asanisimasa

Jackie Chan olyan, mint egy menüsor valamelyik gyorsétteremláncban. Pontosabban inkább a filmjei olyanok, mert Jackie-t kóstolja meg az, aki már most elviselhetetlenül unalmasnak találja további életét, de a filmjei mindenképpen hasonlatosak egy hamburger-menühöz. Gondosan, pontosan, aprólékosan kidolgozva, grammra kiszámolva minden összetevője, az optimális ízesítésben, bárhol a világon ugyanabban a minőségben. Ezt a minőséget le lehet sajnálni a könnyed francia borok, sajtok, mártások és sültek felől éppúgy, mint a súlyos, zsírban tocsogó, mámorító cupákok oldaláról, vagy a rém egészséges zöldségek buja dzsungeléből is, az tény, hogy mégis igen sokan térnek be Jackie gyorskajáldájába. Pedig Jackie Chan filmjei szinte tökéletesen egyformák, mint a hamburgerek New Yorkban, Párizsban vagy Hong Kongban. A különbség mindössze a névelőkben van: ‘the’, ‘les’, vagy egyik se. Így Jackie is bárhol forgat a világon, a lényeg mindig ugyanaz.

Jackie mindig jó fiú. Kissé félszeg, de ördöngösen verekszik. Aztán jön az elvetemült gonosz, a rosszarcú démon, aki általában fehér, és ellopja, megszerzi, eltulajdonítja, megöli, ráteszi a kezét, csúnyázik egy nagyot. Jackie előbb ronggyá veri mind a háromszázhuszonhét sameszát a rosszarcúnak, hogy aztán magát a főnököt is, nagyon. Közben azért két köríves rúgás és jobbhorog közben szerelemre gyullad a gonosz lánya, titkárnője, simán a nője, vagy a segítségére rendelt kollégája, vagy akárki más nőnemű mellékszereplő iránt, hogy aztán a film végén hosszan nézhessen a szemébe, úgy hétéves napközis módra. Persze, csakis azután, hogy megmentette a világot.

Jackie Chan most is jó fiú, zsaru Hong Kongban, szorosan együttműködve az Interpollal éppen a Kígyófejnek nevezett rettentően veszélyes bűnözőt (Julian Sands) akarja elfogni, ám nemzetközi kollégája legalább olyan becsvágyó, mint idétlen, ezért az akció kudarcba fullad. A nagy detektív, Sherlock Holmes segédjének nevét viselő Watson (Lee Evans) persze Jackie-t vádolja a sikertelenséggel, pedig… Aztán ugrás az időben, Jackie már Írország felé (ott még nem játszódott Jackie Chan-film) repül, hogy kiszabadítson egy kisfiút egy gonosztevő kezéből, aki történetesen ismét a Kígyófej. Ráadásul Watson is feltűnik, ezúttal könyvtárosnak álcázva. De nincs még szerelmi szál, ezért Jackie kap másik segítséget is az Interpoltól, a csinos Nicole (Claire Forlani) személyében, hogy legyen kinek a szemébe nézni hosszan a film végén, sőt… Ezután Jackie és kis csapata ronggyá ver, majd nagyon ronggyá ver, fény és hangjelenségek, sok-sok pofon, a kisfiú és a medálja is megkerül, így a világ is megmentve, majd a hosszú nézés, a vége főcím, persze megtűzdelve vicces, vagy annak szánt jelenetekkel a forgatásról.

Nem tudom, mi a titka ennek a Hong Kongi színésznek… Bár színésznek nevezni már önmagában dicséret, hiszen szemmel láthatóan semmit sem tud a színészetnek nevezett szakmáról. Egy természetes mozdulata, gesztusa, arcrándulása sincs, mintha egy gépet látnánk, vagy inkább egy gyenge paródiát valamilyen keleti kungfu sztárról. Vagy a verekedések koreográfiája az, ami tetszik az embereknek? Korábbi filmjeiben még igen, valóban elképesztő kreativitással használt fel szinte mindent segédeszközként, péppé verte a gonoszokat már puszta kézzel éppúgy, mint karalábéval vagy festőlétrával. Nem tagadom, megkacagtatta akkoriban a kritikust is néhányszor. De mostanában már a verekedések is mintha ötlettelenebbek lennének, a filmek sztorijáról pedig jobb, nem is szólni. Ezek a scriptek talán még megütik a gyerekcsatornákon futó tucatrajzfilmek színvonalát, csak az a bibi, hogy a film megtekintése – állítólag a folyamatos akciójelenetek miatt – kizárólag 13 éven felülieknek van engedélyezve. Így az a helyzet, mint a Bud Spencer filmekkel is: 13 éven aluliaknak a kóros fejlődés, azon felülieknek pedig a szellemi leépülés magas kockázata miatt nem ajánlott. Persze, mindig vannak olyanok, akik a jó tanácsra fittyet hánynak…

Úgy látszik, Michael Douglas élete nyugodt mederben folyik. Hírlik, fiatal, gyönyörű, színésznőnek sem tehetségtelen arája (Catherine Zeta-Jones) ismét gyermekkel ajándékozza meg az őszülő halántékú sztárt, s ez a tény szemmel láthatóan jó hatással van rá. Azért gondolom ezt, mert mostanában olyan jó kiegyensúlyozott, biztos, rizikómentes filmeket készít, amelyek sugároznak a felszabadult örömtől, Douglas szeme sugárzik, tekintetéből békés derű árad. Nyoma sincs az Összeomlásban, a Traffic-ban, az Elemi ösztönben látott pszichopata őrületnek, idegesen rebbenő rángásoknak, nyilván leszokott a kokainról meg az alkoholról, mostanában valószínűleg csak étkezéshez kortyol valami jófajta francia vöröset. A tévéhíradásokban, amelyek különböző filmfesztiválok gáláiról tudósítanak, Douglas mosolyogva integet boldog-boldogtalannak, merő egy nyugalom a pali, na.

