asanisimasa

Hajléktalanokról filmet készíteni általában szociológiailag érzékeny dokumentumfilmesek szoktak, vághatnánk rá kapásból, de azért akad ellenpélda a játékfilmes oldalról is. Gondoljunk csak Terry Gilliam Halászkirály legendájára, vagy éppen a minapi magyar példára, a Csudafilmre. Ebben hajlék nélküli embertársaink elsősorban “másságuk” miatt szerepelnek, jobbára neves és gazdag színészek megformálásában (Robin Williams és Kern András). Míg a szociográfiai indíttatású dokumentumfilmekben szereplő hajléktalanok önmagukat alakítják, a filmek célja általában a figyelem felhívása sanyarú sorsukra. A Randevú az előbbi csoportba tartozik.

Incze Ágnes első filmjével, az I love Budapesttel megnyerte a 32. Magyar Filmszemle elsőfilmes díját, majd a filmet a Variety magazin filmkritikusai a 2001-es év legjobb 10 európai filmje közé válogatták. Megnyert számos nemzetközi fesztivált, itthon az egyik első olyan kortárs magyar film volt, amely nem az úgynevezett “közönségfilm” kategóriából vonzott jelentős közönséget a mozikba. A Randevú második nagyjátékfilmje, ám marad a különböző világok konfrontálásán alapuló dramaturgiánál. Az I love Budapestben a vidéki Magyarország és Budapest szembeállításán keresztül vizsgálta, van-e hely bennfenteskedő fővárosunkban kívülálló vidékinek, főleg, ha az illető lány. A Randevú szintén két homlokegyenest ellentétes világ összepászíntásán fáradozik, itt a hajléktalanok és a menő, divatmajmoló gazdag úrigyerekek vannak soron.

Bár a főszereplő ismét nő, az I love Budapestben Hámori Gabi személyében sztárt avattunk, a Randevúban Rózsikát, a bolondos, de tüdőbeteg hajléktalan asszonyt az Angi Vera világsikere óta külföldön is elismert kiváló színművészünk, Pap Vera alakítja. Számára a szerep jutalomjáték, él is vele. Sajna, néha egy picit vissza is. Ellenpólusa, az úrigyerek Norbi eredeti tervek szerint az a Fenyő Iván lett volna, aki manapság Jarhead, de ő nem vállalta a forgatást, helyette az ismeretlen Zrínyi Gál Vince ugrott be, aki unszimpatikusan nyírt szakálla ellenére (vagy éppen ennek köszönhetően?) meggyőzően utálni-, majd a film végére egy kicsit szeretnivaló juppie. Bár többet róla sem tudunk meg.

A film cselekménye a “Komámasszony, hol az olló?” dramaturgiája, nem részletezem, mert az spoilerezés lenne. A két világ összehangolása természetesen nem sikerülhet, hiszen a hajléktalan koszos és büdös, valamint nincs pénze, a juppiék pedig illatosak és jól öltözöttek, és van pénzük. Ám a gazdagságból nem hajlandóak csepegtetni a rossz sorsúaknak. Ők azok, akik nem adnak pénzt a kéregetőknek a piros lámpánál… – hangzik el a filmben a kissé sarkos és általánosító vélemény. Ezt tompítja Norbi filmvégi enyhülése, amely azonban koránt sincs eltúlozva, inkább csak olyan freitamásos hátbaveregetés, hogy “leereszkedek én hozzátok, csak hogy lássátok, nem vagyok én olyan rossz arc”.

A két különböző világ két különböző miliő. Rózsika, és elválaszthatatlan társa, a földreszállt Irénke olykor egy kórházban kap menedéket, amely nagyon remélem, nem tükrözi a valós hazai egészségügyi állapotokat, hiszen ennyi nedves és penészedő vakolatot rég nem láttam, a ütött-kopott vaságyakat pedig tán már a seregtől is leselejtezték rég. Norbi közege a diszkó, villódzó fények, Vajdai Vili (ex-Korai Öröm) által összeállított csihipuhi zene, koktélok, könnyű nők, gyors motorok. Átjárás nincs. Egy átkukkantás csupán, erről szól a film.

Herbai Máté rengeteg szuperközeli arcot mutat, funkcionálisan ezeken kellene látnunk az érzelmi fejlődést, a cselekmény súlyát, mittudomén, ilyeneket. Pap Vera arca néha túl sokat mutat, bár szerepe szerint bolond, tehát lehet, hogy kell a sok, ám a többiekén én semmit nem láttam. Faarccal vették tudomásul, elkezdődött egy újabb jelenet, faarccal elmondták szövegüket. Ennyi, talán gondoltak arra is, hová mennek utána szórakozni. De ez nem feltétlenül a színészek hibája, Pap Verán kívül mind pályakezdők még, inkább a rendezői instrukciók hiánya (vagy tévedése) okozhatta a tétovaságot.

Incze Ágnes első filmjének méltó sikere után talán túl gyorsan jutott új lehetőséghez, ez a film bizony kissé el lett ügyetlenkedve. Előzetes sajtóinformációk szólnak bizonyos pénzügyi hiányosságokról, de nem lehet mindent a pénzre fogni. Kellően átgondolt koncepcióval, jobb és szellemesebb forgatókönyvvel talán kevesebből is lehetett volna jobbat csinálni.

Bollók Csaba tipikus figurája a magyar filmszakmának. Képzett filmrendező, tehát diplomája van arról, hogy hivatásszerűen foglalkozhat filmkészítéssel. A kilencvenes évek eleje óta készít is filmeket, amelyek némi szakmai rábólintás után érintetlenül porosodnak Bollók polcán. Az a pár nagyjátékfilm (Észak, észak, Don Quijote, Aadel daad), jobbára független stúdiókban, kevés pénzből készült, s ezeket valahogy elkerülte a közérdeklődés. Eközben lassan a fiatalból középkorú filmrendező vált, az idő és múlása Bollók számára jelenleg az alaptéma. Kérlelhetetlenül múlik, csak közben nem történik semmi igazán említésre méltó.

