asanisimasa

A film címe megjelöli helyszínét is, Carandiru Sao Paolo, és egyben Brazília legnagyobb börtöne volt, ahol 1992. október 9-én fegyenclázadás tört ki, amit a karhatalom indokolatlan brutalitással fojtott, a szó szoros értelmében, vérbe.
E megtörtént tragédiát dolgozza fel új filmjében meglehetősen naturális eszközökkel az ismert argentin születésű – Hollywoodot is megjárt, végül Brazíliában letelepedett – filmrendező, Hector Babenco. Legismertebb filmje talán a nálunk is bemutatott Pókasszony csókja, de a rendező igazi hangja azokban az alkotásiban mutatkozik meg, amelyek választott hazájában rendre nagy visszhangot okoztak. Néhány dokumentumfilm után, egyikben például a híres brazil autóversenyző, Emerson Fittipaldi alakját mutatta be, érdeklődése a legnagyobb dél-amerikai ország szörnyű szociális közállapota felé fordult. Az utcagyerekek nyomorúságos életét bemutató Pixote…, vagy a viharos indulatokat kiváltó Lucio Flavio… egyszerre arattak közönségsikert, illetve kritikai elismerést. Felkavaró, provokatív alkotások voltak ezek, a szokottnál is jelentősebb ezért a közönség elismerése, hiszen tudnivaló, Brazíliát nem éppen az árnyaltan megfogalmazott, hiteles sorstragédiákról ismertük eddig. Gondoljunk csak arra, hogy ebben az országban (is) a méltán világhírű focistáknál is népszerűbbek a több száz részes, nyálkás szappanoperák, és azok szereplői. Ezekről sok mindent el lehet mondani, de azt, hogy hiteles és árnyalt képet mutatnak országukról, azt nehezen. Az általuk okozott élmény felkavaró lehet, de csak gyomortáji értelemben.

Mindenesetre itt távol tobzódunk a sztereotípiákban: Brazília a szamba, a Copacabana végtelen homokstrandja, a foci, a karnevál. Napfény, tánc, gyönyörű nők, extázis. A valóság pedig más. Mitől jó a brazil futball? – tehetném fel Végh Antal kérdését áttranszformálva. A válasz viszont sokkal egyszerűbb, mint a mi esetünkben (Miért beteg a magyar futball?-V.A.): Brazília egyrészről több mint 16-szor népesebb kis hazánknál, másrészt ennek a kb. 168 millió embernek a nagyon nagy része elképzelhetetlen nyomorban él, ahonnan a kitörés mindössze két úton lehetséges. Az egyik, hogy kábítószert árul, a másik, hogy focizik. Ha az utóbbit jól csinálja, és bazi nagy szerencséje van, akkor lesz belőle Ronaldo, például. Ha az előbbit teszi, ráadásul rosszul, akkor vagy túlontúl rövid élet vár rá, vagy egy kicsit hosszabb, de azt börtönben letöltve.

És már itt is vagyunk Carandiruban. A hatalmas börtönépület befogadóképességénél majd’ kétszer annyian vannak ide bezsúfolva, több, mint hétezren a brazil szegények vesztesei közül, európai ésszel felfoghatatlan higiénés és kulturális viszonyok közepette, véres bandaharcok, homoszexuális erőszakoskodások dúlnak, szinte mindenki masszív drogos, a legdurvább anyagon vannak rajta, cracket nyomnak ezerrel. Egy szál egészséges ember sincs itt, aki nem TBC-s, az HIV pozitív, de inkább mindkettő. A fegyőrök pedig vállvonogatva, tétlenül szemlélik a falakon belül zajló történéseket, a falakon belül intézzék el ügyeiket egymás közt a rabok, az őröknek így kényelmes. Aztán egyszer az utolsó cérna is elszakad, a rabok először egymásnak, majd a rácsoknak esnek. Az ok tipikus: az egyik rab olyan helyre akasztotta száradni alsóneműjét, ahova nem lett volna szabad… Híradóból ismerős képek: rácsokon lógó emberek, égő rongycafatok hullnak mindenhonnan, a vértől csúszós köveken meztelen emberek testei esnek egymásra, botok, kések, ordítás. Pajzsos rohamrendőrök, könnygáz és géppisztolyok fegyvertelen nyomorultak ellen. Aztán roham, majd vér, vér mindenütt…

Szenvtelen monotonitással peregnek a borzalom képei (Walter Carvalho mesteri operatőrmunkája), fény alig, de ha igen, akkor az késpengeként vág a párás, láthatóan “bűzlő” homályba. Babenco megrendítő filmje, amely a börtön orvosának, Drauzio Varella hiteles beszámolói alapján készült, nem egyszerű dokumentumdráma. A lázadás eseményeinek kronológiai rekonstruálásán túl megkísérel magyarázatot is találni a történtekre, egyben bemutatva néhány tipikus életpályát a favellák, a bádog-nyomortelepek világából is, melynek (nemcsak) Brazíliában “törvényszerű” vége a börtön.

Amikor a nyolcvanas évek közepén-végén megjelentek kis hazánkban az első turkálók, akkoriban még “kilós” butikok, nem értettem, mi jó van abban, ha mások levetett holmiját hordom, persze, az olcsóság figyelmen kívül hagyásával. Aztán, ahogy egyre jobban szaporodtak az up to date divatbutikok, és a magyar utcákat is ellepték a divatuniformisba öltözött tömegek, úgy mint Kínában a Nagy Menetelés idején, csak itt mindenki azt hitte, hogy különbözik, pedig tökéletesen ugyanolyanok voltak, hiszen ugyanabból a menő butikból öltözködtek. A kilós-ban pedig két egyforma ruhadarab nem volt, így akik valóban ki akartak tűnni a tömegből, azok ide jártak, sok zenésszel, színésszel és más művésszel egyetemben.

