asanisimasa

Mondjuk az új német film néhány vonulatát, mint pl. az Amerikai pite nyomán gyártott Hangyák a gatyában típusúakat, vagy az unatkozó, de jólképzett kaszkadőröket sztárrá avanzsáló, ám teljességgel értelmetlen akciómozikat szívesen figyelmen kívül hagyom. Szerencsére azonban történik ezeken kívül más is Európa egyik legnagyobb filmiparában. A kulmináló gagyitermelés mellett születnek igyekvő, kedves, szórakoztató vagy éppen figyelemfelkeltő és gondolatébresztő alkotások is, a Lé meg a Lolától mondjuk a bátor Sophie Scholl történetéig. Ágnes öcsénk (eredetileg Ágnes és testvérei) az utóbbiba sorolható.

Oskar Roehler filmje korántsem hibátlan, ennek ellenére mégis figyelemre méltó alkotás. Az 1959-ben született rendező eddigi filmjeiben szinte kivétel nélkül a különböző szexuális perverziók (ha tetszik, a hagyományostól eltérő kielégülési formák) és/vagy drogok és/vagy alkohol béklyóiba bonyolódott párok, rokonok és házastársak kiútkeresésével foglalkozott. Ha csak a címet értelmezzük, már tudjuk, nincs ez másként ez alkalommal sem. Első blikkre egy családot látunk, a jólszituált, jómódú, felvilágosult típusból. A szimpatikus német középosztálybeli. Nem azok, akik vöröslő fejjel ordítanak és menetelnek nyaralás címén a felkapott üdülőhelyeken, hanem azok, akikről azt mondjuk: De jó lehet nekik! Lakás a Schöne Wohnung címlapjáról, papának 7-es BMW, sofőrrel, mamának kabriolet Mercedes, kisfiú házi videóstúdióval, hiszen filmesnek készül…

Azonban itt kezdődik az, amiért a film érdekes. Nincs rendben ez az idilli és nagyon szimpatikus család, mindenkinek stichje van. A német felső-középosztály diszkrét bája, idézhetném Bunuel mester remekét. Igen, az origo valahol itt lehet. Persze, születtek előtte is, de főleg utána is maró társadalomkritikai vonatkozású filmek, Makavejev-összes például, vagy mostanában az amerikai Todd Solondz filmjei, ám németek részéről ilyen maró öngúny tán még sosem volt látható. A papa úgy en bloc fura fazon, kócos, hosszú ősz haja van, távcsöves mesterlövész-puskákat gyűjt, és olyan házban lakik, amelyen egy derékszög nincs. Öreg korára meleg lett. Három fia van, a legkisebb könyvtáros, aki fehér frottírzokniban lába közét markolászva kukkolja a csinos diáklányokat, a középsőt hívják Ágnesnek, ő lánnyá operáltatta magát, és sztriptíztáncosnő lett. A legidősebb befolyásos politikus, aki székletét az irodája padlójára üríti, ez a heppje. Felesége inkább tanítványai, vagy éppen saját fia kegyeit keresi, míg a kissrác a papa fura szokását filmezi. Vagy anyjával házi marihuánaültetvényét gondozza.

Igen, Todd Solondz is megtalálta ugyanezeket a figurákat az amerikai kertvárosokban, láthattuk a Boldogságtól ordítani-ban vagy a Helyzetgyakorlatokban. Ugyanennek a témának durva és dogmatikus változata a Születésnap (Thomas Winterberg). Roehler azonban mégis kicsit más filmet tudott csinálni, inkább ihletet, bátorságot merített az előzményekből. Nála mintha lenne kiút, legalábbis egyeseknek. Ágnesnek a halál az, de az legalább megtisztító. Werner, a politikusnak nincs, hiszen minden marad a régiben. Hans-Jörg, a szexmániás könyvtáros azonban pornószínész lesz, és egy telt keblű kollégájában megtalálja élete párját. El is mennek Irakba segíteni a rászorulóknak. Ironikus? Lehet, azonban megkapja azt, amire legjobban vágyik, ez egyben büntetése is. Az eredeti és a választott nemében, a szerelemben és az életben csalódott, halálos beteg Ágnesnek a halál jelenti a kiutat, azonban ő egyedül bűntelen. Werner és családja menthetetlen.

Nem a színészi teljesítmények miatt nem tökéletes Roehler filmje. Matin Weiß Ágnes szerepében szívbemarkoló, Moritz Bleibtreu is viccesen komédiázik a fehér frottírzokniban. A film stílusában tapasztalható valami egyenetlenség, mintha a rendező bizonytalan lenne hangvételében. Néhol bizonyos jeleneteket indokolatlanul ereszt bő lére, másokat pedig túl rövidre vág. Olykor egy kedves filmvígjátékot látunk, máskor sötét pszichothrillert. Néha mintha túl szemérmes lenne, bár a mi ingerküszöbünk is le lehet taposva rendesen. Az is lehet, hogy ez az ő stílusa, csak még nem szoktuk meg. Nekem mindenesetre van kedvem tovább próbálkozni megszokásával.

Tony Scott a Domino rendezése előtt már számtalan filmmel bizonyította, hogy az általánosan akció-thrillerként definiált műfaj egyik mestere, a Top Guntól a Kémjátszmáig, inkluzíve azzal a Tiszta románc című mozival, amelynek egy bizonyos Quentin Tarantino nevű, akkor még gyakorlatilag tök ismeretlen ex-videotékás írta a forgatókönyvét. Később persze QT, újságírói kérdésre flegma legyintéssel “leifjúkori-zsengézte” korai alkotását, ez azonban mit sem változtat azon a tényen, hogy Scott már akkor jószemű és vérprofi rendező volt…

És nyilván jó mesterként ismeri is a tanítványa későbbi munkásságát, példának okáért a Kill Billt, amely ugye egy vérgőzös bérgyilkolászós lányról, a Black Mambáról szól, és eszébe jutott, ismer ő egy hasonló kaliberű némbert innen a szomszéd való villából, a Beverly Hills akárhányból. Domino Harvey ugyanis valóban élt, az idén, 2005 júniusában halt meg 35 éves korában, Los Angelesi otthonában. Egy híres színész, Lawrence Harvey (ő fel is tűnik egy pillanatra a filmben, Frank Sinatra partnereként, A mandzsúriai jelöltben) és egy modell, Sophie Wynn lányaként született oda, ahová az emberek legtöbbje csak szeretne születni. Domino (akit a filmben Keira Knightley alakít visszafogott bájjal) azonban halálosan unta a kényelmes életet, az unalmas zsúrfiúkat, és az idióta főiskolai diákbulikat. Egy ugratást zokonvéve betörte egy lány orrát, minek következtében az iskolából kirúgták. Az utcán aztán belebotlott abba, amely a végzetét is okozta tulajdonképpen, egy fejvadász tanfolyamba. Igazi kemény fickók közé csöppent, akik az élet sötét oldalán tevékenykednek, a törvényesség igen “laza” értelmezésében. Felfoghatjuk úgy is, megtalálta önmagát, erről szól a film.

