asanisimasa

Hadd kezdjem a szokásos címmagyarítással kapcsolatos kekeckedésemmel. Ez alkalommal ugyan nem az a bajom, hogy az így-úgy sikerült, ám mindenképpen tisztességes eredeti cím helyett valami elképesztően idióta magyart sikerült találni, mert a Hideghegy még akár jó is lehetne. A bajom most az, ezt a fordító is nyilván tudja, hiszen lefordította a filmet, hogy a Hideghegy egy település neve, tehát földrajzi név. Azt pedig nem szokás magyarítani, sokszor nem is lehet. Senki sem hívja Los Angelest Az Angyaloknak, San Franciscót Szent Ferencnek, és folytathatnám, így az e filmben címszereplő észak-karolinai kisvárost se kellene egyébként a magyarul gyönyörű hangzású Hideghegyre fordítani. Cold Mountain az. Már azért se, mert tájékozatlanabb nézőknek így hangzás alapján akár egy erdélyi völgyeiben megbúvó településre is gondolhatnának, az pedig elég megtévesztő lenne. Cold Mountain pedig az amerikai North Carolina állam területén található, itt, és megkapó környezetében játszódik jobbára a Hideghegyre magyarított film nagy része, az amerikai polgárháború idején, az 1860-as években. Ennyi lenne a kekeckedés, a többi ajnározás.

Nagy film a Hideghegy. Értem ezt nem csak a mintegy 155 perces hosszára, minden ízében, minden képkockájában igazi veretes filmszínmű, amennyiben a filmszínház nagyon nagy és nagyon elegáns mozit jelent. Olyasféle, amelyet Hollywoodban szívesen tűznek ki a stúdió zászlajára, amely legalább féltucat Oscar-díjat zsebel be, amelyben valódi filmsztárok játszanak, amelyért rajongani lehet. Persze nem meglepő, hiszen nem más a film producere, mint Sidney Pollack. Mit mondjak róla? Távol Afrikától, Aranyoskám, és hasonló jelentéktelennek semmiképpen sem nevezhető filmek fűződnek nevéhez, eddigi pályafutása alatt összesen 46(!) Oscar-díj jelölést gyűjtött be. Ezt a filmet nyugodt szívvel teheti a többi mellé… Oscar-jelölés ezen is van, hogy nem nyert, arról egy új-zélandi köpcös és szakállas hobbit, és az ő gigantikus trilógiája tehet.

A film rendezője Anthony Minghella. Róla egyrészt azt kell tudni, hogy világhírhez segítette a mi Sebestyén Mártánkat, és begyűjtött egyúttal 9 darabot az Oscarból (Az angol beteg), ezen kívül a Brit Filmakadémia elnöke és más kitűnő filmek rendezője (A tehetséges Mr.Ripley, pl.), másrészt egészen elképesztő kötéltáncos. Mert leginkább ehhez a cirkuszművészeti mutatványhoz tudnám hasonlítani azt a játékot, amit ő filmrendezés címén művel az ő közönsége legnagyobb ámulatára. A korábbi filmjeiben is már sokszor, de ebben a mostaniban többször olyan közel került a giccshatárhoz, hogy talán már túl is lendült rajta, aztán hopp!, a kötéltáncos karja hirtelen métereket nyúlt, letámasztott a földre és könnyedén visszabillentette testét (vagy a filmet) a művészet magasztos bizonytalanságába. Azt hiszem, nincs még egy rendező rajta kívül manapság, aki ennyire magas fokon tudja szakmáját. Senki sem tud, vagy legalábbis nem mer így egyensúlyozni a már-már bosszantó hatásvadászat, a malomkeréknyi telihold és az azt körülvevő 4885 db. csillag, a szemet kápráztató virágos rét, és a liternyi műkönny és a vériszamos erőszak, az emberi lealacsonyodás ilyen expresszív, szinte már naturális bemutatása között. Ráadásul úgy, hogy ezek nem kioltják, hanem megerősítik egymás hatását, jó érzésű ember néha már felállna, és otthagyná ezt a (vértől és/vagy könnytől) csöpögős borzalmat, aztán rendre történik valami, ami hatalmas erővel visszanyomja őt a piros plüss-székbe. Eleganciája, könnyed és mégis lebilincselő mesélőtechnikája egy igazi mesterhez méltó. Minghella pedig az.

És a többiek a teljesség igénye nélkül. John Seale (Az angol beteg, Esőember stb.) operatőr döbbenetes panorámáit csak szuggesztív szuperközeli képei múlják felül, Dante Ferretti (Fellinitől Scorseséig, 6 Oscar!) látványai meseszerűek, brutálisak és tündériek egyszerre… A vágás metszően pontos, a zene lenyűgöző. A szereplőgárda (Nicole Kidman, Jude Law, Donald Sutherland, Natalie Portman, Philip Seymour Hoffman) egytől egyig lenyűgözőt alakít és RENÉE ZELLWEGER! Must see!

Most, hogy a Kettétört Kard újra egybeforrt, a Király is elfoglalta őt megillető helyét, egyelőre Trójában is még minden csendes, a csillagokban is csend honol, nem suhognak lézerszablyák, mi, a piros plüssfotelben nem maradunk a férfilelkeknek oly kedves muzsika, a pengevas csengése nélkül. Ez a penge a legkiválóbbak közül való, amely a Földön kovács üllőjén készült, különb ez a mesés szaracén kardnál, amit Damaszkusz sötét sikátoraiban edzettek borotvaélesre, különb a keresztes lovagok nehéz kétkezes szablyájánál, amit mai ember tán fel se tudna emelni, hacsak nem Fekete Lászlónak hívják, ez a csodás fegyver nem más, mint a legendás szamurájkard. Úgy metszi el a legyőzött nyakát, mint egy könnyű selyemfátyolt, viselője jobban bízik benne bárminél, ezért válhatott a középkori Japán rettegett harcosának, az isteni császárt élete árán is szolgáló szamurájnak, ezzel egyetemben az egész napkeleti feudális társadalomnak is a jelképévé. Kecsesen ívelő letisztult formáját mindenki ismerheti a nagyszerű Kuroszava Akira életművéből, ha onnan nem, akkor a lebukott maffiózók gépkocsi-csomagtartójának tartalmát ábrázoló rendőrségi híradásokból biztosan.