E filmje, a Miraq is a múló idő megfoghatóságával kísérletezik. Egy zilált külsejű, álmodozó tekintetű srác bolyong egy erdőben, ám szerencsétlenségére egy rendőri nyomozás kellős közepébe cseppen. A város múzeumából ellopták az ott őrzött szent aranyba foglalt lábnyomát. Kedvesen vihorászó lányok nyomán egy középkori romba jut, ahol egy házibulinak álcázott beatmise zajlik. Az idő síkjai ellenőrizetlenül és észrevétlen csúsznak egymásba. Az időből kizökkent Márk küzdelme az élet “felfogásának” küzdelme. Az élet egy feltartóztathatatlan hömpölygés, az, hogy közben milyen dolgokon és történéseken megyünk keresztül, a véletlen műve, hogy észleljük-e? Min múlik, hogy részt veszünk-e saját életünkben?

Első hallásra talán fura kérdések, de fura figura Bollók is. Bölcsész végzettségű rendező, a Filmművészeti Főiskolát megelőzte egy angol-magyar szakos diploma. Filmjei is bölcsész-filmek. Manapság arról zajlik a vita, hogy a közönség igényét kell elsősorban kiszolgálnia a filmrendezőnek, vagy szuverén művészként a lehető legteljesebb önkifejezésre kell törekednie. Bollók az utóbbira szavaz. Állandó szerzőtársával, az irodalmi életben elismert Podmaniczky Szilárddal valamiféle költői filmtípus megteremtésén fáradozik. A furcsa, bolyongó figurák, az erősen tipizált képek, álomszerű jelenetek keveredése a való élettel, állandó erős késztetés a mindenkori történés megértésére, tipikus művészi alapattitűdök, ezek mi tagadás, nem kifejezetten nézőbarát megoldások. Bollók számára film a hatvanas évek művészfilmje, Alain Resnais, Michelangelo Antonioni művészete, filmje kísérlet ezek felélesztésére is. Kísérletezni persze lehet, főleg, ha nem kerül sokba…

A Miraq szemmel láthatóan nem került sokba, komoly baráti segítséggel és nem pazarló költségvetéssel készült. Ennek ellenére kifejezetten nem igénytelen a kivitele, sőt az ötletes helyszínválasztásoknak, a látványtervezésnek, az időtlen díszleteknek és jelmezeknek köszönhetően sikerült egy markáns, ám térben és időben nem behatárolható világot teremteni. Komoly gondot fordított a szereplői kiválasztására, gondosan kerülte a képernyő által elhasznált arcú, honi “sztárok” szerepeltetését, fontos volt, hogy figurái hibátlanul illeszkedjenek az általa kreált világba. Pető Kata, Rátóti Zoltán, Kolovratnik Krisztián választása jó ötlet, kisugárzásukkal tudnak pluszt hozzátenni figurájukhoz, élettel töltik meg őket, a többi szereplő azonban jobbára csupán bábuként, néhány vonással felskiccelt háttérfiguraként funkcionál az erősen stilizált világban. Merész a zeneválasztás, amely dramaturgiailag is jól funkcionál, hatvanas évek, Roy Orbison, beatkorszak meg a Tarantino Ponyvaregényének filmzenéje, és mégsem az.

Szimpatikus film Bollók Csaba Miraqja, azonban ez a sikerhez manapság talán kevés. Az útkeresés bizonytalanságának filozofikus hangvétele, az ezt kifejezni szándékozó lírai megközelítés intim filmklubokba, művészmozikba való, nem pedig soktermes plázamozikba. Filmklubok márpedig alig vannak, művészmozik se szaporodnak, és ott is jobban szeretik a fesztiválok díjnyertes és ambiciózus alkotásait, a szerény, szelíd és a beatzenétől függetlenül is csendes Miraq ott is a kistermekbe fog szorulni. Esetleg a közszolgálati csatornák késő esti műsorsávjába, ahová a rendező filmjei eddig is száműzve voltak. Az idő sodra megint csak kicsúszott Bollók markából, de erről legalább már filmet is készített…

A 90-es évek a dán film második nagy virágzása (az első a némafilm-korszakban volt) volt, elsősorban a híres-nevezetes Dogma-filmeknek köszönhetően. Vájtszemű filmrajongók százezrei tanulták meg szerte a világon, Dániában bizony nemcsak pornó- és Olsen banda-típusú filmek készülnek. Az új művészfilm-nagyhatalom célközönsége tekintetébe márkanév lett Dánia, talán ennek is köszönhető, hogy rövid időn belül második Christoffer Boe filmbe futhatnak bele a művész mozik hűséges látogatói.

Az első Boe-film, a Rekonstrukció külföldön komoly kritikai sikert aratott, míg a nézők nehezen fogadták be a különös kép világgal és történetmesélési technikával megálmodott filmet. Boe és csapata, a Hr. Boe & Co., amely tulajdonképpen egyfajta művészcsoport, nem pedig gazdasági társaság, kihasználva a Dogma-filmek sikerének köszönhető igen nyitott és bőkezű, dán filmfinanszírozási rendszert, nincs rákényszerülve arra, hogy megfeleljen bármilyen külső elvárásnak, így tökéletes szabadságban alkothat. Kvázi művészetet csinálnak, amely manapság nemigen használatos kifejezés a filmmel, mint műfajjal kapcsolatosan. A Rekonstrukció ennek megfelelően a romantikus filmet tűzte ki vizsgálat tárgyává, kliséit gondosan kerülve, helyükre újakat alkotva, talán sikerült néhány, az analitikus gondolkozást sportszerűen űző bölcsész fejébe szöget ütnie.

Az Allegro felfogható a második tételnek, ha a Rekonstrukciót, mint egy szerelmi témájú, filozofikus zenemű első tételét értelmezzük, azonban a szó jelentésével ellentétben a film nem gyors, sőt, inkább lassú. Zetterstrom, a híres zongoraművész (Ulrich Thomsen) hosszú távollét után vendégjátékra érkezik szülővárosába, Koppenhágába. Itt azonban a szó nem egyszerűségében, szétesik. Elfelejti múltját, elveszti tehetségét, talán még kedvenc Bach-átiratát (Goldberg variációk-ária) is elfelejtené, ha nem szólna végig a filmben. Ez persze, tekintve Bach géniuszát, nem baj. Egy fura interjú alatt tudja meg, szülővárosában “keletkezett” egy elzárt terület, negyed, a Zóna. Ide kell elmennie, ebbe a tiltott zónába, hogy szembesüljön múltjával, és újra megtalálja önmagát. Elfelejtett múltja, a film szerint, egy gyönyörű lány, akit Helena Christensen, a minapi szupermodell alakít, nem is rosszul. Persze, divatvilágbeli pályafutása alatt megszokhatta a kamerát, és az elsőre tán nem egészen érthető instrukciókat is. Ennek megfelelően, csábosan néz, álmodozóan sétál, kedvesen mosolyog, sejtelmesen pillant. Néhány mondata nem zavarja. Az, aminek lennie kell, az első nagy szerelem. Valamiért azonban végzetes tettre szánja el magát.