A sztori tényleg picit tarantínós, van egy fura csapat, a fejvadászok, egy agy, aki egyszerre óvadékügynök és pénzszállítóautó-üzemeltető, tehát tuti nem kóser a csávó, persze hogy simlis is, persze hogy eltűnik egy zsák pénz, maffiózók, gazdagok, műbalhés úrifiúk és veszélyes külvárosi pitiánerek rohangálnak összevissza. Mindenki káromkodik, végig szól valami gengszterrap, zeneválasztás mi tagadás, jóval egysíkúbb, mint a Tarantinóé. Tony Scott az utóbbi filmjeiben kitalált magának egy csak rá jellemző képi világot, amely persze elemeiben megtalálható máshol is, de következetesen csak Scott használja. A klippesen kaszáló, idegesen rángó kézikamerás képek az akció-thrillerekben elég jól működnek, végig ezeket alkalmazva azonban kissé öncélú, ám olcsó effektus. Scott-nál azonban a kamera egy-egy pillanatra mindig megpihen egy látszólag jelentéktelen részleten, ám ezekről később mindig kiderül, hogy nagy jelentőséggel bírnak vagy a cselekmény, vagy valamelyik szereplő szempontjából. Néhol meg mintegy “kiszól”, például rengeteget cigarettáznak a filmben, amely önmagában egy anti-nikotinellenes kiáltvány is lehet egy olyan országban, ahol egy közismerten láncdohányos 60 éves rockzenészt kifütyül rajongó közönsége, mert 45 év szokásához híven rá merészel gyújtani a koncert közben. (Keith Richard esete az amúgy rettentően liberális San Franciscó-i közönséggel idén nyáron, az aktuális Rolling Stones-turné alkalmával.)

A régi letűnt “lúzervilágnak” három ikonikus alakja is feltűnik e filmben, fontos szerepekben. Az ezerszer leírt, eltűnt majd újra felbukkant Mickey Rourke kissé meghízva és megöregedve de ugyanolyan fickósan, mint anno az Angyalszívben, most kvázi apaszerepben, ő a fő fejvadász, aki befogadja a vadóc Dominot. Christopher “Szarvasvadász” Walken az amfetaminfüggő tévéproducer, mint a modern médiauralta reality-világ démona és Tom Waits, aki éppen olyan (ilyen) történeteket énekel már 30 éve, mint Dominóé. Neki most a cselekmény misztikus oldalán van jelenése… Tartózkodom attól, hogy nemzedéki kérdés legyen egy film, ám ezúttal lehet, hogy úgy 30-35 év táján lesz egy választóvonal… Azon felül bejön, az alatt meg csupán híres idősödő arcok műmájerkedésének tűnik csak? Vagy éppen fordítva? Asanisimasa: 7/10

Valószínűleg a filmtechnológia, a filmtrükkök és hasonló illúziókeltő varázslatok fejlődésének köszönhető, hogy az utóbbi tíz év alatt gyakorlatilag az összes angolszász eredetű, de világszerte kultusszá vált regényfolyam megjelent a filmvásznakon is, a rajongók és a film-, könyv- és az ezekhez kapcsolódó temérdek csecsebecsék, csipszek, cukorkák, műanyagjátékok, pólók stb. gyártásával foglalkozó üzletemberek legteljesebb megelégedésére. Az utóbbiak listáján első helyen ugyebár a Harry Potter, hogy kezdjem a legújabb keletűvel (és a leginkább vitatottabbal). 1997-ben futótűzként (mások szerint járványként) terjedt el ez a fantáziatúltengéses háziasszony által írt meseregény, amely meglepetésre hatalmas üzleti sikert hozott írójának, kiadójának egyaránt. Mások egyenesen hozsannáztak, végre valami, amely visszavezeti az olvasáshoz a képernyőhöz ragadt gyermekeinket. Ez persze a későbbiekben, csak részben bizonyult igaznak, hiszen rögtön megjelentek a filmváltozatok is, amely rögtön negligálta is a könyvmolyok bizakodását, mivel a filmet csak nézni lehet, főleg, hogy nem angol nyelvterületen szinkronizálják is, megfosztva az olvasás lehetőségétől az angolul nem tudókat.

Minden bizonnyal a Potteriáda üzleti elhatalmasodásának ellentételezéseként fogott a Disney vállalat egy másik legenda filmre viteléhez, a Narnia krónikái azonban több szempontból inkább a Gyűrűk ura rokona. Mindkettő a XX. század közepén, a második világháború közvetlen (és szörnyű) ihletére jött létre, íróik nemcsak barátok, hanem kollégák is voltak. Clive Staples Lewis, a Narnia írója a középkori és reneszánsz irodalom professzora volt Cambridge-ben, Tolkien, a Gyűrűk ura írója pedig a szomszédban, Oxfordban tanított óangol irodalmat. Bocsássanak meg a Potter-rajongók, az írók szellemi felkészültsége (és írói tudása is) határozottan a Narnia és a Gyűrűk ura felé billenti a mérleg nyelvét, JK Rowling maga is a Narniát jelöli meg a Potter-könyvek ihletőjének. Ezt is figyelembe véve indokoltabb az összehasonlítás már az korábbiak esetében.

Csak a filmváltozatok összevetésére szorítkozva kijelenthető, a Narnia krónikája közel sem annyira komor, mint a Gyűrűk ura, de itt is tulajdonképpen a Jó és a Gonosz küzdelméről van szó, miképpen gyakorlatilag az összes mesében a Földön. Lewis és Tolkien ugyanúgy egy komplett világot teremtenek, nyelvvel, történelemmel, szokásokkal, hozzájuk méltó a filmes megjelenítés is. Peter Jackson méltán kapott Oscar-díjözönt, a Narniát rendező Andrew Adamson (hát igen, a Shreket köszönhetjük neki) hasonlóan alapos munkát végzett. Hogy ő részesül e hasonló szakmai sikerekben, az még a jövő titka, de könnyen előfordulhat. Adamson és csapata hatalmas fantáziával, és a Star Wars lehengerlő ajánlólevelével rendelkező Industrial Light and Magic elképesztő szakmai felkészültségével, valamint Disney szintén lehengerlő marketingjével és (üzleti) filozófiájával egy látványos, szórakoztató filmet rendezett, amely nem érdemtelenül nyomta le az amerikai bemutatón az új Potter-filmet, nézettség és tetszési index tekintetében egyaránt.