Másrészt, a legújabb keletű filmjei szinte mind vígjátékok, amit köztudomású, idegből nem lehet művelni. Persze, volt már régebben is egy elég nagy sikerű vígjátéki korszaka, emlékszünk ugye a Kathleen Turnerrel és Danny De Vitóval alkotott triászukra a Smaragd románcából. Akkor is jó korszaka lehetett, nyilván. Aztán valami összeomlott, és a szigorú szakmai kritika is méltányolni kezdte Michael Douglas tevékenységét, a közönség kitartó érdeklődése mellett. Csak a jópofa és vagány hősből lett nagyon vadállat. Az igazán nívós filmjei e korszakban keletkeztek, de aztán jött a szerelem, és a sok mosolygás.

Az Apósok akcióban című vígjátékban Douglas egy öregedő, ám még aktív, ördöngősen konspiráló szuperkémet alakít, afféle James Bond-fazont. Nem nagyon okoz gondot neki az, hogy egyik pillanatban lenyúlja Barbra Streisand szuperszonikus magánrepülőgépét, a másikban az orosz maffiától vegyen hozomra radioaktív hasadóanyagot, majd egy kissé meleg francia fegyverkereskedővel alkudjon tengeralattjáróra. S efféle bokros ténykedései közepette még arra is van ideje, hogy egyetlen fia esküvőjét szervezze. Ám míg a veszélyes üzelmei gond nélkül zajlanak, addig az esküvő meghiúsulni látszik, mégpedig a másik apósjelöltnek köszönhetően. Jerry Peyser (Albert Brooks) jólmenő New Yorki lábspecialista orvos, aki mindenben a Douglas alakította Steve Tobias szuperügynök ellentéte. Mániákusan kerüli a stresszhelyzeteket, vigyáz a higiéniára, egy igazi unalmas kispolgár. A dolgok azonban úgy alakulnak, hogy a két ellentétes figura, legnagyobb tiltakozásuk ellenére szinte kéz a kézben szervezik meg csemetéik esküvőjét. Ez azonban, hála Tobias ügynöknek, valamint dr. Peyser őszinte aggodalmára, nem megy teljesen akadálymentesen.

Kettejük párosára épül a film, maximális mértékben kihasználva az ellentétes jellemvonásaikból adódó komikus szituációk tömkelegét. Albert Brooks nagyszerű komikus, az egyik legkeményebb “bohóciskolában”, a speciálisan amerikai stand up comedy-ben edződött. Kifinomult színészi eszközökkel, visszafogott arcjátékkal jeleníti meg a korlátolt lábspecialistát, aki kezdetben irtózik mindentől, később persze belejön a legdurvább dolgokba is. Michael Douglast ismerhetjük már komikusi oldaláról, ezúttal is megbízhatóan, jól hozza a felelőtlen, kissé link vagabund szuperkém karakterét, ráadásul nem esik bele a kézenfekvő Bond-paródia csapdájába, képes teljesen új figurát formálni.

Nem rajtuk múlik, hogy a film mégsem igazán jó. Talán Andrew Fleming kissé bizonytalan ritmusú rendezése, talán a túl sok minden van belegyömöszölve a forgatókönyvbe (Nat Mauldin-Ed Solomon), holott tulajdonképpen a film csak egy esküvő megszervezése körüli bonyodalmakról szól, valami mindenesetre nem működik igazán, így megfoszt minket egy igazi, könnyed akció-vígjáték okozta kikapcsolódástól, ami pedig e film célja is lenne. Így e film a két sztár igyekezete és átlag feletti teljesítménye ellenére is, beleszürkül a karácsonyi (és azon kívüli) filmdömping kínálatába.

Az élet nem lányregény… Vagy ha lányok írják meg életüket egy regényben, akkor mégiscsak. A fene tudja, hogy van ez. Mary Rodgers 1972-ben publikálta először a Freaky Friday című könyvet, amely rögtön nagy sikert aratott az amerikai, elsősorban női olvasóközönség körében. Nem csoda, hiszen könnyen azonosulhatott mindenki a kissé vadóc tinilány és az őt nehezen megértő anyja történetével. Mindenki ismeri a szituációt, aki volt már tizenhat éves. Még a fiúk is. Hogy nézel ki, milyen a hajad, öltözz fel rendesen, mi ez a macskazene, stb., stb., sorolhatnánk sorsunk iránt aggódó anyánk rovó kérdéseit. Persze, ő az élemedett korában már nem értheti meg, miért kell fülünkbe még egy fülbevaló, és a legjobb banda egyébként a XY, és különben sem macskazene… Aztán 1976-ban Jodie Fosterrel a Disney-stúdió elkészítette a bestseller filmváltozatát.
Az azóta eltelt huszonhét év alatt pedig mindössze annyi változott, hogy akik akkoriban voltak tinédzserek, azok mára éppen belenőttek az anya korba, és gyakorlatban élik meg csatáikat tinikorú gyermekeikkel. Éppen egy generáció nőtt fel. Új közönségre számíthatunk a tinik körében, míg megtarthatjuk a régiét is, gondolhatták a producerek, így elkészülhetett az új változat, változatlan címmel (Freaky Friday – Nem férek a bőrödbe-re magyarítva), ám a kor igényeihez módosított tartalommal.

A férjét három éve elvesztett, két gyermekét egyedül nevelő anya, Tess (Jamie Lee Curtis) tulajdonképpen egy modern nő. Pszichiáterként sikeres, korunk kommunikációs vívmányait is többé-kevésbé kezeli, persze a sok mobiltelefon, csipogó, palmtop és más hasonló kütyük csörgése néha azért megoldhatatlan feladat elé állítja. Ráadásul új férjjelölt is feltűnt a láthatáron. Viszonylagos modernsége ellenére tinikorú lányával, Annával (Lindsay Lohan) állandó a perpatvar. Hol a hajviseletet kifogásolja, hol a fülbevalók számát, hol a lány és bandája által a garázsban játszott zenét, valamivel mindig van problémája. Persze, nem teljesen alap nélkül, hiszen Anna jegyei nem a legfényesebbek, szívesebben tépi a gitár húrjait a garázsban. Mi tagadás, Mozart egészen más zenét játszott, de még a Stones is. Aztán egy kínai étteremben elköltött vacsora alatt minden megváltozik; egy csodasüti miatt Anna Tess bőrébe, Tess pedig Annáéba bújik, egészen addig, míg a sütiben talált jóslat be nem teljesedik. Addig azonban vérfagyasztó órákat kell átélnie Tessnek Anna, illetve Annának Tess “életében”.

