asanisimasa

Amikor először eljött, Sarah Connort kereste. Hatalmas csizmáiban, fekete bőrdzsekijében, kockafrizurájával és az elmaradhatatlan napszemüvegében ő volt a megtestesült rettenet. Emberalakú kiborg, aki a jövőből ruccant át megölni azt, aki majdan legfőbb ellenségének fog életet adni. Amikor aztán egy gigaprés kiszorította belőle az utolsó mikrowattnyi energiát is, fellélegeztünk: á, úgysem győzhetnek a gépek felettünk. Ahogy teltek, múltak az évek, egyre jobban belegabalyodtunk az informatika hálójába, kábeltévé ötven csatornája, mobiltelefon, és megjelent az internet. A konyhában mikrosütőben sült az étel, automata-mosógép mosta ki ruháinkat, százezer magyar nagymama utazott Nickelsdorffba hűtőládáért. De néha bedöglött a mosógép, és koszos farmerben kellett suliba menni, ami nem zavart ugyan túlságosan, mégis kicsit ciki volt. Faterék melóztak napestig, miért is?, hogy legyen pénz újabb életünket könnyítő gépekre. Amikor meg hazaestünk egy kimerítő nap után, a hűtő üres, meg a hasunk is. A Gorenjében van ugyan lefagyasztott perkelt, de a vadiúj mikrosütő épp tegnap döglött be. A süket haver meg vírusos játékprogit adott, és lefagyott a 386-osom. Kezdem nem annyira szeretni a gépeket.

Ekkortájt jött el másodszor. Ugyanaz a brutál fazon, de most őrző-védő célzattal. John Connort védi, aki persze megszületett, és akit egy nála mindenképpen kellemesebb ábrázatú, de sokkal tökéletesebb, folyékony gyilkológép készül hidegre tenni. Az ok: John lesz a gépek elleni harc fővezére. Könnyek szöktek sokunk szemébe, amikor, bár ő nyilván nem tudta, de Dugonics Tituszként vetette magát a fortyogó fémtengerbe, magához ölelve a legyőzhetetlennek hitt liquid-likvidátort. Arnold “Terminátor” Schwarzenegger teddymackó-státuszba lépett, és elkezdhette polcunkon a kötelező kollegiális viszony kiépítését a Supermannal, R2D2-val, Chewbaccával, és Garfielddel.

Ma SMS-ezünk, WAP-olunk, netelünk és chatelünk, digitálisan fényképezzük le azt, aki kedves, az aktuális tengerparti naplementében, fizetésünket bankkártyával vesszük fel, konyhánkba nem férünk be a sok háztartási ketyerétől, és káromkodunk, ha nem jó a lift, és gyalog kell felmenni a harmadikra. A gépek, chipek, és más kütyük úgy vették át felettünk az uralmat, hogy észre sem vettük. Ez a cikk is természetesen különböző áramkörök, és bigyók segítségével készül, úgyhogy nem is tudom, Önök mit fognak az egészből érteni. Erre most jött el harmadszor.

Ahogy már a második részben már megszokhattuk, Arnie Terminátor megint jó arc, egy kicsit persze rossz lesz, de megjavul. Hiába, kell a jó imidzs a politikai pályára. Azért jót fogunk röhögni USA jövőbeni elnökén, a Number One polgáron: Ni má, hö! A pucér seggű kigyúrt csávó, a Terminátorbó! Na, mindegy. Pedig úgy volt, hogy nem lesz harmadik rész. A T2 látványvilága ma is, a Mátrixok korában is megállja a helyét, a John Connort alakított fiatal és tehetséges színészről kiderült, hogy olyan komoly drogproblémái vannak, hogy nem biztos, hogy kibírná a forgatás végét, Schwarzi gázsija meg már régen húsz misi körül van, dollárban. Andy Vajna és régi harcostársa, Mario Kassar azonban gondolt egy merészet, és Jonathan Mostow rendezővel belevágott minden idők legnagyobb költségvetéssel elkészült filmjébe, a T3-ba. Megnyerték újra Schwarzit, kirúgták a narkóst, belefeccöltek egy nagy halom pénzt az akciójelenetekbe, és volt merszük az elengedhetetlen digitális effekteket egy picike magyar cégre bízni. Arnold pedig kicsit lefogyott, rágyúrt, és jobb, mint valaha, az új John Connor (Nick Stahl) feledteti a régit. Az akciójelenetekről csak annyit, hogy rá tudtak tenni egy lapáttal a Die Hard 3-ra, összetört kocsik számát tekintve, a pici magyar cég pedig elkészítette a filmtörténet talán legszebb világvége-panorámáját.

A cselekmény fűzése rafináltabb az előző két résznél, ám nem megy a látványosság rovására, hiszen mégiscsak akciófilmről van itt szó. Arnoldot azért a forgatókönyvírók megszórták néhány igazán brutális benyögéssel, amelyek közül biztosan visszahallunk még jó néhányat az elkövetkezendő időkben, más környezetben, valamint örvendetesen gyarapodott a képi poénok száma is, amelyek legtöbbször önreflektívek, önironikusak, mint pl. a napszemüveggel való játék. Tehát, napszemüveget fel, és: We’ll meet again! Asanisimasa: 6/10

