asanisimasa

A World Trade Center gigantikus oltási és mentési munkálatai az állandó tévéközvetítéseknek köszönhetően a kívülállók számára is látványossá tették a tűzoltók áldozatos és heroikus munkáját. Persze, a tűzoltók az első önszerveződő tűzoltó egyesületek megalakulása óta végzik munkájukat, mindig közvetlen életveszélyben, és mindig önfeláldozó bátorsággal, általában mégsem tekintünk rájuk úgy, mint hősökre. A hősök tradicionálisan olyan férfiak, akik tiszta tekintetüket a távolba szegezve egy puszta karddal rohannak a félelmetes túlerőben lévő ellenségre, és győzelmet aratnak, de legalábbis ezer sebből vérezve dicső áldozatai lesznek a csatának, nevüket viszont sokszáz évig hálával rebegik asszonyi ajkak. Bizonyos kisfiúk, mint pl. a kis Balázs vágyaiban szerepel csak, mondjuk a második helyen az, hogy egyszer tűzoltó lesz, ha nem katona, vagy vadakat terelő juhász, tehát amolyan fura kisfiúk vágya egyszer szirénázva végigrobogni a városon a tűzpiros, létrás, gumitömlőkkel felszerelt tűzoltóautón. Az átlag szőke királyfi akar lenni fehér merdzsó volánja mögött, de legalábbis plasztikai sebész. Esetleg maffiózó.

Ám Bin Laden és az információs forradalom felrobbantotta a világot, a valóság beömlik a lakásba, a gyerekek a Cartoon Networkről titkon átkapcsolnak a Reality Channelre, vagy a CNN-re, mert ott igazi autósüldözések vannak, valódi kivégzések, az égő tornyok körül csíkos kezeslábast, furcsa sisakot viselő húsvér emberek rohangálnak, a riporter pedig elfúló hangon közvetíti: újabb túlélőt mentettek ki a pokolból a tűzoltók. Mivel Hollywood Rambón és Ryan közlegényen kívül túl sok “valódi” háborús hőst felmutatni nem tud, viszont a kölyköknek hősre van szüksége, a tűzoltók csatakos, kormos ábrázatai is felkerülhetnek a falra. Megérdemlik.

Vagy legalábbis megérdemelnék. Casey Silver producer Lewis Colick forgatókönyvíróval és Jay Russel rendezővel ennek érdekében mindet el is követ A tűzből nincs kiút című új filmjükben. Persze, a városon kezdetben csilingelve, majd a technika fejlődésével egetverően szirénázva végigszáguldó tűzoltóautó korábban is megihletett filmeseket. Manapság a mozik célközönségét képező korosztály felső részén ülő harmincasok első filmélményei között nyilván ott van a kétrészes monstre Pokoli torony, Steve Mcqueennel és társaival, de a nyolcvanas években a Lánglovagok is szép sikert aratott, Kurt Russelllel, Robert De Niroval. De míg ez utóbbi egyfajta misztikus megközelítése az ember örök harcának a mindent felfalni akaró gonosz szörnyként megtestesülő lángtengerrel, a Pokoli torony pedig inkább a katasztrófafilmek közé sorolható műfajilag, A tűzből nincs kiút egyfajta dicshimnusz, a hétköznapok hőse, a tűzoltó apoteózisa. Az amerikaiak ebben hagyományosan nagyon nagyok, nemzeti hagyományaik legfontosabb motívuma a szívós munkával, kitartással és áldozatvállalással, akár az élete árán is győzedelmeskedő kisember.

E film főszereplője, Jack Morrison (Joaquin Phoenix alakítja halált megvetően) ilyen ember. A film az ő tűzoltókarrierjét követi végig, ürügyül használva sorsát ahhoz, hogy bemutassa az amerikai tűzoltók belső, kívülállók által kevéssé ismert világát, szokásaikat, sokszor kissé túl “férfias” élcelődéseiket, kemény ivászataikat, de a kialakuló bajtársias barátságokat és a családi kapcsolataikat is. Az ábrázolt kép olykor nagyon romantikus, bizonyos pillanatokban néhányan biztosan zsebkendőik után nyúlnak majd, de hát a hősök márcsak ilyenek. Ha nem lennének tiszta tekintetűek, erős karúak, nem ugranának bele halálmegvető bátorsággal még a pokol lángoló kútjába is, nem lennének hősök. De ha éppen nem hősködnek, akkor éppúgy könyökölnek a kocsma pultján, mint a szabók, kőművesek és a professzorok, vagyis a nem hősök. Ott laknak a szomszéd házban, előttünk állnak sorban a szupermarket pénztáránál. Amerikában, Thaiföldön, Dél-Afrikában és Magyarországon. Talán csak a sisakjuk különbözik.

A gépezet tökéletes. Elpusztíthatatlan. Felfal, bekebelez mindent. Az utolsó leheletet is kipasszírozza. A mostani trend szerint a videojátékok vannak soron. Tomb Raider, Final Fantasy, Spiderman, Alien vs. Predator, csak kapásból sorolom azokat a játékokat, amelyeket fanatikusaik gyakran a törvényt is megszegve, még jóval a boltba kerülés előtt, illegális forrásokból megszerezve telepítették fel csúcstechnikájú számítógépeikre. Erre a nem elhanyagolható létszámú tömegre, valamint azokra, akik rendes ember módjára a boltban veszik meg e termékeket csap le iszonyú erővel manapság Hollywood rideg, számító és precíz gépezete. A játékszoftverek fejlesztői és kreatívjai között komoly tehetségű elméket találunk, ez látható a grafikák, hanghatások minőségén, a filmesek előtt álló feladat tehát óriási. Ha hasznot remélnek egy játék alapján készült filmtől, olyan élményzuhataggal kell a nézőt elkápráztatni, ami feledteti, vagy inkább túlszárnyalja a játék lehengerlő hatását, hiszen a két termék célközönsége egy és ugyanaz.