A film bátran ajánlható serdületlenebb nézőknek is, ugyan tobzódnak Narnia tündérvilágában a különféle furábbnál furább teremtmények, akik bizony néha nem barátságosak, az elbűvölő kis hősök, Lucy, Edmund, Susan és Peter Pevensie gyakran keverednek izgalmas kalandokba, de a történet annyira tiszta és őszinte, mondanám: angyali, hogy megtekintése kötelező. És mint minden valódi mese, igaz is, már úgy morálisan és erkölcsileg, így a gyerkőcöket elkísérő felnőttek sem fognak unatkozni. És nem csak arról van szó, hogy mostanában többen keressük vonatra várva a kilenc és háromnegyedik (vagy hányadik) vágányt, szívesebben tapiskolunk hobbitmódra mezténláb, valamint a Narnia krónikájának köszönhetően másként nézünk minden ósdi és ormótlan ruhásszekrényre, hanem arról is, hogy megmerítkezvén ezekben a mesékben emberileg is jobbak, többek, egészebbek és emberiek leszünk.

Enyhe délutánokon szerte a városban megtelnek a közparkok direkte e célra kialakított kőasztalai sakktáblák köré csoportosuló, töprengve bólogató, csak ritkán, fojtott hangon egymáshoz suttogó férfiakkal. Olykor azonban felcsattan egy hang: – Nono, barátocskám (drága uram, kolléga, Janikám), ami fekszik, nyugszik! Az íratlan szabályt, miszerint ha a sakkban, sőt más vérre menően komoly asztal mellett játszott játékban is, amit egyszer megléptünk, megtettünk, kijelentettünk, onnan nincs visszaút.

Tímár Péter, akit tán a legjátékosabb magyar filmrendező, gondoljunk csak az Egészséges erotikára, az előbbiekkel szemben szívesen játszik el azzal a gondolattal, mi lenne ha mégis egyszer, netalántán, vissza lehetne ugrani egy lépést? Meg nem történté tenni a dolgokat, és visszalépni az időben, történhetne-e minden (valami) másként? Lehet-e beleszólásunk a sorsunk alakításába, avagy minden előre el van rendezve? Tutti, a csóringer visszazökkent 53-ba, amikor az Arany focicsapat 6:3-ra döngette el az angolokat a Wembley-ben, de mivel ő már tudta a végeredményt, furcsa és meghökkentő eseményekben lehetett része. A lehetőséggel azonban nem tudott kezdeni, nem kezdhetett semmit. (6:3, avagy játszd újra Tutti)

A herceg haladéka című, a forgalmazó által fantasynak titulált (ha a Gyűrűk ura fantasy, márpedig az az, akkor ez nem az) új filmjében Tímár ismét az Időt kísérti. Azért annyiban nem téved a forgalmazó, fantasztikum valóban van a filmben ettől azonban az még nem fantasy. Valami tipikusan magyar, transzcendens motívumokkal átszőtt szürr-szocreál, de megértem, ez mégsem írható a film adatlapjára. Lehetne akkor mese, mondjuk. Ugyanis arról van szó, hogy Alidát, a hajdani szépségkirálynőt (Szabó Gabi) egy szerencsétlen napon, a fényes utcán egy rabló lelövi. A golyó azonban a nő szíve előtt megáll, és ilyenkor szokott állítólag leperegni a legjobb film, ki tudja hogy van ez valójában, Alida azonban nem mozizik, hanem egy kísérteties helyen találja magát, ahol két kávét szürcsölgető szipirtyó (Pogány Judit és Lázár Kati) egymás szavába vágva felvázolja, elkotyogja, kipletykálja mi is a nagy helyzet. Alida Astaroth-nak, (Gáspár Tibor) a pokol öntelt és hiú hercegének játékszere lett, s éppen most kapott egyetlen perc haladékot, amely alatt visszatérhet az életbe, s ha talál valakit, aki elvállalja helyette a halált, megmenekül. Ám a zűrös magánéletű, karrierjét a nem éppen bajtársiasságáról ismert divatvilágban kezdő, s a hasonlóan barátságos kereskedelmi tévék bugyuta showműsoraiban folytató hölgy talál-e olyan embert, aki bevállalja a halált helyette. Embert nem is fog, de ez legyen a film titka…

Tulajdonképpen maga az ötlet kiváló, lehetne, abban a nyüves Hollywoodban bizonyára csinálnának is belőle valami jó kis tisztességes romantikus vígjátékot. Meg Ryannel és Tom Hankssel. Vagy éppen egy feszültséges és fogvacogtatóan paranoid pszichothrillert, főszerepben Sharon Stone-nal és Michael Douglassal. Vagy bevállalósan feltörekvő fiatal reménységekkel, akárkikkel. De hát nálunk a nagy ötlet, a pénz viszont kicsi (ami persze sokaknak túlontúl is nagy), a mozi is az. Csak hát a mienk. Ezer sebből vérzik, mint alig felnőttkorú demokráciánk, kusza, mint a parkolási helyzet Pesten, és zűrzavaros, mint a világ összes nyelvén hirdető cégtáblák, szintén Pesten, vagy bárhol az országban. Pedig honi viszonylatban itt is megvannak a sztárok, nem a cölöpök, hanem a valódiak. Jó színészek. Kulka, Pogány Judit, Lázár Kati, László Zsolt. A tavalyi filmszemle legjobb férfiszínészének választott Gáspár Tibor. Ám szerintem nem értik Tímár fanyar humorát. Így nem is közvetítik, s ez már a film rovására megy. Tán László Zsolt, a renegát Thor szerepében jut legközelebb a témában, de hát ő otthon van az ilyen ördögösdiben, hiszen ekkortájt játszotta a Mestert a Nemzeti Színház Mester és Margaritájában. Az azonban egy felsőbb osztályból való darab (volt).

