asanisimasa

Miközben nálunk parttalan vita folyik arról, hogy tömegfilm és/vagy művészfilm, az egykori déli szomszédunk helyén keletkezett államokban meglehetősen mostoha körülmények között húzós kis filmek készülnek. Mint például ez a Balkán-kán. Gondolom nem sokan hallottak a macedón filmművészetről, bevallom én se sokat. A Balkán-kán pedig macedón film, igaz olasz és angol koprodukcióban készült, amely nemzetek filmgyártása viszont már komoly garasokat tette le nagy számban az asztalra, és a rendező-forgatókönyvíró Darko Mitrevski is nyilván nem otthon tanulta a szakmát.

Aleksandar Popovskival közösen rendezett Goodbye, 20th Century (1998) volt rendezői bemutatkozása, amely a mérsékelt kritikai fogadtatást figyelmen kívül hagyva, jelöltek a legjobb külföldi film Oscarjára. A sajátos látásmódú film akkor nem került be a szűkebb körbe, ebben valószínűleg közrejátszhatott a furcsa, szürreális szűrőn keresztül láttatott markáns, nyugati szemmel nézve talán túlzottan vad balkáni világa. A Balkán-kán című új filmjében Mitrevski ezt fejlesztette tovább, a macedón kultuszminisztérium hathatós anyagi, valamint az olasz és az angol partner látható szakmai segítségével. A film műfaját jobb híján fekete-komédiaként lehetne megjelölni, ha ez a címke nem az Addams Familyt, vagy más hasonló bohóságokat juttatná az eszünkbe. A Balkán-kán inkább egyfajta sajátos keveréke a spagettiwesterneknek és ezekkel szervesen együtt a Desperado- és Ponyvaregény-féle “majdnem” paródiáknak, a Keresztapa-trilógiának és más maffia-filmeknek, valamint közelebbről Dusan Makavejev Montenegrójának és Emir Kusturica teljes életművének. Ez volt eddig a komédia, a fekete pedig az, ami át és átszövi a filmet, a jelenkor Balkánjának szövevényes és kibogozhatatlan politikai, vallási és etnikai viszonyrendszere. Szerbek és horvátok, montenegróiak és bosnyákok, albánok és macedónok, románok és bulgárok. Görög-katolikusok és pravoszlávok, római katolikusok és muszlimok, kommunisták, posztkommunisták, vadkapitalisták, hadurak és maffiózók. Emlékszünk a Macskajaj cigányvajdájára, akinek nyakában a hatalmas feszület mellett ott lógott a félhold és a Dávid-csillag is. Fő a biztonság, ne mondják rám, hogy én ezekhez vagy azokhoz húzok!

A Balkán-kán is éppen erről a vég nélküli polgárháborúba süllyedt, volt Jugoszlávia területére született kisemberről szól, aki semmi mást nem akar, csak túlélni ezt az egészet. Persze, a feje felett dúló harcok őt is megkeményítették, kis stiklikből kényszerül fenntartania magát. A háborúsdi helyett inkább csak a természetfilmeket nézi a tévében, a sorozás elől a bolgár tengerpartra menekül, de közben anyósa jobblétre szenderül. Frissen vásárolt szőnyegbe tekerve szállítják oda, ahol eltemethetik, ám közben a szőnyeget anyósostul ellopják. Ekkor lép a képbe az idegenbe szakadt vértestvér, aki Caligula rendszámú szakadt Forddal közlekedik, és Sandokános pólót hord kígyóbőr nadrággal és sarkantyús veszkócsizmával. A két testvér a szőnyeg (és az anyós) utáni hajszában megküzd bolgár kábítószercsempészekkel, bosnyák és horvát szomszédokkal, akik egymás hosszútávú lövöldözésére rendezkedtek be, a szerb nagypolitikába merülő hadúrral hogy aztán szembetalálkozzanak mind körül a legveszélyesebbel, az albán Sefket Ramadanival. E név úgy húzódik végig e filmen, mint annak idején egy másikon Kaiser Sőze neve, emlékeznek, ugye? Ő ugyan magyar volt, de látni fogják, ismerősek lesznek ezek a pofák is ebben a filmben. S miközben nézik, olykor a térdüket fogják csapkodni hahotázásukban, olykor meg bambán merednek a filmvászonra, felfogva, hogy ez már nem is komédia, hanem valami más. Valami más, ami már döbbenetesen hasonlít a valóságra. Igaz, annak csak karikaturisztikus rajzolata, de ez nem azt jelenti, hogy megmásítja azt, hanem éppen ellenkezőleg. Jellemző és fontos vonásait felnagyítva, kiemelve hangsúlyozza annak visszásságait, csúfságait, a mi okulásunkra. De megmutatja szépségeit is, nem kis örömünkre.

Sydney Pollack egy azok közül a még élő igazi, valódi és eredeti “bölények” közül, akik annak idején megteremtették azt a Hollywoodot, amit ma ismerünk. Pollack sok-sok nagyszabású, nagy közönségsikert és szakmai elismeréseket hozó filmmel örvendeztette meg a világ filmrajongóit, A lovakat lelövik, ugye? maratoni táncversenye, A keselyű három napja leleplező ereje, fojtó légköre, a Távol Afrikától szélesvásznú romantikája, megannyi pillanatai a mozgóképes kultúrának, amelyekre még az is emlékszik, aki ezt letagadja. A Távol Afrikától című grandiózus filmmel két Oscart is sikerült elnyernie, méghozzá a két legrangosabbat: a legjobb filmért és a legjobb rendezőnek járót. Itt akár abba is lehetne hagynia a filmezést, ám Pollack tovább folytatja jó mesteremberként.