Japán a mindenki által közismert elképesztő ipari fejlettségét kevesebb, mint 150 év alatt érte el, az ország a XIX. század második felében nyílt meg az akkor még fejlettebb Nyugat előtt, ekkorra datálható a történelmi Japán vége is. Ugyanis eddig az időpontig az Istencsászárnak és az ő hű harcosainak, a szamurájoknak a korát élte Japán, amelyet egyébként a helyi sötét középkornak is jellemezhetnénk. Szigorú és nyugaton szinte elképzelhetetlenül kegyetlen sok száz év volt ez, de a törvények és szabályok világosak voltak, a végletekig kifinomult hagyományok, szertartások, az erkölcs és etika, a vallás azonban biztos lelki és szellemi alapokat adott minden egyes alatt- és feljebbvalónak egyaránt. A Nyugatról betörő technikai fejlődést hozó langy szellő azonban keveredett a kapitalizmus rothasztó leheletével, a hagyományok feltétlen tiszteletére épülő japán társadalmat ez alapjaiban rázta meg.

Az e korban játszódó Az utolsó szamuráj című filmben ilyen körülmények közepette érkezik Japánba Nathan Algren kapitány is, Tom Cruise megszemélyesítésében. Egy amerikai Japánban, egy amerikai film Japánról. Első hallásra ez nem hangzik valami jól, de a film igyekszik kétségeinket eloszlatni. Amit egy átlagos műveltségű egyén a korabeli Japánról tudhat, az valami sajátos keveréke a Pillangó kisasszonynak, és néhány japán filmalkotásnak, mint a Harakiri, a Kopasz sziget, és az említett Kuroszava mester művei, a Véres tróntól a Hét szamurájon át a Ran-ig. Persze Puccini operájának ebbéli hitelessége erősen kétséges, csakúgy, mint Kuroszava Shakespeare-i dráma és a western patronjait elegyítő példameséi, de azért ő mégiscsak japán, bár hazájában igazán sosem ismerték el művészetét. Na ja, mondhatjuk erre. Az utolsó szamuráj is az említett példákra hajaz, de mint említettem, ez nemigen róható fel hibaként. Nagyszerű, látványos kiállítású, pazarul fényképezett igazi nagyfilm, a méretét és időtartamát tekintve is, olyan igazán szombat estére, és feltétlenül moziba való. Van itt minden, ami kell egy ilyen filmbe, fergeteges és gigantikus csatajelenetek, fröcskölő vérrel, villanó pengékkel, levágott fejekkel, van lelki és szellemi jellemfejlődés, elfojtottságukban is szikrázóan mély érzelmek, szilaj férfibarátság, amely a halál pillanatában könnybelábadó szemek csillogásában mutatkozik meg igazán, és bimbózó ártatlan szerelem, hogy legyen kiút is a vériszamos férfivilágból.

Edward Zwick (Szerelmes Shakespeare, pl.) lassú, epikus folyamú történelmi tablót rendezett, kicsit Sergio Leone hasonló jellegű műveinek (Volt egyszer egy vadnyugat, Volt egyszer egy Amerika…) modorában, ügyesen kidomborítva egyrészt a nyugati és a japán kultúra közötti különbözőségeket, másrészt a két igazi, zsigeri harcos életét élő főszereplő, Algren és a szamuráj Katsumoto (Ken Watanabe) közti hasonlóságokat egyaránt. Túlzások azért akadnak jócskán, ám ezeket egy ilyen filmnél ne kérjük számon. Mint ahogy tudjuk azt is, hogy a Nagy Állathatározóban hiába keressük a hétfejű sárkányt…

Ed Solomon nevét néhány megrögzött stáblista-fürkészen kívül talán csak a szűkebb filmszakma ismerte Amerikában, hiszen eddig csupán a Men in Black című ismertebb alkotást jegyezhette fel portfoliójában, azt is csak mint társforgatókönyvíró. A Földünkre akkreditált földönkívüliek szociális hálóját felügyelő feketeruhás férfiak történetét (részben) kiötlő Solomon első rendezése azonban mindenképp meglepetést keltő. Egyrészről alátámasztja azt a tényt, miszerint azt a kellően elszánt egyént, aki csakis a filmszakmában képzeli el jövőjét, sokféle hülyeségben kell részt vennie, míg kedvére való produkcióba kerülhet, netán saját filmjét csinálhassa meg, másrészt pedig, hogy még mindig vannak Amerikában olyanok, akik nem elsődlegesen a bukszájuk teletömését értik filmkészítés alatt.

A Lebegés című bemutatkozó filmjével ugyanis semmiképpen nem fog bevételi rekordokat döntögetni Ed Solomon, bár egy bizonyos szűk, kellő szociális érzékenységű kör érdeklődésére minden bizonnyal számot tarthat, és talán néhány fesztiválon is leakadhat néhány díj számára. Bár ki tudja, mi az aktuális trend manapság a világ filmfesztiváljain… A Lebegés egy gyilkos története, akinek életfogytig tartó börtönbüntetését függeszti fel egy bizottság, a jó magaviseletére való tekintettel. Manuel huszonnégy év fogság után tétován merül bele a teljesen ismeretlen nagyváros nyüzsgő, kíméletlen életébe. Egy börtönben olvasott könyvben talált tanítás hajtja előre, amely szerint aki bűnt követett el, annak a megtisztulása öt lépcsőfokon keresztül történik: -Egy, hogy elismerd bűnödet, kettő, hogy megbánd azt, három, hogy kárpótold, akit megkárosítottál, a negyedik az Isten bocsánata, az ötödik pedig az, hogy ne kövesd el újból! Manuel esetében a harmadik és a negyedik lépcsőfok hiányzik, hiszen embert ölt, és életet visszaadni nem tud, ezáltal Isten bocsánatát sem nyerheti el. Nem marad más számára, mint az ötödik lépcső parancsát teljesíteni, nem követheti el újra a bűnt. Egy furcsa lelkész fura közösségi klubjában kap munkát, ahol egy kábítószeres fiatal lánnyal kerül kapcsolatba. Megtalálja áldozatának nővérét, és döbbenten tapasztalja, hogy a nő fia ugyanolyan rossz úton jár, mint amilyenen ő a börtönbe jutott. Manuel kötelességének érzi a tőle telhető legtöbbet megtenni mind a narkós Sopiáért, mind Adele-ért, az áldozata nővéréért, és annak fiáért. Miles, a lelkész kezdetben segítségére van, de aztán…