Az akciófilmek egyik legfontosabb kelléke a főhős, az akciósztár. Elengedhetetlen, hogy magában hordozza azt a tulajdonságot, hogy elhitesse velünk, nézőkkel, ő az, aki a problémákat lerendezi, megnyugtatóan megoldja, és ezeket több-kevesebb kaland, ellenség, egyéb buktató leküzdése árán meg is teszi. Emellett, mint hős, rendelkezik valami extra tulajdonsággal is, amiért szeretni tudjuk. Bruce Lee például kiválóan kungfuzott, ráadásul vicces nyávogásszerű hangokat is hallatott e tevékenysége mellé. Chuck Norris csak simán karatézik, de azt brutálisan. Steve Seagal avatott aikido tudását lehet tisztelni, míg Michael Dudikoff kisfiús bájjal halálos ninja-harcos. Schwarzenegger bumfordi mega-izomzata ikonszerű, arca sem akármilyen, Stallonén, az olasz csődörön, ha más nem is, de a cél érdekében elvégzett iszonyú munka mindenképpen látszik. Dolph Lundgren iszonytató germán pöröly, Van Damme pedig amolyan európai, lányos vonású, macskamozgású gyilkos. Az ő nyomdokukba kíván lépni az új sztár, az xXx-el, a Halálos iramban-nal és a Pitch Black-kel befutott Vin Diesel. Elődeivel ellentétben Diesel nem verekszik szinte sehogyan, előnyben részesíti a lőfegyvereket, ám testalkata, mondhatnám divatosan kigyúrt. Mintha Eros Ramazotti részt vett volna egy féléves anabolikus szteroid-kúrán. Ettől eltekintve, míg elődei ikonok, képregény-figurák, szinte valószerűtlen műanyagkatonák voltak, ő szinte teljesen átlagos, hétköznapi arc, maximum egy death-metál zenekarba illő orgánuma különbözteti meg őt egy menő diszkó ajtónállójától. Mindennapos, átlagos, kamerák előtt teljesen természetesen mozgó fickó, szemet is vetettek rá olyan filmes nagykutyák, mint Steven Spielberg például, de hogy Diesel nem teljesen üresfejű tesztoszteron-raktár, bizonyítják írói és rendezői ambíciói alapján készített saját filmjei (Multifacial, Strays) is, amelyek sikerrel vettek részt a Cannes-i, illetve a Sundance fesztiválon.

A jelen írás apropójául szolgáló Túl mindenen című akciófilmet (rendezte F. Gary Gray) ugyanaz emeli az átlag fölé, amely a főszereplő legfőbb jellemzője is, tehát a természetesség, a közvetlen egyszerűség. Úgy ábrázolja a mexikói drogkartelleket, a Los Angeles-i drogdíler-hálózatot, az azt felgöngyölíteni szándékozó rendőrséget, hogy az teljesen hihető, hiteles, valóságosnak ható, reális. Mintha nem is mozit, hanem a rendőrségi híradót néznénk. Ebben a filmben nincsenek koszban, szennyben, fegyverrel a kézben ügyetlenül mozgó, korábban talán valami nyálas romantikus komédiában látott, Hollywoodba betonozott sztárok, hanem főszereplőstül és mellékszereplőstül hiteles zsarukat, piti passzereket, félelmetes és nagyon veszélyes maffiózókat láthatunk.

Paradox módon éppen az efféle ábrázolási mód a film gyengéje is egyben, hiszen túl könnyű megunni. Túl valóságos, túlságosan hihető, de túlságosan gyorsan szállítja le az ingerküszöbünket, és ha már az leszállt, hiába a testközeli akció, hiába a szinte szemünkbe freccsenő vér, az orrunkba csapó hullaszag, az egész már nem lesz érdekes. Unni fogjuk az élet-halál küzdelmét az egyébként szimpatikus zsernyáknak, tudjuk, hogy bármennyire is valóságos, ez azért mégiscsak egy film, a végén úgyis győz a jó csávó (egy kicsit). De tudjuk azt is, hogy a valóságban ez lehet így is akár, csak itt nincs vége-főcím, egyszer a zsaruk győznek, de aztán a rosszfiúk jönnek, majd megint a zsaruk, és így tovább, amíg bűn van a Földön. Nekünk meg közben elkezdenek hiányozni azok az igazi hősök, akik nem valóságosak, szinte teljesen emberfeletti képességűek, és akik a dolgokat olyan nagyon, olyan végérvényesen tudják lerendezni, akiket nem valami -etikailag és erkölcsileg bármennyire is érthető-személyes bosszú vezérel, hanem magát az emberiséget akarják megmenteni, hogy aztán mindenkinek jó legyen. Mint a mesében…

Ismerős a helyzet, adott egy család. Fiatal szülők, piciny gyerek, optimális esetben lakás, kocsi, biztos egzisztencia. Az apa dolgozik keményen, hogy családja ne szenvedjen hiányt semmiben, valamint az életszínvonal görbéje is inkább felfelé konyuljon. Az anyuka marad otthon, mivel hagyományosan az anya marad mindig otthon a gyerekkel, hiszen ő szülte, ő szoptatta, és ő az, aki kevesebbet keres. Kivéve, ha nem, de az egy másik eset. Tehát a gyerek szempontjából a kezdeti, és meglehetősen tétova lépéseket az anyuka figyelme kíséri, és ő az, aki segítséget nyújt olyan bonyolult kérdésekben, mint a kaki-pisi problémák helyes mederbe terelése, vagy amikor a finom cici helyett azokat a rossz ízű kajákat kell legyűrni az apróságok torkán. Az apukának ezekről a nehéz dolgokról fogalma sincs, hiszen a gyerkőcök már alszanak mikor a munkából hazatér, hétvégén az a pár együtt töltött óra pedig csupa-csupa kacaj és ragyogás. De rögtön másként festenek a dolgok, ha beüt a katasztrófa, és a családfenntartó elveszti állását. Az anyuka kénytelen munkába állni, így a papára hárul a háztartás nem elhanyagolható gondjai mellett a gyereknevelés is.

Eddie Murphy, az amerikai szórakoztatóipar egyszemélyes iparága ezt a témát tűzte ki legújabb terméke (Oviapu) tárgyának. A karrierje építgetésébe belefeledkezett apa és még eléggé kiskorú fia kettőse előre láthatóan tobzódik vicces szituációkban, ennyi azonban nem elég. Az Eddie Murphy által alakított Charlie és vele együtt lapátra került kollégája, Phil (Jeff Garlin), igazi kreatív személyiségekként oldják meg a rájuk szakadó nehézségeket. Ahelyett, hogy összeomolnának, tizenkilencre lapot húznak, és magánóvodát nyitnak. A két saját, kezelhetetlennek tűnő és meglehetősen bizonytalanul működő csemete helyett bevállalnak még tizenkettő hasonszőrűt, ami ráadásképpen kivívja a konkurens kisdedóvó pénzéhes és rém sznob igazgatónőjének, Miss Harridan-nek (Anjelica Huston) féktelen haragját is. Miss Harridan gonosz bosszúja és a négyévesek tizennégy fős terrorista-kommandójának minden csínytevése egyszerre zúdul hőseinkre. Charlie és Phil azonban meglepetésre állja a sarat, és miután beerősít a kezdetben ügyefogyottnak tűnő, ám később zseniálisakat húzó Star Trek-mániás Marvinnal (Steve Zahn), a történet végkifejlete nem kétséges.

