asanisimasa

A kémtörténetek mindig is izgalomban tartották az embereket. Mindenkiben van valami tudatalatti vonzódás az ismeretlen, a titok irányába, a kémeknek, a titkosszolgálatoknak pedig elemi érdeke, hogy tevékenységüket titokban végezzék. Így nem meglepő, hogy a történelem kezdete óta vannak kémtörténetek, amióta politika létezik, egészen bizonyos, hogy azóta vannak kémek is. Aki támadó terveket sző, az ki szeretné kémlelni célpontjának gyenge pontjait, aki pedig fenyegetve érzi magát, az támadói szándékát fürkészi. De végső esetben kém a féltékeny feleség/férj is, ki csapodár, vagy annak hitt párjának külön útjait lesi.

A filmművészetben is a kezdetek óta jelen vannak a kémhistóriák, kapásból a híres némafilmsztár, Pola Negri főszereplésével készült Mata Hari-film jut eszembe, de Alfred Hitchcock a harmincas években már komoly kémfilmet rendezett, Az ember, aki túl sokat tudott? címmel. De az első kémsztár minden bizonnyal az angol királynő 007-es számú (természetesen kitalált) ügynökeként megismert Bond volt. A James Bond. Figurája több évtizeden keresztül több filmsztárt elfogyasztva a mai napig filmvásznon van, egyben temérdek jobban-rosszabbul sikerült paródia, vagy éppen utánzat készítőjét ihlette alkotásra. James Bond toposszá vált. Mivel maga a figura, és a történetei is eléggé karikaturisztikusak voltak, hiszen képzeljük el, egy titkosügynöknek, akinek lételeme a rejtőzködés, éppen hogy tartózkodnia kellene azoktól a hangos és látványos akcióktól, amelyek James Bond történeteiben zajlanak le. Egyenesen következik ebből, hogy a Bond-paródiák számíthatnak nagyobb sikerre, ezek esetében csupán pakolni kell még néhány lapáttal az alapsztorira.

Az alapsztori most, a Kémek krémje esetében sem meglepetés. Adott egy gazdag és nagyhatalmú őrült, aki a el akarja pusztítani, de legalábbis saját képére, saját igényeinek megfelelőre próbálja formálni a világot, majd jön egy (ez esetben egyszerre két) szuperhős-kém, aki rendesen legyalázza, móresre tanítja, aztán az időközben felszedett szexbombázó karjaiban a napnyugtába el. Így.

A főszerepekben a francia szórakoztatóipar három kurrens termékét láthatjuk, a két szuperkémet az arab származású Eric és Ramzy, míg a gonosz divatdiktátort Éduard Baer alakítja, a műfajhoz képest is harsányan, bő vérrel. Valamint valószínűleg szellemes szövegekkel, amit azonban a szinkron miatt mi kevésbé élvezhetünk. Az egyébként a legkiválóbb magyar filmfordítóként számontartott Speier Dávid mindent elkövetett, hogy a halhatatlan rímhányó Romhányi szövegeinek színvonalával, szellemességével felvegye a versenyt, ez azonban nem egészen sikerült. Míg Romhányi szövegei lazán becsusszanva, észrevétlenül csavarták össze szürkeállományunk hurkáit, hogy másnap arcunkra vigyor üljön, bármikor is jusson eszünkbe egy rímpár az előző napon látott Frédi-Béniből, addig Speier rímei rendre döccennek, sokszor hiányzik a sorvégi összehallás, bejön sokszor a röhögés, de túl magasról kell leesnie annak a bizonyos tantusznak. Mire leesik, már két poénon is túl vagyunk. Vagy a kritikus lesz egyre tompább, ez a másik eset. Szóval, dicsérem Speier igyekezetét, vannak jó ötletei, ám mindent összevetve csupán egy közepes Geszti.

A Pokoli torony balekjeiből vagy a Daltonokból már ismerős két balfék, Eric és Ramzy azt a formát hozza, amit ezek alapján várhatunk tőlük. Mondjuk, sokan imádják az ilyen kőagyú humort, és sokan a Bud Spenceres-Jackie Chanosat, Eric és Ramzy-é a kettő keveréke. Nem mondanám kifinomult és intellektuális humornak. Viszont néha már annyira fáj, hogy tényleg nevetni kell…

Akinek ez mégse megy, az gyönyörködhet 26794 pár végtelen hosszú lábban, amelyek nem kevésbé dekoratív hölgyeményben végződnek felül. Lábfétisisztáknak alapfilm.

Hosszú út vezetett az evolúcióban odáig, hogy bizonyos állatfélék mancsaikkal egy fura lapot ütögetve, már kevésbé éles szemeiket egy dobozra függesztve kommunikáljanak egymással, üvöltések, vonyítások és más természetes állati hangok hallatása helyett, mint például most, mi, itt. De hosszú az út odáig is, hogy e majomfélék családjába tartozó főemlősök, akik maguk között embereknek nevezik egymást, befejezzék azt az állatvilágban egyedülálló, öngyilkos tevékenységet, a fennhéjázó felsőbbrendűségi tudatból fakadó egymáson át törtetést, a más kinézetű, másként viselkedő, maguk között másként szocializálódott fajtársaik hátrányos (és csak nagyon ritkán előnyös) megkülönböztetését. Ezek a majomfélék, hiába használják kommunikációs csatornaként az Internetet, hiába küldenek űrhajót a Marsra, vagy akár távoli csillagrendszerekbe, ennek az útnak nagyon az elején járnak.

Hol tartunk? Mindig megjegyzem ilyenkor, ott tartunk, hogy ennek a különösen fejlett majomkolóniának, az emberiségnek ma, 2005-ben olyan állam a szinte mindenható vezető hatalma, ahol ezelőtt 38 évvel ezelőtt (röpke idő!) egy fekete bőrű papot azért lőttek le, mert felemelte szavát a fekete bőrű egyedeknek a fehér bőrűekkel szembeni hátrányos megkülönböztetéséért (Martin Luther King). Itt tartunk, az útnak igencsak a legelején.