A Tesst alakító Jamie Lee Curtisról két dolgot kell tudni: az egyik az, hogy édesapja nem más, mint legújabb országimázs-formáló nagykövetünk, az agg Tony Curtis, ennek jelen film esetében az égadta világon semmi jelentősége sincs, a másik pedig az, hogy kitűnő komika. A Hal neve: Wanda, ugye. Mostani teljesítménye is hibátlan, bár szerepformálásában valószínűleg sokat segített az a tény, hogy ő is rendelkezik egy tizenhat éves leánygyermekkel, így saját életéből vett tapasztalatokkal tudta gazdagítani Tess alakját. De. Az Annát alakító Lindsay Lohan, aki a film forgatásakor épp annyi idős volt, mint szerepe szerint, vagyis tizenhat, azt hiszem, egyik nagy reménysége Hollywoodnak, hiszen egészen hiteles alakítást nyújt a kettős szerepben. Mert egy korabeli lány megformálása talán természetes, de hogy szimultán egy negyvenes értelmiségi nőt is tökéletesen alakítson, az több mint azt egy egyszerű -tehetséges- jelzővel elintézhetnénk. És már nem ez az első kettős alakítása, aratott már sikert ikrekként is (Apád-anyád idejöjjön). Van a filmben még egy páros, akik bár nem hangsúlyosak, de okozhatnak némi mosolyt a nézők körében: a kissé siket nagypapa és a rosszcsont kisöcs (Harold Gould és Ryan Malgarini) mintegy ellenpontozzák a lányok csatáját, esélyt adva mintegy a folytatásra is.

A film ugyan nem vállal túl sokat, de amit igen, azt teljesíti. Adódó lyukas két órára jó választás lehet, vagy félresikerült félévi bizonyítvány felvezetését lehet megoldani a szülőknek ajándékozott mozijeggyel.

Robert Rodriguezt én legszívesebben egy güzühöz hasonlítanám. Hogy mi is ez a güzü, azt ugyan nem tudom, biztos valami állat, de hogy sokat dolgozik, azt az ismert mondás igazolja. Rodriguez annyit dolgozik, mint a güzü. Szinte példa nélküli termékenységgel ontja filmjeit, egyszemélyes opuszait, amelyeknek írója, rendezője, vágója, operatőre, díszlettervezője, zeneszerzője, talán még büfése is. Tény, hogy hollywoodi mércével mérve szinte ingyen, néhány centes költségvetésből gazdálkodik. A hazai, szűkös anyagi lehetőségeik mögé bújó filmeseinknek mondom, bár biztos tudják, a már kultikussá vált első filmjét, az El Mariachit 7000 $-ból, vagyis kevesebb, mint húszmillió forintból forgatta le. A film sikere ugyan kinyitotta a producerek bukszáit, de még így is jóval az átlag költségvetés alatt dolgozik.

Legújabb filmje, a Volt egyszer egy Mexikó a Mariachi-trilógia harmadik része. A már említett El Mariachi, és ha lehet, ennél még népszerűbb Desperado után a búsképű gitárhős újra itt van a filmvásznon, hogy véres és könyörtelen bosszút álljon gaz drogbárókon, korrupt CIA-ügynökökön és hataloméhes, kapzsi diktátorokon.

Kiváló szereplőválogatásában megmutatkozik Rodriguez képregényrajzoló és karikaturista múltja. Figurákban gondolkodik, sokkal többet jelent neki az, hogy pozitív és negatív hősei jellegzetes, markáns arcok legyenek, a színészi képességek számára nem sokat jelentenek. Színészeitől nem is vár el nagy teljesítményeket, mindössze vadul kell nézniük hol erre, hol arra, széles, ám lendületes mozdulattal kell fegyvereiket előkapniuk, és egy balett-táncos eleganciájával kell tüzelniük. Ezért is meglepő, kitűnő színészekkel dolgozik, akik maximális mértékben fojtják vissza színészi ösztöneiket, nyilván erős rendezői instrukcióra pusztán a figura fő jellemvonásainak megjelenítésére törekszenek. Nincsenek árnyalt alakítások, csak kevés, de erős vonalakkal meghúzott, lecsupaszított figurák.

Antonio Banderas (Mariachi) szemébe lógó félhosszú hajával, dúlt arcával, és a bosszútól égő tekintetével abszolút telitalálat, figurájában szinte a bosszú ikonja teremtődött meg. Salma Hayek maga a tüzes, érzéki mexikói menyecske, érte persze, hogy érdemes meghalni. A szemében égő tűz kihunyása szerelmében szörnyű bosszú lángját gyújtja fel. Ők a trilógia állandó szereplői.
Más állandó Rodriguez-színészek mellett, mint a tetovált és nagyon veszélyes képű Danny Trejo, valamint a joviális Cheech Marin mellett olyan húzós nevek tűnnek fel, mint Johnny Depp, Sands, a korrupt CIA-ügynök szerepében, Willem Dafoe, mint megátalkodott drogbáró és nyilván valamelyik méregdrága nyugati parti elvonó mélyéről a régen látott Mickey Rourke, ingatag lelkületű, csivavája mögé bújó gyilkosként.

A Mariachi-trilógiát nézve, kézenfekvő, a rendező által is elismert a párhuzam két másik, szintén kultusszá lett trilógiával, a George Miller-féle Mad Max-szel, és Sergio Leone Dollár trilógiájával. Valóban, a mexikói téma és a cím választása a Volt egyszer egy Vadnyugatra hajaz -igaz, a Dollár-trilógia az Egy maréknyi dollárért, a Néhány dollárral többért, és A Jó, a Rossz és a Csúf című filmeket jelöli-, ez, valamint lövöldözős jelenetek koreográfiája Leone mester hatását mutatja, a visszatérő figurák és a képregényszerű történetmesélés pedig mindkét előzményre utalnak. A kissé lapos sztori, és az egysíkú karakterek miatt a Mariachi-trilógia viszont inkább a Mad Max-hez közelít. És hiányzik Leone nagyigényű, történeti tablót festő ereje is.