E filmek dramaturgiája rendszerint igen-igen sekélyes, hiszen első-személyben-lövöldözős gamekről van szó, más nem történhet, minthogy “én” vagyok minden ellen, cél a túlélés. Aztán jönnek a dúvadak, orkok, zombik, űrszörnyek, vagy amit a kreatívok elméje megszül, a végére azért általában mind legyilkolódik a nézőt megszemélyesítő egyszemélyes hős által. Én, mondjuk, kíváncsian várom e műfajban az olyan alkotásokat, amelyek túllépnek e gyilkolászós akármiken, például milyen vicces lenne mondjuk a Tetris, vagy a Mahjjong megfilmesítése.

A Kaptár 2.-t Alexander Witt rendezte az első részt is jegyző Paul W.S. Anderson, az ismert videojáték alapján írt forgatókönyvéből. Witt elsőfilmes rendező ugyan, de olyan nagyszabású játékfilmek stábjában tanulta a szakmát, mint a Daredevil vagy A Karib-tenger kalózai. Debütáló munkájában kerüli az egyébként e stílusban gyakran alkalmazott digitális effektusok túlzott alkalmazását, pergő, villogó kézikamerás snitteket alkalmaz az akciójeleneteknél, de biztos kézzel irányítja a nagyszámú statisztériát. A zombik seregjellegét demonstrálva, Romero legendás “őskori” zombi-filmjeihez hasonlatosan, dülöngélve, hörgő hangokat hallatva lepik el a kitalált várost. Aki lassan mozog, az tuti zombi – bár ez a régi megállapítás ez alkalommal csak részben igaz. Anderson a szimpla “el kell pusztítanom, ami elpusztít” dramaturgiát megfejelte egy kis tudománykritikus filozófiával. Az persze erősen meseszerű, hogy egy világcég titkos laboratóriumát, ahol pusztító biológiaifegyver-kísérleteit folytatja, éppen egy nagyváros alá rejtené, de fogadjuk el, történetszervezési okokból ennek így kell lennie. A lakott világtól távol kellően megindokolva másképp hogyan lehetne kreálni olyan nagylétszámú zombibandát, amely már szélesebb nézőközönség rémisztgetéséhez elegendő? Így viszont elgondolkozhatunk, igaz, nem megerőltetően mélyen, azon, hogy hová vezethet a profitorientált biológiai kutatás, az ellenőrizetlen klónozás, és hasonló más, ma igen aktuális tevékenységek.

Az abszolút főszereplő Milla Jovovich (Alice) filigrán lényében valóban van valami elemi vadság, de arra már kevesen emlékeznek, hogy kb. tíz éve ígéretes színésznőnek indult. Most csak modell, annak viszont meggyőző. A jobbára hagyományos eszközökkel, hús-vér statisztákkal, kaszkadőrökkel, smink- és maszkmesterekkel elkészített, ám mégis tökéletesen korszerű akció-horror többi szereplője minden színjátszástól mentesen alakítja egy háromdimenziós játék figuráit. De az igazi bírálatot azok a nézők fogják megmondani e filmről, akik a Kaptár nevű videojáték összes pályáján már régen végigmentek, e témában ők az igazi szakértők. Én meg talán inkább nyomok egy Tetrist… vagy kiveszek egy jó filmet…

A francia filmnek is megvannak a maga filmcsillagai, a nagy testvér Hollywoodhoz hasonlóan, ám ezek a csillagok mintha valahogy közelebb lennének hozzánk, a mozi-székekbe ragadt földi halandókhoz. Egy Stallonéról vagy Schwarzeneggerről nehezen tudjuk elképzelni, hogy szembe jön velünk az utcán, de még egy napszemüveg mögé rejtőzött de Niro vagy Pacino is kisebb csődületet okozna bárhol. Nyilvános helyen nem is lehet őket látni, néhány fesztiválgála kivételével, akkor is ott a kordon… Ezzel ellentétben, s ezt a Párizsban jártak megerősíthetik, egyáltalában nem ritkaság, hogy valamelyik teraszon ott üldögél Belmondo, Delon vagy Depardieu. A párizsiak nem is csinálnak túlságosan nagy ügyet ebből, ott ül, persze hogy ott ül, hiszen francia… Márpedig minden francia legszívesebben egész életét kávéházak teraszain töltené, mért ne tenné ezt akkor, ha netalántán híres filmcsillag is.

Christian Clavier, aki a fent említett möszjőkhöz hasonlatos csillaga a francia filmgyártásnak, elég, ha csak az Asterixre gondolunk, de tudni kell róla, hogy színészi pályafutása 1972-től datálódik, és 1979 óta több mint tíz játékfilm forgatókönyv megírása is az ő nevéhez fűződik. Nos, valószínűleg a Nagy zűr Korzikán című film ötlete is az ő fejéből pattant ki, talán épp valamelyik párizsi kávéház teraszán nézte a flasztert áztató őszi eső cseppjeit, kavargatta kávéját és elmerengett azon, milyen jó is lenne most nyáron a jó meleg Korzikán forgatni valami jó kis filmet. Milyen szép kis sziget is az, meg onnan származik Napóleon is, csak hát milyen mufurc emberek laknak arrafelé!- ilyen gondolatok kavaroghattak fejében.