Valóban mestere a szakmának, ezt még azok a finnyás kritikusok is elismerik, akik a hatásvadászó könnyes szentimentalizmussal vádolják, olcsó giccsgyárosként aposztrofálva őt. Való igaz, filmjei nem ásnak olyan szellemi mélységekbe, mint némely európai kolléga ajnározott, egyben nehezen fogyasztható alkotása, ő maga viszont sohasem tartotta magát művésznek. Mint ahogy Amerikában általában a filmkészítést nem művészetnek, hanem mesterségnek nevezik, részeként az arrafelé mindenható showbusiness-nek. Művelői pedig nem felkent váteszek, nem is úttörő felfedezők, hanem jobb-rosszabb mesterei egy szakmának. Nincs is odaát szinte egyetlen producer sem, aki valamilyen homályos, de világmegváltó igénnyel készült scriptre, forgatókönyvre akár egyetlen dollárt is adna.

A 71 éves Sydney Pollack viszont kap pénzt, legújabb filmjében a hatalmas sikerű Távol Afrikától után majd’ 20 évvel ismét Afrika-közeli témát ragad meg. Ám ez alkalommal ne várjunk édes-bús, 100-as papírzsebkendő-csomagot igénylő alkotást, A tolmács Pollack specialitásainak másik, inkább feszültséggel teli, izgalmas vonulatába tartozik, amelyikbe a Watergate-botrány és Nixon elnök lemondása körüli találgatásokkal foglalkozó A keselyű három napja is, többek között. Ez is olyan titkosügynökös-merényletes-politikusos.

Bár az Afrikás filmhez hasonlóan ez alkalommal is két fajsúlyos színészegyéniség viszi a filmet. Akkor Meryl Streep és Robert Redford, most Nicole Kidman és Sean Penn. Lehet őket hasonlítgatni, bár ennek nem túl sok értelme van, hiszen az egyik romantikus film, a másik pedig krimi, a szereplőknek egyszerűen mást kell játszaniuk. Kidman kiváló és profi színésznő, tökéletesen formálja meg a tolmácsnő figuráját, bár sokszor juthat eszünkbe az egyik minapi riportműsor a tévéből, ahonnan megtudhattuk azt is, hogy Kidman évente rengeteg-millió forintnyi dollárt költ fodrászra. Lányok, hölgyek, asszonyok! Nem kell ennyi pénzt költeni fodrászra! A szélfútta frizura eléréséhez elég kimenni a Duna-partra! De félre a tréfát (és a távkapcsolót). Ahogy a törékeny szemüveges tolmácsnőből előbújik élettörténete, az szép. Látjuk, nem kell elmesélni.

Sean Penn a Robert De Niro-utat járja színészetében, konzekvensen. Ha csak játszik, néha odateszi magát keményen, hogy csak szikrázik a vászon, néha elég néhány erőteljes vonás felskiccelése, és kész is a figura. E filmben az utóbbi történt, többször megcsodálhatjuk azt az enyhén alulról felfelé tekintő kisfiús, ártatlan félmosolyt, amely valószínűleg sármos, a hölgyek nyilván erre egyetértve bólogatnak, a kemény, kiábrándult, cinikus titkosügynök többi jellemvonását pedig képzeljük hozzá. Ám Penn-nek elhisszük ezt és odaképzeljük azt, ami nincs is. Tudjuk, hogy lenne, ha akarná.

Pollack rendezői munkáját tekintve semmi speciálisat, csak őrá jellemzőt nem csinál, ám valóban és a szó szoros értelmében mestere a szakmának. A jelenetek olyan hosszúak és egy másodperccel sem rövidebbek vagy hosszabbak, mint kell, olyan ritmusban épül fel a történet, amilyenben kell, a feszültség is egyenletesen nő, a végkifejlet is eléggé váratlan. Ez nem kevés, sőt elég. Ennél többre csak a zseni képes, de mint tudjuk, őt meg nehéz megérteni. Asanisimasa: 7/10

Elektra figurája egy a mostanában mozivászonra kerülő hajdani képregényhősök közül. E tendencia kulminálásában szerepe egyrészt annak van, hogy a legendás képregény-kiadó, a Marvel Comics beszállt a filmgyártásba, másrészt pedig, hogy a misztikus fantasy-történetek megfelelő minőségű filmre viteléhez elengedhetetlenül szükséges speciális effektek (hollywoodi mércével) megfizethető árúvá és gyakorlatilag tökéletes illúziót keltővé váltak. Emellett Amerikában (is) mindig kultusz övezte a képregényeket, az egy főre eső gigahősök száma pedig sosem érte el a jóllakottság mértékét, ergo, hősökből sosem elég.