A Volt egyszer egy Mexikó a Mariachi-trilógia legnagyszabásúbb, legnagyobb költségvetéssel készült, ám mindezzel együtt a leggyengébb darabja. Talán, ha Robert Rodriguez a szintén eléggé monomániás Tarantino barátján kívül megbízna másban is, és néhány pozíciót, mint a forgatókönyvírás, vagy az operatőrködés, vágás, kiengedne a kezéből, és maradna mondjuk szimplán rendezőnek, akkor lehetne igazán nagy. Így azonban csak egy kicsit az, és ha nem lett volna az El Mariachi és a Desperado, még annyi se.

Tapsi Hapsi és Dodó Kacsa meglehetősen élemedett korú sztárjai a fényesen csillogó hollywoodi típusú gyöngyvászonnak, ki gondolná, idén már 73-dik életévüket tapossák.
1930-tól, amikor először tűntek fel az úgynevezett “nagy” film előtt, – az idősebbek még emlékezhetnek, nem is olyan régen még nálunk sem idióta reklámokat kellett végig szötyörögni és csámcsogni a film előtt, hanem a kötelező filmhíradóról most nem szólva, többé-kevésbé vicces kisjáték- és animációsfilmek hangolták fel a közönséget az elkövetkezendő nagy élményre – egészen a mai napig, millió és millió kisembernek csaltak nevetést az arcára. A gurgulázó gyerekkacaj pedig komoly stresszmentesítő hatással bír, valamint biztonságot is sugall, így e rajzolt figurák hosszú ideje bizonyulnak az egyik legmegbízhatóbb bébiszitternek az egész világon. Ám az idős rajzfilmfigura nem vén rajzfilmfigura: “Ó, azok voltak az igazi szép napok – emlékszik vissza a régi időkre Tapsi Hapsi. – Hogy fénylett a szemem, és milyen dús volt a farkam? Tulajdonképpen, hapsikám, ezek a mostani napok is szépek. A szemem még mindig fényes, és a farkam dúsabb, mint valaha.” A Warner Brothers illetékes producerei sem gondolták ezt másként, útjára indították tehát Tapsi Hapsi és Dodó Kacsa legújabb kalandsorozatát, egész estét betöltő mozifilm formájában.

Azért mostanában már nem mehet minden úgy, mint régen, amikor Tapsi volt a főhős, Dodó pedig az unterman, valamit ennyi év után már illik változtatni. Így most, az újbóli bevetés alkalmával, szerepet cserélt a két hős. Az ügyefogyott, kétbalkezes, vagyis inkább kétbalszárnyas Dodó lett a főszereplő, míg Tapsira ezúttal a másodhegedűs répazabáló szerepe jutott. A két kedves figurának viszont felelősségteljes feladatot kell megoldani, küldetésük nem más, mint kicsi, ám eléggé szép bolygónk megmentése. Méghozzá három dimenzióban! Egy régimódi kétdimenziós figurának azért ehhez nagy teljesítményt kell nyújtani. Hogy ne legyen azért gond, segítőik is akadnak, térbeli kiterjedésű, hús-vér szereplők formájában, elvégre csak ők mozognak otthonosabban a saját világukban.

Ebben a világban a gonosz szándékú Mr. Chairman (Steve Martin) akarja egy csodatévő gyémánt segítségével elvarázsolni az emberiséget, akit a kémfilmek sztárja, Damian Drake (Timothy Dalton-hajdani James Bond), valamint igyekvő fiacskája, D.J. (Brendan Fraser-Múmia-filmek) szándékozik terve végrehajtásában megakadályozni. Körülöttük csetlik-botlik Dodó és Tapsi, valamint mellékszerepekben még egy csomó egyéb rajzfilmfigura, a Kengyelfutó Gyalogkakukktól Csőrikén át Scooby Doo-ig és Handa Bandiig. Meg Michael Jordanig, bár ő nem rajzfilmhős. Vagy lehet, hogy mégis? Ki tudja…

A Bolondos dallamok-Looney Tunes hősei eleddig, néhány kivételtől eltekintve, kizárólagos hősei annak a speciális filmtípusnak, amelyben rajzolt és hús-vér figurák együtt szerepelnek, térbeli díszletek között. A Zemeckis-féle Roger nyúl a pácban még műfaji alapvetésnek bizonyult trükkjeinek a korabeli viszonyokhoz képest elképesztően magas színvonalával, a Michael Jordan-legendárium szerves részét alkotó Zűr az űrben már egy volt csak a sok, általános szóhasználat szerint családi filmnek nevezett termékek dömpingjében. E tekintetben az Újra bevetésen sem nyújt semmi újat. Sztoribonyolítása, cselekményvezetése semmiben sem emelkedik a megszokott rajzfilmcsatornákon látható Looney Tunes-epizódok, valamint a hasonló, Bigyó felügyelő és társai képezte hagyományos családi filmhalmaz színvonala fölé, valljuk meg, Disney-ék ebben (is) jobbak. A most idecitált James Bond-, és sci-fi B-movie-idézetek pedig eredetiben sem voltak egetverőek. Ezekhez képest frappáns ötlet Hitchcock Psychójából a zuhanyzójelenet remake-je, de Munch Sikolyának és Dali elfolyó óráinak festményanimációja már kínosabb. Amikor pedig Tapsi Hapsi a Louvre-ban elmagyarázza, mi is az a pointillizmus, akkor lefejeltem az előttem lévő széktámlát. Hát ennyi.

