asanisimasa

Asif Kapadia, az Angliában nevelkedett hindi származású filmrendező így nyilatkozik első nagyjátékfilmjéről, A harcos-ról: ... ott álltunk az indiai Rajastan tartományban található sivatag közepén, 47 fokban, 250 fős stábbal, amit lovak, tevék, bivalyok, skorpiók egészítettek ki. Fejünk fölé tornyosult az ősrégi vár, benne 600 talpig felfegyverzett, katonának álcázott statisztával. Körülnéztem és azt gondoltam: igen, valahogy ilyennek képzeltem az első filmemet.

Hát, igen. Nehéz azt állítani, hogy Kapadiát összenyomja a ránehezedő felelősség, mivel már vizsgafilmjéért (A báránytolvaj) különdíjat kapott a zsűritől Cannes-ban. Az meg, hogy első filmjét ilyen körülmények között forgathatja, egyáltalában nem általános, még a (hozzánk képest) gazdag Angliában sem. Az általános az, hogy első filmjüket a rendezők kis költségvetésből, kevés helyszínen, kevés szereplővel forgatják, minél jobban lecsökkentve az (anyagi) bukás kockázatát. Azért nem szabad azt gondolni, hogy sétagalopp lett volna a forgatás, elég csak jobban felhívni a figyelmet a 47 fokra, ami ez esetben Celsius skálán értendő. Ez, sivatagi körülmények között kvázi kemence körülményeket jelent. És ha ehhez még hozzávesszük az összesen hathónapos forgatást, ahol azért a sivatagból felmentek a Himalájába is, ami egy egész más szempontból tekinthető viszontagságosnak, ki lehet jelenteni: elég strapás meló lehetett.

E strapás forgatás eredménye viszont – vagy épp ezért? – egy minden ízében unikális, egzotikus, misztikus mozi, amihez hasonlót ritkán látni errefelé. Ehhez a mesés, elbűvölő látványvilághoz mérhetőt talán csak néhány kínai (pl. Zhang Yimou), vagy iráni (pl. Mohsen Makhmalbaf) alkotásban lehetett eddig felfedezni, azon keveseknek, akik elvetődtek ennyire Mátrixtól távol eső vidékeire a filmnek. Pedig őserejű, hegyi patak tisztaságú mozgóképek ezek, rendszeres használatuk jó hatással van az agyra, valamint a szemedet is tisztítja! A fiatal rendező példaképeként említi a nagy olasz western-mester, Sergio Leone hatalmas tablóit, e hatás észlelhető is filmjében, én még hozzátenném azért Szergej Paradzsanov kaukázusi tábla-mese-képeit is, de lehet, hogy csak azért, mert innen nézve ez is keleti, az is keleti. A sötétben minden tehén fekete.

A harcos sztorija néhány mondatban elmesélhető, ezért egyrészt ezzel nem terhelem Önöket, másrészt, csakúgy, mint a nagy dolgokban, a balladákban vagy az ógörög sorstragédiákban az szokásos. Annyit azért mégis elárulok, hogy egy gyilkos zsoldoskatona lelki megtisztulási folyamatáról van szó. Ezt azonban a rendező végtelenül leegyszerűsítve ábrázolja, a kivétel nélkül amatőr, és elképesztően hiteles szereplők alig-alig szólalnak meg, ám mégis hihetetlenül súllyal vannak jelen a filmben; a főhős lelki tusája a masszívan komponált képekben és a gyönyörű tájképekben rajzolódik ki számunkra. Mindkettő Roman Osin tökéletességre törekvő munkáját dicséri. És ez az, amiről a mozi, általánosságban, mint mozgókép szól: nem verbálisan, szavakkal, hanem a megfelelő sorrendbe rakott, és megfelelő dolgokat megmutató képek erejével kell az adott történetet elmesélni. És nem kell ennek némafilmnek lennie, hiszen szólhat a zene, fújhat a szél, csoboghat a hegyi patak, hallhatjuk a bombay-i zsibvásár kaotikus hangzavarát, és néha megszólalhatnak a színészek is, de nincs fecsegés. Arra van a színház, vagy a rádiójáték, meg más formák. Itt mozgásba hozott képekkel elmesélt mese látható. Úgy, mint a kezdetek kezdetén, és úgy, ahogyan mi már kezdjük elfelejteni. Tisztán és erősen. Mi pedig semmi mást nem tehetünk, mint nagyra nyílt, csillogó szemmel isszuk be a mesét, amitől talán kérgesedő lelkünk is meglágyul kissé, és talán újra sikerül szívből mosolyogni is, és talán bölcsebbek is leszünk… Talán mi is megtehetjük az első lépéseket azon az úton, amelynek már a vége felé jár Lafcadia, a harcos. Vagy Gautháma, a herceg…

És íme eljött. Beköszöntött az, amire régen vártunk. Már érezzük néhány hete az előszelét, különböző mobiltelefon- és televíziókészülék-reklámokból, (susogták) hallottuk, amerikai magazinok leírták, 2003 a Mátrix éve lesz. Most, májusban az Újratöltve, aztán késő ősszel a Forradalmak. Wachowski-testvérek az első, túlzás nélkül állíthatom, műfaji klasszikussá lett Mátrix-látomás elsöprő sikerével alaposan meglágyították fontos Hollywoodi döntéshozók szívét, így az eredetileg három részesre tervezett sorozat hiányzó két epizódját is leforgathatták, exkluzív körülmények közepette és még exkluzívabb költségvetés felhasználásával. A sajtó nyilvánosságát mániákusan kerülő testvérpár kevés megnyilatkozásaik szinte mindegyikében elmondták, erre szükségük is volt, az új részek látványvilágát olyannak szeretnék megalkotni, hogy azt másoknak nehezen lehessen túlszárnyalni.