De volt a helyzet még ennél is rosszabb. Valamivel több, mint százötven évvel ezelőtt, egy bizonyos Darwin nevű tudóst még kinevetett a kor egyik legnagyobb tekintélyű tudományos akadémiája, mert azt merészelte állítani: elképzelhető, hogy az ember nem isteni teremtmény, önmaga alfája és ómegája, hanem az állati fejlődésnek egy állomása, közvetlenül a majom utáni lépcsőfok. Aztán Darwin elméletét lassacskán elfogadták, de adódott egy hiba. Nem volt meg a fejlődésben az a láncszem, amikor az oktalan állatból intelligens ember lett.

Ezen a ponton játszódik a Lélektől lélekig című kosztümös és romantikus film. Mint ilyen, nem alkalmas mélyreható fejtegetésekre a témában, ám felvillantva bizonyos idevágó tudománytörténeti részleteket, minőségi szórakoztatásra mindenképpen megfelel. Szép, ízléses kivitelezés, perfekt színészi teljesítmények, nem túlbonyolított, könnyen követhető cselekmény, örök tanulság. A kiterjedt Fiennes család tagja, a kosztümös-romantikus filmekre (Szerelmes Shakespeare, Luther) specializálódott Joseph alakítja Dr. Dodd-ot, az égő tekintetű, kissé egzaltált tudóst, aki Darwin nyomán az emberi faj eredetét vizsgálja az afrikai vadonban az európai eredetű kultúrától elszigetelten élő pigmeusok között. Egy vadászaton foglyul ejt egy fiatal párt, akit Londonba szállít, hogy ott tanulmányozhassa őket. Ott jön rá arra, hogy a nem éppen rugalmas gondolkodásáról híres angol társadalom csak az egzotikus állatot látja a két őseredeti érintetlenségben élő pigmeusban, miközben azok intelligens, lélekkel, érzelmekkel bíró emberek, akiket csak eltérő kulturális hagyományaik, nyelvük különböztet meg tőlük. Dr. Dodd végigviszi harcát igazáért, amiért mi, a romantikus filmek jóérzésű rajongói drukkolunk is neki, feláldozva a barátságot, a szerelmet, végül az afrikai vadon szélén, lobogó ingben és könnyes szemmel engedje vissza, a saját megszokott környezetébe védenceit.

A Lélektől lélekig a 2005-ös Berlini Filmfesztivál nyitódarabja volt, amelyet egy másik romantika-specialista, Régis Wargnier (az Oscar-díjas Indokína rendezője) rendezett. Wargnier ritkán, 5-7 évente rendez filmet, munkái nem elkapkodott fércművek, hanem kimunkált, kiérlelt, letisztult alkotások, amelyekből éppúgy hiányzanak a fesztiválfilmekre sokszor oly jellemző formai, dramaturgiai bűvészkedések, mint a tömegfilmek olcsó, hatásvadász megoldásai. Egy cél vezérli csupán, elmondani egy történetet, amely azért mindig hordoz általános érvényű erkölcsi tanulságot is, ezt tegye a lehető legközérthetőbben, a minőség és az igényesség legmagasabb szinten tartásával. Ezt a célt ez alkalommal is teljesítette.

Nemrég ért véget a Sir Bob Geldof által szervezett Live8 elnevezésű monstre koncertsorozat, amelynek célja az volt, hogy felhívja a 8 leggazdagabb állam vezetőinek figyelmét arra az iszonyú különbségre, amely a világ gazdag és szegény fele közt tapasztalható. A világsztárokkal teletűzdelt brit felsőházi szervezésű produkció sok SMS-t gyűjtött a célból, hogy eltöröljék jó néhány elszegényedett afrikai és dél-amerikai állam adósságát, hogy mennyi sikerrel, bizonyára kiderül. Néhányan viszont könnyed zenehallgatás és esemesezgetés helyett a tettek mezejére léptek, és a skóciai Edinburghban, ahol a 8-ak vezetői épp tanácskoztak, hangos tüntetésbe kezdtek, amelynek (szokás szerint) rendőri attak vetett véget. De nem kell túlzottan senkinek megerőltetni a memóriáját, hogy eszébe jusson olyan kép, amelyek kendőbe bugyolált fejű, vagy éppen kapucnis fiatalok tetszőleges nációjú rendőri karhatalommal csatáznak. Az globális gazdasági fejlődés harcos ellenzői ők, ám vannak, akik hasonló célokért küzdenek, csak éppen jóval szelídebb, ám korántsem biztos, hogy hatástalanabb eszközökkel.

Már-már a szórakoztatóipar itt istenkísértésnek számító kategóriájába tartozik a New York-i Yes Men (Bólogató Jánosok) (www.theyesmen.org/) csoport, melynek tagjai nyilvános személyiségek identitásának kisajátításával operálnak. “Identity Corrections”-nek nevezett munkamódszerük arra irányul, hogy a nyilvánosság szereplőinek alakját kikölcsönözve, nyilvánosan felfedjék azok mulasztásait és szabálysértéseit. Róluk szól a híres független filmfesztiválon, a Sundance-en nagydíjat nyert American Movie alkotógárdájának (Dan Ollman, Sarah Price, Chris Smith) új dokumentumfilmje. Andy és Mike, a csoport két aktivistája egyszer egy olyan weblapot készített, amelynek címe majdnem megegyezett a befolyásos WTO (World Trade Organization – Világkereskedelmi Szervezet) honlapjának címével. A kezdetben ártatlannak induló tréfa akkor fordult komolyabbra, amikor sok user szerte a világon nem ügyelve a korrekt cím begépelésére, a hamis weboldalra jutott, és ide küldözgettek hivatalos e-maileket, konferencia-meghívókat. 2000 májusában a salzburgi Nemzetközi Jogi Tudományos Központ (Center for International Legal Studies) egy levelet juttatott el a hamis honlaphoz, melyben a WTO valódi általános igazgatóját, Mike Moore-t meghívják egy, a nemzetközi kereskedelemmel kapcsolatos témakörben rendezett konferenciára. A Bólogató Jánosok etikai alapon döntöttek és megpróbáltak legjobb tudásuk szerint, nevükhöz méltóan eleget tenni a felkérésnek. Október végén egy bizonyos Dr. Andreas Bichlbauer – a “Moore” által küldött helyettes, nem más, mint a kitűnő előadói képességekkel és humorista vénával is rendelkező Yes Man, Andy Bichlbaum – fel is szólalt a konferencián. A hatás nem maradt el, a WTO ezek után szinte kizárólag új, és meglehetősen furcsa közgazdasági elveket valló szakértőket küldött a különböző tévévitákra, konferenciákra, természetesen kezdetben a legkülönbözőbb hangzatos álneveket használó Andy, majd később a többi Bólogató János személyében is.