Aztán megszületett a forgatókönyv, nyár lett és elkészült a film is. Benne a főszerepet Clavier alakítja, írt egy jó szerepet magának. Ő Jack Palmer, a sikeres párizsi magándetektív, aki zűrös, de jól fizető ügyeit mintegy kipihenve elvállal egy örökösödési ügyet. Korzikára kell utaznia, és fel kell kutatni egy bizonyos Ange Leonit. Persze, kiszakadva a párizsi felsőbb körök kiszámítható világából Korzika valóságos dzsungelnek tűnik Palmer-Clavier számára, ráadásul a helybeliek sem segítőkészek. Ez a Leoni pedig úgy tűnik, elég veszélyes fickó lehet. Közben különböző korzikai szeparatista csoportosulások harcába is belekeveredik hősünk, hogy onnan egy gyönyörű nő karjai mentsék ki. Aztán felbukkan a titokzatos Leoni is, aki…

A krimi-vígjáték kedvelt műfaja a francia filmnek régóta, emlékezzünk csak Belmondo vagy Delon tréfás szerepeire, a már huzamos ideje tartó fellendülés pedig új színekkel gazdagította e hálás filmtípust. A Nagy zűr Korzikánt a reklámfilmes iskolázottsággal rendelkező, majd a Hatodik című thrillerrel és A tökös, a török, az őr meg a nő idétlen magyarítással nálunk is sikert aratott krimi-vígjátékkal ismertté vált Alain Berberian rendezi, talán az eddigi filmjeiben tapasztaltaknál kevesebb látvány-és ötletpetárda elpuffogtatásával, ám a megbízható profi precizitásával. Viszont a profi rendező higgadtsága nem gátolja abban, hogy ehhez a műfajhoz egy eddig még nem tapasztalt attitűdöt adjon. Legalábbis én még nem láttam etnográfiailag karikaturisztikus elemekkel és turistacsalogató életképekkel gazdagított krimi-vígjátékot. A végeredmény teljesen élvezhető, szórakoztató film lett, hasonlatos egy olyasféle elegyhez, amelyet összegyúrtak mondjuk a James Bond-filmekből, a hagyományos francia vígjátékok laza hangvételéből és figuráiból, Jirzí Menzel szeretetteljes lírai kisrealizmusából és egy szépen fotografált turisztikai reklámfilmből. Clavier Jean Renoval (Ange Leoni) összeszokott kettőst alkot, komédiázásuk a Jöttem, láttam…-sorozatban tapasztaltakhoz képest elvesztette az “altesti felhangokat”, de ezzel egyáltalán nem lett kevésbé szórakoztató. Korzika pedig szép hely, lakói talán mufurcnak tűnnek elsőre, de azért kedvesek.

Jelentkezzen az, aki életében már legalább egy mongol filmet látott! Azt hiszem, e felszólításra nem emelkednek kezek ezrei a magasba, még az olyan kivételesen nagy mennyiségű mozgóképet elfogyasztott filmfüggők is, mint e sorok írója, szétnézve a háttértárolóban csak néhány sámántárgyú dokumentumfilmet tud felemlíteni. Igaz ugyan, hogy forogtak külföldi produkciók Mongólia kiesnek nem éppen, ám sivárnak jóval inkább mondható tájain, de ezek sem túl nagy számban, elsősorban a nagy távolság és a szegényes infrastruktúra miatt. Biztosan készült saját gyártású játékfilm a hős Dzsingisz és Batu kánok földjén, ezek azonban ha el is jutottak külföldi fesztiválokra, eltűntek a filmszempontból egzotikusnak számító országokból (Irán, Kína stb.) származó filmek dömpingjében. Byambasuren Davaa (jegyezzük meg e nevet! 🙂 talán az első Mongóliából érkezett filmes, akinek alkotása moziba kerül hazánkban, és szerte Európában.

1971-es születésű Davaa tulajdonképpen a mongol média üstököse, hiszen fiatal kora ellenére volt már a mongol köztelevízió szóvivője, majd igazgatóhelyettese is, jelenleg azonban a müncheni filmfőiskola diákja. Itt ismerkedett meg Luigi Falornival és Tobias N. Sieberttel akikkel a dél-mongóliai Góbi-sivatag gyér fűvel borított homokbuckáin leforgatta A pityergő teve története című filmjét. Az európai kultúrán nevelkedett Falorni és Siegert elsősorban a profi szervezést, a lineáris dramaturgiát és a nyugodt, széles vászonra komponált, természetfilmes panorámákat importálta a filmbe, míg Davaa hozta a szívet, lelket, mesét és zenét.

A film készítőire bevallottan nagy hatással voltak Robert J. Flaherty, a híres némafilm-korabeli dokumentumfilmes alkotásai, a Nanouk, az eszkimó, illetve az Aranni ember. Flaherty ezekben a filmekben kísérletezte ki azt a rendezői módszert, hogyan lehet valóságos, autentikus szereplőkkel, azok hiteles élethelyén fiktív történetet eljátszatni. A cél a minél hitelesebb elmesélése egy történetnek, illetve bemutatása egy a néző által meg nem tapasztalható, egzotikus élethelyzetnek, életmódnak, kultúrának. Davaa és Falorni filmjében tökéletesen sikerült alkalmazni ezt a technikát. A pityergő teve történetének szereplői igazi, sivatagi nomádok, akik elsősorban teve- és birkatartásból élnek, a kamera előtt nem színészkedve imitálják azt a történetet, amit a rendező el akar mesélni nekünk, hanem élik mindennapi életüket, amelyből az alkotók mintegy szekvenciákat “forgatnak ki”, majd azokat sorrendbe rendezve megszülessen a csoda. Persze, nyilván instruálták a szereplőket, hogy most így hajolj, miközben fejed a tevét, vagy erre nézz, miután bebújtál a jurtába, de ez egyáltalán nem tűnik ki a filmből, a szereplők és a szereplő állatok jelenléte teljességgel hiteles, de legalábbis azt a látszatot kelti. Ezt azonban megítélni csak azok tudják, akik jártak már Mongólia távoli tájain.