Ed Solomon filmjét talán Jim Jarmusch utóbbi filmjeihez, a Halott emberhez, és még inkább a Szellemkutyához lehetne hasonlítani, bár övé mentes azok erősen stilizált atmoszférájától, kissé hagymázas misztikumától. A Lebegés hagyományos, megszokott képi és dramaturgiai eszközökkel, komótosan boncolgatja a felvetett erkölcsi, filozófiai problémát, a bűn megbocsáttatását. Olyan ez a film, mintha egy kelet-európai filmes készítette volna. Erős szociális érdeklődés, komoly erkölcsi, etikai probléma, nyugodt, aprólékos kifejtés, masszív képi világ. Sajnos, ehhez mérten hiányzik belőle az amerikai filmre oly jellemző erőteljes kifejezési mód, markáns fogalmazás is, így a film kissé szenvelgően hat, olyan, mint amikor az 5th Avenue egyik luxusapartmanjában, mély bőrfotelekben és drága szivarok füstjében beszél valaki, mondjuk, milyen sétálni éjszaka Bronxban. Vagy csak elszokhattunk már attól, hogy Amerikában hátsó szándék nélkül beszél valaki az utca mocskáról… Mindenesetre úgy tűnik, azért Solomon keresi még a pontos kifejezéseit, ez az első próbálkozása mondjuk, biztatónak minősíthető. Bár sokat köszönhet színészeinek: Billy Bob Thornton (Manuel) huszonnégy év alatt lemerevedett gyilkosának tekintete őszinte, Holly Hunter (Adele) kissé moletten, de nem csökkenő drámai erővel van jelen, Morgan Freeman lelkészfigurája pedig titokzatos, mint egy voodoo-pap.

Felejtsük el a vasorrú bábát, a gonosz mostohát, a cekkereivel pankrátorkodó matrónát a hetes buszon, felejtsük el a magányukba besavanyodott öregasszonyokat, akiknek egy szórakozásuk van: az áskálódás és a feljelentgetés. Belevaló, kedves, vagány hölgyekről szólunk mostan, akik nem adják fel és nem törődnek bele, hogy túl vannak már az ötödik ikszen. Nem foglalkoznak a reklámok és női magazinok által sugallt elrettentő életmód-vezetési tanácsaival, felül tudnak emelkedni a narancsbőr, az egészséges táplálkozás és más hasonló rettenetek álproblémáin, mernek élni, és mernek nőnek lenni, hiszen van még idő, ráadásul nem is kevés.

Annak idején szép feltűnést keltett az éppen megszorulni látszó gazdasági helyzetéből frappáns váltással az illegális marihuána-termesztésbe fogó angol hölgy története (Fűbenjáró bűn). Azért közbevetőleg nem árt megjegyezni, hogy a hölgy Angliában tette mindezt, és ha jól utánaszámolunk, arra a következtetésre jutunk, hogy a merész hölgy kb. Beatles és a Rolling Stones indulása idején volt tinédzser, és hát akkor már javában nyomta az ipart fél Albion. Az ezerkilencszázhatvanas évek egy újabb és az előbbihez hasonló, lelkesítő hozadékával ismerkedhetünk meg a Felül semmi című filmben.

A műfaj és a színhely ugyanaz: romantikus vígjáték és Anglia. A főszereplők – az angol eredetiben címszereplők is – hasonlóak: ötven és hatvan év közötti hölgyek, meglett családanyák, tisztes nőegyleti tagok. A magyarított cím is helyénvaló jelen esetben, mivel a sztori is hasonló: csak itt nem munkanélküli férfiak fognak első látásra-hallásra meghökkentő tevékenységbe, sorsuk megjobbítása érdekében. És még egy hasonlóság: ugyanaz a Nigel Cole rendezte a Fűbenjáró bűnt és a Felül semmit. Minden ugyanaz, legyinthetnénk, hohó, csak másképpen, fűzöm hozzá én. A hasonlóságok ugyanis a fentiekben gyakorlatilag kimerültek. Jó, kötözködhetnék, de minek! Hiszen régen szórakoztam ilyen jót moziban, sírás, nevetés, miegymás…

A film hitelét alátámasztja az a tény, hogy a sztori valóban megtörtént. S mivel a történet hiteles, méghozzá annyira, hogy ilyet tényleg csak az élet képes produkálni, agyontanult scripterek és forgatókönyvírók bizony nem tudnak még hasonlót sem kiötleni, a rendezőnek más dolga sincs, mint megtalálni a megfelelő színészeket, a történetet a klasszikus dramaturgia szabályai szerint ritmizálni, majd elégedetten hátradőlni. Nagyjából.
Nigel Cole ezeket tudja, lazán abszolválja, annyit azért még dicséretképpen hozzáfűznék, hogy bizonyára komoly problémamegoldó képességekkel rendelkezhet, mivel nem lehet könnyű ennyi, hogy is mondjam csak, már a Júlia-szerepkört elhagyott színésznőt ilyen odaadó és alázatos munkára sarkallni. Színészvezetés és türelemből: ötös. A film kedvesen, ám kellő iróniával ábrázolja az angol nőegyletek életét, amelyben a közösségért tenni vágyó hölgyek lelkesen éneklik a jellegzetes anglikán egyházi himnuszt, a Jerusalemet, és minden csütörtökön, pontban négy órakor készek megvitatni olyan életbe vágó kérdéseket, mint a lekvárfőzés speciális módozatai, vagy a brokkoli, mint csodatévő zöldség. Ebbe a világba első blikkre valóban nem illik az aktfotózás, ám épp ezért hathat reveláció erejével.

