asanisimasa

Ez a Doom című film az ismert, már harmadik generációjánál tartó számítógépes játék filmes adaptációja. Sietek még az elején leszögezni ezt, avatatlan olvasók részére szánt szolgálati közleményként és/vagy félreértés ne essék. Szóval. 1993-ban egy kicsiny texasi számítógépes programokat fejlesztő cég, az iD Software korszakalkotó és forradalmi találmánnyal állt elő, feltalálván a “First Person Shooter” vagyis egyes szám első személyben lövöldöző játékot. Azt látjuk a képernyőn, amit mi magunk is látnánk, ha ott volnánk abban a nagy virtuális valóságban, így majdnem testközelből érezve a puskaporszagot, valamint a leküzdendő szörnyűségek savas leheletét.

Mikor megtudtam, hogy ezt a filmet kell megnéznem, sebtében letöltöttem valahonnan a netről a játék első programját, beleélés szándékával, mivel legutoljára FPS-ből a Duke Nukemhez volt szerencsém, még a múlt században, s mint tudjuk az ember a kor előrehaladtával felejt. Nos, a “kőkorszaki” Doom darabos grafikája ellenére, valamint hogy már hosszú ideje a PC-játék számomra maximum a Mahjjongot jelenti, az élmény letaglózó volt. Értsd ezalatt, hogy egy délután alatt három pályát haladtam előre, úgy, hogy közben bizonyos üvöltő-hörgő lények kb. 47-szer kenték szét az agyvelőmet a falon. Nem vagyok hát egy profi gamer (játékos), csupán azért közlöm ezt, hogy bizonyítsam kicsit nyitottságomat az ügy iránt. Tehát a kis cég lövöldözős játékai, először a náciirtó Wolfenstein, majd a Doom-sorozat (és a többi…) hozzám hasonlóan taglózták le a számítógép-felhasználók jelentős létszámú táborát képező 10-20 éves srácokat, megkínálva őket egy szinte teljesen valóságosnak tűnő kommandós bevetés véres élményével. A fiúk már csak szeretik az ilyeneket, talán kódolva van ez belénk.

A Doom című akciófilm producerei nyilván rájuk gondoltak filmjük tervezésénél, mint célközönség, hiszen aki élből irtózik mindenfajta öldöklésnek még csak említésétől is, kizárt, hogy egy Doom (ítélet, átok, végzet) című filmre üljön be, attól függetlenül, hogy abban pozitív vagy negatív figurákat lődöznek halomra. Hogy számításuk beválik-e, azt majd az elkövetkezendő évek mérlegfőkönyve fogja megmondani, már ha van egyáltalán ilyen Hollywoodban. Mert valljuk be őszintén, egy harcosnak a harc a lételeme, azt csak passzívan szemlélni, maga a halál. “Egy gondolat bánt engemet, Ágyban, párnák közt halni meg”, ugye. Egy gamer egészen más élménydózishoz, adrenalinlökethez szokott vérnyomását nemigen fogja megdobni bármilyen filmvásznon látható akció, ő saját maga játssza ezeket. Igaz, hogy csak virtuálisan, nem a vérrög valóságban zajlik a nem valóságos lények elleni harca, de ha egy hetedik pályán lopózó játékos szívverését, vérnyomását megmérnénk, az értékek ugyanazt mutatnák, mint egy valóságos kommandósnak, mondjuk bevetésen egy iraki kisváros sikátorában…

Marad, aki marad. A film sztorija – hiszen egy lineáris, pályák sorozatát teljesítendő számítógépes játék filmfeldolgozása – eléggé kiszámítható dramaturgiára épül. Adódik egy zűr, amit meg kell oldani. Természetesen jó távol, tehát messze kell menni, így segítség sem várható. Magunkra maradtunk, csak mi és a probléma, amit nekünk kell megoldani, minden (halálos) harc, csata, párbaj alapszituációja. Válogatott a csapat (a gamer ásít), választhatunk, melyiknek szurkolunk. Mást nem tehetünk, hiszen ő megy akcióba, nem mi. Aztán vagy jól választottunk, vagy nem. De a végén, tudjuk, amikor már csak egyetlen maradt, maximum még egy harcképtelen, eléggé legyalázott fizikai állapotú, másodlagos frissességű szereplő, tehát a még viruló Egyetlen aztán fel, bele a lenyugvó napba, a fény felé, jöjjön megnyugvás, boldogság, felszabadult sóhaj. A horroros specializációk esetében ilyenkor valahonnan még mordul valami, jelezve, lesz még folytatás, a sima akciófilmeknél, mint most is, egyszerű ellebegtetés. Kerülöm a katarzis szó használatát, fenntartva azt az alkalmasabb példákra.

Ez a séma a Doom esetében, ami jó közepes sci-fi-akció amúgy, az Alienből, a Predatorból és különböző zombifilmekből összegyúrva. Ritmusa tűzijátékszerű, látványa idézi a játék látványelemeit. Sejtelmesen világított alagutakban, folyosókban járunk, ahol baljós árnyak hozzák a frászt a szereplőkre. Átlagosnál nagyobb a vérzivatar, több kibelezés, végtagvesztés és fejleszakítás, így a 18 éves korhatár indokolt. Vagy higgyük azt legalábbis, hogy a korhatárnak van értelme, és az az alattiak nincsenek még mindenen túl.

Dicsérendően önironikus jeleneteken kacaghatnak amúgy a tán unatkozó beavatottak. Megjelenik harceszközként a VGA-kábelen pörgetett számítógépes monitor. A szörnyeket pedig dr. Carmack laboratóriumából kerültek elő, csakúgy, mint a valóságban. (A Doom fejlesztője és kitalálója az id-nél John Carmack volt.) Nem végzi szépen…

Pacskovszky József rendezői debütálásával, Kosztolányi Dezső klasszikus alakjának, Esti Kornélnak érzékeny mozgóképes megjelenítésével (Esti Kornél csodálatos utazása, 1994), már kivívott magának bizonyos figyelmet a honi filmes mezőnyben. Ebben persze nagy része volt a figurával szinte teljesen egybeolvadó Máté Gábor briliáns alakításának is, ami egyben Pacskovszky legnagyobb erénye is. Mármint a színészválasztás.