Hogy miért, tulajdonképpen ezt kell kiderítenie Zetterstromnek, ezért megy a Zónába, amely nyugodtan összetévesztendő Tarkovszkij Sztalkerének Zónájával. Nagyjából ugyanarról a tiltott, csodás és félelmes helyről van szó mindkét műben. Titkok nyitja és vágyak beteljesítője. Pokol és mennyország. Az nem igazán világos, miért épp Koppenhága kellős közepén van, és ahová füstös kocsmák női WC-inek ajtaján lehet ki- és bejárni, de ha ott és úgy, hát ott és úgy. Itt egy hallgatag kését fenegető bácsi és egy tolószékes, de korántsem hallgatag másik bácsi lakják a titkos labirintust, akik a zongoristát különféle feladatok végrehajtására sarkallják, melynek köszönhetően visszatér, ami elveszett. Zetterstromnek ugyanúgy zarándokutat kell végrehajtania, mint Sztalkernek, neki is az újjászületés reményében. De míg Tarkovszkij a hit, az erkölcs, az etika, a tudomány és a kultúra alapkérdéseiről szól, addig Boe jóval profánabb dologról, a szerelemről értekezik. Zetterstrom figurája akár emlékeztethet is a legendás Bach-zongoristára, Glenn Gouldra, akiről az a hír járta, hogy annyira csak Bach éteri zenéje érdekelte, hogy szűzen halt meg. Zetterstromnek ugyan megadatik a szerelem, bár tönkre is teszi. Végül Zetterstrom megteszi utazását a Zónába (tulajdonképpen önanalízist végrehajtva) és újjá is születik erkölcsében és tehetségében egyaránt, a továbbiakat nyilván megtudjuk a következő tételből.

Ez a tétel azonban hagy egy jókora kérdőjelhalmazt is bennünk. Lehet, hogy elszoktunk a szabados, klisékerülő képi világtól, de ez alkalommal öncélú (ál)művészkedésnek tűnik csupán. Az, hogy valakinek a nyálából kinyerhető tehetsége, s amit egy bőröndhöz hasonlóan el lehet lopni, talán már a túlzás kategóriájába is belecsúszik. A valódi történet nélküli film, csak képi mondatokból építkező, olykor bizony zavaros filmvers kielégítetlenül hagyja az átlagnézőt. Ezzel együtt unikumként, ínyencek részére az Allegro választékbővítésként ajánlható.

Mikor e sorok íródnak, a 37. Magyar Filmszemle éppen a közepén tart, tehát van még hátra egy s más, ám nyugodt szívvel jelentem ki, Szaladják István Madárszabadító, felhő, szél című munkája nemcsak a szemle, hanem a teljes magyar filmtörténet egyik legjelentősebb munkája. Tökéletesen mindegy, kap-e díjat, vagy sem, az is mindegy, külföldön díjazzák-e, sőt, valószínűleg még tömegek sem fogják megnézni. Mégis a legfontosabb filmek közé tartozik, mert megvan benne az az elementáris erő, az a kristálytisztára összesűrített mondanivaló, az a katarzis, amely csak a legnagyobb művekben. És mint ilyen, a film nem is trendi.

Nem egyszerű film, még akkor sem, ha sztoriját két-három mondatban el lehet mondani. Talán valamelyik francia újhullámos guru mondta anno, hogy a legjobb filmek sztorija néhány egyszerű tőmondatban elmesélhető. Manapság elfelejtkezünk arról, hogy a film tulajdonképpen egymásba fűzött képekből áll, amelyeknek mindenféle írott vagy beszélt narráció nélkül is el kell tudni mesélni egy történetet. A Madárszabadító… dialóglistája sem lehet több néhány oldalnál, nem véletlenül mondom, hogy nagy film. A lankás dombokon hullámzó aranysárga búzamezőben egy szőke fiú halad sietve, kezében madárkalitka, ajándékba viszi kedvesének, a szomszéd faluba. Az úton azt tanítja a madárnak: Szeretlek! Összetalálkozik egy nagy szakállú emberrel, aki furcsa-szép dolgokról mesél neki, felhőkről, szabadon szárnyaló madarakról, fákról és virágokról. Olykor, a környékbeli parasztok által elrejtett madárcsapdákból pedig kiengedi a foglyul ejtett madarakat. Együtt baktatnak tovább, s mire elválnak útjaik, a fiúban, Vászkában valami teljesen megváltozik. Már nem látja, hogy a távolban botjukat lengető dühös parasztokkal teli szekér száguld magára maradt útitársa felé…

Nagyjából ennyi a cselekmény, de maga a film persze jóval több. Költőien, sőt biblikusan tömör, bölcs szentenciák, elsőre talán értelmetlen, csak hosszas ízlelgetés alatt kibomló értelmű mondatok puszta felfogásához is idő kell. Ezt az időt, s az ehhez kellő meditatív, spirituális hangulatot biztosítják a pazarul fényképezett tájak, amerre a vándorok útja vezet. Nem véletlen talán a pompázatos fényképezés, hiszen tulajdonképpen két operatőr filmje ez, a rendező Szaladják is elsősorban operatőr, ő fényképezte Hajdú Szabolcs Tamara című filmjét is, míg e film operatőre Gózon Francisco volt, aki már számtalan filmben és számtalan stílusban bizonyította képességeit. Jelen esetben kitűnően vizsgázott kollegialitásból is, hiszen nem lehet egyszerű egy operatőr-rendező instrukcióit követni, és kitűnően a filozófiai mélységű képalkotásból is. A képeken a lehető legegyszerűbb formák láthatók, közönséges növények, madarak és a néhány szereplő. De filmvásznon tán még sohasem volt látható ilyen csodálatos kamillavirág-zuhatag, ilyen monumentálisan hullámzó búzatenger, nem hatódhattunk meg egy domb tetején álló csonka és magányos fától.