A herceg haladéka viszont az alsóban bukdácsol még. Hiába minden igyekezet, a végeredmény szánalmas. Tímár Péter, aki az öntörvényű és szertelen Bódy Gábor mellett kezdett, és rendezőként hangosan indított az Egészséges erotikával, az utóbbi években érthetetlen mélyrepülést folytat. Az e filmet megelőző Le a fejjel kudarca után A herceg haladéka persze istenes mozi, ha ebben az esetben nem lenne ez kísértés, ám aki kultuszt tud teremteni, az nem adhatja alább. A film sátánistáknak lájtos, istenhívőknek túl ördögös, átlag mozinézőknek csupán a magyar középmezőny. Alja. Ez van, de hadd ne kelljen már ezt szeretni.

Asanisimasa: 2/10

Az 57. Cannes-i Filmfesztiválon (2004-ben) a Quentin Tarantino által elnökölt zsűri a legjobb férfialakítás díjára egy 14 éves japán srácot talált legérdemesebbnek. A kiküldött tudósítók meglehetős fanyalgással vettek tudomást a meghökkentő bejelentésről, hiszen Kore-eda Hirokazu filmjénél, az Anyátlanoknál, amelyben a főszerepet játszotta az említett srác, Yagira Yuya, nyilván többre tartották saját kedvenceiket. Az újságírók kedvencei nem hatották meg a karakán zsűrit, nem úgy, mint eme japán szocio-dráma. Valószínűleg ezért kértek fel a fesztivál szervezői a zsűrielnöki tisztre olyan független, önálló vélemény megalkotására képes figurát, mint Tarantino, hogy független, trend-kívüli és szuverén véleményt alkosson. Ennek így is kellene lennie, hiszen ha művészetnek fogadjuk el a filmet, akkor nem a külső igényeknek megfelelni akaró dolgozatokat, hanem a saját utakat, önálló nyelvet, kifejezési módokat kereső alkotásokat kell díjazni.

Közismert Tarantino mester távol-keleti vonzódása is, ez azonban nem mond ellent annak, hogy az Anyátlanok jó film. Igaz, nem az éppen divatos poszt-Tarantinós Guy Ritchie-vonulatba sorolható, mint pl. az akkori, amúgy kiváló magyar versenyfilm, a Kontroll, a Anyátlanok dokumentarista eszközökkel készült szocio-dráma. Vagy fikciós dokumentumdráma. Ilyesmi. A lehetséges definíciók száma megegyezik a definíciót alkotók számával.

De ne a kilencvenes évek nagy port felvert, aztán leült dán Dogmatizmusának japán megfelelőjére tessenek gondolni, inkább az általam amúgy is jobban becsült Budapesti Iskola szemléletmódjának távol-keleti megjelenésével, vegyítve még régebbi, a Peter Brook-féle Legyek ura élménnyel. A film azonban nem ósdi, elavult, témája abszolút mai, értékét növelve, nem is tipikusan japán. Ez a sztori sajnos előfordulhat bárhol a világon, kultúráktól, vallási és politikai berendezkedésektől függetlenül. Talán csak a még megmaradt diktatúrákban és a Korán előírásait szigorúan követő államokban nem.

Tán csak az ilyen országokban nem fordulhat elő, hogy egy anya magukra hagyja kiskorú gyermekeit. A cikk elején említett Yagira Yuya által alakított Akira anyja, aki valószínűleg prostituáltként keresi a mindennapi betevőt, ilyen anya. Egy napon pénzt hagy legnagyobb fiára, hogy viselje gondját a többinek, ő elutazik messze, “munkát keresni”. A gyerekek mindent megtesznek azért, hogy boldoguljanak, saját kis világot alkotva maguknak. A szigorú külső világ azonban lassan-lassan behatol zárt kis mikrokozmoszukba, kifizetetlen gáz-, víz, villanyszámlák és óvatosan az elmaradt lakbérért kérdezősködő főbérlő képében. Ennek a kis álmokra, játékokra alapuló gyermekvilág nem tud ellenállni, törvényszerűen összeroppan.

Yagira Yuya alakítása valóban kiváló, de kiváló a többieké is, viszont hogy ez ilyen lett, abban két dolog játszik fő szerepet. Mindkettőhöz köze van a filmet rendező Kore-edának. Az egyik az, hogy a gyerekszereplők tulajdonképpen saját magukat alakítják, egyidősek szerepükkel, másrészt a mintegy egy éven keresztül húzódó, kronológiában lezajlott forgatási folyamat alatt a színészi jellemfejlődésük egybeesett tulajdonképpeni fejlődésükkel.

Koreeda egy szinte kizárólag gyermekek szereplésével készült filmben tömegével alkalmazhatott volna bevált hatásvadász trükköket, ám helyettük megmaradt szenvtelennek, nagyon helyesen. A hosszú együttlét alatt a gyerekek tökéletesen megszokták a kis létszámú stábot és a kamerát, így olyan hiteles jelenetet rögzíthetett a forgatócsoport, amilyet akart. Ezek mellett nagy hangsúlyhoz jutnak olyan egyébként jelentéktelen motívumok, mint az evés, a mosás, a bevásárlás, az egyre üresebb hűtőszekrény, az asztalon heverő számlák, a növekvő rendetlenség, a koszosodó, szakadozó ruhák. A szenvtelen kép azonban egy bájos és szépségekkel teli gyermekvilágot mutat, amelybe talán épp ezért is, iszonytató súllyal csapódik a külvilág által is előidézett, de ettől függetlenül is törvényszerű tragikus esemény. Fejbe kólint, ahogy a valóság szokott mindig is.

Mintha Tom Waits reszelős hangján szólna az a szokásos és megszokott édes-bús melódia abból a tipikus párizsi kávéházból, amelyet minden “Párizsba beköszöntött az ősz” hangulatú filmjelenetből ismerhetünk, ám a kamera beljebb és beljebb hatol a füstös helyiségbe, a zongoránál Cserhalmi György, vagyis Herendi Misu, a bárzongorista ül, ő énekel. Cserhalmi nagyon nem tud énekelni, ez tudható róla régóta, de szuggesztív előadásmódja mégis elhiteti velünk, hogy ő most elénekel nekünk egy dalt. Sőt, e filmben többet is, kicsit az amerikai rekedt hangú balladaénekesre hajazóakat ugyan, de ez kit érdekel most. Tom Waits is énekel Seress Rezsőt, ő meg magyar, úgyhogy iksz. Tövisházy “Amorf Ördög” Ambrus és Geszti “Nemzeti” Péter okos kis songokat írtak Cserhalminak, pontosan szabva az ő hangi adottságaira és előadói kvalitásaira, mivel a film egy bárzongoristából kényszer szülte alkalmi Mikulásról szól, aki dalszerzői és rímfaragói tehetségét kamatoztatja az év decemberének hatodik napján.