A pikáns témát, a klimax előtt álló nők meztelenségét a film mintaszerű ízléssel mutatja meg, valóban arról szól, mi lényege: a virág is élete második felében mutatja meg igazi szépségét. Nagyon és meleg szívvel ajánlom ezt a filmet azoknak a nőknek, asszonyoknak és néniknek, akik hasonló cipőben járnak, mint e film szereplői is, azzal, hogy nem kell feltétlenül marihuánát termeszteni, vagy aktnaptárt készíteni, de a narancsbőr és megereszkedő keblek, a mindennapi élet apró-cseprő problémái ellenére is lehet teljes életet élő, igazán nő a nő. A példa, habár amúgy filmbe valón picit túlzó is, de adott…

Walt Disney egészen biztosan a múlt század embere volt, hiszen 1901-ben született, már a húszas-harmincas évek fordulóján belopta magát az emberek szívébe, és még korántsem volt vége annak a zajos huszadiknak, amikor örökre eltávozott. Életműve, a Disney-birodalom, amely magában foglalja a világ sok részén megtalálható vidámparkot, a filmstúdiót, filmforgalmazó-céget, játékgyárat, és még ki tudja mi mindent, azonban jó erőben tovább prosperál. Emlőin nevelkedett kicsiny, majd felcseperedő cégek csipkedik ugyan nimbuszát, azonban a rajzfilm sokak számára még mindig a Disney-filmeket jelenti. Egész estét betöltő, színes, bár tán túl színes, kedves (tán túl kedves) dalokkal teletűzdelt, vicces és szeretnivaló figurák meséin nevelkedett fel a manapság Földön élő emberek jóval több, mint fele. Ez jó néhány milliárd lehet biztosan.

Eszembe jut, amikor jó sorsomból kifolyólag a marokkói Fez sokszáz évvel ezelőtti hangulatot árasztó sikátorait jártam, milyen megdöbbenést okozott, amikor egy vályogház falán tökéletes ecsetkezeléssel felfestett ember nagyságú Miki egérrel találkoztam. Hát itt is! – hüledeztem és exponáltam. A fényképezőgéppel. Igen ott is, és mindenhol szerte a világon… Évente több új termékkel, vagyis mit beszélek! Mesével, dallal, új figurákkal, jelenleg helyes kis tízezer évvel ezelőtt élt eszkimókkal, rénszarvasokkal, mókusokkal, mamutokkal, és természetesen mackókkal.

Kenai, a kis eszkimó (vagy inuit, ha úgy jobban tetszik) a medve jelet kapja a törzs sámánasszonyától, amit kis hősünk szégyenkezve fogad el. A totemként ábrázolt kismackóban ugyanis semmi félelmet keltő, férfias nincs, Kenai úgy gondolja, nem is lesz belőle valamire való férfi sohasem. Az ő története a film, miként keresi elveszett bátyját, miként változik csodás körülmények közepette medvévé, hogyan fogad barátjául egy valódi kisbocsot és hogyan próbálja elkerülni másik bátyja tévedésen alapuló bosszúját. Hányattatásai közben megismerkedhetünk még két gyengeelméjű, de kedves rénszarvassal, fecsegő mókusokkal és hallgatag mamutokkal, néhány félelmetes eszkimóval és a barna grizzly-mackók szerető nagy családjával. Minden a megszokott minőségben és színvonalon.

Azt, mondjuk, nehezen tudom megszokni, mi végre kell szinkronizálni olyan tehetségtelennek semmiképpen sem mondható énekest, mint Phil Collins. De ha a Szulák jobb, akkor jobb, vonom a vállam. Kár, hogy nem emlékszem, hogy az Oroszlánkirályban is szinkronizálva volt-e az Elton John… De ezek lényegtelen dolgok.

Lényegesebb viszont az, hogy e film kapcsán gyermekeik belemerülhetnek egy kicsit az észak-amerikai eszkimó-indián sámánizmus szellemvilágába. Hiszen amint Kenai ott fenn, a hegyen látja, amint a tündöklő színekben örvénylő sarki fényben meglátja együtt bátyja szellemét az elejtett vadak szellemével, ahogyan maga is medvévé válik, azt akár maga, az utolsó eszkimó sámán is mesélhette volna. Ránk férnek bölcs és okos szavai, amelyek az állatok és a természet szeretetére tanítanak, elítélnek minden esztelen öldöklést és pusztítást.

Mint sok más Disney-filmben, a Mackótestvérben is az állatok az igazi szereplők, az emberek jobbára csak kisebb mellékszerepekben tűnnek fel, akkor is csak az állatok, medvék és szarvasok által rettegett, lándzsás szörnyalakként. Amikor a medvévé változott Kenai megismerteti magát az őt elvakult és téves bosszúvágyában üldöző testvérbátyjával, és egymás keblére omolva fürdenek a színpompás aurora borealis-ban, az megható. Színtiszta happy end, á la Disney.

Nincs is más gondunk, nekünk felnőtteknek, mint azon morfondírozni, vajon az hogyan jön össze az apróbb közönség fejecskéjében, miszerint a halacska, ami épp olyan, mint a nem is oly régen látott Némó (Némó nyomában), mit keres ebben a filmben az itt főszereplő kedves mackók szájában? Mert ez viszont ilyen összeállításban maga a véresen való világ, amely ötven percbe mixelve a National Geographic csatornán is vetíthető lenne. Külön-külön viszont tényleg két kedves mese.