E letisztult és átgondolt, mélyen spirituális filmet Szaladják eleve orosz közegbe szánta, mivel abban a kultúrkörben látja még élőnek a zarándoklat rítusát. Filmje hiteléhez elengedhetetlen a szereplőkből sugárzó orosz transzcendencia, ezt más kultúrából jövő színész eljátszani nem tudja. Orosz szereplői (végig orosz nyelvű a film) sem játszanak, lényük, jelenlétük azonban utánozhatatlan. Egy nem orosz színész sem tud úgy a távolba meredni mélyen, nagyon mélyen elgondolkozva, miközben szemébe fújja haját a szél, mint például e film szereplői. Ahogy a madárszabadító kinyitja a kalitkát, mindegyiket megtalálja, hallja és érti a madarak énekét; ahogy kinyitja a kalitkát, és összezárt tenyeréből szélnek ereszti a madárkát, érezzük a dolog nagyszerűségét. Szakrális értelemben vett áldozathozatal történik, a szabadság áldozatát a madárszabadító szenvedi el, mivel a feldühödött parasztok utolérik. Profán, hétköznapi megváltóként vérbe fagyva egy trágyadombon fekszik, kezei széttárva, teste a parasztok vizeletében ázik. A folyó túloldalán azonban Vászka kedvese, Szonja mellett fekszik a búzában, a felhőket nézik és boldogok. Az élet szép.

Zavarba ejtő alkotás A gyertyák csonkig égnek. Először is a szomorú aktualitása miatt, hiszen mikor e cikk íródik, éppen múlt egy napja, hogy eltemették Agárdy Gábort, a Kossuth- és Jászai-díjas művészt, a Nemzet Színészét, e film egyik főszereplőjét. Számára a sors csodálatos jutalomjátékot adott e filmben. Másodszor, hogy bár a 37. Magyar Filmszemle játékfilmes mezőnyében indul, mégse film. Harmadszor, hogy mégis film.

Maga a film, és annak alapjául szolgáló színházi előadás Márai Sándor azonos című könyvéből készült, amely önmagában véve is komoly vállalkozás. Nem akármilyen művészi bátorság színpadra állítás szándékával hozzányúlni egy regényhez, főleg ha az irodalmunk első világhírt elért darabkája, s amelynek film és színházi jogaiért gazdag és neves külföldi művészek is versengenek. (Tudni kell, hogy mivel Márai gyakorlatilag egész életét külföldön élte le, műveinek szerzői jogai is külföldön vannak. Ezek megszerzése pedig most már nálunk is ismert piaci törvényszerűségek szerint zajlik.) Persze, nem ez az első eset a színház- és filmtörténetben, hogy egy regényt dramatizálnak filmmé vagy színdarabbá, ám ez esetben a különlegességet az okozza, hogy a regény szinte kizárólag hosszú monológokból áll. A monológ, látványosan magányos szónoklat, márpedig nem éppen “szembarát”, könnyen elkalandozhat a figyelem. Ezért a szerepeket megoldani kizárólag hatalmas szakmai rutinnal rendelkező, szellemileg és fizikailag tökéletesen fitt színészek tudják megoldani úgy, hogy a néző figyelmét elejétől a végéig le tudják kötni. És a könyv két hetven éven felüli katonatisztről szól…

Szerencsére Iglódi István, aki a Pesti Magyar Színházban megrendezte a darabot, és annak alapján e filmet is, tudta, hogy kikre kell bízni ezt a hatalmas feladatot. A hajdani Nemzeti Színház társalgójában mindig tolongtak a hazai színjátszás hatalmas alakjai, Bessenyeitől Sinkovitsig és Őzéig, de mellettük is olyan csendesebb, de korántsem tehetségtelenebb színészek alakítottak, mint Avar István vagy Agárdy Gábor. E zseniális régi generáció utolsó harcosaiként jutalomjáték számukra a két idős katonatiszt szerepe. Iszonyatosan koncentrált játékkal, magas fokú szellemi felkészültségben oldották meg feladatuk, tökélyre vitt színjátszással bemutatott, hosszú, érzelmileg magasan telített, leszámolásszerű párbeszédben elevenedik meg életük, barátságuk, közös szerelmük. A forgatás közben már lehetett tudni, Agárdy Gábor gyógyíthatatlan halálos beteg. Torokszorító és felemelő pillanat, amikor a film végén az általa alakított százados elköszön, és magányosan kisétál az ajtón, amin kívülről ömlik be a napfény. Az asztalon pedig egy csonkig égett gyertya egy utolsó lobbanással elhamvad…

Az alkotók nem szánták moziba a filmet, amelynek elkészítését legfőképp az motiválta, hogy megörökítsék az utókornak e két művész csodálatos játékát. Ahogy kiderült Agárdy betegsége, érthetően sietni kellett, így becsúsztak bizonyos technikai hiányosságok. Az alkalmazott, és a tévében megszokott videotechnika nagy mozivásznon ugyanis nem mutat jól, nem viseli el a nagyítást. Ez a másik ok, ami miatt zavarban érzem magam. Egyrészről ritkán látható koncentrált színészi munka, másfelől bosszantó képminőségi hiányosságok. Televízióban azonban ez várhatóan nem fog gondot okozni. A filmet azonban a Magyar Filmszemlén mutatták be, ahol a hazai játék-, és dokumentumfilm kínálatot kell(ene) mustrálni. A tévéjáték (és a színdarab) egész egyszerűen más műfaj. Elnézést a hasonlatért, de a 100 méteres síkfutásban sem indítanak 100 méteres gyorsúszót, és viszont.

Harmadrészt pedig egy kísérlet a film, tehát mint kísérleti film mégiscsak helye van a Szemlén. A kísérlet lényege pedig az, hogy oda tudunk-e még figyelni két szuperközeliben mutatott arcra, akik másfél órán keresztül beszélnek. Mesélnek magukról, életükről. Felcsattannak, vitára gerjednek és megnyugszanak. Úgy sejtem, akik még egyaránt járnak színházba, moziba és a tévében látottakból az is fontos, miről és mit beszél, nemcsak az, hogyan néz ki, azok e feladatot venni fogják.

A jelek szerint, korunk egyik legnagyobb mesélőjének gyermekei végleg felcseperedtek. Vége a habos-rózsaszín, megható tündérmeséknek, egy ideje már a történelem meghatározó, de jobbára véres, tragikus és valóságos meséit meséli Steven Spielberg. Mindent, amit a gyerekeknek tudniuk kell. Mindent a holocaustról, mindent a rabszolgaságról, mindent a második világháborúról és mindenféle más háborúkról. München című új filmjében a legmodernebb és talán minden eddiginél szörnyűbb háborúról, a terrorizmusról mesél.