Jó választás legfrissebb filmjében, az Ég veled!-ben az orosz Dmitrij Pavianko az űr hideg magányába és Földön maradt feleségének élő videó-kapcsolatban végignézett szakítási jelenetébe beleőrülő űrhajósa is. Bár Artner Iván és dr.Barcs “Flash” Miki Balázs Béla Stúdióban, 96-ban elkövetett Égi rovar című filmje megkerülhetetlen űrállomásos témában, az Ég veled űrállomáson játszódó jelenetei, Pavianko elővezetésében, a film jobb pillanatai. Magyar filmen sohasem láthattunk még ilyen jó világűr képeket, bár tény, a Star Wars-minőséget nem éri el. De a mienk.

Kállai Ferenc 80 éves Nemzet Színésze szintén a mienk, és nem is kicsi, nem is savanyú. Amikor ő jelenik meg a filmvásznon, a fülét egy ügyetlen fodrászkislánynak köszönhetően majdnem elvesztő öregúr szerepében, azok is jó pillanatok. Élettel, pajkossággal és szépséggel telik meg a filmvásznon ekkor. Hiába, a nagy színészeknek nem kell semmit tenniük azért, hogy a figyelem rájuk terelődjön. Ezen már túlvannak, egy élet munkájával, alázatával és tehetségével. Kállai Feri bácsi tekintetével, egy tétova mozdulattal teremt figurát, és úgy hal meg a filmben, egy eltompuló, távolbatűnő pillantással, hogy szívdermesztő. A valóságban remélhetőleg nagyon sok filmen láthatjuk még. Partnere a fiatal és szép Balla Eszter, féltő gondoskodással, simogató jelenléttel csempész napsütést az öregúr napjaiba.

Tóth Ildikó jelenleg az egyik legjobb magyar színésznő, mind színpadon, mind filmen. Ez alkalommal egy nyomozónőt alakít, aki egyre jobban belehabarodik egy feleséggyilkossággal vádolt férfibe, teljesítménye ismét meggyőző. A férfit László Zsolt formálja, aki ugyanaz férfiban, mint Tóth Ildikó nőben, már színészetileg. Most a legjobb. Abszolút hőstípus, a szükségszerű tragikummal. Kettejük sztorija érzelmi feszültségtől telített, de sajnos, kilóg a filmből. Foso Nicoletta afro-magyar szépség, partnere, Pindroch Csaba pedig színmagyar idétlenség. Nem tehet róla, ilyen az arcberendezése, de komoly alakításra teljességgel alkalmatlan. Viszont nyugodtan rá lehet bízni bármilyen komikusi vénát igénylő szerepet, akármekkora méretben. Pacskovszky választása személyében a kivétel, amely erősíti a szabályt. És visszatértünk az oroszokhoz, Natalia Szeliversztovával, ő alakítja az űrben ragadt űrhajós csapodár feleségét, aki egy olasz bűvész kedvéért lelép. Az igazi orosz szépség, Margarita, Tatjána, és a többi nagy orosz női alak megformálója, első látásra. Ebben a szerepben ugyan kissé ügyetlenül mozog, de szőkesége és lényének könnyedsége feledteti ezt.

Maga a film olyan, mintha a tipikusan magyar filmrendező-betegség eredménye lenne. A magyar filmrendező elvégzi a főiskolát (bocsánat, most már egyetemet), jó esetben lehetőséget kap egy filmre, s azt anyait-apait beleadva viszonylag jól meg is csinálja. Aztán pénzhiányra, meg hasonlókra hivatkozással telnek-múlnak az évek, televíziós haknik, ha vannak egyáltalán. Már erősen középkorú a rendező, aki a tétlen évek alatt ötletek garmadáját szülte meg agyában (és olykor ezt forgatókönyvvé is formálta), ekkor keresi meg valaki, hogy most csinálhatnál filmet! Szegény rendező meg bele is zsúfol e filmbe mindent, amit eddig kitalált. Mind az összes filmet, ebbe az egyetlenbe. A végeredménynek meg se füle, se farka. De legalább nem véres. Kedvesség, jó szándék, jó akarat megvan, csak sok. Túl sok. Pedig Pacskovszky még rendez is. Legutóbb 2003-ban a Boldogság színét. Az jobb volt. Ez talán külön-külön részekre szedve, s azokat alaposabban kibontva lett volna jó, mert a kevesebb legtöbbször több, mint tudjuk…

“Vígjáték kell!” – ordítottam valamikor a kilencvenes évek elején a TilosazÁ pincéjében egy filmrendezőszakos hallgató fülébe, úgy emberileg és műfajilag. Az illető azóta egész jó filmeket csinál, igaz, nem éppen vígjátékokat, valamint nem Gyöngyössy Bencének hívják. Tehát nem vindikálni akarom magamnak valamiféle honi vígjáték-revival kirobbantásának ötletét, csupán jelzem, hogy én már akkor is… A hangosfilm kezdeti időszakában, a harmincas években a magyar film gyakorlatilag vígjátékgyártást jelentett, amely azonban igen nagy anyagi és közönségsikerrel kulminált, sztárok sorát termelve ki, Kabostól Latabárig. Viszonylag kis költségvetés, nagy közönségsiker, nagy haszon. Egy szűkös anyagi lehetőségekkel dolgozó filmipar húzóágazata lehet ez ma is.

Gyöngyössy Bence, a Gyöngyössy Imre-Kabay Barna rendezőpáros illető felének fia már az anyatejjel szívta magába a filmek szeretetét, filmrendezővé felnőve és ismerve a receptet, már a harmadik filmjét mutatja be. Ez is, mint a többi, korai nagy magyar filmsikerek adaptációja. A Meseautó és a Hyppolit hazai viszonyok közt szép sikere után most újra egy magyar filmlegendát idéz meg, ezúttal a Latabár-féle Egy szoknya, egy nadrágot, a producer ismét az apai jóbarát, Kabay Barna.