Eddie Murphy, miután a Dr. Doolittle-vel elhasználta a biztos jegybevételi mutatók egyik alappillérét, a különböző állatok szerepeltetését, nyilván a film produceri gárdájának teljes egyetértésével e filmjében a voksát a másik tutibiztos fogásra, a gyerekfőszereplő alkalmazására tette. Nem is egyre, hanem rögtön tizennégyre. Mit tehet a kritikus, látván a filmvásznon a nagy rakás hatalmasan csillogó szemű apróságot, akik olyan természetességgel csetlenek-botlanak, mintha egész eddigi négy évüket kamerák előtt élték volna? Fanyaloghatna kidolgozatlan történetvezetésen, meg más ez esetben lényegtelen szakmai dolgokon, ám nem teszi, hiszen jól szórakozott. Mint ahogy jól szórakozik akkor is, amikor a nagy nyári melegben egy árnyas játszótéren megpihenve figyeli az ott játszó csemetéket, elábrándozva azon, ha neki is lenne kisgyermeke, biztosan úgy járna, mint ebben a filmben az Eddie Murphy. Vagy inkább a másik, a Jeff Garlin, mivel bőrszínben és testalkatban inkább az áll közelebb hozzá. Azon férfi olvasók, akik már rendelkeznek gyermeknevelési tapasztalatokkal, úgyis tudják, miről van itt szó. A film egyik melléktanulsága pedig különösen szimpatikus számomra, annak ellenére, hogy eléggé didaktikusan van az értésünkre adva: ezek szerint nem kell azt a gyereket folyton azokkal a csokis-cukros vackokkal tömni, megfelelően tálalva megeszik azok a répát és a brokkolit, meg a müzlit is. Úgy legyen!

Ez a mára már kissé megöregedett részeges karatemester nem egykönnyen adja fel. Elnyűhetetlen, elpusztíthatatlan, és iszonyúan termelékeny; az idén már második Jackie Chan-filmet mutatják be a hazai mozik.

A mostani, Londoni csapásban a XIX. század végére, a viktoriánus Londonba repíti a bohókás kung-fu sztár rajongóit. Előzményként annyit, hogy Jackie filmbéli apja a kínai császár fő-fő pecsétőre élete árán, sikertelenül próbálja megvédeni a hatalmas gyémánttal ékesített uralkodói stemplit az akkor éppen felkelő boxerekkel szövetkező, gonosz Rathbone lordtól. Eközben Jackie (Chon Wang, azaz John Wayne) kínai disszidens fejvadászként megfosztotta Amerika nyugati részét a “vad” jelzőtől, tevékenységét bűnözőkkel tömött börtönök jelzik. Kínában maradt húgától, Lintől (Fann Wong) -aki szemtanúja volt a gyilkosságnak- ekkor kapja meg apja halálhírét, egy percig sem késlekedik, bosszúszomjtól vezérelve Rathbone lord (Aidan Gillen) nyomába ered. De a Londonba vezető úthoz meg kell szereznie pénzét, amelyet, úgy tudni, New Yorkban fektette be barátja, Roy (Owen Wilson). A kétbalkezes szőke amorózó azonban szinte az utolsó kanyiig elkártyázta Chan pénzét, így utolsó fillérjeiken, méltatlan körülmények közepette kénytelenek hőseink Londonba hajózni. Mikor megérkeznek, egy utcagyerek ellopja Roy atyai örökségét, egy aranyórát, ezt üldözve kezdetét veszi a már várt, és amúgy Jackie Chan-filmekben szokásos kalamajka.
Anélkül, hogy túlrészletezném, Chan az alábbi tárgyak segítségével veri rakásba az éppen adódó nagyszámú ellenséget (rendőröket, vagányokat, testőröket stb.): szállodai forgóajtó, ruhafogas, bőröndszállító kiskocsi, vásári kirakodóasztal, mindenfajta zöldség és gyümölcs, esernyő, Ming-dinasztia korából való porcelánvázák, kb. 16 darab, Madame Tussaud viaszfigurái, kardok, botok, és még sok egyéb, általában más célokra használt szerszám. Biztosan kihagytam a felsorolásból valamit, de legyen valami újdonság a nézőnek is. A film sztoriját se részletezném tovább, a gyakorlottak amúgy is tudják, hogy Jackie-től nem szabad shakespeare-i cselekménybonyolítást elvárni, nála nem ez az érdekes.

Ami érdekes az a verekedés, ami ugyan hősünk öregedésével filmjeiben egyre kevesebb, ám ami maradt, azt egyedülállóan virtuóznak minősíteném. Hajlamosak vagyunk a filmvásznon a verekedéseket brutalitásként felfogni, egyébként helyesen, de Jackie Chan esetében azért kissé más a helyzet. Itt a bunyó balett, geg-sorozat, egy gumitestű akrobata vicces kungfu bemutatója. Szórakoztató és nem komolyan veendő, az ő mozijában sohasem folyik vér, azt legfeljebb a filmek végén, a falsul sikerült jelenetekben lehet látni, ugyanis köztudomású, Jackie Chan a forgatások alatt rendszeresen összetöri magát, egyrészt soha nem használ dublőrt maga helyett, másrészt az általa kitalált koreográfiákat nem tudná más úgy megcsinálni, mint saját maga.