Ez annyira szép és olyan tipikusan amerikai! Ugyanis Allison Jacobs, a Nagydumás kiscsajok kitalálója és producere öt évvel ezelőtt még recepciós volt egy kis New York-i filmes cégnél, a GreeneStreet Films-nél. Nyilván unhatta már a céghez percenkét bekopogtató önjelölt és főleg nagyképű zsenik eligazítását, vett egy nagy levegőt, kortyolt egyet az asztalon lévő szénsavmentes Evianból, és letámadta John Penottit és Fisher Stevenst, a cég vezetőit, miszerint az ő élete is van olyan érdekes, mint ezeké az egymás sarkát taposó felfújt hólyagoké itt. Mi persze tudjuk, hogy -nemcsak!- Amerikában a filmipar tájékán sertepertélő fiatal nők és férfiak kivétel nélkül az elkövetkezendő Oscar-díjak potenciális tulajdonosai, s hogy momentán épp ezzel az alávaló munkával pepecselnek, az csak azért van, mert a film iránti alázat és a többi, és a többi.

Miss Jacobs eddigi életében szokványos karriert futott be, a bébiszitterkedéstől egészen a recepcióspultig jutott, azonban mivel ambícióiban nem volt hiány, valamint eddigi élettapasztalatait nyilván kellően vicces formában tudta ecsetelni, a főnökök úgy döntöttek, nosza, csapjunk bele. Váljon csak valóra az amerikai álom. Miss Jacobs életének szüzséjét nem túl ismert, de tehetséges profi forgatókönyvírók öntötték olyan formába, hogy elkezdődhessenek a film előkészítési munkálatai, a szereplőválogatás, a helyszínkeresés, a hiteles díszlet-és jelmez tervezése.

A történet New York bizonyos zárt szubkultúrájában, a zeneipar sztárjai, sztárcsinálói és hiénái között zajlik. Mindenki a legutolsó divat szerint öltözik, ah, azok a Sarah Edwards kosztümök!;), a lakásbelsőknek pedig tükröznie kell bizonyos eklektikus kulturális összhatást, keletről nyugatra tartó irányultsággal. A helyszínek valahol félúton a Szex és New York című ismert tv-sorozat jómódú juppis és az Álom luxuskivitelben filmklasszikus decens enteriőrjei között. Ez utóbbi megidézése nyilván nem a véletlen műve, hiszen eme Audrey Hepburn főszereplésével készült film Allison Jacobs bevallottan kedvenc mozija.

A Nagydumás kiscsajok amúgy az idegesítően buta, ám mégis szexi és vonzó szőke csajszi rehabilitálására indított kampány, lásd Dr.Szöszi, és hasonlók!, sorban következő opusza. Az alapszituáció az, hogy a tragikusan elhunyt rocksztár elkényeztetett lánya, bizonyos könyvelői manipulációk miatt egy árva fillér nélkül marad, így kénytelen a saját lábára állva új életet kezdeni. Mivel semmihez sem ért, elszegődik egy barátja révén a nagymenő zene-producer kiállhatatlan lánykája mellé bébiszitternek. De míg a bébicsősz hebrencs, rendetlen és csélcsap, addig az őrzendő csemete mániákusan rendrakó, bacilusfóbiás, ráadásul azt a “rémesen lehangoló” Mozartot hallgatja. Aztán szépen össze fognak boronálódni a dolgok, hogy a végén jól tele lehessen szipogni a gondosan kezünk ügyébe készített papírzsepit, ahogyan már ezt a rutinos romantikusfilm-nézők nyilván előre sejtik.

Szakmailag egyébként nincs különösebb bajunk e filmmel, szépek a képek, jó a forgatókönyv, sorolhatná, mégis azt mondja: nincs benne semmi különös, éppen olyan, mint a többi. Egyszer használatos, ám néha szükséges, mint az elébb említett papírzsebkendő. Az amerikai mainstream, vagyis a biztos középszer tipikus esete, megjósolható szolid sikerrel, bukás- és tündöklés tehetségmentesen. Az elkényeztetett kislány (Dakota Fanning) aranyoska, de van benne valami az utálatos békából, ami megakadályoz abban, hogy tényleg meg lehessen szeretni, a szöszi Molly Gunn (Brittany Murphy) pedig nem tudja eltitkolni, hogy valójában egy okos nő, ráadásul kissé hervatag is, inkább tűnik egy leharcolt táncosnőnek, mint egy rocksztár gondtalan életet élő egyetlen leánykájának. De a végén együtt pörögnek a teáscsésze-körhintán, és ez a lényeg. Viszont Allison Jacobs álma így nem lett luxuskivitelű, középosztálybeli inkább, ám azt gondolom, ő ezt nem bánja. Elsőfilmes producer lett a recepciós lányból, nem bánkódjunk mi se hát, hiszen lesz ennél a debütálásnál sokkal rosszabb is!

Úgy képzelem, bár talán túl száraz, de mégis kellemesen meleg az idő, a nap hatalmas vörös korongja épp begördülni készül a távoli táblahegy mögé, Clint Eastwood elmaradhatatlan ponchójában, szája sarkában cigarillóval a verandán ül, csizmás lába a korlátnak vetve, karosszéke két hátsó lábán hintázva, szemébe húzott kalapja alól acélkék tekintetével a távolba mered. Szinte oda sem figyelve, élesre fent bicskájával komótosan almát hámoz. A bicska élén megvillan a lenyugvó nap rőt fénye. Kemény életem volt itt Nyugaton, -gondolja,- de hát a keleti partiaknak se könnyű. És a köréje kuporodó, csillogó szemű hallgatóságnak lassan, ahogyan a héja csavarodik le szerpentinként az almáról, mesélni kezd egy történetet az élet küzdelmében kőkeménnyé vált, vagy éppen megrokkant emberekről, a bűnről, egy távoli városról, és a folyóról, ami ezt a várost átszeli…

A 73 éves Clint Eastwood a klasszikus hollywoodi film egyik utolsó, még élő bölénye. Ő még végigmászott a kötelező ranglétrán, hogy állócsillaggá váljon az amerikai filmfőváros gyorsan változó egén. Szegény sorból érkezett, végzett minden alantas munkát, majd a kötelező tévésorozat, hogy aztán Sergio Leone megteremtse belőle az egyik legismertebb westernhős-mítoszt. Azóta népszerűsége töretlen, mind a szakma, mind a közönség köreiben, játszik, producerkedik, és rendez, mint jelen esetben is teszi. Mondhatjuk úgy is, Eastwood az utolsó valódi westernfilm-rendező, hiszen tulajdonképpen westerneket rendez, csak néha ezek nem a megszokott poros, düledező Saloon és Barber cégtáblákkal jelzett kulisszák között, hanem éppen mai környezetben játszódnak. Persze a hősök sem fekete-fehérek már, mint régen, Eastwood sokkal árnyaltabban rajzolja meg őket, ám ettől még valódi western-figurák ezek. Egy kemény világ sokszor íratlan törvényei által formált szereplők ők, győztesek és vesztesek egyaránt. Igazán jó hős nála soha sincs, ám aki gonosz, az eléggé az.