Többet nem citálom Tom Waitset, de ő szokott ilyesmi történeteket megénekelni, mint amilyen itt a sűrű decemberi hóesésben botorkáló, a műszakáll alatt borostás, kicsit szittyós, kicsit édesszájú, falábú Mikulásról és egy bájos, de nagyon szomorú kislányról szól. Nyilván szereti ezeket a dalokat Gárdos Péter, a film írója-rendezője, tudom, hogy szereti őket Cserhalmi is, és szeretem én is, tehát nincs baj. Tom Waits jó. Férfiasan érzékeny, bölcsen humoros és sokat megélt. Ilyen a Cserhalmi által alakított figura is, aki falábát abban az említett párizsi kávéházban szerezte, vétlen résztvevőjeként egy lövöldözésnek. Sok év múlva hazatér Budapestre, pontosabban valahová, nem lényeges hová, a helyszín bárhol lehet, soha még ilyen tökéletesen kivitelezve nem látszott magyar filmen. Ifj. Seregi László professzionálisan kivitelezett, világszínvonalú, klasszikus és kortárs értékeket is magánviselő operatőri munkájára külön felhívom a figyelmet! Az, hogy a helyszín nem igazán behatárolható, bárhol lehet Európában, a történet általános érvényűvé tevésének szempontjából fontos. Gárdos szándékoltan közönségnek szóló filmet készített. Annak a közönségnek, amely élhet bárhol a világon, és amelyet hazai (és nemcsak hazai) filmesek olyannyira hajlamosak lefelejteni. Egyetemes érvényű emberi mese az épeszű, művelt, érezni és érzelmeket kinyilvánítani tudó egészséges embereknek, akik a filmnézők és moziba járók többségét jelentik. Remélhetőleg.

Misu, a bárzongoristából lett alkalmi Mikulás antihős. Kisember. Élete kizökkent, ágyrajáró, gyakorló alkoholista, szerencsejátékos és szénhidrát-junkie. Alkalmi Mikulásnak áll egy plázába, marketingileg, ahol azonban dal- és rímfaragó tehetsége hamar népszerűvé teszi, édesszájúsága (mivel a szétosztásra szánt csokikat maga falja fel) pedig állástalanná. Egy szőke kislány (az elbűvölő Szilasi Blanka, a kis Liza szerepében) szegődik nyomába, aki az igazi, a valódi Mikulásnak hiszi a Misut, és tőle egy biciklit kér. Misu azonban nem nagyon akar az elvárt feladatnak megfelelni, le akarja tudni a napi melót, valami kis pénzt akar szerezni, amitől néhány boldog órát remél. Liza azonban eléri, amit akar. Misuból egy igazi, egy valódi Mikulás lesz.

A film két változatban kerül a mozikba, van egy hosszabb, rendezői és egy rövidebb, gyermekeknek “való” változat. A hosszabb se nagyon hosszú, kb. 96 perc, ami annyiban más a rövidebb verzióhoz képest, hogy tartalmaz néhány, a Misu életének megértése szempontjából fontos erőszakos jelenetet, néhány “csúnya” szót, valamint hogy kizárólag art-mozikban vetítik, valamint a filmfesztiválokra is – díjeső jogos reményében – ez megy. Aki engedi gyermekének mondjuk a Cartoon Network, vagy a Jetix csatornák rajzfilmjeinek a nézését, az ne vegye figyelembe e fentieket, gyermekük erőszak és hasonlók feldolgozásában ott jár már, ahol nem is képzelik. Tehát a rendezői változat sem egy vérzivatar, a kétféle verzió forgalmazását kicsit idejétmúlt szemérmességnek gondolom. Ám egyben javaslom is megtekintésre akármelyiket, hiszen e filmmel a idősebb generáció nevében Gárdos Péter felvette az Antall Nimródék által eléjük hajított kesztyűt, és egy teljességgel fogyasztható, Európában (világon) bárhol nyugodt szívvel vállalható filmet mutat be. Semmi, amúgy nem kifejezetten önhibájából frusztrált magyar filmesre oly jellemző öncélú művészkedés, világmegváltó szándék (Gárdosra mondjuk eddig sem ez volt jellemző), ellenben ízlés, bölcsesség, technikai profizmus. A filmben kiváló színészi teljesítmények. Hangulat, zene, jó szórakozás.

Szóval elég furcsa esettel állunk itt szemben. Ha állandóan mocorgó szkepszisem – csak egy új, ám zseniális marketingfogásról van csupán szó – visszagyömöszölöm csikkzsebembe, és elhiszem azt, amit a Serenity című film primer marketingje közöl, egy filmtörténeti eseményt láthatunk, a bemutatás pillanatában kizárólag egyetlen felkent és kijelölt hazai (budapesti) moziban. Ott is szinkron és felirat nélkül, eredeti angol nyelven. Tömegek vannak tehát kirekesztve, önhibájukon kívül, a rítusból. Évek múltán nyilván ez az elitista szeánsz bizonyul majd a dolgok origójának, a későbbi korok Serenity-hívőinek majdani álmai a 2005-ös év egy ködös novemberi napját próbálják megidézni, amikor is az a néhány megvilágosult kiválasztott először láthatta Azt.

Értetlen olvasók talán ennyiből is érezhetik, hogy különleges esemény ez a film. De unikum nem csak nálunk. A film alapjául egy mindössze 13 (!) folytatást megért tévésorozat, a Firefly szolgált. Megfelelő nézettség okán az azt sugárzó Fox Television a sorozatot a műsorról levette, ám rövidesen csoda történt. A DVD-változat olyan példányszámban kezdett fogyni, hogy azt a kiadók sem akarták elhinni, a Firefly-sorozat körül rajongói őrület kezdett kibontakozni. Ez az őrület odáig fajult, hogy még nálunk is, ahová a sorozat el sem jutott, rajongói klubok alakultak, sőt önálló internetes site-ja is van a Firefly és Serenity Rajongók Közösségének. Mert így hívják magukat. De az még így is meglepő, (filmtörténeti szenzáció No.1) hogy a rajongók alulról kezdeményezve gyűjtésbe fogtak, hogy kedvenceik visszakerülhessenek a képernyőre. Ez a hozzáállás hozzánk is begyűrűzött, a honi hívők Ne popcornt, hanem még egy jegyet vegyél! – felhívással köszöntik a film szimpla és angol nyelvű bemutatóját. Filmtörténeti szenzáció, No.2: a rajongók példátlan szeretete azt is elérte, hogy a tévében a tulajdonosok szerint megbukott, mégis kultusszá vált sorozatból rendes, egész estés mozifilm is készülhetett. Ilyen se volt még, hogy komoly részben a rajongók dobták volna össze rajongásuk tárgyát, már úgy költségvetésileg, de cselekményileg is. Véleményem szerint ez konkrétan maxirulez.