A gumiarcú, légies Latyi néhány tánclépését nézi egy hosszú limóban a tévén Sóvári, a híres színész, éppen egy filmjének bemutatójára igyekszik. Ezzel párhuzamosan Borsai, a közepes tehetségű kábeltévés rendező egy telefüstölt taxiban tart ugyanoda. Az öntelt és hiú sztár, valamint a kissé ügyefogyott, de álmokkal teli rendező. Egy nőre hajtanak, a feltörekvő, ám bájos sztárocskára, Pintér Ibolyára. A nő azonban a sztár közeledése helyett inkább a rendezővel szimpatizál, aki ráadásul le is ripacsozza a beképzelt színészt. Sóvári ördögi tervet eszel ki…

Igazi klasszikus vígjátéki alaphelyzet, szerepcserés bosszúállás, ráadásul ismerős közegben, színházakban, tévéstúdiókban, szállodákban játszódik a történet, a színészek lubickolnak. Nincs talán hálásabb feladat egy színésznek, mint az, ha színészt kell alakítania. Ráadásul olyan színészt, aki férfi létére nőnek adja ki magát. Ez egy akkora ziccer, mintha egy focimeccsen egy csatár a félpályáról egyedül tör a kapura, a kapus pedig éppen a cipőjét köti.

Rudolf Péter, azaz Sóvári, él a lehetőséggel, lazán és magabiztosan passzolja a labdát a hálóba, vagyis hozza a figurát. Jutalomjáték neki ez a szerep, bár a humor korántsem idegen számára, jobbára mégis drámai színészként ismerjük őt. Partnere, Borsai rendező szerepében Bajor Imre már megszokott rutinnal alakít, otthon van e műfajban színpadon, filmen talán most a legjobb, ma ő a vezető magyar komikus. Oroszlán Szonja (Pintér Ibolya) sportosan és üdén, míg Kéri Kitty (Dulcinea) egzotikusan buja szépség, szerepük szerelemre lobbantani a férfiakat, egyben kipattintani a vígjátéki alaphelyzetet. Tevékenységük sikeres. Mellékszereplőként felvonul még többek között Kern András, egy nagy kereskedelmi tévé kissé teszetosza programigazgatójaként, a szokottnál visszafogottabban, Szerednyey Béla, Sóvári hűséges öltöztetőjeként, aggódóan, és Pogány Judit, mint Pintér Ibolya anyáskodó és mindentudó menedzsere, hitelesen.

Van itt aztán két balfék ukrán pénzbehajtó is, a Kapa és a Pepe (Mucsi Zoltán és Scherer Péter). Párosuk lassan egy szintre kerül olyan nagyokkal, mint Zoro és Huru, Stan és Pan, Hacsek és Sajó, Kohn és Grün, valamint Spejbl és Hurvinek. Emellett nem elfelejtendő, színészek is, ám ez alkalommal komikusi vénájukat használják, elementárs erővel. Feltűnnek a vásznon máshonnan ismert emberek is, önironikus szerepben, mint pl. a galériás Polgár Árpád pénzeszsák bankárként, a médiaguru Árpa Attila kockásinges filmkritikusként. Hehe.
Ez az önirónia egyben nagy erénye a Nógrádi-Litkai-Gyöngyössy triász ált írt forgatókönyvnek is, legjobban azok a jelenetek sikerültek, amelyek a hazai médiaviszonyokat idézték meg, a közönség nem kis örömére. Ha pedig a közönség örül, a vígjáték sikeres. A recept egyszerű, mint említettem már…

Amikor először szembesültem Wallace és Gromit figurájával, az animációs filmek célközönségeként definiált, 0-100 évesig terjedő korosztály éppen mással volt elfoglalva. Éppen betört a japán anime-invázió, Pokémonok és más, hatalmas, fénylő szembogarú lények vívtak élethalálharcot Simpsonékkal, Johnny Bravóval, és valami szörnyű dolog készült Dexter laboratóriumában. A South Parkban még Beavis és Butthead keltett bonyodalmakat. Erre szép csendben megjelent ebben a kétdimenziós világban egy minden irányban kiterjedéssel bíró, szétálló fogazatú emberke, aki folyton valami izgő-mozgó találmányon törte a fejét, melyeknek túlműködéséből eredő zűrzavart csak zseniális kiskutyája volt képes megnyugtatóan rendezni. A két új hős rögtön félórás, tehát e műfajban viszonylag hosszú részekkel jelentkezett, ez azonban nem jelentett akadályt világmérvű, e sorok íróját is magábanfoglaló rajongótábor kialakulásának.

A két gyurmafigura amellett, hogy háromdimenziósak voltak, valami olyat csempésztek az animációs filmek világába, amely e pillanatban legalábbis, hiányzott. Történeteik tele voltak természetes kedvességgel, bájjal és bölcsességgel, amellett hogy a gyermekek is jól szórakoztak, az őrzésükkel megbízott babysitterek, nagymamák sem aludtak el az epizódok alatt. Mindig egyszerre szóltak a gyerekekhez és a felnőttekhez is, úgy hogy közben nem feszült szét a film a megveszekedett szórakoztatni, és valamit elmondani akarástól.
Nekem a Forman és Menzel-féle cseh filmek jutottak eszembe. Az én kis falum, a Szigorúan ellenőrzött vonatok, a Sörgyári capriccio. Persze, ezek minden vidámságuk ellenére nagy és komoly filmek voltak, de ugyanaz a bölcs humánum sugárzott belőlük, mint a Wallace és Gromit-filmekből.

Az alkotók, Steve Box és Nick Park mindig műfajokban gondolkodtak, miközben gyurmáztak hőseikkel. Volt krimis történet, volt sci-fis, ez alkalommal, most először teljes estés hosszúságban, a klasszikus hollywoodi horror került sorra. Nem a modern velőtrázó iszonyatok, hanem a régi, mondhatni, kedves King Kong, Frankenstein és Farkasember-szerű horrorok bábmutációját láthatjuk. Persze, alapvetően gyermekfilmről van szó, egy csepp vér sem folyik, hiszen a film címében is szereplő borzalmas veteménylény kizárólag zöldséget eszik, tehát vegetáriánus. A felnőttek azonban, már ha ismerik még ezeket az őshorrorokat, jókat derülhetnek majd. A gyermekek körében nem túlzottan örvend nagy népszerűségnek a zöldségfogyasztás, de a történet csavarintásának köszönhetően, a végén meg észre sem veszik, és meg fogják szeretni azokat a növényeket. De legalábbis meg fogják kóstolni, ezt garantálom.