Egyszóval, Jackie nem kíméli sem sajátmagát, de a nézőket sem. Humorát nevezhetjük primitívnek, olcsónak, vásárinak, esetleg bugyutának, vagy egyszerűen csak naivnak. De megvan ennek is a rajongótábora, van, aki ezt szereti. A kínaiak biztosan. Nekem Jackie Chan ugyanaz, mint régebben Bud Spencer, vagy Terence Hill volt, jó szándékú, szórakoztató vásári bohóc. Hatéves unokahúgom például imádja őket, aminek azért jobban örülök, mintha a Dragonballz-zal lenne ugyanígy, ha már másképpen nem megy.

Persze, elmélyült, lélekemelő szórakozásra ez a film nem alkalmas, hiszen mégiscsak egy szimpla mesefilm ez, de azért a figyelmesebb szemlélők találkozhatnak Jackie filmes példaképeivel, idézetek formájában, a már említett John Wayne-től Humor Haroldig, Errol Flynntől Lugosi Béláig terjedően, valamint találkozhatnak a gyermek Charlie Chaplinnel, és megismerhetik Sherlock Holmes színre lépésének “igaz és hiteles” történetét.

Én ugyan a BKV tömegközlekedésre rendszeresített járműveivel utazom, ha lenne biciklim, akkor meg azzal közlekednék, ráadásul, szívesen húzok bakancsot, és kanyargós hegyi utakon járom lábam bokáig. Mert az esik jól. Nincs autóm, és ha alkalomadtán beülök valaki más kocsijába, erősen kapaszkodok mindenbe, amibe lehet, sőt és főleg, ráadásul, Forma 1-et is csak súlyos másnaposság esetén nézek, magas fordulatszámon pörgő motorok sivításával enyhítve az agyamon rohangáló hangyaseregek csatazaját. Így érthető talán, milyen elképedéssel tekintek azon embertársaimra, akik büszkén feszítenek azokban a felspécizett, kidekorált autócsodákban, amelyekből ezer wattos teljesítménnyel szűrődik ki a zene, vagy éppen azokra, akik képesek egy havi fizetést elkölteni Mogyoródon, hogy két másodpercre és több száz méterről láthassanak elsuhanni valamit, ami állítólag egy versenyautó. Meg akik részt vesznek az illegális gyorsulási versenyeken, kockáztatva saját maguk és méregdrága gépkocsijuk épségét. Na ja, nekik meg az esik jól. Nem vagyunk egyformák, hála a jó istennek.

Ez utóbbi csoportba tartozók nyilván az én kissé mérsékeltebb érdeklődésemnél nagyobb elánnal vetik bele magukat a Halálosabb iramban című adrenalin-moziba, amely, mint már az eddigiekből nyilvánvalóan kitűnik, a szuperspéci járgányok, valamint az őket ördögi ügyességgel vezető “nitro-junkie-k” körében, dübörgő rapzenei aláfestéssel játszódik a napos Miami utcáin. Itt, hol hajdan maga, Don Johnson is ténykedett, mint azt tudjuk a Miami Vice-ból, most egy szőke srác az aszfalt hercege. Briant (Paul Walker) ismerhetjük a Halálos iramban című száguldozós moziból, ami jelen filmnek az első része volt. Tehát azóta Vin Diesel jobbra el (XXX), Walker főszereplővé lép elő, társul kapja a fekete Tyrese Gibsont, valamint a film autógyártó szponzorai jóvoltából egy szuper sportkocsit, majd még egyet, majd még egyet… Brian elcsapott zsaruként sorra nyeri az illegális autóversenyeket, míg egyszer csak volt kollegái látóterébe kerül, akik alkut ajánlanak: vagy becsukják, vagy segít elkapni Veroné-t (Cole Hauser), a kábítószer-nagykereskedőt. Brian az utóbbit választja, ami a veszélyesebb, de hát ezért akciófilm az akciófilm. Persze, vannak börtönfilmek is, de ez most nem az. Szóval, Brian, fekete haverja segítségével beépül, majdnem lebukik, de megússza, aztán lebuktat. Közben száguldozik váltott sportkocsikon, flörtöl, mivel jóképű, Roman, a haverja pedig pofázik hülyeségeket, mint az egy rappertől elvárható.

Nagyjából ennyi a film, nem kell ide túl bonyolult sztori. De nem is szabad egy olyan közismert és hírhedt nyaralóhelyen játszódó akciófilmtől mást várni, amelynek a címe ráadásul Halálosabb iramban. Ez egy könnyed nyári mozi, végig rapzenével, az ilyen stílusú klipekből ismert alig öltözött, ám észvesztően pörgő fenekű, színes hölgyikékkel, agyonfukszolt, melegítős skacokkal, extrém frizurákkal és hajfonatokkal, nitróval vegyült benzingőzzel, égett gumiszaggal.
A film alkotóit (pl. az Oscar jelöléssel rendelkező John Singleton rendezőt) nem is érdekli ezeken kívül más. Bele is tettek mindent az elébb vázolt toposzokból e filmbe, bár nyilvánvaló, a célközönség számára Eva Mendes (felstuccolt) cicijénél és popsijánál azért egy jó verda érdekesebb.

A film folyamán összetörik a világ útjain jelenleg futó sportkocsipark jelentős részét, tekintet nélkül színre, lóerőre, valamint gyártó országra. Főhősünk például Nissan Skyline-nal nyit (legalábbis azt hiszem), majd Mitsubishin folytatja, hogy aztán a végén egy amerikai típuson (valószínűleg Hemin) fejezze be. Hogy legyen valami lokálpatriotizmus is azért, The American Muscle! – szögezi le Roman, a haver. Az amerikai erő, nem hiába lennének autósnemzet. Autósok, autórajongók azonban köztünk, lóratermettek között is vannak szép számmal, így ők biztosan szakértő szemmel fogják vizsgálni a felvonultatott technikai megoldásokat, a kocsik dukkózását, fényezését. Vagy ütemesen bólogatnak a zenére. Vagy a lányok fenekét nézik… Mert ennél többet, mást ez alkalommal nem nagyon tehetnek. Néha azonban ez is elég lehet.