Csak azért engedtem meg magamnak ezt a rövid felvezetést, hogy megvilágítsam -egy kicsit magamnak is- a remake-ek értelmét, avagy mi visz rá bizonyos embereket, filmrendezőket és producereket, hogy már régen kisebb-nagyobb sikert aratott filmeket újra forgassanak. Persze, felhozhattam volna a lomtalanítás analógiáját is, tulajdonképpen az esetek nagy részében ugyanarról van szó: a filmkészítést mesterfokon űző emberek eredeti ötlet híján az archívumban kezdenek téma után kutatni, és ha találnak egyet, nem ellopják, lenyúlják a lényegét, hanem dicsérendő tisztességgel egyszerűen leforgatják a filmet újra, persze a kor technikai lehetőségeinek maximális igénybevételével. Egy csecsemőnek, vagyis a mozik közönségének túlnyomó részét alkotó 16-30 éves korosztálynak minden vicc új, mondjuk egy 1970-ben bemutatott filmet nem is láthattak, mire megszülettek, éppen kifutott a mozikból… Viszont a szakember tudja, hogy jó kis filmek voltak már akkoriban is, mint ahogy jó kis film volt 1969-ben Michael Caine főszereplésével bemutatott Az olasz munka is. Ez a mostani, Az olasz meló címet viselő, annak a remake-je.

A tehetséges és már tapasztaltnak számító (Túl mindenen) akciófilmes, F. Gary Gray helyes kis filmet kanyarított a 69-es alapanyagból, természetesen a mai ízlésnek megfeleltetve, kellően feldúsítva autós és motorcsónakos üldözéses jelentekkel, okosan megtartva az eredeti változat vicces hangvételét, csak modernizálva azt. Segítségére volt ebben egy fiatal, ám már neves szereplőgárda, akik lazán formálták meg a bandatagokat: Mark Wahlberg a főszerepben érző szívű, ám szikrázó intellektusú bankrabló, ellenlábasaként Edward Norton, Sean Penn-esre vett figurával a régi haver, aki mindenkit át akar verni, de természetesen a végén…, Charlize Theron érzékien duzzadt ajkai és babapofija mögött erős és kemény nő lakozik, Seth Green, ügyefogyott komputer-zseni, Jason Statham megmutatja, a kopaszodó férfiak a legszívdöglesztőbbek, Mos Def pedig süket, de nagyot robbant. Az egésznek a kulcsfigurája pedig Donald Sutherland, aki mintaszerűen adja elő, hogyan kell úgy jelen lenni végig egy filmben, amúgy színészileg, hogy effektíve tíz percet láthatjuk.

Mivel akciófilmről van szó, fontosak a látványelemek. Autós üldözésekből gyakorlatilag már minden elképzelhetőt láttunk már, így a Mini Cooperekkel, valamit egy helikopterrel felvezetett itteni változat sok újat nem mutat, ráadásul kissé reklám ízűen hat, hogy szimpatikus bankrablóink kizárólag ezekkel a turbó-matchboxokkal hajlandók száguldozni, de amit a velencei lagúnákon művelnek egy csomó bivalyerős motorcsónakkal, nos, ha a velenceieknek van városvédő Ráday Mihályuk, akkor annak biztosan égnek állt az összes haja, a jelenetek forgatása alatt. Igen-igen jól sikerült jelenet, és csak bízhatunk abban, hogy a gyönyörű olasz város amúgy is eléggé ingatag alapjai nem sérültek meg vészesen a forgatás alatt. A zajos üldözéses jelenteket ellensúlyozandó, néhány, kasszafúrós filmekben kötelező jelenetben, amikor a páncélszekrény bonyolult zárkombinációját kell hőseinknek megfejteni, viszont sikerül megvalósítani azt a kellően fojtott atmoszférát, amelyben minden kis kattanásnak hallatszania kell, hogy aztán örülhessünk a feltáruló mázsás széfajtónak. Meg annak, ami természetesen mögötte van… E film mögött ugyan nem sok minden van, képletesen szólva, ám aki egy jó kis szórakoztató mozira vágyik, az biztosan kedvét leli benne.

Talán elmúlt már az idő, amikor egy gonosz legyőzésére elég volt egy hős. Annak idején még a legkisebb királyfi elég volt a tüzet okádó hétfejű sárkány legyőzéséhez, Kukorica János is kimászott abból, amibe Petőfi keverte, de Superman is egyedül hasított a fellegek között, és Batmant se segítették Gotham Cityben. Azóta viszont vagy a mesebeli hősök lettek tehetségtelenebbek, vagy a gonoszokat formálták természetellenes hatalmúra a megveszekedett elméjű mesekitalálók. Az újabb keletű mesékben ugyanis legtöbbször két, vagy több hősért szoríthatunk, míg rosszéletű ellenfele nagyrészt egymagában, ám mérhetetlen hatalommal teszi dolgát. Emlékeznek ugye, Frodó és Samu sosem jutott volna el Mordorba, ha nincs velük Gandalf és kis csapata, Luke Skywalkert is egyszerűen kettéhasította volna Darth Vader fénykardjával, ha Obi van Kenobi és Yoda nem okította, Han Solo pedig saját üzelmeit intézte volna, és így tovább…

A Szövetség című, ismert képregényből készült moziban is egy Gonosz van: Fantom. Ereje és hatalma óriási, nem aprózza, az egész világot akarja. Kezdésnek a varázslatos Velence felrobbantása is megteszi. Fantom olyan gonosz, hogy legyőzésére egy szövetségnek kell megalakulni néhány elképesztő tulajdonságokkal bíró mese-, és horrorfigura részvételével. Ez a szövetség egyfajta Hall of Fame, speciálisan horrorra szakosodva. Szinte az összes klasszikus rémmese figuráját összehozta Alan Moore képregényéből készült filmbe James Dale Robinson forgatókönyvíró és Stephen Norrington rendező. Van itt vámpírhölgy, egyenesen Dracula gróf vérvonalából, láthatatlan ember, aki kihasználva tűnékenységét, főleg be-betör, Dr. Jekyll és Mr. Hyde, az önmagában tépelődés világbajnoka, ez alkalommal a barlangi trollok rombolóerejét is túlszárnyalva, és az örökéletű Nárcisz, Dorian Gray, aki annyira szép, hogyha meglátja saját maga tükörképét, nem tűrve a konkurenciát, rögtön elhervad. Aztán itt van még kakukktojásként, inkább az ifjúsági-kaland műfajból két másik klasszikus: maga Nemo kapitány, letudva Arronax professzorék látogatását, némi hindi nacionalizmussal feltöltekezve, valamint a férfivá cseperedett Tom Sawyer Ámerikából, természetesen kiscserkész lelkületű titkosügynökként. A szövetségesek parancsnoka Sean Connery, vagy fenét, Allan Quatermain, nagy afrikai vadász és céllövő. Az idő 1899, a csapat harcra kész, a gonosz Fantom gonoszkodik.