A Yes Menről szóló dokumentumfilm néhány kezdeti akciójuk megvalósítását mutatja be, sok interjúval és az akciók aprólékos (és rettentően mulatságos) dokumentálásával. Itt egy kicsit motoszkál ugyan bennem a kisördög, hogy nem megrendezett jelenetekről van-e szó, hiszen túl könnyen nyelik be a maszlagot, például a tamperei tanácskozáson a komoly közgazdász-professzorok. Lehet hogy így volt. Akkor viszont megdöbbentő a tény, hogy ilyen könnyen átverhető emberek szervezik a világ gazdaságát. És nem buktatta le a provokatőröket az őket filmező stáb. De az is belefér, hogy a film kedvéért rekonstruálták a jelenetet, akkor viszont ezt jelezni kellett volna. Ettől függetlenül azonban a srácok abszolúte valódiak, amit tettek, azt valóban megtették, a róluk készült dokumentumfilm a mítosz része. Megtekinthető a moziban és letölthető (néhány tíz $-ért, amely természetesen jótékony célokat támogatunk) a webról. Ezzel mi is hozzájárulhatunk olyan projektekhez, mint pl. etessük újrafelhasznált (!) hamburgerrel az éhező harmadik világot…

A nagyáruház konfekcióosztályán történhetnek érdekes dolgok. Gertler Viktor 1952-ben készült Állami Áruház című filmje óriási közönségsikert aratott, pedig nem szólt másról, minthogy a sármos és fiatal, törekvő kiváló dolgozót kinevezik az új állami áruház igazgatójává. A régi igazgató azt a rémhírt kezdi el terjeszteni, hogy az új szocialista kereskedelem nem képes kielégíteni a keresletet. Rokonaival és barátaival felvásárlási akcióba kezdenek, ami tömeghisztériához vezet. Az új áruház nehezen állja a vásárlók ostromát, ám teherautókon megérkezik az áruutánpótlás. Végül a rémhírterjesztő károkozókat elviszi a rendőrség, sőt beteljesül egy szerelem is. Ismerős lehet a sláger: “Egy Duna-parti csónakházban stb., stb.” A szociál-kommunizmus diszkrét bája, ugye.

Egy másik korban, másik országban és egy gyökeresen más társadalmi berendezkedésben szintén komoly galibák helyszíne egy hatalmas áruház konfekcióosztálya. Én ugyan bármelyik ilyen csillogó plázába betévén lábamat, mindig G.A. Romero hírhedt zombifilmje jut eszembe, amelyben a fogyasztói társadalom egyik ilyen “templomát” egyszercsak zombik lepnek el. Alex De La Iglesia, spanyol filmrendező hatodik játékfilmje valahová Gertler bájos és bugyuta, de propagandisztikusan megfelelő operett-filmje és Romero klasszikus horrorjának szürreálja közé lett kalibrálva. Az Elszabott frigy egyfelől abszurdba hajló társadalmi kórkép, másfelől morbid és groteszk krimi-vígjáték.

Lehet valami tudatmódosító molekula az Ibériai-félsziget levegőjében, hiszen eléggé eszement dolgok történnek ott, mindig is. Egy hórihorgas lecsusszant félnemes háborúba kezd elképzelt kedvese védelmében bizonyos szélmalmokkal. Loyolai Szent Ignác megalapítja a Szent Inkvizíciót, amely boszorkányokból teremtett szenteket, és viszont. Picasso széthullott arcai, Miro amőbái, Dali elfolyó órái és önmagát szétmarcangoló allegorikus alakjai és Gaúdi álomszerű épületei. A spanyoloknak, legyenek katalánok, andalúziaiak, kasztíliaiak vagy isten tudja mik, legfőbb nemzeti szórakozásuk, hogy egy hatalmas és büszke állat, egy bika legyilkolását nézik. Vagy éppen jól felhergelnek, és szabadjára engednek néhányat, hogy aztán előlük menekülve gyakran bikaszarv által felhasított gyomorral és kiomló belekkel feküdjenek egy pamplonai sikátorban. Ilyenek.

De La Iglesia filmjében egy sármos piperkőc, Rafael (akinek – Guillermo Toledo-nak – kissé illúziót rombolóan, gusztustalanul lerágott körmei vannak) női szíveket gyűjt, rabol el és gyötör meg, közben élethalálharcot vív a konfekcióosztály vezetői posztjáért a meleg hajlamú Don Antonióval. A harc halál része szerencsétlenül Don Antoniót sújtja, de az élet részében sem lesz sok köszönete Rafaelnek. Véres küzdelmüknek akad egy szemtanúja is, Lourdes (Mónica Cervera) személyében, aki meglehetősen csúnya, ám reménytelenül szerelmes Rafaelbe. Hogy az imádott férfit megszerezhesse, titokban tartja Don Antonio halálának körülményeit, sőt! Ettől kezdve Rafael számára irtózatos pokoljárás kezdődik, a gátlásos és szende Lourdes féltékeny nőstényördöggé változik. Amit ezek után látunk, az olyan mintha Gogol kergetné Kafkát egy bevásárlóközpontban. Vagy Jirí Menzel rendezne egy filmet Lúis Buňuel modorában. Szigorúan ellenőrzött konfekcióosztály. Tűz van az áruházban.