Nem tagadom, kicsit jobb lesz a kedvem, amikor olyan termékeivel találkozom a mindenható amerikai filmiparnak, amelyek nem a szokásos hollywoodi sémákra épülnek, hanem megpróbálnak szólni az ottani valóság nevű dologról is. Ezek a többnyire társadalomkritikai éllel készülő filmek elszántan emelgetik annak a bizonyos szőnyegnek a sarkát, ami alá a nagy amerikai álmot törvényszerűen követő ébrenlét szennye és mocska van besöpörve. Hogy e filmeknek mekkora a visszhangjuk odaát, azt nem tudom, innen azért a tisztánlátás kedvéért jó tudni, mit takar a világ urának cicomás, mindent beborító köpenye. Siker, pénz, csillogás, sztárok és általános jólét az egyik oldalon, elképesztő méretű bűnözés, reménytelen szegénység, általános elbutulás a másikon, és ezt az egészet úgy hívják: Amerikai Egyesült Államok. A világ vezető hatalma.
Személyes kedvencem amerikai lelkiismeret-mozi ügyben Todd Solondz (pl. Helyzetek és gyakorlatok), aki elszántan foglalkozik az amerikai kertvárosok mindennapjaival. Ez azért lényeges, mivel az amerikai népesség legnagyobb része ilyen helyeken él, ők a nagy tömeg, ők Amerika. És hogy milyen állapotban vannak, mindnyájunknak fontos.
Rose Troche, a Birtokviszony alkotója Solondz szellemi rokona, ha mondanivalója nem is annyira megsemmisítő, azért éppen eléggé súlyos, amit állít.

A Birtokviszony négy, tipikusnak mondható kertvárosi család hétköznapjaiba enged némi betekintést, jól szituált, fehér, angolszász családok ezek, megfelelő jövedelemmel, házzal, kocsival, gyerekekkel, úszómedencével, kerti grillel. Goldék kihűlőfélben lévő házasok, magatehetetlen, kómában fekvő, hajdani punkzenész fiúval, és szárnyalni vágyó, bimbózó szexualitású tinédzser lánnyal, Jim Train felesége helyett szakmájába temetkező ügyvéd, Barbi-babák iránt olthatatlan nemi szenvedélyt érző fiával, Annette Jennings éppen válik, elég zűrösen, hiszen két gyerek mellett iszik is, Christiansenék pedig egyszerűen unják banális életüket. Aztán egyszer csak valami megváltozni látszik, Ester Gold benevez egy idióta versenyre, hogy autót nyerjen lányának, ebben segítségére lesz a munkahelyéről lógó Jim; Jake Train a Barbi-babákat talán végre felcseréli igazi lányokkal, egyszóval történik valami. Persze, nagy dolgokat nem várhatunk, amire fény derül, az semmiség, előre sejthető.

Az unalom, a jólétbe bénult tespedés ábrázolása ugyan hordozza azt a veszélyt, hogy maga is menthetetlenül unalmassá válik, ám mivel tudjuk, hogy milyen szórakozásra váltottunk jegyet, egyszerűbb a helyzet. Más kárán tanul az okos/most légy okos, Domokos! Szólhat ez a film akár rólunk is, hiszen bevásárlóközpontokba járunk vásárolni, természetesen reklámok útmutatása alapján, a tévében futó valóságshowkban saját magunk hasonmásait nézzük, amint semmit sem csinálnak, lassan oda jutunk, hogy mindannyian nézzük egymást, amint nézzük egymást, hogy nézzük egymást…
Aztán valaki közülünk felkel, és kikapcsol.

Előreszaladtam, most ott tartunk, hogy Rose Troche bekapcsolta kameráját, és képet mutat nekünk a (reánk váró) jövőről. Ebben a jövőben, ha elromlik a mosogatógép, nem szerelőt hívunk, hanem újat veszünk, a milliméter pontosan kimért luxusparcellák egyenkertjeiben az ugyanolyan márkájú grillsütőkben ugyanolyan ízű flekken pirul, minden postaládába ugyanaz az a színes életmódmagazin csúszik reggelente, és így tovább. Elegünk lehet, kitörhetünk, változni azonban semmi sem fog, néhány szomszéd egy ideig furcsán néz ránk, bár inkább észre sem veszi, aztán szépen elfelejtődik, és visszazökken minden a régi, megszokott kerékvágásba. Ilyen szép, eljövendő világ képét festi meg keserű humorral Rose Troche, ahol béke van, nyugalom, meg fény, és ahol helyünk van. Kiváló színészek (Glenn Close, Dermot Mulroney, Jessica Campbell, Patricia Clarkson, és a többiek) kiváló alakításai fémjelzik e kis külvárosi drámát, amely csendesebb, fakóbb, disztingváltabb ugyan, mint mondjuk Todd Solondz hasonló tárgyú filmjei, ám ez a lényegen semmit sem változtat. A lényeg pedig az, hogy a jólét nem annyira biztos, hogy jó lét. Bár tele gyomorral kell a francnak a szarvasgomba-pástétom…

A modern amerikai gazdaság egyik legkurrensebb és legexportképesebb piaci szegmensét, talán a gyorséttermi láncolatok és a gyorshódító háborúk mellett, azok a tévésorozatok jelentik, amelyek a modern nagyváros burjánzó társadalmában a fajfenntartáshoz (eleddig) nélkülözhetetlen férfi-női párkapcsolat kialakulása körüli buktatókat, viszontagságokat állítják szórakozásunk tárgyává. Meglehet, Woody Allen önanalizáló pszicho-komédiái (pl. Manhattan, Játszd újra, Sam) lehettek a gyújtópontjai az olyan, minden nézettségi rekordot megdöntő, tetszési indexet meghaladó, és tévés díjat bezsebelő sorozatoknak, mint a Jó barátok, vagy a Szex és New York. Persze, a filmipar sem marad el, hiszen az Oltári nő, vagy a Bridget Jones naplója típusú, nagyrészt megfelelően nevetésre ingerlő vígjátékok is nyugodtan sorolható ebbe a trendbe. E történetek sztárokat teremtettek, mint ex-Pittné Jennifer Anniston, és sztárokat alkalmaztak, mint Julia Roberts, például, többek között.