Ha több dídzsé nyomul egy kocsmában, annak könnyen káosz a vége, ezen analógiára, e film is nagyrészt a különböző individuumok összehangolásával telik, értesd ezalatt, meg van magyarázva, hogyan jönnek ki egymással. Ez a folyamat néhol erőltetetten, néhol szellemesen, ám mindvégig a teljes kortárs, hollywoodi nagymozikból már ismert speciális effektarzenál bevetésével zajlik. Kell is a látványos csinnadratta, mivel a sztori elég csenevész, a szupercsapat az összeszoktatási időszak után viszonylag könnyedén leküzdi Fantomot. Annyi a bonyodalom, mint mondjuk az eredeti, Verne Gyula-féle Nemo kapitány fél fejezetében. De az is igaz, hogy miként a képregényekben is, a bonyolult cselekménycizellálás helyett inkább a látványelemek kerültek előtérbe, az efféle képregényfilmek is elsősorban a szemek etetésére készülnek, az agyukat a nézők, értsd: NÉZŐK, töltsék meg másutt. Az meg, hogy az én szememet mondjuk egy Modigliani-kép eteti jobban, legyen az én problémám. Mégis azt mondom: látvány – 4 (jó). Azért nem jeles, mert nem eredeti. Sztori – 2 (elégséges). Amit a végén megtudhatunk, hogy azért klasszikusok ide vagy oda, azért az ámerikai csávó a jó csávó, már kicsit unalmas. Végképp nem értem, miért kellett idecitálni a szinte teljes horrorirodalmat, mikor végén úgyis a negyvenkét foggal vigyorgó Tommyboy a nyerő. Nem kell ide Szövetség, szólni kellett volna Indiana Jonesnak, ő egyedül, töredékgázsiért megoldotta volna ezt a Fantom-kérdést. Superman, Batman, Spiderman szintén. De az is lehet, hogy a Szövetség-kettőt már ők fogják alkotni.

Azok a gátlástalan, profithajhász hollywoodi mozicápák, azok a lelketlen, mindenható producerek! Még az utolsó cseppet is, még a csücskében megbúvó mikrogrammnyi pasztát is kipréselik abból a fogkrémes tubusból, – csakhogy egy kicsit legyek költőibb az Amerikai pite harmadik részén végigvonuló ürülék motívumnál – amely az elején még talán üdítően hatott a terjeszkedő bűzös szájszag ellen. Persze, az indulás is meredek volt, a kamaszkor szinte állandóan meredező vágyának meleg cseresznyés pitébe történő csillapítása már az első részben meghökkentette a hagyományosabb módszereken szexuál-szocializálódott tömegeket. De ez még felfogható volt mondjuk, egyfajta sajátos módszernek is, na ja, a hintőporos doboznál, hallott példának okáért, mindenképpen kellemesebb a meleg és lágy pite, már ha nem az imént vettük ki a sütőből, az on line-körkapcsolásos live-show jelenet pedig, hmm, legalábbis korszerűnek biztosan nevezhető volt. A szexuális témákban való szabadszájúság pedig, legalábbis annak, aki már járt kamasz körökben, nem okozhatott gondot. Szóval, az első, és még talán a második pités film is nevezhető volt szórakoztató, jókedvre derítő vígjátéknak. De, sajnos, mint annyi mást is, ezt is elérte a Hollywoodi Végzet, a harmadik folytatás. Sorolhatnánk a temérdek példát, a viszonylag tisztességes, értékelhető filmekről, és a csapnivaló, igénytelen és erőltetett folytatásokról, mindenki ismer ilyeneket, ráadásul itt a következő: Amerikai pite 3 – Az esküvő.

Hőseink felcseperedtek, tehát túl vannak, mint azt nagyrészt láthattuk is, a kamaszkorral és a nemi éréssel járó megpróbáltatásokon. A komplexusos Jim és a kissé nimfomán Michelle annyira összejöttek, hogy már esküvőjüket tervezgetik, a kimért és szertartásos Finch is túl van néhányszor Stifler mamáján, de ettől függetlenül, talán csak Stiflernek nem nőtt be a feje lágya. Ezen még inkább ront is, hogy jelenleg a főiskolai focicsapatnak a segédedzője. De amint, hivatalosan az esküvőre, feltűnik Michelle hosszú lábú, csábos szőke húga, Cadence, Stifler agyament viselkedésében gyökeres változás áll be, egyszeriben intelligens lesz és jólnevelt, olyan, mint Finch. Nem véletlenül, hiszen Cadence őket szemelte ki alkalmi szüzességelvételére, amit nővére esküvőjén szeretne megejteni, márpedig úgy tűnik, a lány az intelligens típusra bukik. Vagy mégse? Megtudható a filmből…