Szóval furcsa, kissé összekutyult, de helyenként igazán szórakoztató alkotás. Nem igazán illeszkedik az Almodóvar és Bigas Luna nevével fémjelzett spanyol film fősodrához, valóban, inkább régebbre, Buňuelhez nyúl vissza, ám azért felszínesebb a Mester műveinél. De La Iglesia megelégszik azzal, hogy egyfajta karikatúráját adja annak az embertípusnak, amelyik egész életét, a születésétől a haláláig a modern fogyasztói társadalom tán legtipikusabb intézményében, az áruházban tölti. Körbevéve a többi “áldással”: a televízióval, a reklámokkal, a fogyasztási cikkekkel, a divattal. A karikatúra pontos, bár helyenként amolyan mediterrán módra kicsit “sok”, de találó, ám nem portré, amely az arcvonások mögé is láttat.

E hangzatos sztereotípia-gyűjteménnyel nyilván a nyáron szokásos habkönnyű filmek dömpingjében kívánt helyet szorítani e filmnek a forgalmazó, mással nemigen magyarázható a választás. Hangzatos és csábító, ám semmitmondó és kissé megtévesztő is. Annyi igaz, hogy olaszokról van szó a filmben. De róluk sem úgy. A cím alapján válogató mozinéző olvassa: szex, szerelem, olaszok, joggal gondolhatja, biztos valami jó kis fülledt és erotikus, és kivillanó keblek, és csipke, és antóóóónió, va calvó! De nem. Van ugyan szexjelenet, persze, hogy van, de a film nem erről szól.

Inkább, mint ahogy az eredeti címből is minimális nyelvtudással kiolvasható, Agatáról és a viharról szól. Ezenfelül persze, olaszokról, igen, Agata is olasz, meg az öccse is, meg majd’ mindenki a filmben; meg szerelemről, hiszen az olaszokkal kapcsolatosan mindenkinek két dolog jut eszébe először, a szerelem és a tészta. Utána jön csak a foci, a Ferrari meg a többi. Nos, a tészta most nem, de szerelem igen.

Méghozzá viharos szerelem az, amely fenekestül borítja fel a már nem éppen csitri, de még szép és vonzó Agata életét, így már talán érthető az eredeti cím, valamint bosszankodásom annak magyarításán. Mintha már a forgalmazó is egy legyintéssel elintézte volna a filmet: Eh, ez is csak egy olyan szex, szerelem, olaszok!

Tehát Agata kissé egyhangú és unalmas élete, amely nagyjából az általa vezetett könyvesbolt és a táncórák között bonyolódott, egyszer csak felborul egy a boltba betoppanó, jó néhány évvel fiatalabb, ám olyan tipikus olasz amorózó által, aki ráadásul igényli a művelt szépasszony olvasottságából adódó tanácsait, és mohón falja a könyveket, valamint Agata szavait. Az eleinte kissé tartózkodó Agata hamarosan édes csókban forr össze az “ifjú Wertherrel”, ahogy Agata bájosan csúnyácska barát- és munkatársnője jellemzi a fiút, ám egy napon úgy tűnik, az ifjú amorózó egy fiatal szöszit is szívesen ölelget, ez elég ahhoz, hogy az események nem várt, de olykor bizony tragikus láncolatát induljon el. Agata öccse, Gustavo jól menő építész, ám kiderül, hogy mégsem Agata öccse, ez benne egy más természetű vihart kelt. A magabiztos Gustavo összeomlik, amikor kiderül, szülei árva gyerekként adoptálták. Gustavo valódi bátyja, Romeo élete maga egy vihar. Elképesztő ruhákban jár, utazóügynökként rendre buja kalandokba keveredik minden útjába akadó nővel, ám tiszta szívéből szereti balesetben megbénult feleségét, sőt viharos erejű libidójának köszönhetően, a napközbeni röpke numerák után még otthon is helyt áll. A történet szerteágazó szálai a szerelemben csalódott és maga körül minden izzót kioltó Agata körül bogozódnak össze. Az átélt érzelmi vihar azonban Agatát arra sarkallja, hogy kezébe vegye a dolgok irányítását, és rendet tegyen saját maga és a körülötte levők életében.

Agata figurája külsőre teljesen különbözik az utóbbi évek egy másik nagy hatású “rendteremtőjétől”, a kedves, ám kissé együgyű Amélie-től, ám belül hasonlítanak. Agata igazi vérbő olasz szépség, míg Amélie törékeny, angyali teremtés, ám mindketten óriási erővel munkálkodnak ugyanazon a dolgon: a szomorúság megszüntetésén.

A filmet rendező Silvio Soldini a Tangó és tulipánnal már bizonyította tehetségét a romantikus történetek ízléses feldolgozásában, az a film, a főszereplő Bruno Ganz nagyszerű alakítását nem számítva is méltán nyerte díjak özönét. A rendező ezen újabb munkája hangvételében az előző által megkezdett utat folytatja, ami örvendetes tény, hiszen egyéni hangot, egyéni nyelvet feltételez. Amúgy is üdvözölni kell minden egyéni utat járó európai filmest, aki a hollywoodi ár ellen halad. Az általa képviselt romantikus hang amúgy is hiánycikk a vérgőzös és minden áron megbotránkoztatni és felkavarni akaró mai filmművészetben. A Szex, szerelem, olaszok egy csendes, szelíd, de szép és okos film. Megtekintése nagyjából olyan hatást vált ki, mint egy heti kényszerű hamburgerkúra után egy friss bazsalikomtól illatozó pasta, leöblítve egy pohár chiantival.

Vranik Roland első nagyjátékfilmjének egyöntetű sikere felért a magyar filmszakmának felmutatott sárga lappal az idei, 36. Magyar Filmszemlén. A szakma válságát mi sem mutatja jobban, hogy az utóbbi években jelentős sikert szinte csak “külsős” filmesek, a videoklipek és reklámfilmek világából érkezett rendezők arattak. Antal Nimród, Bergendy Péter, és most Vranik Roland is. A hagyományos iskolázottságú Török Ferenc is inkább e körbe tartozik, míg a fesztiválokon díjakkal elismert Fliegeauf és Mundruczó úgy tűnik, nem találja a közönséggel közös hangot, persze nem is igazán keresi. A filmművészek pedig vádaskodásokkal és/vagy önsajnálattal múlatják az időt és erősen felejthető filmekre költik a drága (köz)pénzt. Céltalan, körbe-körbejáró töprengés, köldök- és távolbanézés. A reklámiparból pedig tehetséges fiatalok jönnek, a szakma a kisujjukban és nem akarnak mást, csak elmesélni egy egyszerű, ám érdeklődésre számot tartó sztorit; dörömbölnek, sőt be is törték már a kaput. Ennyire egyszerű.