De ami mégis legjobban megkülönbözteti ezeket a filmeket a korábbi hasonló témájú alkotásoktól, az a nők, a női szereplők és szerepek ábrázolása. Ezekkel, és jelen írás tárgyát képező Egy csók és más minden című filmmel is végérvényesen megérkeztünk a XXI.századba. Hajdan a romantikus történetek hősnői még pihegő szende szüzek voltak, akik rózsaszín szobácskáikban, habos párnáikba dőlve várták a szép, szőke herceget, kezdetben fehér lovon, aztán már inkább fehér cabrión érkezve. Ken jött is, ahogy kell. Happy end, konfetti, tűzijáték, telekönnyezett papírzsepik bokáig a széksorok alatt. Aztán a hősnők megváltoztak. Egyszerre kimondták, hogy pasit akarnak, gyakran csak szexuális célzatból. Ezek a csajok kocsmáztak, néha ocsmányul beszéltek, berúgtak, és cigiztek. Régen Barbi ilyeneket sohasem tett volna, el is süllyedt volna szégyenében! Egyszóval a csajok emancipálódtak. Olyanok lettek, mint a valóságban.

Az Egy csók és más minden tökéletesen illeszkedik a fent vázolt ívbe. A film hősei mai huszonévesek, kora harmincasok, New York East Village kerületében élnek, mint a bohém típusúak Kerouac óta mindig, valószínűleg nincsenek anyagi gondjaik, Dag reklámfilmeket rendez, Halley médiatervező, még el is meséli a filmben, mi a fenét jelent ez, Rebecca balett-táncos, és így tovább. A bonyodalmak ott kezdődnek, amikor Dag nem tud ellenállni Rebecca kihívó pillantásának, amit egy még egy pohár pezsgő után csók követ. Rebecca viszont Peter barátnője, Peter viszont reklámszínészként függ Dagtól. És így tovább, később aztán felbukkan még egy állástalan csellóművész, és egy szado-mazo álpincérnő is, hogy teljes legyen a kép. Mulatságos szituációk, vicces beszólások, ügyes színészi alakítások. Mi, a nézők ráadásulj jól is szórakozhatunk, hiszen ez az egész akár velünk is történhetett volna. De.

Az összképen két dolog ront, sajnos elég nagyot. Az egész film képminősége elképesztően gyatra, mintha amatőr VHS kamerával forgatták volna, és ezt nagyították volna fel 35 mm-re, valamint a történet kulcspontjainál alkalmazott digitális effektek bizonyulnak nagyon-nagyon gagyinak, olcsónak, közönségesnek. Ezt a fajta vizuális igénytelenséget semmi sem indokolja, sem dramaturgiai, sem anyagi szempontok nem játszhattak közre, az egész egyszerűen figyelmetlenség, tévedés? Tényleg nem értem. Hiszen ha az eléggé jónevű színészek (Marisa Tomei, Kyra Sedgwick) szerződtetésére futotta, akkor már jutott volna megfelelő minőségű kamerára és nyersanyagra is. Dramaturgiai szempontból indokolt lehet rosszabb minőségű technika alkalmazása, mondjuk időben korábban játszódó eseményeket videófelvételen, vagy super8-on mutatunk meg, de a jelen idő történései azért lehetnének éles, jó minőségű képen ábrázolva. Vagy fordítva, de az már más mozi. Ez egy kommersz, szórakoztató céllal készült filmvígjáték lenne, és nem holmi avantgárd formai kísérlet a filmnyelv megújítására.

Enyém a vár, tiéd a lekvár! Na, jó, ha kölcsönadod a turbóhajtású mecsbokszodat, tiéd is lehet az a vár. Gyerekkorunkban még valahogy így zajlottak a játékok, még minden lágy, összefolyó és képlékeny volt. Aztán ahogy telt, múlt az idő, körülöttünk minden csak szigorodott. Elmúlt az, hogy csak úgy, “játszásiból” újrarúgjuk a tizenegyest, amikor a haragvó tenger még a kismedence fél méteres vize volt, amikor a csajok megkínzása, az ellenséges szomszéd Hudákék kivégzése játék volt csupán. Az ellenőrzőt még csak bepiszkító fekete pontot szigorúan hegyes elégtelenek, és fővesztés terhe mellett szüleinkkel aláírandó intők váltották fel, azok az ismeretlen nagyfiúk már nem kölcsönkértek valamit, hanem örökre elvették azt, ami kellet nekik, és örültünk, ha nem vertek meg azért, mert kérniük kellett azt, amit nem önként adtunk. A csajok se csak kínzásra jók már, de ha annál maradunk, tudjuk azt is, hogy azért börtön jár. Mostanában pedig már az Adria sem tenger eléggé, focit sem nézünk már, nemhogy a bőrt rúgjuk, és vitatkozzunk vélt szabálytalanságokon, a csajokból pedig asszonyok lettek, akik pedig a posztereken és a szex-szájtokon domborítanak, túlságosan is virtuálisak. A játék, ami hajdan a homokdomb és más hasonló ártatlan dolog volt, véresen komollyá, élethalálharccá vált.

Ingerküszöbünk olyan magasra került ebben a fékevesztett mókuskerékben, amit civilizált életformának hívnak, hogy megfelelően csak azok a játékok szórakoztatnak, amelyek a pulzust legalább 120 fölé tornázzák, méghozzá tartósan. Ilyen felnőtt-játékok manapság a különböző kábítószerek használata, az extrém sportok, de ilyenek az ezekhez képest ártatlannak látszó szerencsejátékok is. Rendben van, csak nyakkendőben léphetsz be jobb kaszinóba, de az egész keresetedet otthagyhatod bármelyik sarki nyerőgépben is, akár egy szál dzsoggingban, nemhogy szmokingban, puccparádéban. A szerencsejáték egyik legdurvább változatát űzik az Intacto című spanyol film szereplői is. Ők már nem a havi családi pénztárt teszik fel a fekete tizenhármasra, hanem az életüket. Persze, nem is átlagos polgárok ők, egy külön kasztba tartoznak: mindegyikük túlélt valami borzasztóan veszélyeset. Tomás repülőszerencsétlenséget, Federico egy földrengést, Sam az auschwitzi haláltábort, Sara pedig egy frontális karambolt vészelt át, ezért roppant szerencsésnek érzik magukat, joggal. Sam egy kaszinót üzemeltet valahol a világ végén a sivatagban, kietlen sziklák között. A kaszinó legmélyebb pincéjének leghátsó szobájában űzi azt a játékot, ami még jelent valamit az életben: az orosz rulettet. Tégy a hatlövetűbe öt golyót, pörgesd meg a tárat, aztán emeld a csövet a veled szemben ülő játékostársra, és húzd meg a ravaszt. Ha túlélte, ő jön. Ez a véresen komoly játék nem először jelenik meg a mozivásznon, gondoljunk csak például a Szarvasvadászra, és elég sűrű, elég tragikus effektus ahhoz, hogy egy filmet lehessen építeni rá.

