Elektra figurája egy a mostanában mozivászonra kerülő hajdani képregényhősök közül. E tendencia kulminálásában szerepe egyrészt annak van, hogy a legendás képregény-kiadó, a Marvel Comics beszállt a filmgyártásba, másrészt pedig, hogy a misztikus fantasy-történetek megfelelő minőségű filmre viteléhez elengedhetetlenül szükséges speciális effektek (hollywoodi mércével) megfizethető árúvá és gyakorlatilag tökéletes illúziót keltővé váltak. Emellett Amerikában (is) mindig kultusz övezte a képregényeket, az egy főre eső gigahősök száma pedig sosem érte el a jóllakottság mértékét, ergo, hősökből sosem elég.

A piros bőrbe öltözött, speciális késeit ördögi ügyességgel forgató csinos, ám bérgyilkos hölgy korábban feltűnt már egy korábbi képregény-mozi, a Daredevil – A fenegyerek mellékszereplőjeként, de ezen nem kell csodálkozni, hiszen annak gyártásában is a Marvel Comics működött közre. Amúgy pedig comicsos körökben közismert tény, hogy különböző figurák át-átjárnak egymás történeteibe, mintegy lazán összekapcsolva a különálló történeteket, egyben egyfajta összefüggő fantasy-világot hozva létre. Ennek eredménye egyrészt, hogy comicsfogyasztó gyerkőcök elméjében szerepel egy a valóditól, sőt esetleg a számítógépes játékok virtual reality-jétől is teljesen elkülönülő fantasy-univerzum is, városokkal, tájakkal, benne lakó természetfeletti és természetes tulajdonságokkal bíró szereplőkkel. Mindamellett ügyes marketingfogás is, hiszen ha belefutunk egy történetbe, ahol mellékszereplőként megismertünk egy számunkra szimpatikus figurát, meg fogjuk venni azt a füzetet is, amelynek ő a főszereplője. És ugyanez érvényes a mozira is.

Nos, az Elektra alkotói igyekeztek hősnőjüket felruházni mindennel, ami érdekessé teheti őt ezen elképesztő szuperhős-áradatban, több-kevesebb sikerrel. Elektra (Jennifer Garner akrobatikus alakításában) kevésbé szexi, mint pl. a Macskanő, de szemre, egy laikus számára ügyesebben alkalmazza a távolkeleti összharcművészet fogalmi és gyakorlati készletét. E műfajban kötelező ázsiai misztikum itt a szokásosnál is nagyobb mennyiségben, és mi tagadás, kissé káoszban van jelen. Annyi itt a természetfeletti erő, a fizika törvényeinek ellentmondó akciójelenet, hogy már talán sok is, majdnem nagyobb a feszültség a film csendesebb pillanataiban látható békés tájban, mint egy kardsuhogtatós fejlecsapásban. Mintha az alkotók nem ismerték volna a mértéket, pedig ha valami, akkor a távolkeleti kultúrkör és gondolatvilág szól éppen a mértékletesség mindenhatóságáról. A kevesebb mindig több mint a sok. A Penn-Zicherman-Metzner forgatókönyvíró csapat érezhetően nagyobb energiát fordított a minél elképesztőbb emberfeletti tulajdonságokkal bíró fő- és mellékszereplők kitalálására és képességiek minél látványosabb és érdekesebb filmvászonra alkalmazására, mint a történetmesélés érdekfeszítőbbé tételére. Ennek eredménye lett ez a valóban látványos, de e képi zuhatagban kissé öncélúra sikeredett, szimpla, olykor már megmosolyognivaló dramaturgiai fogásokkal operáló képregény-adaptáció.

Szinte az összes ógörög szerző által megénekelt Elektra-mítoszhoz nem sok köze van e bőrruhás és késes hölgynek, talán a végig sugallt bosszú motívuma, de az eredeti Elektra nem ölt, képtelen volt galád anyja megölésére, e tett végrehajtása testvérére, Oresztészre várt, s amikor az megtette, Elektra táncra kerekedett, de a táncba belehalt. E film Elektrája nem vár a bosszúra, hanem öl. Pénzért, hidegvérrel, megbízásra. Miként a normális világban, mondjuk üzletet köt valaki. Ez az Elektra mégcsak nem is táncol, legfeljebb ha a karaterúgásokat vesszük táncnak, de abba sem ő hal bele, hanem jobbára az, aki kapja. Szóval, nem tudom… Viszont Goran “Kovács doktor” Visnjic, a férfi, akit Elektrának meg kell menteni, úgy tűnik, végleg befutott hollywoodi sztár lett. Goran onnan nézve a “mi fiunk” is lehetne akár, tehát örüljünk! Legközelebb talán már Kamarás Iván is jöhet. Például.