A keservesen megszületett kis teve szívfacsaró történetén keresztül bemutatott nomád mindennapok mellett van még egy fontos vonulata a filmnek, gyaníthatóan kapcsolódva Davaa tévés múltjához, ez pedig a városlakó mongolok életének az ütköztetése a nomádokéval. Míg a nomádok csontból készült egyszerű játékokkal, kártyázással ütik el a végtelen időt, mindössze a nagypapának van egy ütött-kopott rádiója, addig a városiak (értsd: sok jurta egy halomban, de van villany) már televíziót néznek, hűtőszekrénybe pakolják a tevehúst, a kumiszt és a jégkrémet. Amikor a kisunokát a nagyapja beszalajtja a városba, hozzon elemet a rádióba, a kis nomád elkerekedő szemmel mered a tévében futkározó farkasra (No, megállj csak!), és hazatérve kéri apját, vegyenek ők is televíziót. Közben a kis teve sorsa is jobbra fordulni látszik, a film végén pedig az apa lelkesen szereli a jurtára a parabolaantenna irdatlan tányérját. A világ megállíthatatlanul változik, ez azonban jelen esetben nem baj, hiszen ha nem változna, Byambasuren Davaa különleges és különös filmjét se láthatnánk. És ez bizony nagyon nagy kár lenne…

Borítékolok a négy, vagy öt év múlva kiosztandó Oscar-díjak közül most legalább hármat. Vagy többet. Néhány év múlva egy olyan, ma még le nem forgatott film fogja nyerni a legjobb film díját, amely egy eldugott, vidéki nevelőintézet falai között játszódik. Az intézetben nehezen kezelhető fiúkat próbál kordában tartani meglehetősen embertelen módszerekkel a kissé szadista és karrierista igazgató. Itt kap munkát a joviális és szelíd, chaplini értelemben kisember, a zenetanár. Itt is egy Oscar, amit ezen alakításért fog zsebre vágni Robin Williams. Vagy Danny De Vito. Például. A finom lelkű tanár persze rögvest a fiúk céltáblájára kerül, kegyetlen tréfák sorozatával próbálják betörni a tutyimutyinak látszó, de határozott erkölcsi elveket valló pedagógust, sikertelenül. Sőt. Kedvességével, toleranciájával, a zsarnok igazgató elleni határozott kiállásával azonban csodák csodájára maga mellé állítja a rakoncátlan fiúkat, annyira, hogy egy kórust alakít belőlük. Oscar-díj a legjobb filmzenének. Az egyik legrosszabbnak tartott fiúról kiderül, hogy istenáldotta tehetségű szoprán. (Egy Oscar a fiúnak, egy a legjobb betétdalnak.) Szárnyalunk a zene szárnyán, éteri magasságokba, innen már elviselhetőnek tűnik a sötétzárka, a fiúk közé zárt túlkoros brutalitása, a pitiáner igazgató kekeckedései. A kórus sikert arat az intézetet támogató gazdag és előkelő társaságban is, de ez az igazgató féltékenykedését vonja magával: a zenetanárnak távoznia kell. Összeomlás, majd az ezt követő felemelő és megható végkifejlet után tapsvihar a nézőtéren, Oscar-díj a filmnek, a rendezőnek, talán Spielbergnek? Az amerikai film újabb diadala. Ám ekkor már kevesen, főleg a filmek háttéranyagait megszállottan böngésző komoly filmrajongók, és természetesen e sorok olvasói emlékeznek arra, hogy nem is oly régen, 2003-ban vagy 2004-ben bemutatásra került már egy teljesen hasonló témájú francia film, talán Kóristák volt a címe?

Jól emlékeznek bizony, ez évben Franciaországban a legnagyobb sikert a Kóristák című film kaszálta le, amelynek a fenti sorokban elképzelt hollywoodi remake-je nyeri majd a szintén elképzelt díjesőt. Reméljük, nem így lesz. A Kóristák ugyanis önmaga is megérdemli az elismerést, méghozzá ugyanezekben a fent jelzett kategóriákban. Sajnos, azonban francia termék lévén maximum a legjobb külföldi film címét nyerheti, már ha jelölték egyáltalán.

Látszólag első film a Kóristák, a rendező Christophe Barratier eddig főleg olyan nagyszabású, kifejezetten mozivászonra álmodott természetfilmek producereként vált ismertté, mint a nálunk is bemutatott Mikrokozmosz, a Himalája vagy a Vándormadarak. Ez az első rendezése klasszikusan szép ívet leíró, átgondolt és letisztult munka, épp olyan, amilyet rendezők érett korukban szoktak készíteni.

A fiúintézetekben játszódó nagyszámú film közül a Kóristák abba a csoportba sorolható, amelybe példának okáért a Holt költők társasága is tartozik. Egy tehetséges pedagógusegyéniség (Gérard Jugnot Oscart érő alakítása) elfogadtatja magát a “rémisztő kölkök hadával” és valamilyen transzcendens dolog, jelen esetben a zene és a közös éneklés segítségével egy magasabb lelki és szellemi szintre emeli a társaságot, amelyről kezdetben ezt természetesen nem tudtuk elképzelni. A film tanulsága, miszerint a művészet és a zene örök, ha tiszta forrásból csordogál is, hatása a legnagyobb folyamokéval vetekszik, már sokszor hallott szentencia, viszont az a csodálatos benne, hogy mégis újra és újra szeretnénk ezt átélni. A Kóristák, és a benne hallható példásan tiszta formájú, kifejezetten a film számára íródott kórusművek, valamint ezek interpretációi segítenek ebben. A rendező kinyilatkoztatott szándéka sikerrel járt: olyan filmet forgatott, “amely arról szól, hogyan járul hozzá valaki ahhoz, hogy a világ élhetőbb legyen”. Így van ez, ha lesz belőle hollywoodi remake, ha nem. Vagy Oscar-eső.

1966. szeptember 17-én, egy szombati napon, a fő műsoridőben mutatta be a nyugatnémet televízió az Orion űrhajó fantasztikus kalandjainak első részét, hogy aztán az ekkor kezdődő mesefolyam minimum három nemzedéknek jelentse a mindenkori viszonyítási alapot sci-fi ügyekben. Korszakos az időpont, hiszen szinte ezzel teljesen egyszerre indult a tengerentúlon egy másik széria, véletlenül szintén egy űrjárművel a címszerepben. Az Enterprise és az Orion űrhajók tévéképernyős megjelenésével egy új műfaj született ekkor.