A piros bőrbe öltözött, speciális késeit ördögi ügyességgel forgató csinos, ám bérgyilkos hölgy korábban feltűnt már egy korábbi képregény-mozi, a Daredevil – A fenegyerek mellékszereplőjeként, de ezen nem kell csodálkozni, hiszen annak gyártásában is a Marvel Comics működött közre. Amúgy pedig comicsos körökben közismert tény, hogy különböző figurák át-átjárnak egymás történeteibe, mintegy lazán összekapcsolva a különálló történeteket, egyben egyfajta összefüggő fantasy-világot hozva létre. Ennek eredménye egyrészt, hogy comicsfogyasztó gyerkőcök elméjében szerepel egy a valóditól, sőt esetleg a számítógépes játékok virtual reality-jétől is teljesen elkülönülő fantasy-univerzum is, városokkal, tájakkal, benne lakó természetfeletti és természetes tulajdonságokkal bíró szereplőkkel. Mindamellett ügyes marketingfogás is, hiszen ha belefutunk egy történetbe, ahol mellékszereplőként megismertünk egy számunkra szimpatikus figurát, meg fogjuk venni azt a füzetet is, amelynek ő a főszereplője. És ugyanez érvényes a mozira is.

Nos, az Elektra alkotói igyekeztek hősnőjüket felruházni mindennel, ami érdekessé teheti őt ezen elképesztő szuperhős-áradatban, több-kevesebb sikerrel. Elektra (Jennifer Garner akrobatikus alakításában) kevésbé szexi, mint pl. a Macskanő, de szemre, egy laikus számára ügyesebben alkalmazza a távolkeleti összharcművészet fogalmi és gyakorlati készletét. E műfajban kötelező ázsiai misztikum itt a szokásosnál is nagyobb mennyiségben, és mi tagadás, kissé káoszban van jelen. Annyi itt a természetfeletti erő, a fizika törvényeinek ellentmondó akciójelenet, hogy már talán sok is, majdnem nagyobb a feszültség a film csendesebb pillanataiban látható békés tájban, mint egy kardsuhogtatós fejlecsapásban. Mintha az alkotók nem ismerték volna a mértéket, pedig ha valami, akkor a távolkeleti kultúrkör és gondolatvilág szól éppen a mértékletesség mindenhatóságáról. A kevesebb mindig több mint a sok. A Penn-Zicherman-Metzner forgatókönyvíró csapat érezhetően nagyobb energiát fordított a minél elképesztőbb emberfeletti tulajdonságokkal bíró fő- és mellékszereplők kitalálására és képességiek minél látványosabb és érdekesebb filmvászonra alkalmazására, mint a történetmesélés érdekfeszítőbbé tételére. Ennek eredménye lett ez a valóban látványos, de e képi zuhatagban kissé öncélúra sikeredett, szimpla, olykor már megmosolyognivaló dramaturgiai fogásokkal operáló képregény-adaptáció.

Szinte az összes ógörög szerző által megénekelt Elektra-mítoszhoz nem sok köze van e bőrruhás és késes hölgynek, talán a végig sugallt bosszú motívuma, de az eredeti Elektra nem ölt, képtelen volt galád anyja megölésére, e tett végrehajtása testvérére, Oresztészre várt, s amikor az megtette, Elektra táncra kerekedett, de a táncba belehalt. E film Elektrája nem vár a bosszúra, hanem öl. Pénzért, hidegvérrel, megbízásra. Miként a normális világban, mondjuk üzletet köt valaki. Ez az Elektra mégcsak nem is táncol, legfeljebb ha a karaterúgásokat vesszük táncnak, de abba sem ő hal bele, hanem jobbára az, aki kapja. Szóval, nem tudom… Viszont Goran “Kovács doktor” Visnjic, a férfi, akit Elektrának meg kell menteni, úgy tűnik, végleg befutott hollywoodi sztár lett. Goran onnan nézve a “mi fiunk” is lehetne akár, tehát örüljünk! Legközelebb talán már Kamarás Iván is jöhet. Például.

Kevés kiaknázatlanabb téma van a filmtörténetben, mint a kibontakozó szerelem béklyóiba gabalyodott fiatalok édesbús története. Tulajdonképpen mindent elmondtak már több ezerszer erről a problémahalmazról, vica és verza is, sok újdonságot, a dolog természetéből fakadóan is, nemigen lehet hozzátenni. Viszont nagyot bukni sem lehet vele, hiszen, főleg manapság, a mozilátogatók túlnyomó része éppen az életkorilag érintett korosztályba tartozik, és hát ugye, egy újszülöttnek minden vicc új. Kezdeti csetléseit, botlásait, hatalmas csalódásainak miértjét, elsöprő boldogságainak hogyanját mindenki szereti újra és újra átélni, ezért nagy biztonsággal megjósolható a szerény, de tisztességes, de főleg biztos bevétel az ilyen filmre áldozó producerek bankszámláján.

A filmalkotók jelentős része maga is átesett-átesésben van eme dolgon, így alkattól és igényektől függően, viszonylag őszintén tud a témához nyúlni, mint ahogy a mi új, fiatal rendezőgenerációnknak is javallotta azt Simó Sándor. Ha őszinte a mű, akkor lehetnek hibái, el fogják nézni azokat, mert az őszinteség lefegyverző. Nos, Matt Cooper bevágta a leckét, első filmjében tutira ment.