A terrorizmus a huszadik század “találmánya”, tökéletes érdekérvényesítő eszköze gyenge és kis létszámú csoportoknak, nemzeteknek és nemzetiségeknek. A dolog igazi szörnyűsége abban rejlik, hogy mindezt az ártatlan civil lakosság terrorizálásával, rettegésben tartásával próbálják elérni. A hivatalos kormányok mind a mai napig bűnözőknek, vérszomjas és likvidálandó gazembereknek tartják a terroristákat, és mereven elzárkóznak mindenféle tárgyalástól. A hatvanas évek diákmozgalmaiban gyökeret vert és nemzeti, vagy éppen radikális, anarchista ideológiákat követő terrorcsoportok gomba módra szaporodtak el a hetvenes évek elején. Az IRA Írországban, az ETA Baszkföldön, a Baader-Meinhof-csoport az NSZK-ban, a sor hosszú.

Nem e cikk feladata felvázolni a palesztin(arab)-izraeli konfliktus történetét, található erről háttéranyag bőven az interneten vagy a könyvtárban, s nem feladata minősítenie bármelyik felet sem. A film szempontjából ebből annyi lényeges, hogy a palesztin terrorizmus első igazán és véresen komoly merénylete volt az 1972-e müncheni. A Golda Meir vezette izraeli kormány, tapasztalva a nyugatnémet kormány az ügyben tanúsított teszetosza magatartását, olyan akció végrehajtásába kezdett, amelynek létjogosultsága máig vitatott. Egy jól képzett, titkos csoport sorra likvidálta a terrorcselekményért felelősöket, azzal a céllal, hogy egyszer és mindenkorra elriasszon mindenkit a hasonló cselekedetektől. Az ő titkos hadjáratuk feltételezett története a film.

Nyilvánvaló, hogy az efféle titkosszolgálatos témájú filmek valóságalapját erős szkepszissel kell vizsgálni, hiszen ebben a témában örök szabály: amit már két ember tud, az már nem titok. Továbbá, az a legtitkosabb titkos ügynök, aki magáról sem tudja, hogy titkos ügynök. A München főhőse is ilyen ügynöke a MOSZAD-nak, a néha radikális eszközeiről is híres izraeli titkosszolgálatnak. Avnert (Eric Bana) várandós felesége mellől hívják be, ahol néhány tábornok, valamint maga Golda Meir előtt közlik vele, mi a kötelessége Izrael védelmében. Semmiről semmit nem tud, eddig még nem ölt embert, most pedig éppen ezt várják el tőle, a Haza nevében. A film egyrészről az ő erkölcsi fejlődése, amelyen a hosszú és a végére paranoiddá váló öldöklés alatt végigmegy.

A témában közismerten elkötelezett Spielberg sem igazolja egyértelműen az Izrael által titokban inspirált és támogatott tettet filmjében. Természetesen szimpátiája az ügynököké, ám az is egyértelmű, ők csak egy oktalan és értelmetlen háborúnak katonái. De egy faramuci jelenetben, amikor az Avner-féle kommandót informáló meglehetősen gyanús és hovatartozásában bizonytalan megítélhetőségű Nagypapa és családja (vicces utalás a Keresztapára) egy szuperbiztos lakásba küldi a izraelieket egy más ügyben tevékenykedő arab terrorista-csapattal, az egyik arab meggyőzőnek tűnően érvel az akkor magát az akció sikere érdekében ETÁ-snak kiadó Avnernek, ha úgy tetszik, indoklását adja a palesztinok harcának. Igaza van, de igaza van Avnernek is. Ez tán az egész konfliktus magja is, hogy mindkét félnek igaza van. Nem sokkal később, nyílt tűzharcban áll szemben a két ellenség, jelzésértékű, hogy egy harmadik oldalról érkező golyó végez az arabbal. Egyedül a háború nem igazságos. A harcban Avner sorra veszti el harcostársait, közben döbben rá, milyen erők vetélkedése játszik össze a háttérben. A CIA, a KGB, mint a két nagyhatalmi titkosszolgálat, amely mindent mozgat, a maffia, amelynek mindenben benne van a keze és mindenből hasznot húz, a Haza, amely nem vállalja a felelősséget… A valaha hazájához feltétlenül hű Avner lelkiállapotát az mutatja legjobban, hogy családját New Yorkba menekíti.

Fővárosunkból avatott kezek (Janusz Kaminski operatőr és Rick Carter díszlettervező) gond nélkül varázsolnak bármilyen világvárost, Párizstól Rómáig, nem kihagyva Münchent. A München című film pedig a mai, meséken kívüli világot néhol meghökkentően véresen látó Spielberg huszadik századi képes enciklopédiájának Terrorizmus című cikke, többé-kevésbé jól kitöltött két és fél órában.

Néhány szót talán illik ejteni Bukowskiról, akinek magyarul is olvasható novellái (pl.: Tótumfaktum, szerk.: Virág Zoltán, Messzelátó Kiadó, Szeged 2003, stb.) alapján készült ez a film. Henry Charles Bukowski Jr. 1920-ban született, és mértéktelenül egészségtelen életmódját tekintve meglepetésszerűen későn, 1994-ben halt meg. Jack Kerouac, Allen Ginsberg, tehát a híres-hírhedt beat-nemzedék kortársa, de nem tagja. Bukowski egyáltalában nem tagja semminek. Az örök kívülálló, még aki legtöbbször sajátmagán is kívül áll, állandó részegségtől vagy ezzel szoros összefüggésben, másnaposságból kifolyólag. A hetvenes évek közepén lett elismert író. Többnyire önéletrajzi ihletésű novellái kíméletlen naturalizmussal és őszinteséggel mutatják be egy alkoholista mindennapjait. Ital, szex, lóverseny, ital, másnaposság, ital, szex. E néhány szóval leírható tárgykörben mozgott, pia, baszás, hányás, szaros gatya. Ám mindez valami hihetetlen könnyedséggel, olyan fanyar és abszurd humorral, és olyan hitelesen megírva, hogy e sajátos témaválasztásában is az irodalom legmagasabb szféráiban a helye Bukowskinak. Én mondanám, hogy az amerikai Tar Sándor, ha mindenáron valakihez hasonlítani kell…