John Malkovich kitűnő színész, egyike az élő legnagyobbaknak. A filmvásznon mindenképpen, de a hírek szerint az amerikai színpadokon is sikert arat, gyakran tűnik fel a kis New Yorki off-off-Broadway színházak környékén, vagy éppen Chicagóban, ami ugye nem jellemző a hollywoodi sztárok nagy részére. Tisztelet a kivételnek, de nagy részük megelégszik csillagászati gázsijuk minél nagyobb őrültségekre költésével, nemhogy abba a zajos és elviselhetetlen nagyvárosba utazzon a célzattal, hogy valamilyen kicsi, poros színházban lépjen fel néhány sznob értelmiségi örömére. John Malkovich veszi a fáradtságot, hiszen művész, ez a dolga.

Sajnos, energiái azonban túlnőnek a színészi hivatáson: eléri őt is a végzet, a nagy színészekre jellemző kór, úgy gondolja, itt az ideje a rendezői debütálásnak. Pedig túl sok biztató példa nem lebeghet szemei előtt, talán fel is lehetne állítani a képletet, miszerint minél nagyobb színészegyéniség adja rendezésre a fejét, annál biztosabb a bukás. A kisszámú kivétel (pl. Clint Eastwood, Sean Penn) erősíti e szabályt, bár ők is elsősorban szakmai sikereket arattak, a közönség kegyei egyelőre elérhetetlennek bizonyulnak. Mi tagadás, John Malkovich számára is. Bár esetében a szakmai elismerés sem biztos, ugyanis első filmrendezése, a Táncos a házban elég gyengére sikeredett.

Típushibák sorát követi el, pedig minden bizonnyal jól előkészített mindent. A forgatókönyv Nicholas Shakespeare világhírű – bár tudomásom szerint nálunk még meg nem jelentetett – regénye alapján készült, amely meglehetősen aktuális témát, a terrorizmust boncolgatja. A regény, és így a film is Peruban játszódik, és egy rendőr harcát írja le, hogyan fogja el a rettegett Fényes Ösvény maoista terrorszervezet vezetőjét, miközben legfőbb bizalmasa (szerelme?) szintén a szervezet elkötelezettje.

Az amúgy izgalmas történet szakít a mostanság uralkodó sátáni terroristavezér-képpel, Ezequiel filozófiaprofesszor, táncol, eszik, alszik, mint minden rendes ember, tőlük csupán a céljai, és az ahhoz vezető út brutalitása különböztetik meg. Rejas, a rendőr (Javier Bardem Oscar-jelölt higgadt alakítása) támaszát Yolandában (Laura Morante) leli meg, nem sejtve, ki lakik a nő fölött. Egyszóval, a terrorizmus nem a Sátán műve, követői nem földöntúli lények, hozzánk hasonló emberek, csak (esetleg) más célokkal, más eszközökkel, mint mi. A harc pedig épp ezért lehetséges, és épp ezért nehéz is. Nem szólunk a témát színesítendő a sajátos dél-amerikai politikai képződményről, a katonai juntákról, a kábítószerkartellekről, az indián őslakosságot érő hátrányos megkülönböztetésekről, ennyiből is érzékelni lehet a téma súlyát.
E súllyal John Malkovich nem bírt, a téma nagysága, összetettsége bizony kifogott rajta. Ide-oda kapkod, fontos, vagy annak tűnő részeken átsiklik, míg lényegtelen szálakat hosszadalmasan boncolgat. Néha, ki tudja milyen ötlettől vezérelve “bunkó rendőr”-kliséket vet be, hogy aztán melankolikus balett-betétekkel traktáljon. Néha kommandósok csapnak le erre, meg arra, de hogy miért, azt sajnos nem Malkovichtől tudjuk meg, hanem régen olvasott újsághírek emlékeiből áll össze valami. Ez a valami azonban filmnek nem jó. Annyira független, egyéni, szuverén akar lenni, hogy nem lesz semmilyen se.

Botrányokról szólnak a híradások, miszerint a Brit Cenzori Hivatal (van ilyen!) kivágásra ítélt bizonyos csirkerobbantós jeleneteket, aminek persze Malkovich nem tett eleget, ez gyenge marketingfogásnak tűnik csupán, a filmet látva. Jelzem, van kutyarobbantásos is, bemutatandó a terrorizmus széles arzenálját. Kutyára rögzítsd az időzített robbanószerkezetet, aztán küld be a kocsmába… A hatás nem marad el. Vagy megpróbálhatod a kishúgoddal ugyanezt. Ezek azonban rövid snittek, és egyébként se jók, a film hosszú, lagymatag, keszekusza és érthetetlen. Úgy néznék egy jó filmet már, mondjuk John Malkovich főszereplésével, amelyet Oscar díjak erdeje jutalmaz, de a rendező valaki más legyen. Mindegy ki. Akárki. Csak ne Malkovich.

A franciák tőlük megszokott módon, büszkén dagadó mellel felvállalják a megtisztelő címet: igenis, mi (mármint ők) vagyunk az európai film zászlóshajója! Persze tehetik, hiszen minden adottságuk megvan hozzá, van filmes hagyományuk, méghozzá több, mint száz évnyi. Ne feledjük a világ első filmeseinek nevét, Lumiére fivérek és George Mélies egyaránt franciák voltak. A kezdetektől napjainkig szünet nélkül készülnek francia filmek, vannak világsztárjaik, Michel Simontól, Jean Maraistól kezdve Brigitte Bardot-n, Belmondón és Delonon keresztül Jean Renóig és Depardieu-ig, és még jó párat ki is hagytam közülük, van pénz filmkészítésre és van a francia filmnek közönsége. A francia film túlélte a papa moziját, különböző hullámokat, kudarcokat és sikereket, köszöni szépen, él és virul, az indiai filmgyártás mellett szinte egyedüli mérvadó konkurenciájaként Hollywoodnak. Szinte a teljes műfaji palettán készítenek filmeket a szűk és elit közönséget vonzó művészfilmektől a kosztümös kalandfilmekig, a hagyományosan francia specialitásként elkönyvelt könnyed vígjátékoktól az ötletteli és formabontó sci-fikig, a tömegfilmtől a közbotrányig.