Adam Herz producer, a pités filmek atyja, most talán túllőtt a célon, ez a harmadik már kissé sok a jóból. A házassági procedúra már túl komoly, túl felnőttes dolog, kevés, eddig még kihasználatlan helyzetkomikum adódik, mire idáig eljut az ember, általában már túl van a felelőtlen kamaszkoron, és az már nem mindig vicces. Nem véletlen, hogy kulcsfigurává az idétlen Stifler figuráját kellett megtenni, akiben viszont nem sok szórakoztató van, mert egyszerűen és könnyen kiismerhetően, csak egy egyszerű barom. Léptében, keltében olyan rettentően nevettető dolgok történnek, mint kirohadnak az esküvőre szánt virágköltemények, a kutya megeszi a rábízott jegygyűrűt, hogy aztán a megfelelő emésztési folyamatok végén úgy alakuljon, Stifler gyomrába kerüljön az ékköves gyűrű, a kiskutya gumijával egyetemben. Akit ez szórakoztat, gyomra rajta, nekem sok. Hogy úgy mondjam, ez a pite bizony alaposan bennégett a sütőben, megfeketedett és keserű lett. Az pedig különösen felháborító, hogy egy olyan filmben, ahol a szexualitást leginkább a perifériákról közelítik, fontos mellékszerepben a melegtársadalmat leginkább lyukas fenekű bőrnadrágokban járó, édi-bédin gügyögő diszkó-idiótáknak mutatják. Egy olyan filmet, amelyben azon kell(ene) nevetni, hogy egy húszéves, ereje teljében lévő fickó, igaz, tévedésből, magatehetetlen öregasszonyt tesz magáévá, hogy a kutyakakit majszolva az elkenődik hófehér fogsorán, stb…., egy ilyen filmet, őszintén, senkinek nem ajánlhatok megtekintésre. Ez esetben a kevesebb, az Amerikai Pite 1., és mondjuk még a 2., bőven elég lett volna, így hármasával viszont gyomorrontás.

A Titkos rend című színes, feliratos, német-angol-francia-olasz-spanyol-dán koprodukcióban gyártott film valószínűleg egy újabb válaszcsapás kíván lenni a nehéz helyzetben lévő európai filmművészet részéről a nagy mumusra, Hollywoodra. Némelyek, bizonyos öreg kontinens-béli filmesek ugyanis komoly késztetést éreznek arra, hogy felvegyék az amerikai álomipar eléjük hullajtott, kissé mocskos kesztyűjét, önbizalomtól duzzadón saját fegyverét szembefordítva a peckes trónbitorlónak. Míg a tehetségesebbje, mint pl. a dán Lars von Trier, saját fegyverzetet (a Dogmát) kreál magának, vagy romantikus partizánakciókban lop és újra, fényesre csiszol, mint Luc Besson, a kevésbé tehetségesebb, mint e cikk tárgyát képező film rendezője, a német Pepe Danquart pedig megpróbálkozik ugyanolyan filmeket gyártani, mint az amerikaiak.

A thriller, mint műfaj, Alfred Hitchcockhoz köthetően angol találmány ugyan, de valódi, tömegsikert arató “borzongató” filmeket Amerikában gyártanak, már több mint ötven éve. Ez idő alatt sok-sok kiváló, közepes és gyenge film elkészítése közben kikristályosodott a thriller hatásmechanizmusa, kialakultak közhelyei és kötelező dramaturgiai fordulatai, így a vállalkozó kedvű rendezőnek nincs is más dolga, mint az ismert gyártási útmutató (know-how) szerint leforgatni vélt remekművét, nem megfeledkezve az egyéni fűszerezésről sem, mert e nélkül nincs ok kiírni saját nevét a főcímre.

Pepe Danquart úgy gondolta, látott már elég amerikai thrillert, itt az idő, hogy elkészítse sajátját, speciálisan ízesítve, andalúz misztikus szósszal nyakon öntve. Talált egy könyvet, David Hewson művét, amelynek cselekménye Sevillában játszódik, a híres húsvéti körmenet idején. Az ünnep és a várost ellepő tömeg zaja által elfedve véres gyilkosságsorozat történik, amelyet a meglehetősen kelletlenül intézkedő helyi nyomozók mellett egy idegen, ám meglehetősen csinos nő igyekszik felderíteni. A nyomok egy titkos szektához, illetve egy híres torreádorhoz (Oliver Martinez) vezetnek, közben a helyi zsaruk érdeklődését is felkeltik az idegen nő karcsú lábikrái…

Sevilla, főleg húsvét idején megfelelően misztikus színhely egy thrillerhez, Danquart, az átlagnál figyelmesebb német turistaként nyilván felmérte ezt, az igazi balfogása azonban az volt, amikor a vélhetően valamelyik amerikai forgatókönyvíró-iskolában végzett, ám egyéni gondolkodásra ez alkalommal nyilvánvalóan képtelen Roy Mitchellre bízta a script megírását. A forgatókönyv durva hibái a filmen is megjelennek, úgymint a kidolgozatlan figurákban, kaotikus cselekményvezetésben, a random-dramaturgiában, a szellemesnek szánt, ám kínosan erőltetett dialógokban. Az egyébként minden bizonnyal kitűnő spanyol színészek, köztük a Robert de Nironál nevelődött Mira Sorvino, nem viccesen, inkább szánalmasan bíbelődnek az általuk nyilvánvalóan kevéssé ismert angol nyelv kerékbetörésével, teljesítményük így maximum az egyébként nem a beszédkészségükért szeretett pornófilmszínészek átéltnek nemigen mondható dialógusaival vethető össze. Egy nyilvánvalóan spanyol környezetben játszódó filmben én speciel élvezném a rekedtesen hadaró ibér-vakert, mivel magyarul olvasni már megtanultam, valamint ha Pedro Almodovárt, vagy Bigas Lunát, Bunuel mesterről már nem is beszélve, nem zavarta a filmvászonról elhangzó ékes spanyol nyelvezet, akkor nem tudom, hogy a német Danquart miért erőlteti az angolt? Írathatta volna spanyollal a forgatókönyvet.

Mindennél többet elmond azonban a filmről az, hogy a végső, drámai jelenetben, amikor a fokozatosan adagolt feszültségnek a csúcspontra kellene érnie, a közönségből vinnyogó közröhej tört ki, látva a gonosz szereplő paródiába illő haláltusáját. A film végén felcsattanó nevetés vígjátéknál az alkotók tehetségét dicséri, még egy dráma esetében is jelenthet jót, megkönnyebbülést, egy thriller esetében azonban ez nem más, mint katasztrófa. Amikor nőmnek elmeséltem a filmet, megkérdezte, hogy nem paródiát láttam csak, amit nem ismertem fel? Nos, megesküdtem neki is, és megesküszöm Önöknek is, a Titkos rend NEM paródia! Egyszerűen csak rossz film. Márpedig alámenni az amerikai nívónak teljességgel felesleges, még válaszcsapás szándékával is.