A mozivásznon korábban is feltűntek olykor a sci-fi tárgykörébe tartozó darabok, de a legnagyobb lökést az első szputnyik világűrbe juttatása jelentette. Ezzel beköszöntött az űrkorszak, az emberek is kíváncsiak lettek, vajon mi lehet odafönt? Talán a harmincas években kezdődhetett az őrület, amikor Orson Welles a marslakók Föld elleni inváziójának közvetítését imitáló zseniális rádiójátékot készített, amely valóságos pánikot okozott hallgatóiban. Később az Egyesült Államok-béli Roswellben állítólagosan lezuhant egy teáscsésze aljához hasonlító repülő tárgy, amelyből kis szürke lények holttesteit húzták elő. A hadsereg persze mindent tagad. Titok titok hátán, a kíváncsiság persze nő. Kutya, majom után az ember is kijut az űrbe, az űrben való utazás kivitelezhető! Itt tartunk ekkor, a fantázia azonban száguld tovább.

Képzeljük el, nincsenek már nemzetállamok a Földön, a radikális éghajlati és természeti változások miatt az emberiség a tenger alá és a világűr távoli bolygóira költözött. Űrhajók armadája cikázik a csillagok között, védve a földi kultúrát a galaktikán túlról érkező veszedelmek ellen. Az Orion egy ezek közül, parancsnoka a fess tiszt, McLane (Dietmar Schönherr). Igazi hős-archetípus, utalások szerint korábban rengeteg hőstettet hajtott végre a galaktikus háborúban, ám a békében nem tud mit kezdeni tomboló energiáival, renitens magatartása miatt állandó felügyeletet rendel melléje a Galaktikus Biztonsági Szolgálat, a dús keblű és a kor pszichedelikus divatjának megfelelően több centis műszempillákkal pillogó Tamara Jagelló (Eva Pflug) személyében. Kettősükhöz csatlakozik még az űrhajó karakteres figurákból álló személyzete, kezdődhet a harc, a jól ismert kalandfilm-klisék szerint, a Galaxison túlról behatoló és a Földet fenyegető varangyok ellen.

Azoknak, akik nem láthatták annak idején valamelyiket a számtalan ismétlés közül, illetőleg a Filmmúzeum csatornán a sorozat felújítását, felhívom a figyelmét, ne tessék egy korszerű, digitálisan felturbózott sci-fit várni; ez kérem egy múzeumi darab! Lehetne kötözködni a dramaturgiai bakugrásokkal, az esetlen színészvezetéssel és az ügyefogyott színészi teljesítményekkel, a megmosolyogtató speciális effektekkel. Ennek azonban nincs értelme, mivel elsőre semmi sem születik tökéletesre. Az Orion űrhajó sztorija márpedig a legelső, mindennek az alapja, viszonyítási alaphoz. A nulla kilométerkő.

Ez a moziváltozat a tévésorozat összeollózott jeleneteiből áll nagyrészt, kibővítve mintegy tizenöt percnyi, eddig sosem látott snittel. Természetesen a felújítás producerei kerülték a digitális kiszínezést, nagyon helyesen, ám a film hangját felhasználva az eredeti, sztereóban archivált hanganyagot, 5.1-ben újrakevertették, ami a régi, patinás fekete-fehér képpel együtt szürreális élmény. A mai szemmel nézve szánalmas technikai kivitelezése, speciális effektjei múzeumi, kiállított “tárgyként” szemlélve szinte forradalmian kreatívnak, zseniálisnak tetszenek. A díszletek és kellékek átlényegülnek. Egy ósdi gáztűzhely egy űrhajó vezérlőpultjává válik, a franciakulcs lézerpisztollyá, csak el kell képzelni. Másfél órányi kiruccanás a fantázia gyermekien kreatív világába. Jelmezek, mint idén, egy trendi divatcég divatbemutatóján.

Nagyon furcsa és nagyon érdekes élményt nyújt a film, olyan a kontraszt, mondjuk a Star Wars-szal, mint Michelangelo Dávidja és Picasso szomorú bohóca közt. Egyiknek nincs értelme a másik nélkül, és minden összefügg mindennel. Bizony, bizony, alapmű ez.

A kaporszakállú és bús ábrázatú szélmalomharcos lovaghoz, Don Quijote-hoz hasonlatosan Pedro Almodóvar is La Mancha szülötte, de nem csak születési helyük azonos e két spanyolban. Don Quijote ugyan valószínűleg Cervantes képzeletében élt csak, ám figurája az idők folyamán oly közismertté vált, hogy nyugodtan valóságos személynek fogadhatjuk el őt éppúgy, mint korunk meghatározó spanyol filmesét, Almodóvárt. Mindketten a szerelem harcosai. De míg a lovag a romantikus hevület állapotában még a szélmalmokkal (vagy sárkányokkal, gaz keresztes lovagokkal) is harcra kél az ő Dulcíneája védelmében, addig Almodóvar hasonlóan szívós harcot visel közízlés megváltoztatása érdekében.

Franco, a fasisztoid diktátor haláláig Spanyolországban közel olyan sivár, korlátok közé zárt szellemi világ uralkodott, mint nálunk, 56-ig, vagy tán azon túl is. A besúgókkal megerősített rendőrség brutálisan sunyi terrorja a közterületeken, a jezsuita túlsúlyú katolikus egyház pedig a polgárok fejében igyekezett rendet tartani, mindkettő igen hatékonyan. Az elfojtások azonban a diktátor halálával vulkanikusan szakadtak fel, hagyománytisztelő polgárok szavaival úgy is fogalmazhatnánk: elszabadult a pokol. Ez a pokol azonban Almodóvar és társai számára mennyország volt, de legalábbis az élet egy másfajta típusú élvezetének a paradicsoma. Almodóvar az élharcosa azóta is a homoszexualitás, a meleg párkapcsolatok széleskörű elfogadtatásának, a kokain legalizációjáról már letett, de filmjei a mai napig kiáltványok a nemi, vallási és szexuális sokszínűség védelmében. Kemény harc ez liberálisabb hagyományú országokban is, nemhogy a konzervatív és katolikus Spanyolországban.