A legújabb francia siker az egyszerű, ám erősen felhívó jellegű Pofa be! címet viseli. Veheti magára a felszólítást az a fajta néző, aki még a főcím után is nagy hangon meséli társának, hogyan verte át az őt feleltetni akaró tanárt a gimiben, ám jelen esetben a cím az egyik főszereplőre utal. Quentin ugyanis meglehetősen bőbeszédű, ám folyamatos szófolyásába kevés értelmet vivő botcsinálta gengszter. Egy vágya van mindössze, hogy összeszedjen annyi pénzt, hogy kicsiny kocsmáját megnyithassa, meg talán egy igaz barátot is találhasson, mintegy első törzsvendégnek. Az új évezredre a francia film jelenlegi első számú sztárja, a korábban erősen terebélyesedő korpuszú Gérard Depardieu jelentősen lefogyott, és jelentem, ez jót tett neki. Az ügyefogyott Quentin szerepében parádésan komédiázik, tekintete energiától csillog. Nyilván a napi három literre tehető vörösborfogyasztását csökkentette le, mondjuk másfélre, és látszik, ez az egészséges. Már így hatvan felé.

Társa, Jean Reno, bár sokak szerint ez a sorrend felcserélhető, szóval Reno Rubyt alakítja, aki egy búsképű, hallgatag rabló, aki miután lenyúlta a rosszarcú bankár 20 millió euróját, ráadásul intim viszonyba keveredett a nőjével, a kivívott bankári rosszindulatnak köszönhetően sittre kerül. De közben még megtudja, hogy a bankát kinyírta a nőt, ezért bosszút forral. Tervében két dolog akadályozza viszonylag nagyon, az egyik a börtön masszív rácsozata, a másik az új cellatárs, Quentin. Egy börtönből való megszökés ugyanis nehezen visel el egy folyamatosan locsogó társat, aki ráadásul erősen korlátozott szellemiségével a kitervelésben sem tud jelentékeny részt vállalni. Avagy mégis? A válasz természetesen megtudható a filmből. Depardieu bővérű, egészségesen alpári komédiázását kitűnően egészíti ki Reno visszafogott, intelligens játéka, hazai nagy közönségsikerük teljességgel indokolt.

A francia film erejét mutatja az a tény is, hogy e filmmel egy nagy öreg rendező szállt be az új évezred felpörgött ritmusú vígjátékai közé. Francis Veber, akinek nevét a Pierre Richard-féle Magas szőke férfi-sorozatokból, illetve az Őrült nők ketrece című világsikerből ismerhettük meg, könnyedén veszi fel azt a ritmust, amit a francia filmben például a nagysikerű Taxi-filmek kezdtek diktálni. Túlzás nélkül állíthatom, az első percben az első poénnál elkezdett röhögés a film vége felé kezd csak egy picit csillapodni, csak azért, hogy a végén… nos itt egy kicsit elfogyott a szufla, de nem kell megijedni, nem olyan nagyon. A film első háromnegyede fergeteges, és talán csak az erős kezdés miatt érezhető némi hiányérzet a végén. Mindezzel együtt bizton ajánlhatom a filmet a munkában-tanulásban megfáradt mozilátogatók számára, jót fog tenni. Más koordinátarendszerben megfogalmazva: a Pofa be! valahol a Taxi 1-2 és a Tökös, a Török… között helyezkedik el. Előtte-utána egy pohár könnyű francia vörösbor elfogyasztása nem árt, úgy talán jobban csúszik…

Amerika valódi meghódítása akkor kezdődött, amikor a kontinens északkeleti partvidékén keletkezett néhány település kicsinek kezdett bizonyulni az Óvilágból folyamatosan érkező nincstelen, ám reményteli tömegek számára. Nyugatra hatalmas és ismeretlen végtelen mezők terültek el, hívogatva a letelepedni vágyókat. A hatalmas távolságok leküzdése nehezen lett volna elképzelhető pusztán emberi erővel, így vált a ló az amerikai telepesek nélkülözhetetlen társává. Aztán ahogy a telepesek egyre haladtak beljebb a kontinensbe, találkozhattak az amerikai prérik jellegzetes lófajával, a vad és kezelhetetlen musztánggal, amely az idők folyamán az amerikai lélek, a szabadság mítoszának jelképévé vált. Az idők múlásával aztán a telepesek megtanultak bánni a musztángokkal is, amelyek az Európából származó nyugodt, robusztus alkatú lovakkal keveredve egy erőtől duzzadó fajtává nemesültek. Ott vannak ők az összes westernfilmben, rajtuk illegette magát Tom Mixtől Cary Granten és John Wayne-en keresztül Kevin Costnerig az összes cowboy-hőst alakító hollywoodi filmsztár. A gépkocsi megjelenéséig szinte minden egyes amerikai férfi elengedhetetlen társa volt egy ló, a kötelező hatlövetű Colt mellett.

Aztán ahogy Henry Ford kitalálta a T-modellt, és Amerika a négy patkolt lábról négy felfújt kerékre váltott, az addigi hű társak feleslegessé váltak. Az idők folyamán a gyengébbek nyomtalanul elpusztultak, az erősebbek pedig úri körök cirkuszi látványosságává váltak: kihasználva az ősi szilaj musztángvér lüktetését, lóversenypályákon rótták a köröket, körbe-körbe. A harmincas évek gazdasági válsága azonban megnyitotta a lóversenypályák kapuit a szegény tömegek előtt is, akik már nem hűvös leereszkedéssel fogadtak egy-egy lóra, hanem egy győzelmi esélyes paripától egyenesen életük megjobbítását várták: néhány versenyló akkora sztár lett, mint a filmek címszereplői vagy a sportpályák hősei. Ilyen ló volt Seabiscuit is.