Bukowski novelláiban olykor Chinaski néven szerepel, ez a neve a Tótumfaktum című filmben is, megszemélyesítője Matt Dillon. Bevallom, a film elején féltem egy picit. Atyaisten, mi lesz itt! Ez a jólfésült, 48 fogú nyálgép, amolyan amerikai főiskolák tipikus vezérfocistája, aki az élen ugráló, természetes-szőke pompomoslánnyal kavar, ez lesz majd a züllött, lepukkant Bukowski??? Végignéztem filmjei listáját, krimik, thrillerek, semmi e tárgyban túlzottan érdekes, ráadásul legutóbb: Kicsi kocsi: tele a tank! Nahát. Ehhez képest óriásit csalódtam. Matt Dillon növesztett egy kis szakállt, meg sörhasat is hozzá. Alaposan kitanulmányozta a masszív alkoholisták járását, sajátos mozgáskoordinációját. Néhány gesztusában Tom Waitset, a reszelős hangú énekes-színészt vélem látni, vajon, miért? Egyszóval, rendesen odatette magát, majdnem hibátlan az alakítása, mégis valami… Hibátlan tán csak akkor lenne, ha ő maga is végigélte volna azt, amit Bukowski, de akkor meg nem tudta volna eljátszani. Vagy aki olvasott már Bukowskit, annak már megvan a saját Bukowski-képe, s ez nem biztos, hogy Dillonra hasonlít. De, el kell ismerni, ott van a srác.

Bukowski-Chinaski nagy nőfaló volt, így életrajzi filmjében is szerepelnek nők, akik természetesen hozzá hasonlóan kocsmák pultjainál élik életük. Lili Taylor (Jan) és Marisa Tomei (Laura) már inkább feltűnnek, mint színészek. Persze, ők azok a hervadt húsú kocsmatündérek, akik úgy tartják a cigarettát, mint az úrinők szokták régi filmeken, de a “mit keres egy úrinő egy mocskos kocsmában” antagonizmusát feloldani már nem tudják. Kitűnő színésznők, pontos az alakításuk. Dokumentarisztikus hitelességű a többi mellékszereplő jelenléte is a filmben.

Bukowski több műve került már filmvászonra, olyan nevek nyúltak hozzá, mint Barbet Schröder (Barfly), vagy Marco Ferreri (Tales of Ordinary Madness). Ezek az alkotások kissé szemérmesen kezelték Bukowski nyersességét, a Tótumfaktum forgatókönyvét író és a filmet rendező Bent Hamer azonban semmit nem hallgatott el. Mindent megmutat, amit Bukowski leírt. Dalok a konyhából című korábbi munkáját láthattuk itthon is. Nos, a norvég születésű rendező tudhat valamit arról, amiről Bukowski mesél, de mit is csinálhat az ember a végtelen hosszú skandináv teleken. Olvas. És/vagy iszik. Az, hogy más kultúrából jött, még hozzá is tesz valamit Bukowski lepusztult, körbe-körbejáró, de mégis amerikai világához. A sivár környezet ábrázolásához a skandinávok hagyományosan értenek, gondoljunk Bergmanra, vagy még inkább Kaurismakira. Bent Hamer is “látványosan” európai látásmódú filmet forgatott, de hát Bukowski is egy európai volt Amerikában. Tehát idegen. Ám kettejük, sajnos már nem az életben történő találkozása azonban nem két idegené, jó ismerősök ők. És ismerős lehet közös munkájuk nekünk is.

A film első száz évéből a kortárs alkotókra a legnagyobb hatást valószínűleg Alfred Hitchcock gyakorolta. A Mester filmjeit ötször jelölték a legjobb filmnek járó Oscar díjra, ám ő maga egyszer sem vehette át a tán legjelentősebb filmes elismerést. Ennek ellenére alkotásaival nem volt sikertelen, sőt halála után egyenesen kultusza bontakozott ki. Hivatkozási alap lett. Ennél többet művészember (bár ő maga sohasem tekintette magát művésznek) nem kívánhat. Módszere, a ‘suspense’, az idilli kezdettől a váratlan és meglepő végkifejletig módszeresen és fokozatosan adagolt drámai feszültség pedig tananyag lett filmes iskolákban.

Craig Rosenberg (sz.1965) második nagyjátékfilmjében ennek a leckének elsajátításáról próbál tanúbizonyságot tenni. Félhomály. Tipikus hitchcocki cím, egyszavas, tömör, de sokat sejtető, hatásos, eddig nincs is baj. Mivel én nem élek a suspense-zel, hadd lőjem le most: tulajdonképpen végig nincs komoly baj a filmmel, amolyan “jó tanuló felel” típusú dolgozat ez. Valószínűleg Hitchcock is ötöst adna Rosenberg munkájára, azonban nyilván hosszan kifejtené, a jeles érdemjegy mellett milyen bajai, ügyetlenségei, hiányosságai voltak a műnek. Merthogy nincs baj a mozival, az nem jelenti azt, hogy hibátlan. Vagy hogy jó.

Idilli felütéssel indul a film, ahogy kell. Csatorna partján helyes kis villa, meleg őszi nap, süppedős avar az udvaron, színpompás levelek, szétszórt gyerekjátékok, a háttérben gyerekzsivaj hallatszik. A kitárt ablakon árad be a még erős napfény, az íróasztalnál Rachel, a sikeres írónő (Demi Moore) püföli ócska írógépét. Onnan tudjuk, hogy sikeres, mert látjuk a falon a bekeretezett újságcikket, hogy ilyen, meg olyan díjat, pénzt és szerződést nyert. Továbbá, hogy nem használ laptopot, kizárólag ezt a régi ócskaságot. Bejön a férj, néhány szavas dialógból kiderül, ő is író, csak épp sikertelen. De sebaj, mert Stephen King neje jobb író, mint a férje, és őt sem ismeri senki – tudjuk meg. Közben kettejük csemetéje szemmel láthatóan nagyon unatkozik. Majd elindul kedvenc G.I.Joe bábujával a csatorna partjára játszani… Tragédia, összeomlás. Megtudunk mindent, amit kell és a film szempontjából fontos tudnunk erről a családról, de olyan tutistán, biztosra menően, közhelyes szituációk közhelyes megjelenítésében, hogy néha azt hisszük, paródiát látunk. Pedig nem.