Az ellenkező nem… egy pár története, ezzel nem árulok el nagy titkot. Drew és Julia az egyetem elvégzése előtt nem sokkal találkoztak, kirobban a nagy szerelem, a mindent elsöprő típusú. Diploma megszerzése után Los Angelesbe költöznek, ahol kezdetben ramaty kégli, munkanélküliség stb., stb, várja őket, de lassan-lassan egyenesbe jönnek. Aztán szétmennek. Már ahogy ez lenni szokott. Karrier vagy gyerek. Fú, akkor nekem ezzel a nővel kell most már végig? – pasi-részről, Gyereket szeretnék, de ő nem akarja… – csaj-részről. Barátok segítenek, főnökök karriert akasztanak, oldalági pasasok bekavarnak. Aztán minden jó, ha jó a vége. Közben számtalan mulatságos, vagy csak annak szánt epizód, az ötletesen megírt mellékfigurák, mint a nyegle filmsztár, vagy a meleg, de rém rideg, csavaros észjárású nagymenő ügyvéd figurája színesítik a történetet. Martin Henderson Drew szerepében sármos és jóképű, Piper Perabo (Julia) pedig tagadhatatlanul a legerotikusabb ajkakkal rendelkezik ma a filmvásznon. Angelina Jolie veri csak e tekintetben talán, de ő más típus. Piper Perabo inkább Jennifer Lopez típusa, csak a még hamvasabból… De míg Lopez nyilvánvalóan jobb énekesnő nála és Jolie is jobb színésznő, addig Perabo kisasszony jobbára csak a tévésorozatokból ismert “odanézek-szemöldököt felhúzok”-színjátszást műveli. Ez nem rossz, ebbe a filmbe éppen elég. Ha valamiféle Julia Roberts-szerű érzelmi vulkánt játszana, úgy lógna ki a filmből, mint az a bizonyos lóláb máshonnan. Visszafogott és természetes. Átlagos. Ezzel együtt, minden bája és szexis fenék risszantása ellenére is, unalmasacska. De, hangsúlyozom, ennek kell lennie. Átlagos történet, átlagos emberekről, átlagos embereknek.

Nem is tudok hirtelenjében mozifilmes párhuzamot említeni, pedig, mint említettem, sok ilyen létezik, de valószínűleg azok hatásmechanizmusa is épp ilyen visszafogott. Párhuzamot a televízióban lelek inkább, mégpedig a tévésorozatokban. No, persze nem az agyonszapult latin tévéregényekre gondolok most, inkább a hatalmas sikert aratott Jó barátok című sorozatra, vagy a Melrose Place-re még inkább, esetleg a Szex és New Yorkra, bár ez utóbbi azért már egy fokkal a markánsabb vonulatba tartozik. Mind ritmusában, mind hangvételében, mind a felvetett problémák ábrázolásának mélységében e sorozatokra hajaz ez a film is, a benne felvázolt karakterek akár e sorozatokban is felbukkanhatnának, és ugyanígy viszont is. Tagadhatatlan, sokan nézték e sorozatokat a tévé előtt, ezen tömegek valószínűleg ott fognak sorakozni a mozipénztárak előtt is. De hogy aztán megöregedvén fognak-e emlékezni Drew és Julia szerelmére úgy, mint Rick Blaine és Ilsa Lund Laszlo kettősére emlékeznek generációk a Casablanca című régi-régi filmből, az már egy másik kérdés…

Egyik kedvenc vesszőparipámon, az elbaltázott címválasztáson sem tudok ez alkalommal lovagolni, hiszen a Kör frappáns és méltó címe egy horror-klasszikusnak. Kétértelmű, tehát kellő bizonytalanságra ad okot, ami egy horrorfilmnél elvárható és szükséges. Egyaránt utal az ominózus videofelvételen látható körre, meg másra is, amit nem árulok el, valamint a telefon csörgésére is, amikor ugye, a pokol szabadul el. (Az angolban a szó jelentése egyrészről kör, karika, sőt szorító, gyűrű, másrészről cseng, csendül, csenget… harangot húz, stb…) Figyeljünk tehát a hangokra!

És a körre is természetesen, amely ismét megjelenik a képernyőn, egyúttal a filmvásznon is. A képernyő most néhány száz mérfölddel odébb van, mint az első részben, ez a távolság azonban az égvilágon semmit nem jelent, hiszen Amerikában minden lakásban minimum három van belőle, és mivel mi egy horrorfilm második részére váltottunk jegyet, az sem meglepetés, hogy valami hasonló fog történni, mint az első részben. Vagy még annál is szörnyűbb… Nem cizellálom a történetet, az is sok, amit a marketingszempontból kötelező ajánlók feltárnak belőle, hiszen egy horrorban minden részlet fontos és akkor szól igazán nagyot, ha a meglepetés erejével következik be. Lényeg, hogy A kör kettőben Rachel fiával, Aidannel elhagyják Seattle városát, és egy csendes oregoni kisvárosba, Astoriába költöznek. Rachel alig áll munkába a kisváros helyi sajtóorgánumánál, egy gyilkosság történik a városban, a hulla arcán irtózatos az arckifejezés. Rachel tudja egyedül, mi történt…