Ez alkalommal Wallace figurája kissé háttérbe szorul (és át is alakul), Gromit az igazi főszereplő. Persze, egy kutya nem beszél, ám Gromit zseni. Ő sem beszél, csak kommunikál, de azt végig a filmen. A készítők alkalmaztak ugyan számítógépes trükköket a gyurmafigurák grimaszainak megalkotásánál éppúgy, mint egyéb effekteknél, ám az így is öt (!) évig készült filmben parádésan oldották meg Gromit, de a többi gyurmafigura “személyiségét” is. Szó sincs Gollam-szerű aprólékos és finoman cizellált kidolgozásról, mégis a kis gombszemű kutyusról, amelynek pofácskáján olykor látni az alkotók ujjlenyomatát, szavak nélkül is elhisszük intelligenciáját, de a többi szereplők is hús-vérebbnek tűnnek sok film valóban hús-vér, ám sokszor csak kétdimenziós figuráinál.

Az én ízlésemnek ugyan rövid a 94 perces játékidő, ám a mai trendnek is, (a másfél óránál hosszabb film unalmas, akkor is, ha izgalmas), szűken megfelel. Ennek ellenére e film megtekintése gyermekes szülőknek és ötlethiányos babysittereknek (babyval együtt) kötelező, egyéb jóérzésű állampolgároknak pedig erősen javallt. (Előre gondolva az elkövetkezendő idők várhatóan “kedélygyilkos” mivoltára…)

Időről időre belefuthatunk, elsősorban a művészfilmek vetítésére specializálódott mozikban olyan fura “dolgokba”, amelyeket jobb híján szkeccsfilmeknek szokásos nevezni. Irodalmi analógiát húzva, mintha novelláskötetről, vagy antológiáról beszélnénk, már, ha a hagyományos, másfél óra körüli játékfilmet elfogadjuk “mozgóképes” regénynek. A szkeccsfilmek legtöbbször egy téma feldolgozásai több szemszögből, s mint ilyen, mélyebb és főleg, alaposabb betekintést engednek egy adott problémába, jelenségbe, és ebből fakadóan elsősorban az elmélyültebb mozizást kedvelő nézők figyelmére számíthatnak. Bár, ha azt nézzük, egy film áráért egyszerre több filmet is láthatunk, ez már olyan igazi “vásári”. De tudjuk, a film eredendően vásári szórakozás, ne fanyalogjunk hát.

Gyakorlatilag többé-kevésbé azonos tematikájú kisjátékfilmek gyűjteményéről van szó tehát, amelyek tán éppen ezért, komolyabb kritikai és közönségsikereket nemigen érnek el, ám az ínyencek sokáig beszélnek néhány jobban sikerült darabról. Stéphane Tchal Gadjieff, az ismert francia producer, aki az idős, agyvérzés következtében részlegesen megbénult Antonioni utolsó filmjeinek elkészítésében működött közre, határozta el egy, a szerelem kimeríthetetlen témája köré szerveződő szkeccsfilm ötletét, mégpedig úgy, hogy egy részben az élete végéhez közeledő, kultikus Mester mondja el véleményét a szerelemről, és őt követve két, már szintén híressé vált szellemi követője, mintegy ellenpólusként megteszi a sajátját. Az idős Antonioni azonnal igent mondott barátja felkérésére, és a két kiszemelt tanítvány, Wong Kar Wai (pl. Szerelemre hangolva) és Steven Soderbergh (pl. Szex, hazugság, videó, Erin Brokovich) is csatlakozott az első szóra.

Nagyjából egyenlő hosszúságú, ám teljesen különböző hangulatú kisfilmekből áll az Eros. Az elsőben Antonioni tőle már jól megszokottan furcsa, különös hangulatú helyszínre viszi a nézőt (és szereplőit). A mocsaras, lagúnás tengerparton, egy toronyban (talán malomban, vagy irányítótoronyban?) él elhidegült házasságban a negyvenes pár. Nincs mondanivalójuk már egymás számára. A férfi futó kapcsolatba keveredik egy szomszédos toronyban lakó szabados fiatal lánnyal, de ebben sem talál nagy örömet. Később a magára hagyott asszony is rátalál az egyéjszakás szeretőre. Tipikus Antonioni-mű, hangsúlyos tájak, furán lebegős, de mégis fullasztó atmoszféra. Egy gyönyörű Maserati-kabrió, amely majdnem beszorul a szűk kapuba, a keskeny hídon. De csak majdnem, végül átcsúszik mindenhol, hogy folytathassa végtelen és sehová nem vezető útját. Kissé hideg, szenvtelen, melankolikus és filozofikus meditáció, ahogyan egy súlyosan beteg, 93 éves férfi lát(hat)ja a szerelmet.

Wong Kar Wai ugyanazokba a fojtott légkörű sikátorokba, lépcsőházakba és szalonokba helyezi filmjének cselekményét, ahol a Szerelemre hangolva is játszódott. A Kéz című filmben egy szabóinas viszonzatlan és tragikus szerelmének lehetünk szemtanúi, amit egy híres és gazdag kurtizán iránt érzett. A férfi elfojtott vágyai, a selyem tapintása, tétova kézmozdulatok. Izzadó tenyér, a célirányosan “tiltott” hely felé nyúló kecses női kéz. Súlyosan színes film noir, swing-jazz kantoni dialektusban, abból az időből, amikor a kínai könnyűipar még bimbózó kreativitását élte, és nem tört világuralomra.