Maga a film magán hordozza a túláradó rajongói imádat minden áldását és hátrányait is. Benne van minden, ami az őt kikövetelő rajongók vágyainak a legkisebb közös többszöröse. Olyan, mint minden klasszikus “imádatunk tárgya”. Fétis. Diszkó-Lada, ha mond ez valakinek még valamit. Műszőrmével borított kormány, duplakvadró autóhifi, nyúlfark a visszapillantón, műanyag díszfelni, hörgő kipufogó. Nagy hasítás volt ez, bizonyos körökben., Nagyjából egészében Han Soló, Indiana Jones és mondjuk Butch Cassidy figurájából összegyúrt Mal Reynolds kapitány űrhajójának (mert űrhajós filmről van szó) irányítópultját is a Dizsi-Zsigához hasonlóan kis műanyag dínók, pálmafák, és banánszoknyás haiti csajok díszítik, a parancsnoki kabinban perzsaszőnyeg és vízipipa. A hajó legénysége is sokszínű, összeválogatott fazon, mint akik egy húzós szombat estére igyekeznek.

De nem gagyi a film, félreértés ne essék. Látványvilágában lazán hozza a Star Wars – Sith-ek bosszúja szintjét, földön, vízben, levegőben és az űrben. Mindig különösen élveztem azokat a sci-fiket, amelyekben különös gondot fordítottak alkotóik a megfelelő atmoszféra kialakítására. A Star Warsból is az első (a 4-ik) rész kocsmajelenete tetszett legjobban, de Ridley Scott klasszikus Szárnyas fejvadásza is nagyrészt a hangulata, fényei és enteriőrje miatt hagyott mély nyomot sokakban. Kicsit (de nem nagyon) más műfaj: a Gyűrűk ura tünde-vára. A Serenity telis-tele van az említett példákhoz hasonlóan érdekes, ötletes és stílusos díszletelemekkel, szoba- és kocsmabelsőkkel. Minden kopott és koszlott, nem vadonatúj. Attól, hogy valami 2507-ben játszódik, ötszáz év múlva, még nem kell mindennek csillogóan ropogósnak lennie. Ez a elhasználtság-látvány hiteti el a nézővel, hogy mindaz valóság, amit lát, még ha illúzió is.

A sztori egy kalandfilm sztorija, nem részletezem. Jók, rosszak, ártatlanok és vétkesek. A végén meg elnyerik a méltót. Semmi faxni, de az ismert dramaturgia mégis fantáziadúsan van színezve. Kicsit több humor jót tett volna még, de az majd a folytatásban, amely ha elkészül, talán már feliratozva is látható lesz. Addig meg tán valamelyik hazai tévé is műsorra meri tűzni a Firefly részeit, mert én ugyan kíváncsi lettem.

Annak idején erős felzúdulást keltett honi erkölcscsőszök és hivatásos gyermeklélek-féltők körében egy japán rajzfilmsorozat, a Dragonballz. A magyar képernyőkön addig soha nem látott vizuális effektekről, az olykor alapvetően gyermekeknek szánt filmekben eleddig nem látott hangsúlyos erőszak ábrázolás hangos riadalmat keltett, pedig. A Dragonballz csak egy volt a Japánban hatalmas népszerűségnek örvendő, a kultúrában mélyen és szervesen gyökerező hatalmas manga-irodalomból, illetve az ebből fakadó anime-sorozatokból. A magyar gyermekeket az ádáz sárga veszedelemtől óvókat emlékeztetném arra, hogy a magyar népmese-irodalom (hogy a klasszikusokról, mint Grimm Bros., vagy Andersen ne is szóljak) is bővelkedik véres, sőt horrorisztikus motívumokban. Ne gondoljunk másra, csak a mindent felfaló Kisgömböc meséjére, példának okáért. Vagy van az a jó kis sikamlós, pajkos, sőt, olykor már pornográf vonulat is…

Aztán jött az ártatlan és bájos Pokémon, – Shon-Gu-Ku már letiltva – a véderők megnyugodtak. Van béke (is) a japán akácok alatt. De tegyünk tán rendet először fogalmi téren manga és anime-ügyben. A manga a japán képregény. A manga gyökerei már az ősi japán tusrajzokon megjelentek, ahol rövid humoros képsorokat rajzoltak le a művészek. Ma Japánban a mangák fekete-fehér, kötetekben megjelenő képregények. A japán mangák, hasonlóan az európai és amerikai képregényekhez, folytatásos történetek, bizonyos időközönként megjelenő folytatásokkal. Japánban a képregényolvasás a könyvek és újság mellett ugyanúgy hozzátartozik az emberek életéhez, legyen az gyerek vagy felnőtt. Ebben a 130 milliós (!) országban az írott média kb. 40%-át teszi ki a manga. Az anime a mangák alapján készült mozgókép (anime, az angol animate = éleszt, élénkít, mozgat szóból), rajzfilm. Az animék a létező összes műfajban készülnek (csakúgy, mint a mangák) van történelmi, sci-fi, pornó, krimi, kardozós-partaszállós anime kiscsákóknak, van főzős-anime háziasszonyoknak, van romantikus-dugós anime serdülő lánykáknak felvilágosító célzattal, lehet sorolni a végtelenségig. Egyszóval egy végtelenül sokszínű műfajról van szó, amely európai szemnek néha szokatlan, sőt olykor visszatetsző effektusokkal operál, néha parttalanul árad a romantika, máskor meg éppen a vér, sőt más testnedvek is, ám ettől még rajongók százmillióit tudhatja maga mögött.