Négy srác üldögél a rakpart alsó kövén. Bámulják a vizet, és azon tűnődnek, vajon mennyivel mehet a Duna? Nekik ez a leglényegesebb kérdés akkor. Ennél nem sokkal többről szól a Fekete kefe című film, mégis ez a pillanat a nyitja sikerének. Ezek a srácok nem viccelnek, nem hazudnak, ők ilyenek. Ezek ők. Önazonosak. Történetük, bármennyire szürreális, vagy abszurd, igaz. Még akkor is, ha nem az. Bár a film váratlan sikere kapcsán adott félszeg interjúkból kiderült, hogy a történet valószínűleg valós alapokon nyugszik. Rozgonyi Zoltán, vagyis Rozi, a Tilos az Á volt csaposa, a Tilos Rádió egyik alapítója, világcsavargó és dj állítólag élete egy szakaszában kéményseprésből kényszerült megélni, ő mesélte a Tiloshoz szintén kötődő Vraniknak a film alapjául szolgáló sztorit.

Zoli teológushallgató, a renitensebb fajtából, megtudhatjuk, egyszer nyolcra kívánta csökkenteni a Parancsolatok számát, alkalmilag immár huzamosabb ideje egy Pejker nevű, luxusterepjárójából ítélve komoly alvilági kapcsolatokkal rendelkező vállalkozónak dolgozik, kéményseprőként. Elsősorban a rendes kéményellenőrzésekből befolyó pénzbehajtás lenne a feladata, ebben van három, több értelemben is “fekete” segítsége: Döfi, a festő, Anti, a költő és Papi. A kéményseprő és bélelő munkában sok fantáziát nem találván, hőseink kipróbálnak egy új misztikus eredetű tudatmódosítószert, amelyet Zoli egyik hallgatótársa javasolt. A szer nem más, mint egy indiai kenderrel etetett kecske ürüléke, amit hőseink annak rendje-módja szerint el is szívtak. Az aktus eredménye az lett, hogy este lett, és a kéménybélés beszerzésére Pejkertől kapott nagyobb összegű pénznek is nyoma vész. Az egyik külvárosi kocsmában mongol elemek illegális kakasviadalokat tartanak. Egy postás a bukméker, nagy összegek cserélnek gazdát. Zoli becsajozik, többször. Van egy nyertes lottószelvény, de ezt a hallucinogén kecske elfogyasztja. A krisnásoknak van kecskéje, viszont nem esznek húst, székházuk parkolójában nagy mennyiségű luxusterepjáró parkol. Nagyjából ezekből a történet-mozaikokból áll össze a mindössze egy nap története. Négy hősünk ártalmatlan ámokfutása Pejker pénze után ilyen buktatók között zajlik, ami filmes megvalósításában vicces élmény lett. A mára tapasztalt operatőrré lett Pohárnok Gergely érzékeny kamerája fekete-fehér nyersanyagra rögzítette Zoliék sztoriját. A fekete-fehér nyersanyag egyrészt költségkímélő megoldás, másrészt a témához is passzol: ne feledjük, kémények erdejében kell hőseinknek helytállni. A korom pedig fekete, mint tudjuk. Ügyes ötlet, szép kivitelezés.

A film filmszemlés fődíjának indoklásában szerepel, hogy újszerű filmnyelvi megoldásaiért és az alkotói célokat kivételes pontossággal szolgáló csapatmunkáért jár az elismerés. Míg én egy kissé ugyan furcsa ütemben vágott, fekete-fehér filmben nem sok új filmnyelvi megoldást fedezek fel, addig a csapatmunka bizony valóban példaértékű. A filmben szereplő figurák egytől egyig odaadó szorgalommal, hitelesen alakítottak, nagyban hozzájárulva a film hiteléhez és sikeréhez. Erős a gyanúm, egy bizonyos szubkultúra kult-moziját találja meg ebben a tehetséges és szórakoztató moziban.

A zenéje is jó.

Több szempontból is megkerülhetetlen és alapvető médiatörténeti klasszikussal van dolgunk. H.G. Wells 1898-ban megjelent regénye a tudományos-fantasztikus irodalom egyik alappillére. Eleddig sohasem jelent meg regény földönkívüli marslakók támadásáról a Föld ellen. Korábbi művek vetítették már elő különböző pusztító katasztrófák rémséges képét, az Özönvíztől az Armageddoni csatáig, ám a Világok harcában érte először támadás az ember eddig csak misztikus lények vagy maga, az Isten által fenyegetett bűnös világát, ráadásul az emberi fajtól teljesen különböző és a Földön kívül lakó lények részéről. Soha még ilyet az irodalomban, a hatás elsöprő volt…

A média egy másik területén, ha lehet még elsöprőbb volt a következő (jelentős) Világok háborúja-jelenés. 1938-at írunk, az egyik amerikai rádió ekkor adja adásba egy ismeretlen fiatalember hangjátékát, a Világok harcát. Természetesen, ismét H.G Wells művéről van szó, a rádióadaptáció pedig Orson Welles rendezése, aki ezzel beírta nevét minden utána következő médiatankönyvbe, lexikonba. A sajátos hangeffektekkel és naturalisztikus színészi alakításokkal operáló rádiójáték soha nem látott hatást gyakorolt a hallgatókra. Amerika-szerte pánik tört ki, a hallgatók a marslakók földi invázióját valóságosnak hitték, többen páni félelmükben öngyilkosságot követtek el. Persze, ekkor már jócskán benne volt a közhangulatban az Európában háborúra készülődő náci Németország rémképe, Welles hangjátéka szuggesztivitásában, tömegekre mért hatásában mérföldkő.