Nos, Juan Fresnadillo, fiatal spanyol rendező és forgatókönyvíró ezt tette, amit hazájában és Amerikában is díjakkal honoráltak. A szépen, veretesen fényképezett, laza, álomszövetű montázsként elbeszélt történet tulajdonképpen egy nagy filmesszé a végzetről, a szerencséről. Ízig-vérig spanyol film, már témájában is, hiszen a végzetszerűség, a fátum annyira spanyol motívum, hogy már ennél spanyolabb talán nem is lehetne. Ne gondoljunk másra, mint a bikaviadalra. A bika meg a torrero, ki-ki alapon, feketén, fehéren. Csak a végén kifolyó vér vörös. Itt a filmbéli végzetlovagok furmányos próbák során jutnak el a végzetes kifejlethez, ahol a vér szintén vörös, de hogy ki(k)nek a mellkasán, azt nem árulom el. Idáig azonban kissé lassúdad képek megtekintése után juthatunk el, amelyeket viszont érdemes végig nézni, hiszen egyrészt szépek, másrészt szolgálják a megfelelő drámai sűrítést is. A vége tehát vérfürdő, a tanulság pedig…
Ajánlom inkább ezt a kissé divatjamúlt formájú, ám mégis ízes, sajátos hangulatú filmet mindazoknak, akik hisznek a végzet hatalmában, és/vagy spanyolmániásak, és/vagy unják az élet élvezetét.

Talán a feledhetetlen Kabos Gyula mondta, annak idején: a nevettetés keserű kenyér! Holott hajlamosak vagyunk úgy gondolni, semmi ez az egész, kiállunk, elmondunk pár viccet, learatjuk a sikert, ennyi. Persze, gondoljuk csak végig, ha szépek vagyunk, magasak, vékonyak és megnyerők, nincs is semmi gond. De ki látott már ilyen komikust? Az ilyen sármos pasik mindig hősszerelmesek, sikeres barátok, és ha IQ hányadosuk végképp alulról súrolja a társalgási szintet, izomra gyúrnak, és akciósztárok lesznek. A komikusok szinte mindig hendikepesek. Ha minden rendben is volna, valami mindig hibázik fizimiskájukban, vagy az orruk túl nagy, vagy a pocakjuk terebélyes, de az is lehet, hogy éppen túl soványak, ráadásul vastag, fekete keretes szemüveget viselnek. És előnytelen külsővel sokkal hosszabb az út a sikert jelentő deszkákig is. Komikus külsejű, ám szomorú lelkű hősünknek, hogy ide eljusson, sokat, nagyon sokat kell szenvednie. Persze, amikor elmondja néhány frappáns történetét, a közönség hálásan nevet, sőt, kezeit is pirosra tapsikolja örömében, a komikus meghajol, köszönetet int, majd hosszasan üldögél magányos öltözőjében, és szomorúan elmélkedik, mondjuk például, a jó Isten humorérzékén.

Ennek az egésznek annyi köze van a Ki nevel a végén? című filmhez, hogy mint vígjáték, tehát egyfajta nevettetés, szintén nehéz műfaj. És nem fér a fejembe, hogy egy ilyen sármos, jóképű fazont, mint az Adam Sandler, mi vitt rá a komikusi pályára? Mert valami rávitte, sőt, sikereket is arat, engem ugyan még nem győzött meg efféle tehetségéről, de ez nem akadályozza meg abban, hogy főszereplője legyen e filmnek is. Neki ennek ellenére kutyakemény meló ez a film. Én többet nem foglalkozom vele, hiszen akadnak itt azért fontosabb arcok is.

Vegyük például a dühellenes dilidokit alakító Jack Nicholsont. Egyszemélyes Oscar-gyűjtő filmlegenda, a szelíd motorosokat stoppoló zugügyvédtől kezdve az elmegyógyintézet legnormálisabb ápoltjáig, McMurphy-ig, a még gyönyörű Jessica Langét a konyhaasztalon brutálisan meghágó postástól a Lesz ez még így se kedvesen bolond mániákusáig. Mostanában komikus, és persze hogy zseniális. A jó útra tért Ördög. Nyugdíjas korára könnyed, mint egy primadonna. Amikor ártatlanul, szerelmesen néz, hatvanhat éves vásott kölyök. Pozőr, virblis ripacs, a filmvászon gigantikus erejű, delejes tekintetű, öntörvényű félistene. Egy fél pillantásáért érdemes megnézni a legrosszabb filmjét is, itt az övé abszolút főszerep. Ő ezt laza ujjcsettintéssel abszolválja, ahogyan azt az ő kis létszámú kasztjában tennie kell.