E szerepek megformálása komoly színészi teljesítményt igényel, és mindent ugye nem játszhat el az egyébként kiváló színész-rendező. Ezért, azt mondanám parádésan osztott szerepet, ha manapság Hollywoodban nem jelentene ez a kifejezés teljesen mást. Így azt mondom, Eastwood a legjobb színészeket nyerte meg új filmjéhez, a Titokzatos folyóhoz: Tim Robbins (Dave Boyle), gyerekkori megaláztatásába belerokkant üveges szemű alkoholistája lerobbantsága ellenére komolyan vészjósló, Sean Penn (Jimmy Markum) olyan energiákkal rendelkezik, mint a huszonöt évvel ezelőtti isteni De Niro, és az ördögi Pacino együttvéve, az általam eddig nem különösebben kedvelt Kevin Bacon (Sean Devine) kesehajú, vékony arcú, szikár, ám szívós rendőrnyomozó-figurája viszont bizonyítja Bacon komoly színészi kvalitását. Mellékszereplőként a nagyközönség számára inkább Morpheusként ismert Laurence Fishburne, Devine társaként, komolyabb teljesítményt nyújt, mint a háromrészes cybermesében együttvéve.

Eastwood öreg rókaként nem bízott semmit a véletlenre, a kitűnő szereplőket egy sikeres bestseller alapján (Dennis Lehane-Mystic River) megalkotott forgatókönyv nyomán készült filmben alkalmazta. Olyan történetről, amely egy gyilkosság körülményeinek tisztázásáról szól, nem illik elárulni előre semmit, így annyit mondok, a vége felé komoly meglepetések érhetik az elhamarkodottan, “én már mindent tudok” jellegű mosollyal hátradőlő nézőket. A címbéli folyóhoz hasonlóan lassan hömpölygő filmben valódi emberi sorsok bontakoznak ki, a korábban átélt nehéz helyzetek bennük komoly traumákat okoznak, melyeken felülemelkedni csak kemény hozzáállással lehet, és a létért való küzdelem nem mindig az ember legjobb tulajdonságait hozza elő. E kissé közhelyszerű megállapítást a film kellő visszafogottsággal, biztos ízléssel teszi meg, a színészek árnyalt és drámai alakításának, valamint Eastwood céltudatos és realista történetmesélési technikájának köszönhetően nívós új mese keletkezett az igazáért megharcoló, immár XXI.századi western-hősről, a valódi Amerikáról, ahol a lovakat ugyan már régen autók váltották fel, de az emberek ugyanolyanok, mint a Vadnyugat legendás korában.

Az akciófilm szigorú, amolyan igazi férfias műfaj. Nincs is benne hely gyengédségnek, romantikának, és más hasonló nőiesnek tartott dolgoknak, persze, el lehet játszani a gondolattal, ha mégis, most azonnal borítékolom: a közröhej mindent el fog söpörni.
Azonban az akciómozikon belül létezik egy még szigorúbb alműfaj, a kommandós-film. Ez már annyira szigorú, nemhogy női dolgoknak nincs helye benne, egyenesen női szereplők is csak elvétve bukkannak fel az efféle harcos filmekben; és ha most a G.I.Jane jut eszünkbe, akkor az egyik kivételt erősítő szabályt találtuk meg. Bár még ez se biztos, hiszen Demi Moore-ban e filmben körülbelül annyi nőiesség van, mint egy durván faragott asztal göcsörtös lábában. De nemcsak ilyen dolgokban tartjuk szigorú műfajnak a kommandós-filmeket, szinte megkerülhetetlen szabályrendszernek kell megfelelnie az ilyen filmek alkotóinak, a kommandós-filmek kötelező érvényű dramaturgiai fordulatai szinte kőtáblákba vannak vésve.

Az S.W.A.T. – Különleges kommandó című film vizsgálatát célszerű ezen szabályok alapján megejteni. Először is, egy valamirevaló kommandó-akcióban kell egy (kommandó)csapat, most tekintsünk el attól a vállfajtól, ahol egy hős van a központban. A válogatott szakasz élén mindig egy öreg, tapasztalt, Vietnamot, de legalábbis az Öböl-háborút megjárt vén róka áll, aki eléggé öntörvényű, renitens figura ahhoz, hogy kellően érdekes legyen. Azért csak megkapja a bonyolult ügyet, mivel senki más, csak ő képes ennek megoldására.
Samuel L. Jackson (Hondo őrmester) épp ilyen figura. Kellően aszott, rókaképű arc, tekintete pedig kőszikla-keménységű. Rögtön neki is kezdhet csapata összeválogatásához, a los angelesi rendőrség kötelékében akad jó néhány kemény fickó, akik ilyen-olyan főnökökkel való összezördülések miatt alantas munkát kénytelenek végezni, hogy a legendás S.W.A.T. osztagban szolgálhatnak, ugranak az első hívó szóra.
Kész is a csapat (Colin Farrel, LL Cool J, Michelle Rodriguez és mások megszemélyesítésében), van köztük fehér, fekete, mexicanó és nő is, kellően színesen, szintén kötelező gyakorlatként.