Már nagyon sok órája csak száguldottunk dél felé az autópályán, de utunk vége azonban még túl messze volt. Kiszakadva a hegyek közé zárt büdös nagyvárosból, látva a mellettünk elsuhanó csodaszép mediterrán tájat, ellenállhatatlanul vágytunk arra, hogy megálljunk, ha csak néhány órára is. Sorba jöttek a letérést jelző táblák, rajtuk olyan helységnevekkel, amelyeket eddig csak filmekből ismertünk… Monaco, Monte Carlo – kicsi és drága! Nizza – nagy és érdektelen! Cannes, Saint Tropez – ne álmodozz, felejtsd el! Vezetőnk így intézte el röpke stopra vonatkozó tétova próbálkozásainkat. Marseille. A márszejéz szülőföldje, ahol Edmond Dantés szállt partra, hogy jogos bosszúját töltse a gazokon, ahol sokezrek léptek be az idegenlégió kapuján, és ahol a francia kapcsolat is székel. Erre a válasz: életveszélyes. Pedig így távolról, a sztrádáról teljesen nyugodtnak, sőt békésnek tűnt.

Ilyen nyugodtnak és békésnek tűnik Marseille Robert Guédiguian 2001-ben Európa Filmdíj – Nemzetközi Kritikusok Díját elnyert filmjének bevezető panorámájában is. A mediterrán világ egyik fővárosa felett remeg a levegő a hőségtől, a kikötőben horgonyzó hatalmas hajók és a gigászi daruk a tenger párás ködébe vesznek. A hófehér falakat lapos tetők zárják le az ég felé, amelyeket antennaerdők és parabolaernyők díszítenek, jellemző kordivat szerint. Néhol egy modern felhőkarcoló, néhol egy gótikus, vagy spanyol-barokk templom tornya szakítja meg e jellegzetes képet. A város tompa moraja arab-francia tánczenével keveredik. Csak e zaj mutatja, emberek is élnek itt.

A film ezután következő bő két órája viszont épp őket, a Marseille lakosait mutatja meg, kényszerű és választott lakhelyük a film díszlete marad csupán.
Egy anya, heroinista lányával, alkoholista férjével, egy hazudós taxisofőr, egy bérgyilkos kocsmáros, aki mellesleg alkalmi heroindíler is, egy gazdag és befolyásos férjét halálosan unó zenetanárnő, egy börtönből éppen szabaduló fekete srác, aki jó útra akar térni, és egy ifjú zongorazseni, aki parkokban játszik Chopint szintetizátorán az arra járóknak, így keresve pénzt egy igazi zongorára. A szereplők teljesen külön pályákon futó sorsát a véletlen (jelen esetben a rafinált forgatókönyv) gubancolja össze, igen tragikusan, már ahogy ez szokott lenni akkor, amikor a véletlen szól közbe. Ismerhetjük ezt a történetszerkesztési módot, Robert Altman filmjeiből, de Jarmusch is, és Tarantino is általában hasonlóképpen szerkeszti filmjeit, hogy csak a legismertebbeket említsem. Több szálon indul a dolog, az elején még teljes a káosz, aztán összeáll a kép, mint a kaleidoszkópban, hogy aztán nevethessünk, elborzadhassunk, meglepődhessünk, megijedhessünk a rendező szándékai szerint.

Robert Guédiguian is e módszert alkalmazza A nyugodt városban, méghozzá okosan és nagy invencióval. Nem pusztán virtuóz ujjgyakorlatként, hanem súlyos társadalmi kórképet megfogalmazva. Ez a távolról nyugodt és békés képet mutató város rohad. Bűzölgően és dögletesen. A szereplők mindegyike gyilkos, kivéve a filmet mintegy keretbe foglaló kis zongoristát. Ő csak zongorázza Chopint, mindenki örömére, a végére talán meg is lesz a zongora. Figurája azonban alig ellenpontozza a többi szereplő életének iszonyú sivár, nem is anyagi, inkább lelki nyomorát. Michelle, az anya (Ariane Ascaride megrázó alakítása) kurválkodik, hogy pénzt kerítsen lányának heroinra, sőt amikor már nem bírja nézni szenvedését, még az aranylövést is beadja neki, a filmtörténet minden bizonnyal egyik legmegrázóbb képsorában. Paul licencét vesztett taxisofőr, aki pipogya életét rejtve hazudozik szüleinek karrierjéről, nemlétező szerelmeiről, viruló anyagi helyzetéről. Gérard, a bérgyilkos szerelmes lesz áldozatába, ráadásul volt szerelme lányának szerzi a halálos adag heroint. Csak kissé pozitívabb figura Abderramane, aki börtönből szabadulása után, épp amikor jó útra térne újfasiszta hőzöngők áldozata lesz.

Guédiguian képe Marseille-ről lehangoló, kiábrándító. A nyugodt város lakói véglények, mindenkinek köze van valahogyan a bűnhöz, mindenki gyilkos, mindenki áldozat. A gazdagok és a politikusok nem különben, mint a szegények, vagy a bevándorló afrikaiak. De valamit mutat az is, hogy a film két pozitív szereplője tulajdonképpen bevándorló: Claude, az ifjú zongorista grúz, Abderramane, a nácik által meggyilkolt fekete zenész srác pedig afrikai. Nincs itt egy rendes francia se. Keserű és megrázó ítélet, de igaznak és hitelesnek tűnik. Kellene hasonló karakán kórkép a mi világunkról is, de már nagyon.

És örülök, hogy nem álltunk meg Marseille-nél se.