Az eredeti történet Ringu címen megújította az eddig is nagy hagyományokkal rendelkező japán horrort, a Godzilla és a hozzá hasonló többi szörny végleg a gyerekjátékpolcokra került, a derék távol-keleti mozinézők attól fogva talán legjobban a mobiltelefonjuktól vagy éppen az elalvástól kezdtek el félni. Úgy tűnik ez a kis “freak” bejött nekik, mert a film kultusszá lett, a nyugati “Megagodzilla” (vagyis Hollywood) egyből ráharapott és elkészítette a maga változatát. Hála Gore Verbinski rendező tapasztalatának és a producerpáros (Walter F.Parkes-Laurie Macdonald) ízlésének a klón, ha lehet, még nagyobb siker lett. Hozzájuk méltó a második rész is, amit – de szép és főleg milyen gazdaságos!- az eredeti japán verzió rendezője, Hideo Nakata rendezett. Ugyanaz az idegszálakat a végtelenségig feszítő, hitchcocki úton járó feszültségnövelés, ugyanazok a dramaturgiailag pontos helyen megszólaló, idegborzoló hangok, mint az első rész(ek)ben. Csak éppen még egy szívlapáttal rápakolva.

Nakata sem erőlteti a vértől lucskos nézőborzasztást, pedig ezt a japánok, nyilván történelmileg, nagyon tudják, hangsúly a megfoghatatlanon, a leírhatatlanon, a misztikuson van, igaz, ez sem áll tőlük távol. Nem lehet véletlen, hogy a lélek útvesztőiben bolyongó, sőt olykor véglegesen eltévedő festők (Van Gogh, Caspar David Friedrich, Magritte, Munch, stb.) hatalmas kultusznak örvendenek a szigetországban, egyes képekért több tízmillió dollárt képesek fizetni dúsgazdag japánok. De a sintoizmus sem az a földhözragadt, gyakorlatias vallás, a zen-buddhizmusról nem is szólva. A Kör második részét is e tájakon barangolva lehet megfejteni, segítségnek mindig látható egy-egy album az említett festőktől, kellékként a tévé előtt.

Az bizonyos, hogy e film után olyan hétköznapi dolgok értékelődnek át, mint egy csepegő vízcsap, a langymeleg fürdővíz egyáltalán, a már emlegetett telefon, a tévézés, a nagy, szomorú szemű szarvasok, azok, amelyek a Télapó szánkóját is vontatják habos karácsonyi képeslapokon.

Nem természetfeletti szörnyektől félünk, kinevetjük Draculát, de még a zombikat is, a rettegés máshol van, mélyen a legbensőnkben, azt bármi előhozhatja onnan, akár a leghétköznapibb tárgy, esemény is. Mint egy másik horror-klasszikusban, Hitchcock Madarakjában, a rikoltozó sirályok, amelyek rendesen édes-bús romantikus történetekben repkednek kies tengerparti tájékokon. Miből lesz aztán a megveszekedett fenevad…

Így kell ezt. Csak semmi cicó, oda kell vágni határozottan, nem tisztelve senkit és semmit. Persze, Matt Stone és Trey Parker a South Parkkal meglehetősen feladták maguknak a labdát, amit leütni csak akkor lehet, ha nagyon magasra ugranak. Viszont könnyen megjátszható alibi-játékkal meg minek kísérletezni…

Nos, a fiúk oda is vágnak. Ez a film persze ízig-vérig amerikai, nem is születhetne meg ilyesmi egyetlen túlpörgött Amerikán kívüli, vagy akár földönkívüli agyban sem. Vagy ha megszületne, nem lenne hiteles, hiszen pályán kívülről bekiabálni elég súlytalan dolog, ugye. Emlékszünk, a South Park című rajzfilmsorozat, valamint hozadékaként a két mozifilm elsősorban az amerikai társadalom visszásságait karikírozta ki bő gyomortartalom-ürítéssel és egyéb emésztési végtermékekkel, persze nem esztétikai, jobban mondva anti-esztétikai, mint inkább hangulati aláfestő elemként. Mások szerint szimpla kreténséggel, lelkük rajta. Bizonyos körökben a siker kultusz tárgyává emelte a sorozatot, míg bizonyos körök egyenesen a Sátán rajzfilm-rendezői aspirációjáról beszéltek. Na ja. Gyanús is az, ami mindenkinek tetszik. Nem árt tisztán látni, erre sarkall Stone és Parker új filmje is.

Olvasatuk szerint a dolgok a következőképpen zajlanak a világban: először van ugye az Amerikai Egyesült Államok, másodszor vannak a nyugati világ jólétbe szenderült államai, ők nem lényegesek ez alkalommal, úgyis azt teszik, amit az USA diktál, harmadrészt van a Harmadik Világ, vagy a világ szegényebb, de legnépesebb harmada. Itt élnek a terroristák, akik megelégelve sorsuk sanyarú voltát, világuralomra törő zsebdiktátor hisztérikus visítozását prófétájuk szent szavainak vélve harcot hirdettek az ördögi ellenség, az USA ellen. Itt-ott robbantanak, ami azt eredményezi, hogy USA, mint a világ önjelölt rendőrsége mi tagadás, oktalan céltudatossággal, de hatékonyan rendet rak. Hogy ez mennyire van messze az igazságtól, azt mondja meg az, aki tudja mi az igazság…