A legfurcsább és egyben leszórakoztatóbb Soderbergh dolgozata, amely frivolan ékelődik e két komoly hangvételű darab közé. Megint film noir, ám ezúttal hagyományos fekete-fehérben. A zaklatott életű reklámmenedzser, akit a mindig kiváló Robert Downey Jr. alakít, pszichiáterhez fordul, mert nyomasztják szexuálisan túlfűtött álmai. Azon a bizonyos díványon újra álomba merül, és nem látja, mi történik háta mögött. Álom-valóság játék, csavaros dramaturgiával, meghökkentő poénnal a végén.

Három lehetséges válasz a végtelen közül az örök kérdésre: A szerelem vajon mi? Nem több a film ennél és nem is kevesebb.

A fékezhetetlen agyvelejű Robert Rodriguez tán még be sem fejezte a bizonyos körökben hangos sikert aratott Sin City utómunkálatait, mintegy pihenésképpen, vagy inkább a hanyagolt családi kötelezettségeinek megfelelvén, egy újabb filmmel rukkolt elő. Gyerekfilm-készítő rutinja van a Kémkölykök-sorozat alapján, téma után meg elég odafigyelnie a gyerekeire. Az ötlet pedagógiailag kifogástalan, esztétikailag pedig… nos, ne legyenek túlzott elvárásaink.

Rodriguez ez alkalommal sem tesz túlzott erőfeszítéseket annak érdekében, hogy kitaláljon olyan egyedi és érdekes sztorit, amely az ifjú nézőközönség tetszését garantáltan el is nyeri. Vesz mindössze egy mély lélegzetet, benntartja, eközben körbetekint az ő kis családján, és amit lát, vagy látni vél, azt később szorgalmasan lejegyzeteli. Harvey és Bob Weinstein nevű nagy hatalmú producer-haverjaival a jegyzet alapján sebtében összedobott szinopszist elfogadtatja, pénzt kap rá, leforgatja. Túl nagy stábra nincs szükség, hiszen a filmet Rodriguez írja, fényképezi, rendezi, vágja. Három gázsi élből megspórolva, na jó, a megmaradó egyetlen nyilván kellően megemelve. Így készültek a Kémkölykök-részek, s így a mostani, cápasrácos-lávalányos mozi. Különbség az, hogy jelen esetben konkrétan Rodriguez Racer Max nevű csemetéje volt a film ötletadója. Racer Max Rodriguez testvérkéivel lubickolt a saját uszoda langymeleg vizében, közben pattogtak ki fejéből az ötletek, a papa csak leírta, hiszen ő már tud írni.

Míg a korábbi Rodriguez opuszokon tetten érhetők bizonyos felnőttekre (általában) inkább jellemző, logikus gondolkodás meglétét jelző történetfoszlányok, olykor utalások más filmekre, kulturális toposzokra, addig a Cápasrác és Lávalány kalandjait bemutató mozi a filmtörténelem eddigi leghitelesebb reprodukciója annak, vajon mi zajlik le egy átlagos, hét év körüli kissrác fejében. (Most jóhiszemű vagyok, és nem hiszem azt, hogy mindez csak a marketingstratéga egy újabb meghökkentő agyszüleménye.) A sztori egy őrült, bakugrásokkal és elektromos áramütésekkel teli, őrült rohanás, olyan nem túlzottan cizellált erkölcsi tanulsággal, miszerint: kell a barátság! De minden bizonnyal ez volt a mi fejünkben is annak idején. Kár, hogy nem emlékszünk? Nyilván elgondolkoztak már többen azon, elnézve a “valahol máshol” járó gyerkőcöket, vajon hol járhat ilyenkor? Hát errefelé, például, mint az e filmben is megtekinthető.

80%-ban szemünk előtt azzal az idétlen egyik fele piros, másik kék szemüveggel, amely a térhatású illúzió élvezetéhez elengedhetetlen, ezen azonban a Kémkölykök 3-on beavatott nézők nyilván túlsiklanak. Nekem, szemüvegesnek, kissé bonyolultabb az élmény észlelése, de olykor bizony-bizony, félrekaptam a fejem a szemem közé repülő jégszilánkok elől. Vagy például, amikor a kakukk… Egyszóval, veszett egy móka ez, így hétéves szemmel, ám jóval idősebb aggyal. Érzékeinket alaposan átgyúrja, bár szellemünk kényelmes nyugágyon hever, a medence partján, néha a gyerkőcökre pillantva, ha túl hangosan sivalkodnak.

A költségvetést nem terheli sokmillió dolláros színész- és statisztagázsi se, hiszen a főszereplő kissrácon, valamint a két címszereplőn kívül van három felnőtt, és egy tucatnyi gyerekszereplő. Mint tudjuk, Gollam sem kért gázsit a Gyűrűk urában, itt sem fizetik ki a számítógép által generált, konnektorfejű izéket se. Díszletmunkások, asztalosok, kaszkadőrök szintén nincsenek. Mindent megold az ügyes számítógépes brigád. Egyszóval (gyártási oldalról nézve) költséghatékony, ám mégis látványos családi film ez végeredményben, a 4-től 10 éves korú gyermekekkel rendelkező családok nem ússzák meg megtekintését. Az ide nem sorolható mozilátogató magyarok viszont jól gondolják meg. Bár láttam már hullámvasúton jókedvében sikoltozó nagymamát is…

Egy jól megtervezett gyártási folyamat extraprofitban kifejezhető sikere sokban múlik a legkülönfélébb praktikus és költségkímélő megoldások alkalmazásán. Az elsősorban filmek gyártására szakosodott iparágban, jelen esetben az amerikai “álomgyárban”, egyéb eszközök mellett ilyen “okos” megoldás például a különféle dramaturgiai sémák használata. Ezt szokás rosszmájúbb körökben úgy fogalmazni, hogy gyakorlatilag minden egy kaptafára készül, ám azért így ez nem teljesen igaz, és az első variáció talán elegánsabb is. Ezek a sémák legpontosabban és legtömörebben úgy foghatók meg, mint jól ismert, de ennek ellenére bölcs közhelyek különböző szituációkba helyezett kibontásai. A legtöbbet alkalmazott dramaturgiai sémák között egészen biztosan dobogós az “addig jár a korsó a kútra, míg el nem törik”.