Az Oscar-díjra jelölt Gary Ross (pl.Pleasantville) nem kisebb feladatra vállalkozott, mint magának, az amerikai léleknek a megfilmesítése. Mert ha valami, akkor Seabiscuit története maga az amerikai lélek. Egy mindenki által lesajnált kis ló, akiben egy mindenki által különc bolondnak nézett tréner világverő győztest lát; akit egy túlsúlyos, Shakespeare és Coleridge idézeteket szavaló zsoké lovagol meg, és aki győzelmeitől szegények tízezrei várják életük jobbra fordulását; amikor a kicsi, esélytelen, a porba taszított az elszenvedett súlyos csapások után is felkel, és fogait összeszorítva kiharcolja a győzelmet, ez maga az amerikai lélek. A nehézségeken felülkerekedő kisember (jelen esetben egy ló is, de ez mindegy) diadala maga az amerikai álom. Ezt lehet patetikusan, túlcsorduló érzelmekkel megjeleníteni, ami egyben nevetségessé, hiteltelenné és főleg hazuggá teszi a művet, vagy lehet például csak egy kicsit visszafogottabban, ám mégis hatásosabban tenni ezt, mint ahogy Gary Ross is teszi.
Egy sportversenyt, jelen esetben egy lóversenyt manapság már szinte lehetetlen közhelymentesen ábrázolni, hiszen ha hiányoznának a dobogó paták, a lobogó sörények, a villanó paripatekintetek akkor hiányolnánk ezeket, ebben a filmben viszont minden ilyesmit megkapunk. A kissé kacskaringós bevezetés után egy amolyan igazi, megható, hollywoodi mesét láthatunk, telerámolva az amerikai álomgyár minden pozitív vívmányával, ám jó érzékkel háttérbe szorítva a nemkívánatos elemeket.

Kiválóak a szereplők, Red Pollardot, a hízékony zsokét alakító Tobey Maguire-ről régen tudhatjuk, hogy a harminc körüli generáció egyik legnagyobb tehetsége, Chris Cooper (láthattuk az Adaptációban Oscaros jelenlétét) trénerként, Jeff Bridges a tulajként megbízhatóan jó, a szertelen rádiós zsoké szerepében William H. Macy (pl.Pleasantville) egyszerűen elementáris. De kiválóak a többiek is, az egyéb szerepekben, mintaszerű a forgatókönyv, látványos a fotografálás, visszafogott, de szép a néhol a Tűzszekerek harmóniáit idéző, ám mégsem koppintásgyanús zene. A nevek megtudhatók a stáblistából a film végén, érdemes megvárni.

A kritikusnak, még ha a magyar filmes társadalom perifériáján tengődik is, boldognak kell lennie, hiszen e sorok írása közben jön a hír, a parlament hosszas-hosszas huzavona után elfogadta a magyar filmtörvényt, így, legalábbis alapjaiban, biztosítva látszik a magyar film jövője; valamint készülődünk az idei filmfesztiválra, ahol nyilván és biztosan, de legalábbis valószínűleg lesz ok lelkendezni. Boldognak kellene lenni, ám mégse sikerül…

Nem vagyok dühös, nem áskálódok, nem utálkozok. Mérhetetlenül szomorú vagyok, hiszen a magyar film nagy nemzedékének jó néhány jellegzetes tagját láttam az ötlettelen, tétova kínlódás görcsében fetrengeni Az ember, aki nappal aludt című magyar filmben. Kezeimet tördelve kérek elnézést tőlük (és A.Ginsberg verssorának ferdítéséért is), de erre a filmre nincs mentség, minden ízében elhibázott, összecsapott fércmű. Pedig.

A film író-rendezője, Szabó László, a magyar film utazó nagykövete címet is viselhetné, hiszen személyesen volt jelen a világ filmművészetének nagy pillanatainál, magyarként. Dolgozott Jean-Luc Godarddal, Roman Polanskival, Eric Rohmerrel, Claude Chabrollal éppúgy, mint Szomjassal, Grunwalskyval, Gyarmathy Líviával, Jancsó Miklóssal. 1990-ben írta Az ember… forgatókönyvét, akkor zajlott a rendszerváltás, még frissek voltak az elvtársakból urakká lett gazemberek fegyvercsempész akcióiról szóló hírek, még izgalmas volt, hogy lehetett már szólni a rendőrség korrupciójáról. Azóta eltelt tíz év, és ezek a dolgokat már minden szinten, és teljesen eredménytelenül túlbeszélték, és ezek a dolgok ennek ellenére semmit sem változtak.

Ennek ellenére vannak a sztorinak izgalmas, érdekes elemei. A keménykötésű, részeges zsaru közhelyes figuráját hagyjuk, de az öreg zsidó kasszafúró figurája, vagy a mindentudó kocsmatöltelék Lecsó, még kissé túlbeszélten még jónak is mondható, Mausz bácsi dupla-lakása hitelesnek tűnik, de mit keres egy VIII. kerületi késdobálóban (Itt a vendég-lő elnevezés egyébként szellemes) egy afro-amerikai pincérnő? A történetből még nyilvánvaló közhelyei ellenére lehetett volna izgalmas krimit forgatni. Ám az ügyetlen, dilettáns színészvezetéssel Szabó végképp mindent elrontott. Elszomorító látni a már sokszor bizonyított, kiváló színészeket üres tekintettel, marionett-bábu módjára mozogni a rájuk kényszerített valószerűtlen szituációban. A hatvanas évek iskolatelevíziója modorában elmondott didaktikus magyarázatokat Marx és Lenin képeiről, az általuk fémjelzett korról, a drogfogyasztás károsságáról, és hasonlókról pedig jó esetben csak kinevetni lehet, ám ez nem passzol a film alaphangulatához.

A filmhez kapott sajtóanyagból úgy tűnik, a film operatőre, Kurucz Sándor 1988 óta nem fogott kamerát a kezébe, ez meg is látszik a filmen. Képeit hárman vágták, olyan hatékonysággal, hogy több jelenetvégi poén sikeresen lemaradt. (Bár ez lehetett az adott mozigépész sara is.)