Ezek figyelembevételével talán meglepő, hogy Pedro Almodóvar sikeres filmrendező, szerte a világon díjak tucatjait nyerte el, beleértve az Oscart is, de hazájában is, éppen e cikk témájául szolgáló 1986-ban készült A vágy törvénye című alkotással egyenesen a spanyol kultúra éllovasává lépett elő. Pedig a többi, szinte kivétel nélkül kultikussá vált Almodóvar-filmhez hasonlóan ez se egyszerű darab. Pablo, a rendező alteregójaként sikeres filmrendező, masszív kokainista, az alkoholt se veti meg, és fiatal fiúkból is kedvére válogathat. Testvére, Tina, Tinonak született, csak átoperáltatta magát, most tobzódik vadonatúj nőiességében. Velük él Pablo isten tudja honnan szerzett tinilánya, aki a szadomazo-képregények világába mélyed el legszívesebben, az ő nem szokványos családjukba repül bele Antonio, és fordít fel mindent fenekestül. Kokettál Pabloval, majd némi vonakodás után el is csábítja őt, majd szakítanak. Féltékenységében Antonio megöli Pablo fő rajongóját, Juant, majd elcsábítja a férfiből nővé vált Tinát, miközben a dolgok után száguldó Pablo a kórházi ágyon fekszik csontját törve.

Így ezt olvasva borzalmas szappanoperának tűnhet ez a film, ám Almodóvar tehetségének köszönhetően nem lesz az. Melodrámának melodráma, de azt tudja mindenki, aki látott már Almodóvar-filmet, a rendező különösképpen vonzódik e műfajhoz. A latin temperamentum amúgy is eléggé hajlamos a melodrámára, ezt azonban Almodóvar megfejeli még jó adag frivol humorral, meghökkentő nézőpontok alkalmazásával, hiteles történetmeséléssel. Ez a viszonylag korai mű az egyik legjobb az eddigi Almodovar-filmek közül. Mintaszerű és példamutató az a szenvtelen precizitás, ahogyan ábrázolja két férfi párkapcsolatát, mentesen a kétértelmű célzások buktatóitól, mentesen túlzásoktól és karikírozástól. Ritkán látni a filmvásznon ennyire természetesen viselkedő meleg párokat, és ritkán látni ennyire magától adódó egyszerűséggel ábrázolni őket. Semmi paradicsommadárkodás, semmi ripacskodás. Semmi közhely. Pedig valószínűleg tetemes mennyiségű önéletrajzi vonatkozása lehet a filmnek, de aki ilyen távolságtartással, mégis mély emberséggel és bölcsességgel tud saját magára, a saját világára tekinteni, az csak nagy művész lehet.

Filmben Antonio szerepében a fiatal Antonio Banderast láthatjuk, akinek játékát legtalálóbban maga a rendező, Pedro Almodóvar jellemezte: ösztönös, mint egy vadállat. Ez a kijelentés azonban érvényes az egész filmre is.

Abban nyilván mindenki egyetért, hogy “a” Szőke megkerülhetetlen jelenség a kortárs magyar filméletben. Természetesen, nem termetes mérete miatti e fenti jelző, inkább tagadhatatlan egyéni humorát, sajátos “történet-mesélőkéjét”, egyedi hangulatú filmjeit gondolom megkerülhetetlennek, ha az utóbbi tizenöt évben magyar filmről beszélünk.

A rendszerváltás táján jelentkezett először egy addig ismeretlen szentesi fiatalember sajátos humorú filmjeivel, amelyeket barátaival készített a Szentes környéki tanyákon, a Tisza partján és más egzotikus helyszíneken, filléres, szuper 8-as technikával. Elementáris humorú, de ártatlan tündérmesék voltak ezek, amelyek azonban rendre valami apró-cseprő ügyek körül zajlottak, ezek az ügyek azonban csak ürügyül szolgáltak Szőkének és a többieknek a marháskodásra. Ezeken a filmeken aztán jót mulatott az ország art-filmklubokba járó része, Szőkéből és állandó társából, “a” Badárból országos sztár lett. Elismerte őket a filmszakma, de ha mindenki nem is rohant hátbaveregetni őket, Szomjas György alkotótársul választotta és főszereppel kínálta meg Szőkét a Roncsfilmben, a Svédországból hazatérő legendás filmes, Herskó János pedig női(!) szerepet vállalt a Kisvakond című filmben. Állandó szereplői különböző alternatív művészeti fesztiváloknak, a Mediawave-tól a Művészetek Völgyéig. Fesztiváldíjak, Balázs Béla-díj. Aztán betört a piacgazdaság, fontos lett a jegybevétel, a nézettség, és a kicsi, de lelkes rajongótábor nem tudta felvenni a versenyt a félrelépő miniszterre, vagy a modern Hyppolitra vágyakozó tömegekkel, Szőke egyre kevesebb filmkészítési lehetőséghez jutott. Színházi kísérletek, masszőrtanfolyamok közbe azért be-becsúszott egy-egy Szőke-opus, ezek azonban nem vetettek különösebb hullámokat a magyar film akkori állóvizében. Így jutott el Szőke András M.R.C. (Magyar Rendezők Céhe, vagy éppen MufuRC?) életművének jelenlegi utolsó, tizenegyedik filmjéhez, a Zsigulihoz.