Jöjjenek a mellékszereplők. Itt van például az Oliver Stone született gyilkosainak pszichopata tömeggyilkos férfitagját vérfagylalóan alakító Woody Harrelson. Ez alkalommal egy néhány mondatos szerepben láthatjuk, mint Galaxia, a homo-prosti, napközben biztonsági őr. Germán-mániás néhány mondata frenetikus. John Turturrót sem kell bemutatni, hórihorgas figurája számtalan kultikus moziban tűnt már fel, A nagy Lebowskitól a Kvíz Showig. Jelenleg ő is Rydell-Nicholson doktor dühterápiás csoportjának páciense, mint Chuck, a robbanásveszélyes, izgága suttyó. Marisa Tomei (hopp, még egy Oscar-díjas!) most szende, de hoppon maradt szerető, ám szemei szépen fénylenek, mintha…
Luiz Guzman hihetetlen arc, ő például az, akinek nagyon meg kellett küzdenie, hogy sikerüljön. Mexikói arcberendezkedése, tömpe orra, távolülő szemei, alacsony, ám sűrű termete nem éppen filmszerepre predesztinálja, ám ő másképpen gondolta. Ahelyett, hogy Miami külvárosában valamely helyi bossnak lett volna a spannja, ő másképpen gondolkodott, és inkább egész jó filmekben játszott, olyan, talán ismert színészekkel, mint Gene Hackman, Dustin Hoffman vagy George Clooney. Csoportbéli társáért melegen aggódó pubi-mucija hiteles és közhelymentesen vicces. Folytathatnám, de nyár van és kánikula. A mozikban pedig légkondicionálás van, ezen a filmen pedig úgy lehet szórakozni, hogy közben agytekervényeink se fűtik túl magukat. Persze, a vígjáték ettől még nehéz műfaj marad, ám jelen változata könnyű, hűs, igazi nyári mozivá sikeredett.

A sötétség és világosság kettőse nagy bizonyossággal állítható, hogy az emberi képzeletet megmozgató legősibb ellentétpár. Az emberiség eleddig talán legnagyobb hatású könyve is így kezdődik: Kezdetben teremté az Isten eget és a földet, a föld pedig kietlen és puszta vala, és setétség vala a mélység színén (…) és monda Isten: legyen világosság: és lőn világosság. (Mózes I 1-2,3) Talán innen eredeztethető, hogy a sötétségben zajló dolgokat gonosznak, bűnösnek, taszítónak érezzük, ami pedig világosságban történik, az életteli, vidám, és pozitív. Amikor még korai rokonaink barlangokban húzták meg magukat, tüzet gyújtva eloszlatták a hideg sötétséget, világos lett és meleg, megfelelő színhely a mindennapi túléléshez. A barlangon kívül maradt éjszakában maradt minden, ami halálos veszélyt hordoz, az éhes vadállatoktól a fogvacogtató és betegséget okozó hidegig. Később a sötétben vérszagra gyülekező éji vadakról szól a költő, vámpírok, lúdvércek, vérfarkasok, és más borzasztó teremtmények rémtetteiről érkeztek (megbízhatatlannak mutatkozó, ám mégis elrettentő) hírek. És manapság, ha olyan dologgal szándékoznánk elütni az időt, amelyet nappal pirulós szemlesütéssel hessegetnénk el magunktól, megvárjuk az estet, amikor a tevékeny nappal elmúltával a sötétség leple alatt biztonságban csintalankodhatunk.

Az este, amikor köztudomásúlag sötét van, hagyományosan a kisebb-nagyobb bűnök ideje. Ilyenkor iszunk több söritalt, malackodunk kedvesünkkel (vagy mással), eléggé el nem ítélhető embertársaink sajnos még mindig túl nagy száma pedig a rejteket adó sötétben követ el olyan komoly cselekményeket, amelyek csak sok-sok év többiektől való elzárással büntethető. A klasszikus horror-történetekben is a csúnya dolgok éjszaka, de szinte mindig a sötétben, pókhálós padláson, félhomályos erdőben, dohos pincékben történnek. Az erdélyi vérszopó Drakula éjjel kísért, ám az első hajnali napsugárral semmivé foszlik. A zombik is éjjel kelnek ki sírjaikból, Frankenstein doktor torz teremtménye is éjjel keresi kedvesét, de a Sikoly álarcot viselő gyilkosa sem fényes nappal rohangászik az utcán, vértől csöpögő konyhakéssel a kezében.

A Fogtündér valaha egy kedves néni volt, akit mindenki szeretett a kis tengerparti városkában. Egy baleset miatt azonban egy porcelán álarccal takarta el arcát, és csak a sötétség leple alatt ment ki az utcára. Ilyenkor viszont meglátogatta a gyermekes házakat, és apró ajándékokat aggatott a kilincsekre az oda jó előre kikészített elhullajtott tejfogakért cserébe. Egyszer azonban olyan szörnyű dologgal vádolták meg, amit nem követett el. Mégis felakasztották. Azóta a kisvárosban éjszaka a gyerekeknek nem szabad leskelődni, ha furcsa árnyakat látnak, mert elviszi őket a Fogtündér. Ám mindig van olyan rosszcsont lurkó, aki a jó tanácsot semmibevéve leskelődik.

Ez az alapszituáció a Sötétség leple című horrorfilmben, amely egy létező legenda feldolgozása. A Fogtündér figurája több helyen feltűnik, elsősorban angolszász nyelvterületen. Több filmfeldolgozás is elmesélte történetét, amely azonban nem mindig horror, néha kifejezetten tündérmese. A most látható, Jonathan Liebesman által rendezett verzió azonban ízig-vérig horror. Méghozzá a legnemesebb, klasszikus fajtából. Itt nem bámul rögtön az elején a képünkbe a gonosz, hogy ezzel menthetetlenül nevetségessé váljon a film további részére, itt csak néha tűnik fel villanásokra, csak az árnyékát látjuk, szörnyű szotyorgását halljuk. És látjuk a megfelelő időközönkét kivégzett áldozatait, vérbe fagyva. Persze, ezerszer látott klisékkel szembesülünk ez alkalommal is, ez azonban nem ment meg attól, hogy néha erősebben markoljuk meg a szék karfáját. Vagy a kedvesünk kezét, mindegy: mindkettőnek velőtrázó sikoly a vége. Képes arra a film, hogy rátelepedjen mellkasunkra, hogy aztán igazán mély levegőt csak a végefőcím alatt hallható tiszta és nyers punkzene alatt engedjen venni. Egy horrorfilmtől pedig ennyit várhatunk, nem többet. Ezt az élményt ez a kiválóan fényképezett, atmoszférikus film biztosítja annak, aki ezt igényli.