A tánc, az egyik legősibb önkifejezési formánkként nagyfokú absztraháltsága, elvonatkoztatottsága mellett, a legszélesebb műveltségi körben örvend népszerűségnek és válik közérthetővé, így nem lehet meglepő, hogy példának okáért a legelső magyar film is éppen a Táncfilm címet viselte. Témája a tánc volt, ami ez esetben rém egyszerűen azt jelentette, hogy korabeli neves és névtelen táncosok táncot lejtettek a kézzel tekert némafilmfelvevő lencséje előtt. Csak hozzávetőleg jegyzem meg, elég vicces lehetett a filmet nézni, hiszen ilyenkor a világ szinte felfordult: nem a táncosok táncoltak a zenére, hanem a filmet zongorán kísérő zenész, illetve kisegyüttes zenélt a táncosok táncára. Ez a film sajnos egy tűzvészben elégett, a tánc azonban azóta is rendre felbukkan a filmvásznon, hol kisebb, hol nagyobb szerepben. Olykor csak, mint látványteremtő, hangulatemelő szerepben, mint például a Körhinta híres körtánc-jelenetében, vagy akár komoly dramaturgiai szervezőelemként, motívumként, mint balett-tánc(os) Chaplin több filmjében, vagy akár Lars von Trier Táncos a sötétben-jében. Máskor pedig egy létező, színpadi koreográfia a film témája, mint pl. Carlos Saura Antonio Gades-szel, a híres flamenco-táncossal készített filmjei (Carmen, Vérnász stb.), vagy éppen egy-egy híres táncos életét látjuk a filmvásznon megelevenedni: készült film Isadora Duncanról vagy Nurejevről is. Persze, amikor a papa megvette első szuper 8-as gépét (régen), vagy videokameráját (mostanában), az első tétova snittek között biztosan megtaláljuk azt a néhányat, amelyben épp kishúgunk lejt bájos padödőt (pas de deux-t) kismackójával, túlcsorduló pelenkában, vagy amelyek akkor készültek, amikor sikerült becsempészni a kamerát az ugri-bugri kozákok fergeteges előadására, a Margitszigeti Szabadtéri Színpadra. Aztán vannak olyanok, akiknek eszébe jut valami egy táncelőadást nézve, és ebből az ötletből képesek valami újat, eredetit alkotni.

Ladányi Andrea elképesztő test birtokosa, a szó emelkedett értelmében. Az egész test negyvenöt kiló talán, a rátekert ötméternyi folpackkal együtt, a bőrön keresztül látható egy felnőtt női test teljes anatómiája, az izmok, inak ízületek és csontok játéka, mint Barcsay Atlaszában, és ezt a testet L.A. tökéletes biztonsággal birtokolja, kitekeri, áthajlítja, összegubózza és kibontja. Így kommunikálja véleményét a világról a világ táncszínpadain. Grunwalsky Ferenc H.S.C. pedig ennek a törékeny, szinte már nem létező lénynek mozdulatait látva, először egy remekbe szabott fotósorozatban, majd most e filmben mondja el, ő mit gondol e világról. Nem szabatos, jól megszerkesztett mondatokban, összefüggő és kenetteljes papi beszédben, hanem csapongva, érzeteket és gondolatfoszlányokat táncmozdulatokon keresztül leképezve alkot olyasféle képi lírát, amelyet már rég nem láttunk. Amivel Tóth János és Matkócsik András kísérletezett, és amiből tökéleteset alkotott Huszárik Zoltán az Elégiában és a Szindbádban.

A Táncalakban Orbán Ottó Körtánc című versén kívül nincs más szöveg, azt a több kötetre rugót, ami ennek ellenére mégis elhangzik, azt L.A. táncolja, Nádler István festi és Kurtág György, Lajkó Félix és társaik zenélik el. Születés, halál, játék, élet. Nem több és nem kevesebb. Szépség, csúnyaság és fiatalság, öregség. Közben atombomba gombafelhője emelkedik szörnyű méltósággal, hosszú sorok kígyóznak Auschwitz gázkamrái felé, a múlt század valódi képei ezek, ellenpontot csak Lajkó Félix hegedűjének hajnalt jelentő hangjaira L.A. elkínzott testének rándulásai jelentenek: még élünk, és ez így lesz ezután is!

Sajnos e nagyigényű kulturális tablón csúnya szeplőfoltok azok a néha több tíz másodperces képélesség-problémák, amelyek főleg a film közepe tájékán többször is megjelennek. Nagy kár volt ezeket a filmben hagyni, hiszen egy négy évig (1998-2002) forgatott filmben bőven lett volna alkalom újraforgatni azokat. Ekkora technikai malőrt nem tudom, hogyan nézhetett el az egyébként kiváló operatőr-rendező?

Sietve szögezem le, David Gale nem valós személy, de lehetett volna az is. Voltak, vannak és lesznek hozzá hasonlóak, legalábbis reménykedhetünk benne, hogy így lesz. Mert addig az emberiség is fenn fog maradni, hiszen ennek letéteményesei azok a felkent, elhatározott, a szó jó értelmében vett küldetéssel bíró emberek, akik olyan célt tűztek ki maguk elé, amely nem a maguk, ám inkább mások javát szolgálja. Képesek a legmagasztosabb emberi cselekedetre, az Áldozat meghozatalára. Jézus, Szent Ferenc, Schweitzer doktor, Calcuttai Teréz anya, de hogy ne csak vallásos embereket említsek, a vár fokára zászlót tűző janicsár harcost a mélybe rántó Dugonics Titusz voltak ilyen emberek. Önzetlen áldozatot hoztak, néha az életüket is odaadták egy olyan célért, amelynek gyümölcseit nem ők, ám mások annál inkább élvezhették. Sem elismerést, sem jutalmat nem vártak.

David Gale elé páratlanul sikeres életpálya képe vetült, amikor évfolyamelsőként végzett a Harvard Egyetem pszichológiai karán. Kezdetben minden így is alakult, sikeres publikációi jelentek meg, a diákjai imádták. Ekkor még senki sem foglalkozott a professzor íróasztalán mindig megtalálható, félig telt whiskysüveggel. De alkoholproblémája nem is ment munkája rovására. Egyszer azonban megbotlott, szexuális erőszakkal vádolták meg, amit ráadásul volt diákján követett volna el. Ugyan a bíróság felmentette, állását azonban elvesztette. Ekkor vetette magát abba a munkába, amely a halálbüntetést-ellenzők közé vezette. Itt szoros kollegiális és baráti viszonyt alakított ki az egyik aktivistával, Constance-szal. De Constance-t brutálisan meggyilkolják, az elkövetéssel a bíróság Gale-t vádolja, az ítélet: halál. Míg Gale élete utolsó napjait tölti, interjút ad egy fiatal újságírónőnek, amelyben elmondja mi történt valójában.