Sok előnye van ezeknek a sémáknak. Közismert a sztori vezérfonala, ezért az érthetetlen és túlbonyolított cselekmény nem riasztja el a fizetőképes nézőközönséget. Bármilyen műfajban alkalmazható, legyen az akciófilm, krimi, horror vagy pornó, katasztrófafilm, vagy mint jelen esetben is, vígjáték. Persze, hátránya e sémáknak, hogy előre sejthető a végkifejlet, tudja mindenki, a széttört korsót úgyis összeragasszák a végén, hiszen vízre azért mindig szükség van. És ha szétdobálnánk az összes kútra járó, összetört korsó cserepeit, ki se látszanánk már a törmelékből? Szerencsés esetben azonban különlegesen tehetséges emberek használják e sémákat, akik képesek egyedi tartalommal megtölteni a tulajdonképpen közhelyes szerkezetű alkotást.

Bob Fisher és Steve Faber tehetséges emberek, hiszen sikerült összehozniuk egy tulajdonképpen nyugodt szívvel frenetikusnak nevezhető forgatókönyvet két nagypofájú és gátlástalan, elsősorban válóperes ügyekkel foglalkozó zugügyvédről, akiknek kedvenc passziója, hogy puccos esküvőkre járjanak, kihasználva az ilyen alkalmakkor felfokozott izgalmi állapotban lévő koszorúslányok nagy számát, nem kihagyva az ilyen alkalmakkor természetesen adódó potyakaját és potyapiát se. Szerencse továbbá, hogy sikerült megnyerni a két főszerepre két elementáris erővel komédiázó színészt, a nagydarab, de pergő nyelvű Vince Vaughn-t, akit először a Bárbarátokban, legutóbb pedig a Mr. és Mrs. Smith Eddyjeként láthattunk, és “a világ egyik leggörbébb orra” büszke címet még büszkében viselő Owen Wilson, aki most elválaszthatatlan szimbiótája, Ben Stiller nélkül lép fel ugyan, de a híres-hírhedt Kékacél pillantását többször elsüti, mindannyiunk örömére.

A két laza arc már nem éppen ifjonc, de már végigcsajozták Amerika összes puccos esküvőjét, vallásra, nemzetiségre és kultúrákra való tekintet nélkül, két cél vezérelte őket összesen: a romantikus esemény által tűzbe jött csinos lányok száma és a feltálalt rákfalatkák és osztrigák mennyisége. Egyszer azonban nem kisebb személyiség, mint a USA pénzügyminiszterének házába toppannak be a szokásos hétvégi programjuk reményében. A nagy hatalmú és arrogáns figurát Christopher Walken hozza úgy, hogy akár a most regnáló Bush-kormányban is helyet kaphatna. A pasas egy olyan család feje, amely úgy tűnik, kifog a sokat próbált hőseinken. Hiperagresszív vőjelölt, nimfomán kisleány, homoszexuális festőfiú, szabadszájú nagyanyó ténykedése nehezíti útjukat, amely, mivel vígjátékról van szó, kötelezően boldog véget fog érni, ne legyenek kétségeink: minden jó lesz, a vége (is) jó.

Vígjáték az egyik legnehezebb műfaj, tán mind közül, hiszen hogy jó legyen, nagyon sok csillagnak kell együtt állnia, nem lehet görcsösen játszani, csakis a legnagyobb lazasággal. “Humorban nem ismerek tréfát!”- fogalmazta meg a vígjáték kvintesszenciáját nálunk Karinthy, de ezt tudja Wilson és Vaughn is. Kettejük játéka nagy komédiásokat idéz, sikerük bizonyságául szolgálhat a sajtóvetítés általában visszafogott és távolságtartó szakmai közönsége, amely ez alkalommal térdét csapkodva röhögte végig az Ünneprontók ünnepét.

Hogy van-e, vagy nincs magyar filmes újhullám, azt döntsék el az esztéták, ez úgyis az ő dolguk, a nézők döntő hányada az alapos diskurzus után megalkotott felelős döntést azonban nyilván figyelmen kívül fogja hagyni, mint ahogy tette eddig is. Az tény ugyan, hogy ezen évezred első éveiben tömegében jelentkeztek fiatal filmesek figyelemre méltó munkákkal. De míg Mundruczó és Fliegauf a (jobbára külföldi) szakmát nyűgözte le, addig a reklám-spotok világában tanult Bergendy és Herendi a közönség tetszését nyerte el. És van még a Simó-osztály, a Török Feriék, akik a szakma “hivatalos” utánpótlásaként készítenek jó és kevésbé jó, de mindenképpen ügyes filmeket. Dyga Zsombor, a Kész cirkusz rendezője is ide sorolható életkora szerint, vagy akár témaválasztásában is, ám ő egy eltérő utat járt be és tökéletesen érdemtelenül, eddig még nem találkozott sem a szakma, sem a közönség eltúlzóan rajongó érdeklődésével.

Pedig első “nagyfilmes” munkája, a 2003-as Tesó szerintem az utóbbi évek legjobb magyar filmjei közé tartozik, ám a szakma csak a forgatókönyvét ítélte díjra méltónak. Ehhez képest már-már vicces, hogy a Kész cirkusz csak (az egyébként valóban kiváló) zenéjéért kapott elismerést a 34., “minden idők leggyengébb” Filmszemléjének diák -zsürijétől. Hmm, tudjuk, a ZSŰRI útjai kiszámíthatatlanok.

Dyga az utcáról jött a filmszakmába, egyszerű külvárosi srác, akit történetesen filmkészítésre szocializált a békásmegyeri (vagy káposztásmegyeri, tök mindegy) betondzsungel, kábítószerezés vagy maffiaalapítás helyett. Az ő filmes előzményei, ha lehet ilyet mondani, a Szőke András-féle barkácsfilmeknél keresendők, nem pedig fojtott légkörű egyetemi előadásokon és/vagy előkelő bel-budai partykon. Néhány haver összeáll, kölcsönkamerával, nulla pénzből filmeket kezd fabrikálni, csak azon a jól kitaposott kinematográfiai úton, ahogy a pult alól beszerzett hangalámondásos kalózkazettákon látták “a teherautó platójáról leesett” videomagnón. Bruce Lee Bruce Willis ellen, egy Woody Allen-moziban. És persze, Tarantino-összes, kockáról kockára, betéve. Aztán ezek a “homemade” filmek hogy-hogy nem, bizonyos amatőrfilm-fesztiválokon sikereket aratnak. Jó szemű és már-már pszichiátriai mértékben vállalkozó szellemű producer (jelen esetben Durst György) felfigyel, majd beszáll. Elkészül az első film, majd a második, és remélhetőleg itt nincs vége. Lépésről lépésre, ahogy a kisgyermek megtanul beszélni, Dyga úgy tanult meg filmet készíteni. Természetesen, lazán, saját hibáiból tanulva.