Jöhet a második pont, a kiképzés. A kommandófilmes átlagnál rövidebben taglalva, a kötelező kezdeti torzsalkodásokkal, rivalizálásokkal tűzdelve, elsősorban a lövészet magasfokú eredményességére kihegyezve. Itt már bonyolódik egy kicsit a helyzet, sejteni lehet, hogy van egy gyenge láncszem a csapatban, harmadik kötelezőként. A kiképzés végeztével vizsga a nyegle és unszimpatikus, emellett hitetlenkedő főnök előtt, csont nélkül abszolválva. Ezen eseményekkel párhuzamosan megjelenik a gonosz ellenség figurája, egy veszélyes bűnöző képében, aki mintha ez alkalommal kissé vérszegényre alkotódott volna, ám ez nem zavarja abban, hogy egy olyan ajánlatot tegyen, amit nehezen utasít vissza bárki is. Originális ötlet a forgatókönyvíróktól, akik kitűnő munkát végeztek ez alkalommal. Az immár kiképzett és a harci tudás teljes fegyvertárával felvértezett kommandó a fináléra bemelegítésként játszi könnyedséggel megoldja egy veszélyes pszichopata begyűjtését. A gonosz ellenség megszökik a rendőrség őrizetéből, így kezdetét veheti az első komoly akció, aminek ábrázolására e film született tulajdonképpen. A finálé: dirr-durr-bimm-bumm, robbanások, karambolok, lövöldözések, minden mennyiségben, ahogyan ez kell. Kötelező happy end, mindenki megkapja azt, ami neki jár.

Mindent összevetve: átlagot jóval meghaladó színvonalú forgatókönyv, nagyrészt jó színészek, pergő rendezés, kissé egyenetlen operatőri munka, erről nem szóltam, mert azért nem olyan nagyon egyenetlen az, csak azért írom, hogy kekeckedjek. Ja, és változatos, jó zene. Nagy vonalakban ennyi, a S.W.A.T. a műfaj követelményeit magasan teljesíti, és hogy a további részleteket nem taglalom, csak azért van, mert a filmet megnézésre érdemesnek tartom. Természetesen csak e műfaj kedvelői számára, bár mások aligha fognak tévedésből beülni, mivel a cím minden kétséget eloszlat a reánk váró élmények felől.

Talán inkompetenciát kellene bejelentenie a Kémkölykök 3-D című térhatású videojáték-film kapcsán e cikket író kritikusnak, mivel nem túlságosan sok köze van ahhoz a egészen újkeletű szubkultúrához, amelyben a mai 5-14 éves gyerkőcök idejük javarészét töltik. E videojáték mizéria nem vizsgálható a hagyományosan alkalmazott Ingmar Bergman – Sergio Leone – John Woo Mátrixban, a viszonylag ismert Tetris, vagy C-64-es Hunchback, és azon túl az érintőlegesen tapasztalt Doom-féle játékok pedig aggasztóan elavultnak tűnnek a modern digitálisan virtuális játékokhoz mérve, ez a mostani film (vagy mi) pedig éppen ezekre az ismeretlen csodákra épül. Hogy mégsem hátrál meg, az azért van, mert úgy tűnik, filmtörténeti mérföldkő került itten bemutatásra.

Persze, voltak már korábban is kísérletek a számítógépes univerzum virtuális világának az onnan nézve elavultnak tűnő, hagyományos mozival történő házasítására, példaképpen a Toy Story, vagy éppen a Mátrix jut hirtelen eszembe, ezek azonban többé-kevésbé ötletes megvalósításuk ellenére is megmaradtak az unalmas, képregényszerű kétdimenzióban, míg a Kémkölykök 3 talán az első, amelyik teljes estét betöltően térhatású, háromdimenziós mozi. Ennek élvezetéhez azért szükség van a már ismert piros-zöld szemüvegre, hiába, semmi sem tökéletes, bár egyszer biztos az lesz.

A rendező, forgatókönyvíró, zeneszerző, operatőr, vágó, (akárhogy is számolom, ez biztos legalább ötszörös gázsi!), Robert Rodriguezt nyugodtan lehet most már a kommersz-film úttörőjének nevezni, hiszen eddigi, igen rövid életpályája (1968-ban született!) tele van kultikussá lett mozikkal. Az El Mariachi, a Desperado, a chilli-western első darabjai, az Alkonyattól pirkadatig tulajdonképpen egy acid-party víziója zombikkal és tévelygő pappal, a Faculty szintén remek horror-szatíra, míg a Kémkölykök 1-2 az ifjúsági kalandfilm megújítását célzó sikeres kísérlet.

A kémszerű Cortez család történetének harmadik epizódjában a legkisebb sarj, Juni a főszereplő. Fejest ugorva legújabb videojátékába, nem kisebb veszedelemmel veszi fel a harcot, mint a gonosz Toymakerrel, akit, három alteregójával egyetemben, Sylvester Stallone formál meg, nem kis öniróniával, viccesen. Nála csak az őt parodizáló George Clooney viccesebb, akit az Egyesült Államok elnöke szerepében üdvözölhetünk, érdemes megvárni a stáblistát! Ennyiből is látható, komoly a sztárparádé, pedig a Rodrigueznél kötelezően megjelenő Antonio Banderast és Salma Hayeket, valamint Steve Buscemit még meg sem említettem, más hírességek mellett.

De nem ők, és nem a film sztorija az érdekes, mindenki tudja úgyis, a kis Juni le fogja győzni a gaz Toymakert, hanem az a szédítő látvány és hangzuhatag, amit Rodriguez és értő stábja ebben a filmben előállított. A teljes egészében digitális technikával előállított film kb. 90%-a háromdimenziós szemüvegen keresztül élvezhető igazán, de így a hatás magával ragadó. Juni és Toymaker harca egy videojátékban zajlik, feneketlen mélységek fölött egy apró kőtéglán egyensúlyozva, lángoló lávafolyamon eszeveszett sebességgel szörfölve, gigantikus transzformerekké változva, milliótonnás pofonok hatását sértetlenül átélve mi csak a fejünket kapkodhatjuk, a kényelmes mozifotel realitásában csak az imént elfogyasztott ebéd bennmaradásáért aggódhatunk. Az illúzió tökéletes, az ebéd végül is csak-csak bennmaradt. Hiába, mint ahogy jóllakottan nem ülünk hullámvasútra, úgy ne üljünk be erre a filmre se teli hassal. Érzékeink garantáltan össze fognak kavarodni, úgy, ahogy talán még Anettka érzékei se, a messzi Bajkonurban.