A világ gazdagabb, nyugati felén a közhangulat most is zaklatott, ám a jóllakott és békés polgárok most a dübörögve masírozó német katonacsizmák helyett burnuszok kendői mögül villanó sötét tekintetektől rettegnek. Az 1938 óta eltelt több mint fél évszázadban megért még jó néhány, most már filmfeldolgozást a Földet elözönlő háromlábú gépszörnyek rémmeséje, ám ezekre jobbára csak a B-mozik fanatikusai emlékeznek. Hogy ez a legújabb, Steven Spielberg által rendezett változat klasszikus lesz-e, vagy eltűnik a “nem-túl-sikeres-katasztrófafilmek” feneketlen bugyrában, az a kiderül, a döntés az Önök kezében van.

Nemcsak a vájtszemű filmőrültek, hanem a becsületes átlag is ismeri Spielberg nevét és ismeri vonzódását a földönkívüli témákhoz. Nincs még oly régen, amikor teherautószám kellett kihordani a mozikból a telesírt papírzsepiket az E.T (ÍTÍ) után. A rendező, aki talán a legklasszikusabb megtestesítője a “hollywoodi álomgyáros” kifejezésnek, az E.T., és egyéb harmadik típusú találkozások után mintegy húsz évvel ismét a Földön kívülre vetette okos, fürkésző tekintetét, s megalkotta az anti-E.T.-t. Akik (amik) most villámformájában a Földre érkeznek, a legkevésbé sem szeretetreméltó, kedves lények, kíméletlen mészárosok, céljuk nem más, mint az emberi kultúra tökéletes megsemmisítése. Ebben mintha hasonlítanának azért a Hitler-féle bagázsra? Ugyan nem tudjuk meg, mi célból akarják ezt velünk tenni, a dolgok lényege a harc. És a túlélés.

A fő harcos Ray (Tom Cruise, aki jó színész, tényleg) egyszerű dokkmunkás, aki kedves-cserfes kislányát és önfejű nagykamasz fiát (az ismét egészen elképesztőt alakító Dakota Fanningot és a szintén tehetséges Justin Chatwint) próbálja megmenteni. Furcsa villámok közepette a föld alól óriási háromlábú tűzokádó monstrumok nőnek, és gyakorlatilag azt teszik egész Amerikával, amitől annak polgárai a bizonyos 09.11. óta rettegnek. Por és hamu, plusz valami vörös trutymó. Ray, karjában lányával fut, rohan, menekül, majd… Csak annyi, hogy Spielberg a Dreamworker. Captain Hollywood.

A film kiállításáért és látványáért felelős csapatot a jóbarát, George Lucas minapi opuszából, a Star Wars III.-ból transzportálta át Spielberg mester, egyenesen és teljes létszámban, tehát ezt sem kell részleteznem. Részletezik ők? Lehet hasonlítgatni a Függetlenség napjával, a végső felívelő farok az ufók szemszögéből ugyanaz, de ott irgalmatlanul csillag-sávos, itt meg tipikusan spielbergi. A család nagyszerűségének és összetartó erejének dicsőítése, egy adag globál-ökológiai tanulsággal spékelve. Kissé szájbarágós, de szimpatikus…

Nos, mindig ez van. Hogy ilyet még eddig sohasem, hogy felülmúlhatatlan, hogy megismételhetetlen és utolérhetetlen, aztán mindig jön az újabb, és újabb, majd még újabb… De azért ami a Star Wars III. elején lezajló csatajelenetben átélhető, az nagyon nem semmi. Szegény pattogatott kukorica-darabkák nem is nagyon tudják, mi merre van abban a nagy diétáskóla-tengerben, amit a vetítés kezdetére való izgatott várakozás közepette teremtettünk gyomrunkban. Fogalmam sincs, milyen hosszú ez a jelenet, két kézzel kapaszkodtam a szék karfájába, így nem tudtam az órámra pillantani, de abban biztos vagyok, hogy magát a szoftvert, amellyel ezt előállították, nyugodtan fel lehet ajánlani mind a NASÁ-nak, mind a bajkonuri űrközpontnak kiképzési feladatokra. Aki ebben lenyom mondjuk napi két órát, egy héten belül mehet a csillagokba. Abszolút tökéletes háromdimenziós térhatás, elképzelhetetlenül részletgazdag már maga a háttér is, olyan távlatok, perspektívák, amelyet valóban csak Földön kívüli szituációban élhetünk át. Ezernyi repülő bizgenytű, lézerágyúk tömkelegének vijjogása keresztül-kasul a szuperszéles vásznon, olyan bukófordulók, hogy a pattogatott kukorica ekkor nem tudja, kint van-é avagy bent. Szóval, ez nagyon ott van, ahogyan az ismert frontember mondaná.

Mindazonáltal nyilván a verseny folytatódik, az erre hivatott emberek agya pörög tovább, és elő fognak állni még ennél is szédítőbb kiállítású filmmel. Csak utalok rá, hogy készül az Asimov-féle Alapítvány filmváltozata is… Most azonban minden kétséget kizáróan a Star Wars III. a csúcs. Amit nemrégen el sem tudtunk volna képzelni, a Gyűrűk urának elképesztő csatajelenetei szerény pofozkodások az e filmben látható képi armageddonhoz képest. Az emberi agy szinte képtelen felfogni egy pillantással, mi zajlik a filmvásznon. De nem csak a csatajelenet a szemkápráztató, akár órákig lehetne nézelődni a békés(ebb) pillanatokban a háttérben feltűnő város- és tájképekben, pompázatos palotabelsőkben. A nagyszerű fantasy-festő, Boris Vallejo és követői által ihletett űrvárosok, tájképek, járművek tomboló képzelőerőről tanúskodnak.