Miyazaki Hayao az egyik legnagyobb alakja az animéknek, a nyugati világban mindenképp. Elképesztő fantáziája, számottevő nyugati műveltsége tette nyugaton is elismert filmessé, filmjei az aprólékos kidolgozású hátterekről és figurákról híresek, sőt az animékre oly jellemző, ám nyugaton sokszor megmosolygott bábuszerű, darabos animációt is viszonylag folyamatosan alkalmazza. A New York Times a Chihiróért Oscar-díjas Miyazakit “a világ legnagyobb élő rajzfilmkészítőjének” nevezte. A Chihiro Szellemországban meggyőzte a széles nyugati közönséget az animék értékeiről, az új, A vándorló palota című filmje is hasonlóan tarol. Velencében “Osella”-díjas.

Míg a klasszikus manga és anime elsősorban a gazdag japán és távolkeleti kultúrára, misztikára épül, addig Miyazaki filmjei nagyban táplálkoznak európai forrásokból. A vándorló palota is lehet valami furcsa szövedéke a Grimm-meséknek, a Gyűrűk urának, sőt még Harry Potternek is, miközben hamisítatlan japán anime marad. Fontos motívum az animékre jellemző háborúellenesség, az égen lassan és elérhetetlenül vonuló repülő(izék) látványa, az általuk okozott félelem, amely 1945, Hiroshima és Nagasaki óta mélyen beleivódott a japán köztudatba. A film végig meghatározatlan, már-már pszichedelikus lebegéssel áramlik, a figurák folyamatosan változtatják korukat, arcukat, entitásukat, személyiségüket. Jellemzően Miyazaki specialitásai ezek, az állandóan változó, és konkrétan soha nem meghatározható helyszínekkel egyetemben. Néha majdnem horror, de nem jobban, mint a két ismert kisgyermeket vacsorára elfogyasztani szándékozó vasorrú bába meséje, vagy éppen az említett Kisgömböc, tehát úgy gondolom, gyermekek számára is abszolúte nézhető alkotás. Élvezni fogják, persze, úgy hat éven felül, mivel a történet elég bonyolult. Néha furcsa a ritmusa, nehéz követni az állandó átalakulásokat, transzformációkat, de nem lehetetlen. Hagy tornázzanak azok az agytekervények. És hát a végén győz a jó, és megmenekül a világ a gonosztól, ahogyan kell.

Allah Akbar! – kiáltotta az amúgy rokonszenves külsejű arab fiatalember azon a meleg júniusi napon a jeruzsálemi busztársaság 32A jelzésű autóbuszán, majd kibiztosította a testére szerelt bomba detonátorát. A hatalmas erejű robbanás feltépte a busz tetejét, a bombát kartácsként körülvevő anyacsavarok szétroncsoltak mindent, amit a robbanás egyben hagyott volna. A merénylőből csupán levetett gumiálarcként szétnyílt arckoponyája maradt meg, amelyre a robbanás torz vigyorrá égette Isten arab nevét. A buszon utazó zsidók és arabok, gyermekek és felnőttek közül senki sem élte túl a merényletet. Cafatokra szakadt testük véres maradványai borzalmas rendetlenségben keveredtek össze a busz alkatrészeivel, dízelolajjal keveredett vér borított mindent. A robbanás után súlyos csend telepedett az ősi városra.

Az Intifáda arab szó jelentése “felkelés, lázadás”, más helyen: “lerázás”, a palesztinok Izrael elleni felkelésének megjelölésére használják. 1987. december 9-én egy izraeli taxis állítólag szándékosan ütközött össze egy arabokat szállító taxival. A karambolt követően a Gáza-övezet menekülttáboraiban az arab fiatalok rendszeresen kövekkel dobálták, és gumiabroncs égetésekkel zavarták a megszállt területeken szolgálatot teljesítő izraeli katonákat.

Ezt a napot tekintik az intifáda-mozgalom szimbolikus kezdetének, ám az ellenállás gyökerei Ciszjordániában és Gázában az 1967-es izraeli katonai megszállásig vezethetők vissza. A zavargásokat az izraeli haderő egyre határozottabban, katonai erő bevetésével próbálta megakadályozni, amely azonban a palesztinok ellenállását inkább erősítette. Az első Intifádát 1993-as oslói megállapodásban sikerült berekeszteni, ám 2000. szeptember 27-én Ariel Saron, az akkor ellenzéki Likud vezetője, későbbi miniszterelnök provokatív látogatást tesz a muzulmánok egyik legszentebb helyén, a jeruzsálemi Templomhegyen, amely a palesztinok (és az egész arab világ) dühödt tiltakozását váltja ki. Kitört a második Intifáda, amely borzalmasabbnak bizonyul minden eddigi polgárháborúnál. Fanatikus palesztinok a szabadságharc végletes módját, az öngyilkos merényletet választották, élő bombaként tartva rettegésben Izrael zsidó és nem zsidó, de egyaránt ártatlan polgárait.

A zsidó-palesztin konfliktus nap mint nap előkerül a különböző híradásokban, speciális történelmi, vallási és politikai vonzatai miatt a téma objektív megközelítése gyakorlatilag lehetetlen. Andrew Quigley és Steven Silver, a két kanadai dokumentumfilmes A bomba átmérője című filmjükben mégis megkísérli ezt. Filmjük középpontjába egyetlen tragikus merénylet, a 2002. júniusi jeruzsálemi 32A jelzésű busz, és annak utasai ellen elkövetett öngyilkos robbantást helyezik. Maradéktalanul próbálnak megszólaltatni minden érintettet, az áldozatok hozzátartozóit, beleértve a merénylő szüleit, testvéreit is, a buszsofőr kollégáit, mentősöket, tűzoltókat, halottkémeket, sőt magát Ariel Saront, a miniszterelnököt is. A hozzátartozók felindult és könnyekkel küszködő, fájdalmas (és érthetően egyoldalú) vallomásai keverednek mentőorvosok, tűzoltók és patológusok sokat látott és szenvtelennek tűnő, ám nem részvétlen szavaival. Lírai archív képeket láthatunk az áldozatokról, illetve emlékük megidézéseként illusztrációképpen fiatal táncoló vagy a strandon felszabadultan lubickoló lányokról, focizó fiúkról, ünneplő felnőttekről. A béke megidézése egy végtelennek és értelmetlennek tűnő háború kapcsán. De csupán megidézése, hiszen a vallomásokból kiderül, a béke messze van. A tragédia fájdalmat és bosszút szül, de nem tör meg. A merénylő édesanyja is igazat ad fia őrült tettének, az áldozatok hozzátartozói se bocsátanak meg érthetően. Ha szerettünk robban fel egy helyjáratú buszon, éppen munkába, iskolába, edzésre vagy csupán szórakozni menet, nincs olyan indok, amely felmentést adhat a merénylőnek. Azon a földön, ahol faji és vallási alapon meggyilkolt milliók leszármazottai élnek, semmilyen eszme, elv, vallási, vagy politikai indíték nem jogosít semmire, főleg nem gyilkosságra.