Fesztelen és laza e második film is, a Kész cirkusz. Azonban itt már profi színészek alakítják a magyar filmvásznon ritkán látható ötletesen megírt figurákat. A Kossuth-díjas Udvaros Dorottyát (Erát) Schmied Zoltán (Lévisz) egy fotőjben teszi magáévá, hogy ritka Continental írógépét lenyúlhassa, mivel a csávó írógép-dobos. A harcsabajszos Csuja Imre egy annak idején elsősorban párttitkárok által preferált fekete Volga személygépkocsiban hesszel, rendőrből lett kukucska-detektívként, Scherer Pepe pedig focista volt, aki csak egy akut hasmenés miatt nem lett “albertflóri”, Ónodi Eszter (Pöcök) mocskos szájú, pénz- és szexéhes menedzsernő, Görög László pedig Nagy Zoltánnal és Tóth Józseffel alkot kétbalkezes bankrablótriászt. Már a Tesóból is ismert Welker Gábor (Zoé) és Elek Ferenc (Kelvin) az említett Lévisszel pedig nem nagyon tudnak mit kezdeni az ölükbe (fejükre) pottyant ominózus retiküllel, de ez már a film témája, amit nem részleteznék. Az ő fergeteges főszereplésükkel tekinthető meg ez a 74 percnyi padlógázas mozi. A padlógázt ez esetben természetesen a film tempójára, nem pedig minőségére értem. Rövidke, de sűrű mozi. Nem a világmegváltó fajtából, amitől falnak megy a művelt ifjúság, hanem a nagyon-állat pörgős-maxilazából. Írja a film reklámanyaga, hogy Guy Ritchie-stílusban készült… Dehogyis! Ez a Dyga Zsombor-stílus, mondjuk nem angol szlengben, hanem igazi flaszter-magyarban, de ettől még éppen olyan jó! Sőt!

Néhány éve megy a legnagyobb zenei csatornán az az eszement műsor, amelyben unatkozó amerikai tinédzserek követnek el mindent, hogy összetörjék magukat, vagy éppen egymást, de legalábbis valami olyat tegyenek, ami a jobb érzésű nézőkből csakis egyfajta reakciót válthat ki: – Ezek állatok! Márpedig amióta Andy Warhol kinyilatkoztatta, hogy egy másodpercre mindenki lehet híres, sokan meg is próbálkoznak ezzel. Ugyanez a zenetévé volt az, amelyik talán a világmédiában először mutatott hosszabb képeket, valamikor a nyolcvanas évek közepén, az akkor elterjedni kezdő extrém sportkultúrákról. Egy-egy klipsorozat közben olykor feltűntek alakok, akik repülőgépekről ugráltak ki, hogy aztán óráknak tűnő percekig élvezzék a szabadesését, és csak röviddel a földbecsapódás előtt nyissák ki ejtőernyőjüket. A landolás „unalmas” pillanatait már sosem láttuk, mert már következett a Dire Straits vagy a Duran Duran akkori kurrens klipje. Majd jöttek a hullámlovasok, gördeszkások, görkorisok, és a többi „rock&rollos” extrém sport művelői. Mára ott tartunk, hogy szerte a világban több tévécsatorna foglalkozik kizárólag ezekkel az „öngyilkos” sportokkal, ezek népszerűsége a fiatalok körében vetekszik az úgymond, hagyományos sportokkal.

A Music Television most, mint a Gyilkos labda című többszörösen díjnyertes dokumentumfilm gyártója egy merőben új, mégis az előbbiez némileg kapcsolódó témába fogott. A gyilkos labda, mint azt a film alcíme is mutatja, a kerekesszék harcosairól szól. Ezek a srácok kivétel nélkül mozgássérültek, gyakorlatilag mellkastól lefelé mozgásképtelenek. Némelyikük még a kezével se tud fogni, sőt, az egyiknek nincs is keze. Ez azonban sem őt, sem a társait nem zavarja abban, hogy egy eszeveszetten kemény, férfias sportot űzzenek. Ez a sport a kerekesszékes rögbi, amely szerepel a Paraolimpiai Játékok műsorán is. Majdnem olyan, mint az ismert rögbi, vagy annak amerikai változata, az amerikai futball, ugyanúgy a játék célja, hogy az ellenfél alapvonala mögé jutassák a labdát, ami itt gömbölyű. A játék keménysége is hasonló az eredetihez, ami a sportban nekünk, egészségeseknek első látásra tragikus, majd az első sokkon túlhaladva felemelő. A küzdés, a győzelem eléréséért folytatott kemény erőfeszítés egészséges embernél is drámai, ez azonban mozgásukban erősen korlátozott sportolóknál fokozottabban így van. Jó mélyen magunkba kell nézni, hiszen szinte mindenkiben ott a szánalom érzése, amikor meglátunk egy kerekesszékest, és most nyugodtan hozzájuk vehetjük a többi, másféle fogyatékosságban szenvedőt is, holott nekik nem elsősorban szánalomra van szükségük, hanem arra, hogy egyenrangú és egyenjogú embereknek tartsuk őket. Mi, egészségesek a rajtunk múló eszközökkel segítsük, támogassuk őket, de ne tartsuk őket csudabogárnak, vagy szánalomra méltó betegnek. Ez a film nagy tanulsága. Megható az a jelenet, és mi felnőttek tanulhatunk belőle, mikor az egyik közönségtalálkozón egy egészséges kisgyerek némi szabódás után megkérdezte az egyik játékostól, hogyan eszi a pizzát, hiszen mindkét keze hiányzott könyéktől lefele. A kérdezett játékos megmutatta. Éppúgy, ahogy a száguldó labdát is elkapja.