A kissrác vízbefulladása után elmúlik néhány hónap, Rachel barátai és kiadója tanácsára egy Isten háta mögötti halászfaluba költözik, lelki és szellemi regeneráció céljából. Lélegzetelállító, gyönyörű, vad táj, előírásszerű piros-fehér vízszintes csíkozású világítótoronnyal, ismerjük a konyha falán lógó plakátnaptárból. (Talán a tavaly novemberi?) A szikla ormán látható félreeső kis házba költözik Rachel, a helybéliek mogorva fejcsóválása közepette. Persze, hogy. Mindig vagy felfelé, a tetőre, vagy kifelé, a sötét és árnyakkal teli erdőbe menekülünk. Lelki újjászületésre pedig a világ végének a végére. Thriller-horror alaphelyzet, ez alkalommal is. Tudjuk ezt, ismerjük, de mégis érezzük valami nagyon nem lesz itt rendben. Megint csak persze, hogy. Kedvencünk, ami miatt valóban beültünk a moziba, a suspence nőttön nő, a végén még meg is lepődünk, majd megnyugszunk, minden megoldódik. Már kifelé tartunk a moziból, amikor rájövünk, hogy eggyel több gyilkosság történt, mint amennyi megoldódni látszott! Vagy hogy is van?

Azért beavatott játékosok vagyunk mi és tudjuk, hogy ez csak egy mozi, és ezt a mozit gyakorlatilag már láttuk is. Egy szinte tökéletes Hithcock-film, huszonöt évvel a halála után. Csak az a baj, hogy ezt a filmet Craig Rosenberg rendezte, de azt nem tudjuk meg, mire is képes valójában, azon túl, hogy majdnem tökéletes utánzatot képes készíteni. Mint a festészetben: rengeteg festő volt, van és lesz a világon, aki szinte tökéletesen lemásolja akár Da Vinci, akár Monet, akár Van Gogh zseniális festményeit, ám Da Vinci, Monet, Van Gogh csak egyetlenegy volt, az ő nevükre emlékszünk, a másolók nevére nem, munkájuk legyen akár még jobb is, mint az eredeti. Így Rosenberg Félhomály című filmje is csak egy jó tanuló felkészült és tehetséges felelete csupán, amely bizton állíthatóan nyom nélkül tűnik majd el a feledés tökéletes homályába. Amíg viszont látszik, az eredeti tökéletes helyettesének bizonyulhat.

Viszonylag ritkán futhatunk itt a Kárpátok medencéjében dél-amerikai filmekbe, pedig ha másból nem, az arrafelé juttatott irodalmi Nobel-díjak számából is következtethetünk, ott (is) komoly szellemi élet zajlik. Persze, a világ filmfesztiváljain rendre mutatnak be latin filmeket, olykor jelentős elismeréssel is, ezek azonban a szakma szűk körén túl nemigen jutnak el a széles közönséghez. Ennek nagyrészt nyilván nyelvi okai vannak, egész egyszerűen a spanyol nyelvterületeken kívül sokkal többen értenek angolul, mint spanyolul. Valószínűleg nagy szerepe van ebben a hollywoodi filmdömpingnek is, hiszen az (á)lomgyárban ritkán gyártanak spanyol nyelvű filmeket. Átlag néző így Dél-Amerikával kapcsolatban elsőre biztos a végeérhetetlen és sokak számára nézhetetlen szappanoperákra gondol, ha latin filmről van szó. Pedig, pedig.

Fabian Bielinsky argentin filmrendező is azok közé tartozik, akik másként gondolják ezt. Az El Aura már második filmje, az első Nueve Reinas (Kilenc királynő) című, a tökéletes bűntényt boncolgató filmje több fesztiválon tarolt a különböző díjakból. Bielinsky az El Aurában ott folytatja, ahol az elsőben abbahagyta, ismét a tökéletes bűntényről van szó. Érkeznek híradások Argentína zavaros politikai és gazdasági helyzetéről, de az azért valószínűleg túlzás, hogy többszörösen hendikepes hősei miért éppen a bankrablás tökéletes végrehajtásában látják kizárólag a fényes jövőt, de hát nagyon nincs ez másként nálunk sem.

A film címe a főhős, Espinoza betegségére utal, aki epilepsziában szenved. A váratlanul rátörő rohamokat előzi meg ez az aurának nevezett pillanat, amelyben hirtelen tudata kitágul, egyszerre érzékeli a hangok, látványok, érzetek együttes áramlását, a múlt, jelen és jövő összeolvadását. Egyfajta megvilágosodott állapot, amelyben viszont hősünk tökéletesen cselekvésképtelen, egész egyszerűen elterül, mint egy homokzsák. Belátható, ez egy bankrablás zűrzavarában végzetes is lehet.

Espinoza „a” kisember. Jellemző foglalkozásával a bevezető, igen érdekes képsorokban ismerkedhetünk meg. Hősünk állatpreparátor, múzeumok számára készít kitömött állatokat. Kevéske pénzét egy bankban kell átvennie, a sorban állás közben egy kollégájával azon töpreng, hogyan lehetne végrehajtani a tökéletes bankrablást. Ennyi, amit megtudunk róla, valamint azt, hogy betegsége gátolja a cselekvésben, még jogosítványt sem kaphat. A sors azonban úgy hozza, hogy egy vadászat alkalmával, ahová az említett kolléga hívta meg, fura módon egy tökéletesnek tűnő bűntény tervéhez jut. Hogyan tud élni egy kisember azzal, amikor váratlanul az ölébe hull az álma? Klasszikus szituáció, e filmből is megtudható örök tanulsággal.