A reklámfilmesből markáns hangú mesterré lett Alan Parker nem először nyúl politikai, illetve erkölcsi problémákat boncolgató téma után. A Madárka című pszichodráma felkavaró film a Vietnámi háború hatásairól, a 7 Oscar-díjjal jutalmazott Lángoló Mississippi, vagy a Gyertek el a Mennyországba társadalmi igazságtalanságokról, faji kérdésről, a kitörés, és a lázadás lehetőségéről szól, de az Evita című Magyarországon forgatott musical-film sem mondható üres, semmitmondó operettnek. Pink Floyd: The Wall. Legújabb filmje, A David Gale élete a halálbüntetés témakörét veti fel, egy (úgy tűnik) ártatlanul meghurcolt aktivista történetén keresztül. A halálbüntetést ellenzők vezetője a halálos ítéletének beteljesítését várja. Mi történik itt? Mi történhetett, és kinek az érdekeihez fűződhet egy ártatlan halála? Vagy. Valóban egy elvetemült, alkoholista gyilkost ítéltek halálra? A rendező válasza és ítélete benne van a filmben.

A címszerepben és a másik főszerepben fejenként kettő Oscar-díjjal jutalmazott kitűnőséget láthatunk, persze ennyi minimálisan szükséges egy megfelelően fojtott hangulatú kamaradrámához. David Gale-t Kevin Spacey, míg az őt faggató újságírót, Bitsey-t Kate Winslet alakítja, hírnevükhöz méltóan, hitelesen, átélten. Szerintem ezzel a két alakítással minimum még egy jelölést gyűjtenek be, fejenként. A film még többet is, hiszen egy minden ízében igényesen kivitelezett, megszerkesztett alkotást sikerült Alan Parkernek megrendeznie, amely méltó eddigi életpályájához. Ritka manapság a katartikus élményt nyújtó mozi, főleg ritka Amerikából, ez viszont mindenképpen élményszámba veendő. Persze, szó sincs korszakalkotásról, de az, amikor mesterségüket kisujjukban tudó, tehetséges emberek, hatalmas invencióval és nagy odaadással dolgoznak, az mindenképpen figyelemre méltó, jelen esetben e sorok írójában könnyfakasztóan felkavaró érzést okozott. Persze, gimnazista koromban a Madárka volt a kedvenc filmem, ami szintén Alan Parker-mozi… Lehet, hogy elfogult vagyok.

Jim Carrey-ről badarság lenne azt állítani, hogy nem figyelemre méltó figurája a mai Hollywoodnak. Lehet imádni, lehet elviselni, lehet utálni is, azt azonban el kell ismerni, kevés olyan színészsztár akad a széles filmvásznon manapság, aki nála többet tenne meg a hőn áhított sikerért. Amelyik filmben feltűnik, a figyelem rögtön ráirányul, elképesztő intenzitással dolgozik, legendás gumiarca rajzfilmrajzolók fantáziáját lepipálva csavarodik abszurdabbnál abszurdabb grimaszokba, eközben vékony, szinte puhánynak és csenevésznek mondható teste állandó vitustáncban pörög. Humorát a kényesebb ízlésű vájtszeműek mereven utasítják el, a rettenetes mértékű böfögés, bugyogás, és más belső eredetű hangok kiaknázása a nevetés mindenáron való kicsikarása érdekében – ez nem az intellektuális szórakozás híveinek a pályája.

Nem mondom, amikor egyik első sikerében, az Ace Venturában egy orrszarvú végbelében kotorászott, én magam is tizedmásodperc alatt kaptam fel a tévé távirányítóját, hogy más szórakozást keressek, persze sikertelen. A Maszk című történet korszakos digitális trükkjeivel kápráztatott el, míg a Dumb és Dumber baromságát már régen kinőttem. Aztán belefutottam az Ember a Holdon című filmbe (rendezte: Milos Forman) és sóhajtva kellett beismernem, ez az idétlen fazon bizony nagyon jó színész. A szintén nagyszerű Truman showt látva a beismerés bizonyossággá vált, Jim Carrey ezek után felőlem bármit csinálhat, ezzel a két filmmel engem megvett.

Ez az új filmje, A MINDEN6Ó, ismét komédia, bár ahogy Jim is öregszik, humora is kissé, de csak egy nagyon kissé visszafogottabbá vált, bár az ürítés-motívum azért nem kopott ki teljesen, itt a kutyáját kell szobatisztaságra nevelnie, nagy-nagy nehézségekkel. A címszereplő-főszereplő, akit Carrey alakít, Bruce, egy elfuserált, ám karrierre vágyó tévériporter, aki szentül meg van győződve arról, hogy sikertelenségének csak misztikus okai lehetnek, ezért sűrűn átkozza a Jóistent, mintha ő tehetne egyáltalán valamiről. A Teremtő (Morgan Freeman) megelégelve a sok istenkáromlást, úgy dönt, szabadságra megy, és helyettesítésével Bruce-t bízza meg, tapasztalja csak meg, mily nehéz a Mindenható-élet. Bruce persze a nem várt hatalmat először saját érdekeinek érvényesítésére használja: pl. hogy barátnőjének (Jennifer Anniston) kebelméret-növekedést idézzen elő, a csillagokat lehozza a Földre, illetve vetélytársát kiüsse a vágyott hírolvasói székből. Egy kezdő mindenható is mindenható, Bruce élete fenekestül felfordul. Siker a munkában, siker a nőknél, ez azonban barátnőjének már nem tetszik, ezért elhagyja az egyre fennhéjázóbb Bruce-t. Hősünk azonban látja, hiába minden siker, minden csillogás, ha szerelme elhagyja, mit sem ér az egész, ezért újra Főnökéhez fordul…

Újra egy banális történet, persze az ismert dramaturgia és Jim Carrey szája íze szerint bonyolítva, egy kissé hajazva a Maszkra. Míg azonban ott egy tárgy, az ősi maszk tette Jim barátunkat földöntúli dolgokra képessé, addig most maga Carrey válik istenné, megtapasztalva azonban a mindenhatóság hatalmát és felelősségét, rájön, ez az egész semmit sem ér valódi érzések, szerelem nélkül.