A filmből kitűnik, egyáltalán nem azok, hiszen amit e speciálisan „csatajárművé” alakított kerekesszékekkel művelnek, az tényleg nem semmi. A film egyébként két egyéniség sorsán keresztül mutatja be társaságukat. Joe Soares a hetvenes évek amerikai kerekesszékes hőse, aki mára a rivális kanadai csapatnak lett szakvezetője, valamint Mark Zupan, aki az amerikai csapat vezéregyénisége. Két fanatikus, kőkemény ember, akinek kitartását, keménységét mindenki irigyelheti. Rivalizálásuk szinte vérre megy, ez viszi előre a film sztoriját, hiszen a dokumentumfilmek sincsenek meg dramaturgia nélkül. Az élet azonban közbeszól, rá nem vonatkozik a (hollywoodi) forgatókönyv, a Paraolimpia kerekesszékes rögbi-tornájának döntőjét nem az amerikai, de nem is a kanadai nyeri. A kerekesszék harcosait azonban ez csak egy pillanatra veti vissza, hogy annál nagyobb erővel készüljenek a következő nagy megmérettetésre.

Az ismert filmreklámos szófordulattal élve, mondhatnám azt, hogy a Mezítlábas szerelem németek válasza Amélie Poulain csodálatos életére? Azonban a dolog mégsem ennyire egyszerű, így én sem úszom meg mindössze egy analógia felállításával. A biztos az, hogy Til Schweiger, a hollywoodi körökben is ígéretes pályát futó, sármos német színész még 98 tájékán Amerikában rábukkant a Barefoot című forgatókönyvre, valamint az, hogy 2001-ben világraszóló és valódi kultuszfilm született, amelynek megtekintését lélekgyógyászok a mai napig receptre írják fel depressziós betegeiknek. Ebben a megközelítésben már valószínűbb, hogy a kettőnek semmi köze sincs egymáshoz. Talán abban a tiszta és szabad nyugati levegőben lehet valami nyomasztó és fojtogató, hogy bizonyos emberek, mondjuk azt: filmkészítő művészek, olyan témához nyúlnak, amelyek témája ebből a tejjel-mézzel folyó modern Kánaánból való elvágyódás. Majd mi is rájövünk erre, nyilván.

Szóval a bájos francia hús-vér angyal, Amélie befutott, hivatkozási alap lett, egy német színész pedig ki szeretne bújni a ráosztott Brad Pitt-típusú szerepklisékből. Amúgy Leila, a Mezítlábas szerelem hősnője semmiben sem hasonlít Amélie-re, tökéletesen inaktív, a külvilággal semmilyen kapcsolata nincs, sőt, egy elmegyógyintézetben él, ahová gondnoki felügyelet alá helyezték, mert zsarnok anyja 18 évig bezárva tartotta. Csak zabolázatlan szabadságvágya hasonló (ezért citálom ide Amélie-t), cipőt sem hajlandó húzni, hogy még lábai se legyenek bezárva sehová, és mindkét nőben van valami angyali, nem evilágra való. Valami innen elvágyódó.

Azonban oktalan bírói határozat, valamint túlbuzgó orvosi felügyelet mégiscsak bezárva tartja Leilát, amelyből a lány nem lát más kiutat, mint az öngyilkosságot. Nick a börtönből szabadult, épp ebben az elmegyógyintézetben kapott munkát, ám egy vétlen hanyagság miatt innen is mennie kell, amikor észreveszi Leilát, amint épp a női WC-ben egy csőre hurkolja fürdőköpenyének övét. Az utolsó pillanatban kapja el a lányt? Egy furcsa, romantikus road-movie veszi kezdetét, Leila megszökik az intézetből, követi a fiút, akit kezdetben taszít a mezítlábas naiv és furcsa viselkedésű lány. Nick kétségbeesetten próbálja helyrekalapálni szétesett életét, amelyben úgy tűnik, nincs helye még egy személynek, főleg, ha az olyan, mint Leila, a lány tisztasága, őszinte rajongása azonban rádöbbenti a fiút arra, hogy helye nem a dúsgazdag, ám korlátolt és nyárspolgár családjában van. A lányt választja a karrier helyett, mi pedig morzsolhatjuk zsebkendőinket, de szép, de jó, kár hogy nincs ez mindig így! De hát éppen ezért ülünk be olyan filmre, amely mellé azt írja a forgalmazó, hogy romantikus filmvígjáték, nemde?

Az eddig színészként befutott Til Schweiger komoly feladatot vett a vállára, hiszen nemcsak a forgatókönyvet írta, hanem rendezte is a filmet (még hozzá életében először!), valamint a főszerepet (Nick) is alakította, ez a háromemberes feladat azonban a filmen nem látszik meg. Hajlamosak vagyunk a németekről azt hinni, hogy amit csinálnak, az olyan drabális, darabos, durva és faragatlan. De legalábbis bumfordi. Ezért háromszor írom le: Meg vagyok lepődve! Meg vagyok lepődve! Meg vagyok lepődve! Til Schweiger az említett hármas feladatot nemhogy lazán oldotta meg, filmje kellemes és szórakoztató, romantikus és víg és játék. Semmi németes nincs benne. Dicsérem az operatőrt is (Christof Wahl); sikerült az egész filmben olyan homogén képi világot megalkotnia, amelyből nem lehet tudni, hol is játszódik a történet. Pontosabban játszódhat akárhol, általános érvénnyel, ráadásul nem érzik az erre irányuló görcsös igyekezet sem. Nyilván, mert nincs. Fesztelen és eszköztelen színészi játék, bár a Leilát alakító Johanna Wokalek talán túl sokszor néz olyan aranyosan, bájos-bambán, holott Leila csupán bájos, de bamba nem. Ahogy mezítelen talpacskái tapodják a nedves aszfaltot, vagy az elmegyógyintézet hideg kövét, az viszont helyes? De helyes maga a film is, úgy összességében.