Neve hangzása alapján gyaníthatóan lengyel felmenőkkel rendelkező Bielinsky a film elején egy hallhatóan magyar mellékszereplő szerepeltetésével megenged egy, a „lengyel magyar két jóbarát” című közhelyre hajazó viccet, de attól kezdve nincs kegyelem. Lassú, aprólékos műgonddal megszerkesztett jelenetekben viszi végig a Ricardo Darín által hasonló precizitással megformált, meglehetősen összetett jellemű hősét a megérdemelt végkifejletig. Meghökkentő, de reális szituációkba helyezi Espinozát, amelyeket hasonlóan eredeti, ötletes dramaturgiai húzásokkal old meg. Furcsa helyszínek, szinte érintetlen erdő közepén lévő barakk-kemping, maga az erdő áthatolhatatlan szövevénye, furcsa kihalt külvárosi ipartelepek az érzékeny fényképezéssel (Checco Varese munkája) sajátos atmoszférát teremtenek a filmben. Ebben a nyomasztó légkörben a többi szereplő lassú, tétova mozgása, csak ritkán felcsattanó, halk, mormogó beszéde az Isten háta mögötti vidéken élő emberek beszűkült tudatállapotát tudatja velünk, puszta jelenlétük veszélyérzetet idéz elő a nézőben. Nem csoda, hogy a tulajdonképpen bűntényre készülődő Espinoza majdhogynem pozitív hőssé tud válni, s ez mindenképpen Bielinsky tehetségét dicséri.

Kiváló a forgatókönyv, a rendezői munka is majdnem. A végtelenül precízen kidolgozott jelenetek miatt túlontúl hosszúnak tűnik a film, a téma tömörebb, sűrűbb szerkesztést igényelt volna. Nincsenek kifogásaim az átlagosnál hosszabb filmekkel kapcsolatosan, ha az a hosszúság kellően indokolt, most mégis azt mondom: ha ez a film fél órával rövidebb, akkor remekmű.

A 2005-ös Titanic fesztivál közönségdíjas alkotása ez a különleges film, amely remélhetőleg a fesztivál viszonylag zártabb közegéből kilépve, megtalálja közönségét a piacon is. Ez a piac, persze nem az a nagy, csiricsáré, hangos és bóvli-piac, hanem elsősorban az igényesebb filmek, a művészmozik színtere, vetítője. A Cirkogejzíres Máskép Alapítvány nevéhez és eléggé nem becsülhető hagyományaihoz híven, ismét a megszokottól eltérő, igazán “más” képet mutat be nekünk, hiszen eleddig sosem készült marionett technikával egész estét betöltő bábfilm. A film címe erre a talán már óvodából ismert, felülről drótokkal és zsinórokkal mozgatott bábtechnikára utal. A film elején még feltűnnek bizonyos furcsa, árnyékba burkolózó, hatalmas alakok, akik irdatlan kezeikben fut össze az a millió és millió szál, amelyek lefutnak keresztül a nagy égen, át a csillagok között, át a felhőkön, egyenesen le a Földre, ahol az emberekben és állatokban végződnek.

A film egy legendát mesél el, bizonyos Hebalon nevű birodalomról, ahol rendszerint mindig esik az eső. A Zsinóron dán-svéd-norvég-angol koprodukció, így tán érthető az egyébként következetesen végigvitt meteorológiai effektus, amely csak a vége felé, aranymetszésben vált át napsütésbe. E szomorú, kelta sagák wagneri színhelyeire emlékeztető ország királya lett az ifjú Hal Tara, miután apja fura körülmények között meghal. Apja halála úgy tűnik, az ősi ellenségnek, a Zeriteknek köszönhető, akik ismét Hebalon ellen készülődnek. Az ifjú és tapasztalatlan király bosszút esküszik, és bajtársa, Erito oldalán álruhában kiszökik a városból, amelynek súlyos érckapui becsapódnak mögötte. Hosszú és viszontagságos bolyongás vár rájuk, amely alatt Hal Tara megismeri népe valódi történetét, megtalálja a szerelmet és az igazi ellenséget is, amelyek azonban ott keresendők, ahol nem is sejti őket.

A film méltatása során főként a csodálatos látványvilágról kell szólni, amely talán leginkább a Gyűrűk urára hajaz. De ez alkalommal ne várjuk a számítógép által generált trükkök tűzijátékát, itt minden valóságos. A vízcseppektől a bábukig, az Avalon vagy Helsingör mondabeli komor várát idéző díszletektől az égbe futó zsinórfonatokig. Sötét, borús világ Hebalon világa, amelybe tisztító erővel hatol bele a nap fénye, amikor kell. A filmet író-rendező Anders Ronnow-Klarlund nem átall közeliket adni szépen faragott fabábuiról, amelyek mozdulatlan, merev arcán, szemeiben valódi érzelmek látszanak! Varázslatot művel velünk, mi tagadás. A csatajelenetekben valódi pengecsattogást hallunk, körmünket rágva szorítunk, győzzön a jó (persze, hogy győz is), és nem vesszük észre mennyire összegabalyodtak az égbe felfelé futó zsinórok…

Amelyeket lehet, hogy éppen egyetlen kézben futnak össze. Ezt azonban ott lent a vélt igazukért küzdő emberek/bábuk nem tudják, ők ontják egymás vérét/kaszabolják el egymás zsinórjait lankadatlan. Áskálódnak, beárulnak és elárulnak, megcsalnak és cserbenhagynak, szeretnek és gyűlölnek, cselekszenek és tétlenkednek, mert azt hiszik, ennek van értelme, holott az egész csak addig tart, amíg ott fenn el nem engedik a zsinórokat. Amikor a zsinórok elkezdenek hullani lefelé, nincs már mit tenni, utána a harcos, a trónkövetelő, a szerető és a barát egyaránt élettelen kupac marad csupán. Aztán van úgy is, hogy csoda történik, mint a mesében szokásos.

Bábfilmről van szó, de nem igazán gyerekeknek szóló bábfilmről. Mint ahogy nehezen szokjuk meg azt is, hogy az Andrássy úti Bábszínházban sem kizárólag Pinokkio, vagy Kemény Henrik (amúgy zseniális) Vitéz Lejszlója tapsikoltatja pirosra óvodások kezecskéit, olykor bizony kifejezetten felnőtteknek szóló darabok is láthatók ott, mint pl. Alföldi Róbert provokatív Sade márkija. Indonéziában pedig ezer éve művészi bábjátékokban mesélik el a népnek a Ramajána csodás történeteit, úgy közokulásilag. Ronnow-Klarlund filmjében is a bábok egy transzcendens és elvonatkoztatott, filozófiai igényű mesét mondanak el, amely inkább serdültebbek érdeklődésére tarthat számot. Mondjuk, akiknek már bejött a Kis herceg… Persze, Kierkegaard-i mélységeket azért ne várjunk el, de akik egy csodás, képzőművészeti igénnyel megalkotott, komoly, szép mesére, egy valódi unikális filmélményre vevők, azok nyugodtan válasszák ezt filmet.