A főszereplő Cserhalmi György már számtalan magyar és külföldi filmben nyújtott kiváló alakítást. Szilárd véleményem, hogy legalább annyira filmvászonra termett, mint Robert De Niro, ráadásul eléggé hasonló szerepben is láthattuk már egy jó filmben (Dögkeselyű), most bambán, jó kisfiúként (baráttól mindent elfogadó barátként) megcsinál minden abnormális lehetetlenséget, amit az eltévedt rendező megkíván tőle. Mankós verekedős jeleneteit talán Jackie Chan ihlette, itt azonban legfeljebb csúfondáros kacaj fogja jutalmazni. Kvalitásait messze alulmúló vergődését szinte kimondhatatlan szomorúság látni. De sajnos ez áll az összes szereplőre. Bubik István vérszomjas rendőrparancsnoka, amint gyermekei játékvasútját vezérli túl, szívfájdítóan infantilis, Újlaki Dénes nagyon veszélyesnek szánt elvtárs-ura csupán gombszemű játékmackó, Garas Dezső sakkmániás katolikus papja egyszerűen túlzás, Szirtes Ágit, Schell Juditot észre sem venni. Székely B. Miklós (Bánk) visszafogottsága, Szilágyi István (Lecsó) karikaturisztikus játéka miatt dícsérhető. A civil statiszták pedig azért, mert civilek maradtak. Ez azonban sajnos édeskevés, ha a végeredmény ennyire szánalmas. Csak remélhető, hogy gyors lesz a felejtés.

Az ablak épületgépészetileg annyit tesz: nyílászáró. Funkciója szerint a falon lévő, adott méretű réseket -nyílásokat- hivatott elzárni. Hasonló funkciót lát el az ajtó is, de arról majd máskor. De míg itt az ablak záró funkciót lát el, a filozófiailag jobbára épp az ellenkezőjét, miszerint az ablak egyfajta nyitás -és nem zárás- a külvilág felé, innen bentről, a belső, bezárt világból. Persze, rajta keresztül lehet kívülről befelé is nézni, ha éppen helyzetünkből fakadóan úgy adódik.

A gyönyörű Giovanna azonban inkább kifelé nézeget ezen az ablakon, kifelé még fiatal, de már-már végzetesen befásuló életéből, leginkább a szemközti ablak irányába, amely mögött egy vonzó, jóképű férfi lakik. A lány férje, Filippo szinte állandóan éjszakás műszakban dolgozik, ráadásul most éppen egy amnéziás öregurat hozott haza, ami újabb teher a lánynak. A csirkenevelő-üzemben végzett munkáját gyűlöli, a gyereknevelés teljes egészében az ő vállát nyomja, egyedül talán a kocsmába szállított sütemények sütése nyújt valami kikapcsolódást számára, erre itt ez a furcsa öregúr… Lassan, ahogy telik az együtt töltött idő, egyre több esemény derül fel az öreg megdöbbentő múltjából, amelyek áttételesen ugyan, de gyökeres változást hoznak Giovanna életébe.

A 25 éve Olaszországban élő, török származású Ferzan Özpetektől néhányan megszokhatták már a fura lebegős hangulatú történeteket, a Törökfürdőt, valamint a Tudatlan tündéreket melegen fogadta az e filmeket játszó művészmozik közönsége. Ízlésesen megformált, visszafogottan keleties filmjei a gyönyörű képek és szereplők mellett témaválasztásukkal is figyelmet keltettek: Özpetek minden filmjében ott rejtőzik a melegség, a homoszexualitás még mindig nem túlbeszélt kérdésköre.

Ezen új, A szemközti ablak címet viselő filmjével úgy tűnik végletesen sikerült elfogadtatnia magát a nívós olasz filmtársadalomban, ugyanis tavaly szinte minden elnyerhető díjat begyűjtött a film, a legjobb film, színész (Massimo Girotti-Davide, az öreg), színésznő (Giovanna Mezzogiorno-Giovanna), zene (Marco Grillo) mellett az “iskolateremtő” filmeknek adományozható David-díjat is elnyerte.
Hogy A szemközti ablak valóban iskolateremtő alkotás-e, arra talán néhány év múlva érdemesebb visszatérni, annyi azonban bizonyos, hogy ismét egy légiesen szép, kedves, mégis megindító Özpetek-filmet láthatunk. Légies, mert a mohamedán építészetből ismert indamotívumként könnyedén fonja tulajdonképpen súlyos történetét, a homoszexuális és zsidó Davide önfeláldozóan deportálásra szánt gyermekek sokaságát mentette meg a németek elől a második világháborúban, szép, mert Davide a háború után híres cukrász lett, valamint ilyen szép embereket ritkán lehet egy filmben látni, mint a film szinte összes szereplője, legyenek azok gyerekek, férfiak, nők, kövérek, soványak, öregek vagy fiatalok. Az elképesztő tortakölteményekről nem is beszélve, nyeltem csak nagyokat. Kedves, mert ebből a filmből, csakúgy, mint az előbbiekből csak úgy árad az embertársaink felé áradó szeretet, és egyben megindító, mert a megismert emberek sorsa tragikus fordulatot vesz ugyan, de végül mégis minden jól alakul.

Mindez történhetne harsányan, unalomig ismert, sokszor elpuffogtatott hatásvadász-patronok teljeskörű bevetésével, száztagú vonószenekar elnyújtott nyávogásával, ám Özpetek más utat választ. Történetét csendesen, meleg emberi derűvel, szeretettel meséli, a hangos száz hegedű helyett is csak maximum kettő szól, könnyek se hullanak literszám, nem handabandázik itt senki sem széles taglejtésekkel. Azt, hogy a százmillió dolláros mátrixok világában, terminátorok között ki kíváncsi egy feledékeny kedves öreg bácsira, aki azért valaha nagyobb hős volt minden el/beképzelt Neonál, azt nem tudom. Pedig ő még tortát is tud sütni, nem is akármilyet. Csak remélem, hogy néhányan azért igen, és nekik lesz igazuk!