A filmben az összes szereplő a szó szorosan vett, de az átvitt értelmében is felülről drótok segítségével mozgatott marionett-bábu. Bábuk a világrendőr szuperkommandó hatalmas üvegszemű marcona harcosai, bábu a “Terroristasztán” összes lakosa, és bábu a valóságban is szeretett vezető észak-koreai zsebdiktátor, Kim Dzsong Il is. De bábukból áll az amerikai Bush-ellenes tömörülés is, a világ legjobb színésze, Mr. Alec Baldwin vezetésével, hogy kapjanak ők (a globalizációellenes, öko-biodivatmajmoló, és más alternatív mozgalom jóllakott és unatkozó követői) is egyet. Azt hiszem a világ filmtörténetében először készült egész estés marionett-film, de ez mellékes. Bravúros a marionett-technika választása, hiszen a film témájához egyedülállóan kapcsolódó, gazdagon áthallásos közeget biztosít, a vélt-valós valóság és a film világa között. És bravúros a film kivitelezése is, hiszen az alkotók valószínűleg egy darab digitális effektet sem használtak, ami a mai korban minimum tisztelendő, ráadásul nem lebecsülendő mértékű sziszifuszi munkát sejtet.

Az pedig, hogy a film érzelmi és dramaturgiai csúcspontjában a főhős, a színészből lett világmegmentője (Reagan, majd Schwarzenegger!) sorstalanul áradó émelyítő zenére sugárban szabadul meg belső kétkedéseinek emésztése közben bekövetkezett alkoholizmusából fakadó gyomortartalmától, a South Park rajongóinak már várt esemény. Azok, akik az efféle sajátos humornak nem kedvelői, ekkor már úgyis elhagyták a termet. A film végén látható acélos stáblista alatt pedig a végig kitartó okosokban különös boldogságérzet keletkezhet, élnek még gondolkodó emberek a nem éppen erről az oldaláról ismert Amerikában is, akikben még lehet bízni. Azt a nyilatkozatot, amelyet a filmet rendező Parker tett, miszerint ez volt az utolsó filmjük, nem kell komolyan venni, hiszen ugyanezt mondta akkor, amikor a South Park nagyobb, hosszabb és vágatlanabb részét fejezték be. Úgyhogy, van remény!

Tímár Péter filmjeit könnyű felismerni. A mai napig nem tudja megtagadni trükkoperatőr múltját, filmjei tele vannak ötletes, és jobbára még sohasem látott látványelemekkel, képi blickfangokkal. Első általa rendezett filmje, az Egészséges erotika például úgy készült, hogy a jelenetekben a szereplők végig visszafelé mozogtak, mozgásuk rendesen levetítve így vált furcsán szaggatottá, komikussá. De későbbi filmjei is bővelkednek meglepő kamera-beállításokban, sajátos vágási technikákban, az objektív megközelítést tudatosan idézőjelbe tevő képi effektekben. De van egy másik jellemző tulajdonsága Tímárnak, ez pedig az erős szatirikus hajlam.

Új filmjében, amely végül is több variáció elvetése után a Le a fejjel! címmel kerül a mozikba, semmi sem változik az eleddig tőle megismertekhez képest. A filmen végigvonuló stroboszkópszerű effekt, amely egyfajta pillanatfelvételként megmerevíti a szereplők egy fontos pillanatát, jelenetek közti vágási pontként is szolgál. De vannak sajátos kamera-beállítások is szép számmal. A szatirikus megközelítési mód is a régi, ez alkalommal középkorba került a történet, amely gúnyos megállapításokat hivatott közölni velünk úgy általánosan is, történelmi kortól függetlenül.

A főszereplő, mint oly sokszor, most is a kisember. A király Főpohárnokának (Gálvölgyi János) sok a gondja. Egyik fia hóhériskolás lévén rendre családtagjain gyakorol, másik fia szintén életveszélyes, ő repülő szerkezetének tökéletesítésén dolgozik, nem sok sikerrel, de annál több sérüléssel. Lánya nemsokára tizennyolc, ám ha ez előtt elveszti szüzességét, nagyanyjának nyomába lép, aki boszorkány. Fel is került rá az erényöv, de a túlfűtött leányzó mindent elkövet ennek leszerelésére. A király (Bajor Imre) pozíciójára törő főpapja (Garas Dezső) álnok tanácsára Mátyás példájára álruhát öltve eltűnik, a Főpohárnok lovaggá ütése így tovább késik. Közben a dolgokat tovább súlyosbítja a médiasztár hóhér (Ganxta Döglégy Zoli) felbukkanása éppúgy, mint a boszorkányvircsaftból túlzott szerencsétlenkedései miatt kimaradt feleség (Hernádi Judit) fővesztéssel sújtható zugügyletei.

Talán nem túlzás kijelenteni, a főszereplő Hernádi-Bajor-Gálvölgyi “belsőhármast” a magyar lakosság nagyobbik része komikusként, vagy inkább tévéshow-szereplőként ismeri. Pedig színészek ők, csak nem sértődnek meg, ha azt mondom: eredeti szakmájuk szerint. Ez a fajta színjátszás, amit Tímár követelt tőlük, azonban talán számukra is ismeretlen. Az alakokat egyfajta groteszk szemlélettel kellett megközelíteniük, amelyet meg is oldottak, Bajort pedig egészen furcsa látni a tőle megszokott buffo szerepkörön kívül. Pedig talán érdemes lenne próbálkoznia mással többször, hiszen tud másmilyen is lenni. Féltem egy picit a rap- és médiasztár Ganxta Döglégy színészi debütálásától, filmbéli teljesítménye meglepetésszerűen hamvas, sallangmentes és fesztelen.