A témához való inkompetenciámon imígyen ha centikre is felülemelkedve, azt mondom, a hagyományos meséket kedvelők, gyermekeikkel csak a hagyományos értékrendszert megosztani kívánók maradjanak a Keménykalap és Krumpliorr, vagy a Piroska és a farkas más jelegű retteneteinél, ám a liberálisabb szellemű szülők, akik nem tudják, vagy nem is akarják felvenni a küzdelmet a digitális veszedelemmel, nem fogják kihagyni Robert Rodriguez teljességgel értelmetlen, eszeveszett és szédítő, magával ragadó térmoziját.

Matisse híres képének címét szabadon elferdítve: ez a film nem film. Semmi köze sincs a nézők kedvenc és megszokott szórakozásához, a mozihoz, legfeljebb annyi, hogy ezt is nézni kell. Vagy inkább lehet. Peter Greenaway új, nagyívű vállalkozásának, a Tulse Luper bőröndjeinek ugyanis több köze van a könyvhöz, a festészethez, mint a filmhez, a szó hagyományos, műfaji értelmében. Aki ismeri az 1942-ben született és festészetet tanult nagyon angol mester eddigi tevékenységét, már tudja, hogy mire számíthat, aki most szándékszik megismerkedni vele, az engedjen meg néhány eligazító mondatot Greenaway-ügyben, használati utasításként.

Peter Greenaway a szó szoros, és pozitív értelmében egy innovatív, globálisan gondolkozó művész. És legalább ehhez mérhetően mániás is. Az ő mániája abban nyilvánul meg, hogy már régóta újraszervezi, rendszerezi a dolgokat, gondolatokat, eszméket, mintegy így megfejtendő a minket körülvevő világ titkát. Ehhez saját utat jár, elveti a hagyományos (hollywoodi és európai) filmkészítési módokat, alkotásai, (esetében több, mint filmjei) gondosan megtervezett, kikísérletezett lapjai egy hatalmas könyvnek, az életművének. Mivel képzőművészről, festőről van szó (láthattuk retrospektív kiállítását 2002-ben a MEO Galériában) filmalkotásának minden egyes képe műalkotás, gyakran más festmények idézete, ám legtöbbször saját koncepció. Hitvallása szerint a film minden egyes képének műalkotásnak kell lennie, de műalkotás maga az írás is, a gondolatközlő funkciója mellett esztétikai értéket is hordoz, nem véletlenül szentelt a japán kalligráfiának egy teljes művet.

Legújabb nagyszabású vállalkozása, amely komoly magyar erők közreműködésével (Ágh Márton díszlettervező, Flesch Andrea jelmeztervező, valamint a Focus Film) készült, a Tulse Luper bőröndjei, egy háromrészesre tervezett, nyolcórás mű első mozikba kerülő (papíron a harmadik) része. Greenaway igazi zsenialitása azonban az, hogy a mű a tervek szerint nemcsak filmvászon jelenítődik meg, hanem CD-ROM-on, az Internet interaktív mátrixában, valamint egy tizenhat órásra tervezett tévésorozatban is, egy valódi multimédiás műként, példamutató korszerűséggel. A mozi-verzió talán ez esetben feleslegesnek is tűnik, a projekt élvezete ugyanis véleményem szerint intim környezetet kíván, miképpen az olvasás is általában. A manapság egyre vásáribbá váló mozienteriőrbe nehezen illik be ez a mű, a CD-ROM, vagy az internetes böngészés azt hiszem teljesebb élményt nyújthat.

A címszereplő, Tulse Luper önéletrajzi ihletésű alak, neve az angol pulse (pulzus), és a latin lupus (farkas) szavak ferdítéséből keletkezett, sorsa, hogy állandóan bezárják, így szinte hivatásos börtönlakóvá válik, ez az élmény azonban inspiráló számára, fest, ír, de legfőképpen összegyűjt különböző, általa fontosnak tartott, szimbolikus jelentésű tárgyakat. E hasznos és haszontalan dolgokat aztán szépen bepakolja 92 darab bőröndbe, amelyek tartalmának átvizsgálásával, és a tárgyak történetének megfejtésével telik Greenaway multimédiás XX. század-enciklopédiája. A kulcs a 92-es szám, ennyi bőröndben elfér az egész elmúlt század tárgyi lenyomatkészlete, valamint ez az urán vegyjele is. Greenaway szerint ugyanis a XX. századot az urán, a fasizmus és az utazás jellemzi leginkább. Kő, papír, olló analógiájára: a pusztító atomenergia forrása, az urán a kellő mennyiségben elfér egy bőröndben is, a bőröndöt túl sokan használták a fasizmus elől menekülve, a fasizmus pedig nagyrészt azért nem győzhetett, mert nem birtokolta az atomtitkot. Elnézést.

A Tulse Luper bőröndjei a kép, a szöveg és a zene szerves egységét képezi, megértése azonban nem könnyű. Mivel teljes egészében magyar nyelvre ültetése szinte lehetetlen vállalkozásnak tűnik, hiszen a szereplők párbeszédei mellett szinte folyamatosan írott szövegeket is olvashatunk, a tökéletes angol tudás elvárt, Greenaway mester nyilván nem tudja, hogy amellett, hogy az angol világnyelv, irodalmi szinten mégse tudnak sokmilliárdnyian angolul, ők így kizáródnak a teljes változat élvezetéből, nekik nagy vonalakban csak a töredék marad. Ezen kívül Tulse Luper szövevényes élettörténetéhez, valamint a mű egészének maradéktalan feldolgozásához is fontos adalékokat nyújthat a mű hivatalos weboldala.