A Zsiguliban nincsen Zsiguli, mármint a szovjet gépkocsi-ipar fellegvárában, a Togliatti-művekben készült Lada típusú gépjármű, ezt azonban a Szőke-filmekhez szokott nézők nyilván könnyedén tudomásul veszik. A hajdani KGST gépipara azonban képviseltetve van, egy MZ (ejtsd: emcett) motorkerékpárral, valamint egy Verhovina segédmotoros biciklivel. És van ezeken kívül még jónéhány más furcsa tárgy is, de ismeretes Szőke vonzódása a furcsa tárgyakhoz. A Zsiguli részben folytatja a korábbi Szőke-filmek sajátos hangvételét, egy bűnügy reprodukálása a téma, Szőke Üveges professzorként narrál, Badár rendőr, néha roma maffiózó, feltűnnek a régi haverok is, a Boka, a Gazdag, meg a többiek, és vannak újak, de ők profi színészek. Szarvas József, Györgyi Anna, Gáspár Sándor fel tudják venni Szőke ritmusát, bár humorát nem értik. Amit Szőke meg a Badár zsigerből, faarccal művel, azt ők nagy színészi rutinnal mímelik, jobb híján vaskos bohócmutatványokkal, tortacsatával, grimaszokkal és fintorokkal pótolják. Igyekezetük dicséretes. Feltűnik a filmben egy csomó híres ember, Fábrytól Jakupcseken keresztül Hajósig a showműsorok világából, Demjén Rózsi és Somló a popzenéből, Kokó a bokszból. Szerepeltetésük marketingszempontból indokolt, dramaturgiailag már kevésbé, az, hogy tisztán barátilag támogatták a filmet, “jelenlétükkel emelték az est fényét”, pedig megható.

E sok igyekezet és jóakarat ellenére Szőke Andrásnak sikerült egy tökugyanolyan filmet elkészítenie, mint ez előtt tíz alkalommal már sikerült. Hogy most először forgatott 35 mm-es, profi technikával, profi színészekkel, és profi körülményekkel? Ennek ő nyilván örül, ám a film azonban éppen azt vesztette el ezzel, amik a Szőke-filmekben szerethető volt. Elvesztette a régi “barkács”-filmek technikai hiányosságait valódi és frenetikus ötletekkel pótoló báját, elvesztette a lendületét, elvesztette originalitását. Szőke lehajolva, közelről beszél a kamerába, de csak önmagát ismételgeti. A nézők figyelmének megragadására tett erőfeszítés tiszteletreméltó ugyan, ám ezt a műfajt csak szertelen lazasággal szabad művelni, nem pedig görcsös akarással, igyekezettel. Mert ez így pállott gatyaszag.

A magyar filmművészetben mindig voltak legendás, sokat emlegetett pedagógusok, akik nevét hálás tanítványaik egy-egy díj elnyerésekor, egy nagy siker learatásakor sohasem mulasztottak el tiszteletteljesen és köszönettel megemlíteni. Illés György operatőrtanítványai szerte a világon hirdetik a magyar operatőriskola hírnevét, de a rendezők, színészek egy interjúban sem mulasztják el megemlíteni: nagy szerencsém volt, hiszen a Várkonyi-osztályba járhattam; nem tartanék itt, ha nem a Herskó-osztályba jártam volna? Mára már bizonyos, Illés, Várkonyi és Herskó mellett legendás osztályként aposztrofálják a Simó-osztályt is. Amit a nemrégiben tragikus hirtelenséggel eltávozott Simó Sándor a lelkes és tehetséges fiatal rendezőkből álló osztályával véghezvitt, az az ország határain kívül is példamutató. Felnevelt egy markáns stílusjegyekkel körülhatárolható, de mégis egyenként egyéni nyelvet beszélő filmes generációt, sőt mi több, e generáció tagjait hozzá is segítette az első rendezői debütáláshoz. Nagyon nagy szó ez a rendszerváltozás utáni kusza gazdasági helyzetben, mikor régebben végzett rendezői osztályok végzettjei állnak még bemutatkozó nagyjátékfilm nélkül, többen pedig a pálya elhagyására kényszerültek.

A Simó-osztály egyetlen lánytagja is bemutatkozik immár, méghozzá rögtön egy koprodukciós filmmel: a Csoda Krakkóban az 1973-as születésű Groó Diana első nagyjátékfilmje, amelyet lengyel részről nem kisebb személyiség támogatott producerként, mint Krzysztof Zanussi. Fiatal, filmkészítési lehetőséghez jutó rendezők sokszor esnek abba a hibába, hogy az első, sok esetben még a második filmbe is bele akarnak zsúfolni mindent, ami az addig eltelt húsz-harminc évben a fejükben képződött. Így szembesülhet gyakran a néző a sok világmegváltó igényű, ám gyakorlatilag egy hatalmas lila felhőben úszó, fellengzős mozgóképes katyvaszokkal. Simó talán legnagyobb varázslata az volt, hogy el tudta hitetni tanítványaival, nem kell megváltani a világot rögtön, nem kell mindent belezsúfolni az első filmbe. Meséljenek inkább el egy egyszerű történetet, ha lehet, akkor személyes ihletettségűt, mert abban van a legkisebb esélye a hazugságnak. Így bemutatkozásuk egyszerre lesz hiteles, közérthető és amint látjuk is, sikeres.

Groó Diana is ezt az egyenes, allűröktől mentes, egyszerű és tiszta filmezést műveli. Filmjének címe talán nem véletlenül hajaz Vittorio de Sica több mint ötvenéves Csoda Milánóban című filmjére. A Csoda Krakkóban elbeszélésmódja, s talán struktúrája is, mint a nagy olasz neorealista mesternél, az egyszerű, szinte mindennapi történetet át meg átszövi valami hajszálvékony tündéri meseszerűség. Abban semmi rendkívüli nincs, ha egy fiatal, csinos diáklány egy idegen városban összegabalyodik egy helyi fiúval, röpke szerelem, majd a kulturális különbözőségek, távolság, miegymás?stb. De Groó Diana filmjében ez csak a váz, amely köré kibomlik egy szinte valószerűtlen mese, amely eredete valahol nagyon régen, a misztikus haszíd zsidó hagyományokban rejlik. Ez a mese egyrészt szól egy csodatévő rabbiról, aki embereket tud feltámasztani poraikból, másrészt szól Eszter (Bíró Eszter) és a lengyel Pjotr (Macziej Adamczyk) sorsának közösségéről, ami a szerencsétlen kezdés után az Ezüstkorona című csodatévő könyvnek köszönhetően, szinte mesebeli véget ér.