Tímár saját bevallása szerint szeme előtt példaként a legendás Monthy Python-féle Gyalog-galopp lebegett, ám a Le a fejjel közvetlen “rokona” mégis inkább a közelmúltban nagy sikert aratott Magyar vándor. A film egészének hangvétele, a benne szereplő hazai mérce szerinti “sztárparádé”, a humor hangvétele mind-mind ehhez a filmhez köti inkább, az angol Artúr-parafrázis innen legalább olyan messze van, mint Buda vára Camelottól, és nemcsak távolsági értelemben. Viszont a mienk.

A közönség valószínűleg fogja annyira szeretni ezt az alkotást is, éppúgy, mint a Magyar vándort is, Tímár Péter pedig továbbra is a magyar “Arccal a közönség felé” mozgalom úttörője marad, bár sokan emlékeznek vele kapcsolatban szívesebben az Egészséges erotikára. Érdekes, a közönség azt a filmet is szerette.
– Bizony, bizony…- simogat(hat)ja szakállát a producer, – a közönség útjai kifürkészhetetlenek.

Az irodalomkedvelőknek nem újság, hogy a dél-amerikai kontinens a kortárs latin irodalom egyik fellegvára. Az elmúlt évtizedekben sokszor nyerte el latin kontinens szülötte a legrangosabbnak ítélt irodalmi díjat, ezért is feltételezhető, hogy társadalom különböző rétegei között feszülő mély szakadék ellenére pezsgő szellemi élet folyik arrafelé. Ennek ellenére az európai mozinéző csak elvétve találkozik említésre méltó dél-amerikai filmmel. Innen nézve úgy tűnik, az ottani filmgyártás gyakorlatilag az egyes körökben elborzadva emlegetett, ám mi tagadás, nálunk is jelentős rajongói táborral rendelkező, végeláthatatlan hosszúságú szappanoperák gyártásában merül ki. Koránt sincs így.

A világsajtóban néhányan egyenesen Nuevo Cine Latino-Americano-ról, vagyis Latin-Amerikai Új Filmről beszélnek. Az irányzatba tartozó filmesek tudatosan szakítottak a filmkészítés hagyományos módjaival, az utcán forgatnak amatőr színészekkel, elvetik a sztárkultuszt. Filmjeikben ne várjuk Natalia Oreiro vagy más “oltárszentség” feltűnését, ezekben a filmekben a mindennapok kisemberei saját, megélt történeteikben mozognak. Ezek egyszerű, ám hiteles történetek, amelyben a nyomorúságot és a szegénységet úgy ábrázolják, ahogy van, szépítés nélkül, a maga brutalitásában. Az irányzatba tartozó filmekben talán leginkább az 1940-es években kibontakozó olasz neorealizmus reneszánszát érhetjük nyomon. A dolgok mélyére ásás kényszere, az erős szociális érzékenység, az igazság keresése.

Kézenfekvő, és Dél-Amerikához nagyrészt köthető is bizonyos baloldaliság, gondoljunk csak például Che Guevara több országot érintő forradalmi “kereszteshadjáratára”, ám a filmekben ez a harcos politizálás nem minden esetben kerül felszínre. Carlos Sorin, argentin filmrendező Bonbon, a kutya című filmjében sincsen jelen. Juan Villegas, aki saját magát alakítja, egyszerű kisember, a végtelennek tetsző déli pampán él. Benzinkutas volt, de elbocsátották, átmenetileg lánya zajos családjában húzza meg magát, és általa nagy műgonddal faragott késnyeleinek eladásából próbál némi pénzt szerezni. Egyszer, céltalan bolyongásai alkalmával megjavítja egy nő autóját, önzetlen segítségéért cserébe egy kutyát kap. A kutya fajtája szerint egy harci eb, egy argentin dog, ám jelleme koránt sem harcias, inkább tunyának mondható. De találkozik Walterrel, a kutyaidomárral (Walter Donado szintén önmagát alakítja) aki meggyőzi Juant, hogy nevezze be a kutyát versenyekre, ő pedig majd erre felkészíti. Csak úgy fog dőlni a pénz. Az első versenyén sikert is arat Bonbon, ám kiderül Walter úgy gondolja, a pénz akkor fog dőlni, ha Bonbon versenyen elért hírnevét kamatoztatják, bérfedeztetéssel. Bonbon azonban nem bizonyul heves vérű latin-kutyaszeretőnek, libidója gyakorlatilag nulla. A film végkifejletét nem akarom lelőni, legyen elég annyi, hogy bízhatunk a latin temperamentumban.

Ez a távoli országban készült film lehetne érdekes mondjuk az egzotikum hangsúlyozásával is, ezzel szemben nem ezt teszi. Bárhol és bármikor játszódhat ezen a világon, mert a történet igaz és emberi, ezáltal egyetemes. Válasz lehet arra a nálunk (is) zajló vitára, hogy művészfilm avagy közönségfilm. A Bonbon, a kutya a szó szoros értelmében egyszerűen jó film, mert lehet szeretni. Szerethetjük benne elsősorban a tunya kutyát, de rögtön szerethetjük Juant is, hiszen, persze átvitt értelemben, ismerjük őt. Ő az a csetlő-botló kisember, aki az élet útvesztőjében való bukdácsolása kísértetiesen hasonlít a mi bolyongásunkra, akinek sorsa annyira hasonlít a miénkhez, hogy sikeréből, de kudarcából is erőt tudunk meríteni. Ehhez pedig nem kell ámulnunk mindenféle digitális látványzuhatag szemfényvesztésén, nem kell drukkolnunk semmiféle emberfeletti képességű hősnek, hogy győzze le már azt a megveszekedett gonoszt, mikor tudva tudjuk, hogy úgyis legyőzi. Ehelyett csodáljuk és szeressük a való világot.

