, ambícióval, másodsorban tehetséggel, forgathat filmet, válhat filmrendezővé, ehhez nem kell diploma. Nos, Árpa az előbbi képességekben bizonyosan bővelkedik, ráadásul a Főiskolára is járt, így nincs kizáró ok. Miért ne készíthetne filmet éppen ő? E film alapján azonban annyi biztos, hogy filmfőiskolai tanulmányai alatt halálra unhatta magát a Fellini, Makk, és más öregurak gyakori citálásán, ő az én öreg pincérmesteremnek tanácsához hasonlatosan, úgy avanzsált filmrendezővé, hogy olyan filmet forgatott, amilyet ő is szívesen megnézne a moziban. Árpa mesterei nem ősz művészek, annál inkább zselézett hajú, energikus mai filmesek: Tarantino, Rodriguez, Ritchie. “Olyan lesz a film, hogy a kritikusok fel fogják magukat akasztani. A nézők viszont szeretni fogják” – ígérte Árpa az általa csak “suttyómeseként” nevezett produkcióról.

Ha lenne egy kapcsoló a fejünkön, ami arra szolgálna, hogy egy kattintással kiiktathatnák fejünkből minden korábbi mozgóképélményt, az Argot minden bizonnyal markáns, de szerethető ízesítésű termékként üdvözölhetnénk a honi filmgyártás asztalán. Az akció-filmvígjáték, mint műfaj amúgy sem szívesen, és főleg gyakran gyakorolt műfaj idehaza, hirtelen a Bujtor-féle Ötvös Csöpi filmeken kívül más nem is nagyon jut eszembe, legalább újra van ilyen. Virágozzon azonban ezer virág és találjon mindenki e színes csokorban neki tetszőt. Sokan vannak, akik a VV-sagát figyelemmel követték, azok ezt a filmet is fogják szeretni. Hiszen hasonló, közülük-közülünk való csákókról szól ez az inkább vaskos, mint finom intellektuális humorral, nagyrészt argóban, tolvajnyelven, gengszterszlengben elbeszélt történet.

Viccesek a figurák, a legidétlenebb őrző-védőcég, a Tibi Security a komédiásként eddig filmen jobbára ismeretlen Kovács Lajossal az élén. A két média-ököl, a filmvászonra visszatért Nagy Feró és az ott már huzamos ideje méltán jelenlévő Csuja Imre. A high-tech Rózsa “Oszter” Sándor, a filmtörténet egyik legelmebetegebb gyilkosa, a Pszihó (Bitskey Lukács), és a többiek története Árpa szándékainak megfelelően valóban “suttyó” és biztosan kacajra fakasztja a munkában megfáradt, szórakozni vágyó tömegeket.

A külföldi operatőr (Christoph Witt) képi világa szerencsére nem “tipikusan” magyar filmes és a vágás is akciófilmesen pergő, korszerű, trendin szaggatott. De kapcsoló nincs a fejemen, az Argó komplett déja vu, a Film, mint ipar, hivatás és művészet azonban több szimpla másolásnál. Persze, a drága benzin problematikájáról nehéz filmesszét készíteni, ezt Árpa se akarja, filmje így könnyed búfelejtő, nem több. A kritikus pedig nem akasztja fel magát, legfeljebb eltanácsolja e filmtől a harsogó röhögésnél összetettebb élményre vágyó mozilátogatókat…