Kiváló ötlet a régi zsidó pörgettyűs szerencsejáték, a trenderli alkalmazása, mint történetszervező elem. Habár a háttérben meghúzódó miszticizmus, és a trenderli pörgésének sorsszerűsége szinte csábítana a divatos digitális speciális effektek bevetésére, Kardos Sándor operatőr jó ízléssel kivitelezett, rejtelmes világítással inkább az egyébként is mesés hangulatú krakkói utcákra, házakra, valamint a nézők fantáziájára bízza a film sajátos hangulatának megteremtését. Fátylat libbent, sugall, sejtet, árnyal. Képei egyszerre idézik I. B. Singer novelláinak és Chagall festményeinek hangulatát ebben a biztató rendezői életpályát ígérő tiszta, szép, nőies filmben.

A Sundance fesztiválon, a független filmkészítők legnagyobb seregszemléjén, 2004-ben ismét egy horrorisztikus elemekkel operáló pszicho-thriller, a Nyílt tengeren keltette a legnagyobb feltűnést. Anyagi szempontból érthető a független, tehát nagy megastúdiókhoz (még) nem tartozó filmesek vonzódása e műfajhoz, hiszen kellő ügyességgel, kreativitással és szinte elenyésző befektetéssel figyelemfelkeltésre kiváló thrillereket lehet forgatni. E műfaj témája, tárgya a rettegés, rettegni pedig lehet akár egy szekrénybe bezárva is, ami pedig nem kerül sokba. Nem kell sok szereplő, aki mégis, az is jobb, ha nem ismert, hiszen pl. Julia Robertsről már senki sem fogja elhinni, hogy szerepe szerint esetleg valóban retteg a filmvásznon, nemúgy egy ismeretlen arcról, aki akár melletted is ülhetne éppen. Jelszó a néző bevonása a játékba: Veled is megtörténhet! Ez egy e tárgyban készült kitűnő belga alkotás címe is egyben, látható volt még a 90-es években az egyik Titanic fesztiválon nálunk is, de gondolhatunk a Blairwitch Projektre is, amely közelebbi “élmény” talán, vagy Vincenzo Natali két műve, a Kocka és a Semmi sem a gigantomán és méregdrága díszletekről és a többezres statisztériáról ismert és kedvelt.

A félmillió dolláros (tehát nevetséges) költségvetéssel készült Nyílt tengeren című filmben semmi fölös faxni nincs. Két főszereplő, az eleddig viszonylag ismeretlen Blanchard Ryan (Susan) és Daniel Travis (Daniel), egy víz alatt és a víz felszínén is dolgozó operatőr, meg a stáb többi tagja, az írótól a produceren át a rendezőig. Ezeket a feladatokat a Chris Kentis-Laura Lau házaspár vállalta magára. Nem kis teljesítmény ez, nem igen hiszem, hogy van még a filmtörténetben hasonlóan “mikro” stábbal készült nagyjátékfilm. Persze, a frász belénk passzírozásához, vagyis a cél eléréséhez, ennyi is elég lehet.

Kitűnő a film indítása. Lágyan ringató a karibi zene, pálmafák, fehér homok, koktélhegyek. Egy fiatal pár, szemmel láthatóan yuppiek, karrierhajszoló munkamániás tankok, úgy döntenek két hét kikapcsolódás elég a párkapcsolatnak és a regenerálódásnak egyaránt. Irány Horány, vagyis az egzotikus álomvilág, búvárszafari, dizsi, napfény! Édes pillanatképek az álomvilág mindennapjaiból. Orchideák, kaméleon vigyorog minden fán, a búvárvezető pedig legyint: – Eh, nincsenek itt cápák, de ha mégis, nem támadnak emberre! Persze, hogy nem. Elindul a kis csapat a búvártúrára, kissé fokozódik az izgalom, az egyik agresszív, szemmel láthatóan kolléga, természetesen otthon hagyja a búvárszemüvegét, pótlás nincs, cirkusz van. A tenger alatt azonban minden csodálatos, feledtet mindent, azt is, hogy Susannak és Danielnek nincs is egymás számára mondanivalója. Aztán letelik az idő, fel kell merülni, de a hajó sehol, ottfelejtették őket a nyílt tengeren… Itt kezdődik a film komoly része. Két agyoncivilizált turista a vad és végtelen természetben. Nem történhet semmi baj, nyugtatják egymást, jönnek és megtalálnak. Megjelennek az első, ekkor még csak kíváncsi cápák. Csípős csápú medúzák. Barrakudák. Az állandó ringatózástól a rosszullét. Hányás. Közben sok mérföldre, a parton zajlik a vidám élet, senkinek sem hiányzik a két nyaraló. Épp olyanok, mint az összes többi. A rettegés fokozatosan nő a Susanban és Danielben, a nézők is egyre nyugtalanabbul fészkelődnek a székekben. Ez így megy tovább a cseppet sem megnyugtató végkifejletig, ami után csak meredünk magunk elé, mint akit különösebb indok nélkül nyomtak fejbe. Persze, túl sokan nyaralnak tengerparton?

Olyan ez a mozi, mint amikor valakit egy álmosan meleg nyári délután elkezdenek lágyan ringatni egy hintaágyban, majd erősebben, még erősebben, még erősebben, majd egyszer csak! Aztán landolunk a flaszteron, ha nem szálltunk már ki idejekorán. Abban az esetben csak unottan szemlélhetjük a két ostobát, hogyan falják fel őket a cápák, gondolván, velünk ez nem eshet meg. Ennek ellenére a Nyílt tengeren unikális élmény lehet a “nem kiszállóknak”, figyelemfelkeltő ökológiai propagandafilmként inkább, könnyeden szórakoztató, ijesztgetős moziként kevésbé.