Ám a palesztin merénylő édesanyja azt mondja: – Ezen a földön béke nem lesz, míg a zsidók itt vannak. Vagy elmennek, vagy elfogadnak minket egyenrangúként. – Az izraeli haderő minden merényletet azonnal és határozottan megtorol, a megtorlás pedig újabb palesztin fiatalt sarkall öngyilkos merényletre. Az erőszak erőszakot szül, és ahol vér folyik, ott nincs objektivitás. Csak gyász és tehetetlen düh.

Kissé becsapós a film címe, hiszen azt hihetnők, a klasszikus hollywoodi sikerrecept szerint készült bájos kisgyermekes-kutyás filmecske vár ránk. Majdnem így van. Vagy még inkább, csak egy kicsit van így. Kisgyermeket ugyanis csak elvétve, úgynevezett kiemelt statiszta-szerepben (értsd: pár mondatos apró szerep) láthatunk, ez alkalommal legalábbis. Kutyus van, kettő, egy új-fundlandi típusú, meg egy olyan kicsike, fehér ölebecske, mint amilyet az ismert hazai showderező showman is mutogat előszeretettel. Ám ezek az állatok nem főszereplői, csupán mintegy “történetszínező” motívum vannak jelen, a film nem róluk szól. Mondjuk a velük való foglalatoskodás is megjelenik a filmben, mint a történet szempontjából egyféle lehetséges taktika.

A történet tulajdonképpen Sarah újra-bepasizási hadművelete. Sarah (Diane Lane) harmincas elvált nő, aki a film kezdetén lemondott arról, hogy még egyszer újra férfi társaságában kelljen élnie. Képes napokat az ágyban heverészni pizsamában, állva eszik, stb., stb. (Mintha az elvált pasasok nem hasonlókat csinálnának…) Aztán a család, elsősorban a két nővér különféle jótanácsokkal látják el a nőt, ilyen pl. az, hogy öccse kutyáját kölcsönkérve kutyasétáltatás közben ismerkedjen meg valakivel, mivel állítólag a kutyás pasik hűségesek. (A kutyájukhoz…) Egy másik tanács szerint az internet a megoldás. Se szeri, se száma az internetes társkereső szolgáltatásoknak, ezek segítségével nyilván könnyebb új férjet találni, ebben az agg korban (30+), egy tisztes nőnek. Ám, mint tudjuk, az ilyesféle szájtokon ritkán hirdet valaki a valós értékeivel, küllemével, nemével, státuszával. A hatvan éves nő 16 éves csitrinek is kiadhatja magát, ami ugyan társkeresési szempontból nem igazán célravezető, viszont rettentően szórakoztató. De mehet ez így professzoroskodni akaró kőművessel, 50 kilósnak vágyó százötven kilóssal, fiúnak vágyó lánnyal, és lánynak vágyó fiúval. A sor végtelenségig folytatható. Adódik is Sarah előtt egy sor különféle vicces szituáció, amelyet a neten összeszedett pasikkal történt első randi hozhat. Persze, az igazi nem a neten fog jönni, hanem a kutyás-buli a nyerő. Persze, csak a végén bizonyul nyerőnek, addig izgulhatunk, sírhatunk, nevethetünk, hiszen ez egy vérbeli romantikus vígjáték.

Főszerepben két kitűnő színészt láthatunk: Sarah-t Diane Lane, míg megmentőjét, Jake-et John Cusack alakítja. Dina Lane-t Oscarra is jelölték, s mint tudjuk, ez csaknem annyit ér, mintha meg is nyerte volna. No, nem ezért az alakításáért, hiszen efféle habkönnyű romantikus meséket hajlamosak vagyunk egy, jobbára elnéző kézlegyintéssel elintézni, ám ne tessék azt érteni, hogy ez alkalommal Diane Lane teljesítménye nem jó. Éppen ellenkezőleg, megejtő bájjal, egyszerűséggel és természetességgel formálja meg a a harmincas éveinek derekán-végén járó nőt. John Cusack pedig romantikus film-specialista. Is. Ne feledjük, előszeretettel tűnik fel független filmek környékén is csak úgy, mint nívósabb akciómozikban, ám így negyvenévesen is kisfiús fizimiskája hibátlanul simul bele bármilyen “papírzsepi-pusztító” filmbe. Bár arcra nem hasonlítanak, engem Paul McCartney-re emlékeztet a pasas, már úgy kisugárzásilag. Őt is szeretik a nők, bár zenész.

Nem rajtuk múlik, hogy tuti fix, két hét múlva ha szöges korbáccsal vernek, se fogok visszaemlékezni erre a filmre. Kikerestem, Cusack az utóbbi öt évben legkevesebb három hasonló stílusú-műfajú filmben játszott, nem is akárkikkel (Julia Roberts, Catherine Zeta-Jones, stb.), mindet láttam, egyikre sem emlékszem. Ez nem is baj, hiszen funkcionálisan nem ez a célja. (És/vagy a kritikus agya szitásodik.) Tehát, könnyű szórakoztatás, semmi több. E célt viszont (Figyelem!) maximálisan teljesíti, ráadásul úgy, hogy tanulsággal is szolgál. Ez bár közhely, de mint ilyen, alapigazság is, amit mai értékevesztett világunkban nagyon nem árt sulykolni: Vállald fel és légy önmagad, ne bújj álarcok mögé, csak így léphetsz előre…

A filmben Cusack, vagyis az általa alakított Jake nevű fickó állandóan az Omar Shariff által főszerepelt Doktor Zsivágó című filmklasszikust nézi, amely az én gyomromat viszont megfeküdte. Mint amikor valaki beszabadul két hét éhezés után egy cukrászdába. A jelen írás tárgyát képező, Kutyátlanok kíméljenek című filmről farkaséhesen távoztam, és én mondom: ez bizony jelent valamit! Másfél óra habkönnyű kikapcsolódást és ebéd/vacsoraidőt egyaránt.