Aki a filmélvezetben csak egy kicsit merült mélyebbre a pattogatott-kukorica majszolásánál és a kólaszürcsölésnél, valószínűleg ismeri már a biztos siker hollywoodi definícióját. De hátha, meg az ördög nem alszik, idézzük fel ismét, melyek azok a szabályok, amelyeket a befektetéseinek biztos megtérülésére áhítozó hollywoodi producereknek mindenek előtt be kell tartaniuk. Először is, ha biztos kasszarobbantást akarsz, gyereket szerepeltess és/vagy állatot. Nem baj, ha a gyerek minél kisdedebb, mert annál édibb és annál gyorsabban nyílnak meg a nézők bukszái. Az állatok meg mindig jól jönnek. Másodszor, nem kötelező a happy end, de ha nagy bevételt akarsz, muszáj a boldog befejezés. Harmadszor, de ez már tényleg nem fontos, ha az első kettő fennáll, sztárok, sztárok és sztárok kellenek, minden mennyiségben. Ennyi lenne, mindösszesen. Ha ezek megvannak, csak a bevételt kell számolni.

2000-ben Jane Rosenthal producer és Jay Roach rendező talán nem várt sikert aratott az Apádra ütök című vígjátékkal, amelyben napjaink vezető amerikai komikusa, Ben Stiller ügyefogyott kórházi ápolóként megkérné egy lány (Teri Polo) kezét, ami nem baj, az annál inkább, hogy az apósjelölt egy a szakmája összes hátrányos tulajdonságával rendelkező, épp nyugdíjba vonult CIA-ügynök (Robert De Niro).
Emlékszünk, ugye… Nos, az alkotói gárda öt év múltán újra összeállt, hogy megismételje a nagy dobást. Azzal persze mindenki tisztában volt, hogy most az előbbinél is nagyobbat kell hajítani a sikerhez. Térjünk csak vissza az ismertetett siker-recepthez! Kell egy gyerek. Byrnesék másik lánya gyermeket szült, aki Byrnes papa sajátos nevelési elvei szerint kényszerül cseperedni. Saját kód szerinti jelbeszéd, titkos kommunikációs csatornák, csupa-csupa CIA-módszer. Az állat-szál. Mivel Beckur-Stiller közismerten macskagyűlölő, marad a macska, de lesz még egy szexuálisan túlfűtött kutyuli is, csakhogy bonyolultabb legyen az ügy.

Sztárok. Mivel Stiller és De Niro azért épp elég nagy sztár, külön-külön is, talán elég is lennének ők, de a biztonság kedvéért, no, meg egy jó kis komédiázás kedvéért is, beszállt még a játékba két alig ismert színészecske. Barbra Streisand 25 éve nem játszott vígjátékban, ez alkalommal az elmúlt negyedszázad kihasználatlan energiáit zsúfolja össze egy filmben a köztudottan kiváló komika. Ő Stiller, azaz Beckur édesanyja, aki, persze Byrnes papa előtt titkolandó, nyugdíjasszex-oktatóként jeleskedik. A papa pedig Dustin Hoffman, talán hallottak már róla. Ez a kvartett, ha semmit sem csinál a filmvásznon, akkor is dől a közönség, be a moziba és ott benn a röhögéstől, egyaránt. Ráadásul nem is bírják a tétlenséget. De Niro, a “Mr.Karótnyelt” CIA-ügynök, amint asszimilálódik az életvidám és szabadszájú, szabadszellemű zsidó családba, közben arca grimaszversenyre kel Jim Carrey-vel, aki egy másik színész, másik filmben. Nem tudni, ki akkor most a “gumiarc”, de szerintem most Bobby bácsi vezet. Barbra Streisand temperamentuma forgószélhez hasonlatos, nem kétséges ki hordja a kalapot a családban, a férjét alakító Dustin Hoffman inkább a házitündér. Alakja a tipikus zsidó kisemberé, de azé, aki túláradóan pozitív életszemléletéből fakadóan felülemelkedik mindenen. Fia, Stiller bamba képet vág majd mindenhez, ez éppen elég a felharsanó röhögéshez. A Byrne-bébi édi, mégpedig nagyon. Mellettük Teri Polo és az anyját alakító Blythe Danner csak mellékszereplő lehet, de azért kapnak ők is néhány mosolyt fakasztó pillanatot.

A Vejedre ütök című filmet 16 éven felülieknek ajánlják a forgalmazók, nem tudom miért. A forgalmazók valószínűleg a “puki” szó többszöri elhangzásától, és remélem, nem az életigenlés túlzott hangsúlyozásától akarják megóvni a fiatalságot, mert tényleg semmi olyan nincs a filmben, ami indokolná a sárga karikát. Igazi, habkönnyű vígjáték az egész családnak, a végén pedig ott a harmadik szabály is: a happy end.

Asanisimasa: 7/10