Mindenre volt gondjuk az alkotóknak, olyan részletgazdag a film látványvilága, hogy szinte látni a szomszéd bolygón lakók szeme bogarában sajátmagunkat, amint a moziszékbe süppedve görcsösen szorongatjuk papírpoharunk. Vagy több alkalommal láttam például lenn, a kb. 10 kilométeres mélységben hömpölygő űrhajó-autó áradatban a Millennium Falcont, ami, ugye, csak a következő részben fog szerepelni. Persze, az, hogy észre tudtam venni, ahhoz az kell, hogy az előtérben ne történjen semmi érdemleges. Mert bizony Lucas mestert vajmi kevéssé érdekli a szereplői jelleme, a történet kicsit érdekfeszítőbb bonyolítgatása, de ezt már tudjuk régóta, nem ezért szeretjük. Elnézzük a néha brazil szappanoperákat alulmúló banális párbeszédeket, amelyek a dramaturgiai csúcspontokon felvinnyogó kacajt váltanak ki leginkább a szándékolt drámai hatás helyett. A minden korban kötelező és szükséges mesét köszönhetjük neki, amelyet lehet okosok közt gőgös értelmiségi felsőbbrendűséggel jól lefitymálni, hogy aztán stikában az utolsó előadásokon tágranyílt szemekkel többször is végigizguljuk és lehet begyűjteni az első elismerő pillantásokat a szomszéd kiscsávótól, akinek el tudod magyarázni, hogy volt az, amikor lefagyasztották a Han Solót, aki annak a Luke Skywalkernek lesz a spannja, aki csak most születik meg.

Fogalmam sincs, milyen lesz majd egyszer végignézni egyben mind a hat részt. Ha jól belegondolok, az első, tehát a tulajdonképpeni negyedik rész végén, a halálcsillag felrobbanása szánalmas gyufalobbanás lesz, mondjuk a most látható rész nyitó csatajelenetének egyetlenegy lézergépágyú-találatához képest, de számít ez? És az is igaz, hogy a harmadik részben úgy meg van magyarázva minden Leiláról, Luke-ról meg a nagy Szuszogóról, mintha nem is gondolta volna Lucas mester, hogy lesznek majd olyanok, akik szeretnének monstre szeánszokat tartani a Star Wars-összesből. Persze, az is igaz, hogy köztudottan Jancsit se, Juliskát se eszi meg egy másik mesében a gonosz farkas, mégis el kell mesélni azt újra és újra és újra… Így van ez jól.

Talán a picit idősebb fiatalok emlékeznek még, az átkos szocializmusban a serdültebb ifjúság igényeit többé-kevésbé két lap igyekezett kielégíteni, vagy akkori szokások szerint inkább megszabni, a Világ Ifjúsága és az Ifjúsági Magazin. Míg az első az internacionalista fiatalok együvé tartozásának színes szimbólumaként nyomódott, ám leginkább az utolsó oldalakon bátran leközölt nyugati popsztárok fotói miatt vett a hivatalos ideológia iránt érzéketlen fiatalság, addig az Ifjúsági Magazint, közhasználatúan, az IM-et, részben szintén az együttesek miniposzterei miatt, de legalább annyira Veress Pali bácsi szabad szájú és őszinte szexuális felvilágosító rovatáért vásárolták. Öö…tuk. Dr. Veress Pál, aki maga is színes egyéniség volt, építőtáborokban (fiatalabbak kedvéért, az akkori gimnazisták őszi szüneteként a szocializmus építéséhez való kötelező hozzájárulás) tartott előadásai kazettákon terjedtek, iskolai folyosókon idézgette aranyköpéseit fuldoklóan harsogó röhögés közepette az akkor serdülő ifjúság. Az öreg tán már 40 is elmúlt, amikor megvilágosult és elvégezte az orvosi egyetemet, hogy fennmaradó életét a fiatalság szexuális felvilágosítására szentelje. Hála néki ezúton is. Egyik ismert és nagy hatású benyögése az volt, hogy ő még most is -rázta meg ősz fürtjeit- megdugná a legyet is röptében…

Itt térünk rá cikkünk fő témájára, a Kinsey című filmre, ugyanis Dr. Kinsey tulajdonképpen az amerikai Veress Pali bácsi volt. Ráadásul rovartudós, aki szakmai karrierjét a gubacsdarazsak rejtélyes életének vizsgálatával kezdte, hogy a rovarpárhuzam is meglegyen. Dr. Kinsey, vagy Prok (Professor Kinsey), ahogy mindenki nevezte, szigorú, bigottan vallásos családban nevelkedett, mérhetetlenül korlátolt apja elsősorban lelki természetű terrorjában. Az egyetemen a zoológia egy speciális ágával kezdett foglalkozni, amikor egy felkérésnek eleget téve előadásokat kezdett tartani a szex és a házasság biológiai vonatkozásairól. A hallgatói az előadások után megkeresték, hogy kérdéseket tegyenek fel Proknak, aki rájött, hogy az amerikai fiatalság a tudatlanság állapotában leledzik a szex terén. A múlt század húszas éveit írjuk ekkor. Időközben megismerkedett egy szabados nézeteket valló diáklánnyal, aki később felesége is lett, s akivel gyakorlatban képezte magát a szex tárgyában, hogy tudja is mit oktat. Kinsey interjúk ezreit folytatta le fiatal házasokkal, szerte az Államokban, a kutatás eredményeit két könyvben tette közzé (A férfiak szexuális viselkedése/A nők szexuális viselkedése). E két könyv fenekestül forgatta fel a szexuális téren (is) középkori sötétségben vétkező Amerikát, de míg a férfiakról szóló első könyv hatása forradalminak nevezhető, a nőkről szóló második elutasítása botrányos volt. Ötvenes évek, hidegháború, tombolt a mccarthyzmus, a paranoia és a szűklátókörűség. A hivatalos amerikai erkölcs vasszigorral védte a hagyományos erkölcsöt, Kinsey-t ördögnek kiáltották ki. Kinsey a mennyország után a poklot is megjárta, ami szívbetegsége miatt egyenes útnak bizonyult a halálához, munkássága azonban, elsősorban a homoszexualitással kapcsolatos elfogadó nézetei miatt, a mai napig viták alapjául szolgál Amerikában.