Ennyi lenne a történet, nem kell azonban megijedni, Jim Carrey mellet három sokat próbált gegman ontja a poénokat, amelyekhez kiváló asszisztencia az öreg róka, Morgan Freeman, és a férjétől, Brad Pitt-től függetlenül is tehetséges Jennifer Anniston.
Újra vannak digitális speciális effektek, hiszen egy mindenható dolgait, mint a vízen járás, világ tetején üldögélés, be kell valahogyan és hihetően mutatni, és van kinyújtott középső ujj a média felé, közvetítendő a “minek ez a nagy arc, nem ti vagytok a mindenható” című mi tagadás, egyszerű, de azért értékelendő üzenetet. Jegyzem, huszonmillió dolláros gázsival az ember könnyen nyújtogatja a középső ujját, főleg, ha számára is nyilvánvaló: The show must go on. A show-nak folytatódnia kell, a verkli pörög tovább, nincs kiszállás. Talán, ha be se szállnak, bár akkor ezt se olvassák…

Van ennek a családi filmezésnek először is a népművészeti oldala. Mivel sok háztartásban van már videokamera, komplett forgatókönyvek, meg talán indíttatás híján a vitrinbe zárt képrögzítőeszköz elsősorban az éves nyaralások alkalmával kerül elő, hogy negyvennyolcadszor is megörökítse az Adria fodros hullámaiba éppen belemerülő családtagjainkat, valamint rögzítsen sok-sok snittet a mediterrán kisvárosok utcácskáit borító, gömbölyűre kopott kövekből.

A másik jellemző témája e műfajnak a családi ünnepek, a rokonság körében lezajlott esküvő, ballagás, miegymás megörökítése. Szerintem mindenkinek van otthon egy csomó ilyen filmecskéje, amikor a hugi leböfizte a nagypapit, amikor anyu belavírozott a marhahúslevessel, csak azért, hogy tálalás helyett a damasztra öntse azt, meg amikor a Bandikáék lakodalmán apu részegen megidézve a fiatal John Travoltát, beleesett a dobszerkóba… Estébé, estébé.

A nagyfilmesek másképpen csinálják ezt. Vagy azért, hogy családban maradjon a della, vagy azért, mert jól érzik magukat együtt, úgy művészileg is. Akit a stúdióreflektorok jellegzetes illata megcsapott, általában nehezen választ más pályát, a filmipar így kedvező táptalaja a dinasztiák kialakulásának. Így van ez mindenhol, miért lenne ez másképpen a fővárosban, Hollywoodban.

A filmek iránt kicsit jobban érdeklődők biztosan vágják kapásból: vannak a Sheen-ék, a Baldwin-ék, Curtis-ék, Penn-ék, és így tovább… E decens sor élmezőnyébe tartozik a Douglas família is. Kirk papa, a legendás Spartacus, vagy a western-klasszikus Újra szól a hatlövetű óta a régi nagy hollywoodi bölények egyik utolsó, még élő példánya, fia Michael, fiatal korában lett sikeres producer, majd ezután elsővonalbeli férfiidol. Emellett kiváló színész is, mint arról tanúbizonyságot kaphatunk például egyik személyes kedvencemben, az Összeomlásban. Cameront, a legifjabbat még nem nagyon láthattuk. A Túl nagy család-ban őt is megismerhetjük, hiszen ez az új, szép és színes amerikai melodráma főszerepeiben a fent említett dinasztia tagjait láthatjuk. Sietek leszögezni, Douglas-ék nem önmagukat alakítják a filmben, azért eljátszhatunk -jó voyeurként- a kéjes érzéssel: mintha belelátnánk egy híres sztárcsalád mindennapjaiba. Ráadásul jóval komolyabban, mint a televíziók meglehetősen bárgyú és olcsó sztárműsorait nézve. Douglas-ék egy jómódú, ám teljességgel átlagos New Yorki családot alakítanak, amelyben a papa (Kirk) szélütött, ám betegségéhez képest túláradóan vitális hajdani ügyvéd, a fiú (Michael) korszellemnek megfelelően politically correct, jelenlegi ügyvéd, a nagyobbik unoka (Cameron) marihuána-kertész, a kisebbik (Rory Culkin – vendégművészként egy másik dinasztiából) egyszerűen csodabogár. Ők alkotják a Gromberg családot.

E család mindennapjainak láthatjuk egy szeletét ebben a tulajdonképpen kedves kis filmben. Nincs valami túl nagy íve a film cselekményének, a dolgok történnek egymásután, mint egy szappanoperában, vagy az életben, ám mentesen ezek gusztustalanságaitól. Mindenki helyes a filmben, az elején kicsit kevésbé, de csak azért, hogy a végén jobban az legyen. A film nem szól mindent elsöprő nagy érzelmekről, nincsenek nagy sorstragédiák; van ugyan két haláleset is a történetben, ám mi sem jellemzőbb, ezeket különösebb érzelmi elragadtatás nélkül vészelik át a szereplőkkel együtt a nézők is. Ez azonban semmiképpen sem az alkotók érzéketlenségét jelzi, annál inkább egy csendes szemléletmódot, valami nyugodt bölcsességet mutat. Egyszerűen, szépen, nem törődve azzal, hogy nem hagynak mély nyomot a nézőben, ám egy pillanatra azért megállásra késztetik, hogy aztán valami kis csendes szelíd, ám biztató hanggal küldjék tovább útján. Akinek ennyi nem elég, az élvezheti a szemlátomást idős és beteg Kirk Douglas megható, de mégis pazar jutalomjátékát.