Életrajzi filmről eléggé nehéz ítélkezni, hiszen könnyen belátható, minden életrajznak egy a vége, a főhős meghal. A drámai feszültség így nehezen kelthető, ha a főhős érdekes figura a film is, ha más nem is, mindenképpen érdekes. A Kinsey film is épp ilyen. Csendesen folydogál, mint Kinsey prof. élete, amikor az is felbolydul, a film is felbolydul. Milyen érdekes, ha erektált pénisz jelenik meg a filmvásznon, persze szigorúan tudományos célzattal, nálunk is felhördül (vagy sóhajt?) a közönség. Ehhez képest a filmet egy bizonyos Bill Condon rendezte… A kitűnő színészek, élükön a címszereplő Liam Neesonnal, hibátlanul játszanak, a korabeli atmoszféra megteremtése is illúziót keltő, a világ urának sötétsége elborzasztó. Valami azonban hiányzik a filmből, amely például a csodálatos elmében benne volt, a zseni talán? Kinsey nem volt zseni, csupán egy tudós, aki belenyúlt a darázsfészekbe, és megcsípték a darazsak. Viszont megmutatta a világnak, hogy a darazsak csípnek, ha fészkükbe nyúlnak, és azt is elmagyarázta, miért. Ez fontos, mint ahogy az élete és tevékenysége is az volt. A róla készült filmet pedig azért nézzük meg, hogy ezt megtudjuk.

Nem várt közönségsikerrel zajlott le a Magyarországon először megrendezett Nagy Könyv elnevezésű szavazós játék, amelynek eredményét sokan lelkesen, mások fenntartásokkal fogadták. A lelkesedés érthető, hiszen olvasni és látni, milyen sokan olvasnak egyaránt jó, a fenntartások pedig jórészt abból fakadtak, hogy nem mindenki azt a könyvet és azt a szerzőt látta a listán, amelyiket ő maga szeretett volna. Mi tagadás, nem az értékes magas-irodalom vezette a listát, ám a másik oldalról nézve legalább sok magvas mű és szerzője belekerült egyáltalán a százba. Mások meg azt kifogásolják, hogy mennyi értékes nem került a lajstromba. Mindenki tud mondani szerintem legalább egy ismert és elismert írót, könyvet… Én most például John Irving nevét, és vele kapcsolatosan a Garp szerint a világ című nagyszerű könyvet említem, ezzel térve rá cikkem témájára.

John Irving pedig egyike a mai kortárs amerikai- és világirodalom legsikeresebb szerzőinek, akinek munkásságát különböző díjak özönével a szakma is elismeri. Alig múlt hatvan éves, írónak tehát épp most lépett a középkorúak közé. Eddig négy regényéből készült filmváltozat, köztük a Garp…-ból, a legnagyobb sikert azonban az Árvák hercege érte el, az Oscar-esőből egy, a legjobb forgatókönyvért járó, leesett Irvingnek is. A titkos ajtó, amely a Widow for One Year című regényéből készült az ötödik a sorban. A banális szerelmi háromszög-történet, amelyben egy kiüresedő, elhidegülő házasságot egy abba váratlanul belecsöppenő fiatal fiú fenekestől felforgat, eléggé elcsépelt mozi-közhely, láthattuk már néhány százszor különböző jól-rosszul sikerült variációit. Ez, Tod Williams harmadik rendezése, alaposan átugrotta az átlagot, kifejezetten szép, tehetséges, míves és igényes munka. Köszönhető ez elsősorban a kitűnő, filmes szempontból ideális alapanyagnak, John Irving könyvének, amely szerkezete, kihagyásos, időben előre-hátra ugráló szerkezete kifejezetten kiállt a filmes feldolgozásért. A festészetet is tanult rendező, Williams operatőrével, Terry Stacey-vel sikerrel alkotja meg azt a vizuális világot, amelyben a néhány szereplő drámája úgy teljesedik ki, hogy a belül játszódó feszültségekhez csak hozzátesz, de arról a figyelmet el nem tereli. Maga a táj, a kissé világvégi tengerpart önmagában sugallja a végletekbe zuhant lelkiállapotot, amelybe egy súlyos családi tragédia után zuhant a sikeres író, Ted (Jeff Bridges) és felesége, a még mindig gyönyörű Marion (Kim Basinger). Egy percig sem csodálkozunk Ted végletes és monomániás viselkedésén, nem tudjuk be azt feltétlenül művészi allűrnek, tudjuk ennek oka van, ez az ok meg is ismerhető a film vége felé. De csak akkor.

Kim Basinger sokadszor cáfolja a szőke nőkről szóló buta sztereotípiát, most is, eh, benne van a kora a lexikonokban (53-as), vonzó, érzéki, intelligens és rejtélyes, Jeff Bridges ugyanazt a slampos figurát hozza, amelyet a Nagy Lebowskiból, vagy a Halászkirály legendájából megismertünk és mégse. Tehát azt, de egészen apró, alig észrevehető dolgokat tesz hozzá a figurához, és rögtön előttünk van egy teljesen más ember. Tod Williams jelenkor legjobb filmszínészének tartja, nem alaptalanul. Van itt még egy elbűvölő szöszi lányka, Elle Fanning megejtően érett alakítással, ötéves kora ellenére, és van a dolgok bonyolítója, a fiú. Ő Eddie, (Jon Foster) a leggyengébb pont, de az is lehet, hogy figurája, a gátlásos elitegyetemista olyan unalmas, mindenesetre annyi elég belőle, hogy utolsó csepp legyen a pohárban. Abban a bizonyosban.

A film végén a Ted azt mondja első és egyben utolsó szakmai tanácsként az éppen kirúgott írópalántának, Eddie-nek: Figyelj a pontos részletekre! Ez jellemző a filmre is, régen láttam már ilyen pontosan és tudatosan részletgazdag alkotást. Ám itt a részlet nem tobzódik, nem öncélú, mint például a barokkban, nem díszít, hanem a történet egészéhez ad hozzá egy adag pluszt, egy határozott skicc, valahol a háttérben, de ezzel tömörebbé, hitelesebbé, komplexebbé válik a történet. Ebből is látszik, író írta a filmet, nem amolyan gyorstalpalón végzett ipari forgatókönyvíró.