Nekem ugyan abszolút semmi bajom nem volt az első rész látványával, képileg, az ízléssel alkalmazott effektekben iskolateremtő erejű volt, kifogástalanul szolgálta a szokásos sci-fi akció mozik sztorijaihoz képest filozofikus mélységű történetet. Így érthetik, elkezdett mocorogni bennem a kisördög, vajon miért kell nyilvánvaló tehetségű embereknek belemenni olyan kilátástalan versenyekbe, mint a felhasznált speciális effektusuk száma, digitálisan felhasznált terabájtok és költségvetési millió dollárok minél nagyobb száma. Az csak az egyik dolog, hogy mindig és mindig lesz jobb, látványosabb, drágább, a másik az a dolog, hogy félek, ezzel a csinnadrattával talán el szeretnének valamit leplezni. Talán hogy ez az újratöltött második rész cselekménye az elsőhöz képest jóval érdektelenebb? Lehet. Hogy kényszerű engedményeket kellett tenniük a producernek (Joel Silver)? Ez is lehet. A lényeg az, hogy az Újratöltést látva erős a gyanúm, az első támadásnál a fiúk (Wachowskiék) ellőtték összes gondolati petárdájukat, a középső és a befejező részre pénzük lett, de már nincs mit mondaniuk.

Az újratöltött Mátrix így már csak egy gazdag kiállítású, látványos, pergő, kicsit tudományos, ám annál inkább fantasztikus akciófilm lett, és élnék a gyanúperrel, a harmadik rész sem lesz más. Ám ennek valóban kitűnő. Persze, lehet, hogy a rendező fivérek eleve nem akartak mást, és csak a hozzám hasonló filozofálgatásra hajlamos bölcsészek csodaváró hajlama láttatta velünk az első részt olyannak, amilyennek. Bár a hosszas, misztikus fejtegetések hitről, jövendölésről, meg sorsról azért meglehetősen furán festenek egy piff-puff-sitty-sutty akciófilmben. Ezek a szpícsek megvannak jelen esetben is, de nekem úgy tűnik, inkább csak azért, hogy ne csupán bő kétórányi akció legyen a film. A mellettem ülő, krumpliszsák méretű popcornt majszoló, bőgatyás tinik mindenesetre e jelenetek (a sztori, maga) alatt hangosan ásítoztak, gondolom, a verekedések és az autós üldözések izgalmaival néhány merengő szó nem veheti fel a versenyt. Na ja, nem vagyunk egyformák.

Szóval verekedések, akciók, autósüldözések, nyaktörő légi mutatványok. Erős túlsúlyba kerültek az ilyesféle látványelemek a Mátrix második részében, és ez valószínűleg a közönség nagy részét el is fogja kápráztatni. Neo (Keanu Reeves) néha supermani repülési tulajdonságokat mutat be, úgy cikázik a felhők között, mint egy azonosítatlan repülő tárgy, innen a szomszéd galaxisból. Trinity (Carrie-Anne Moss) forma egyes superbike babérokra tör, Smith ügynökből (Hugo Weaving) pedig nagyon sok lesz. Morpheus (Laurence Fishburne) leginkább alulról fényképezve homlokát ráncolja, ő itt maradt az első részből. És van igazi mátrixos lebegő kung-fu is nagy mennyiségben, valamint szűzies szexjelenet Neo és Trinity között, egy izgató tortaevés, meg egy tízperces táncjelenet, ami döbbenetesen emlékeztet hajdani törökbálinti Katlan-partykra. És hogy 2003 valóban a Mátrix éve lesz-e, azt döntse el az utókor. Azért karácsonyra jön a Gyűrűk ura 3, de addig is, A szövetség, Sean Conneryvel, többek között. Ha már látványmozi.

Minden mindennel összefügg. Mint a pók hálójában, csak a Pók most maga a Halál. Vagy mint a sorba állított dominók, de az elsőt a Halál pöccinti el. A Nagy Kaszás kipécézte magának Kimberley-t, ugyanis megmutatta neki mi fog történni. Hasonlatosan az ismert zen példázathoz, csak most nem egy Tokióban lehulló falevél okozza sokszoros ok-okozati összefüggésben a párizsi Eiffel-torony ledőlését, hanem egy rönkszállító kamionon elpattant láncszem miatt történt az az irtózatos tömegkarambolt valahol a 23-as autópályán. Kimberley előre látott mindent, amikor kinyitotta a szemét, látta, hogy éppen a 23-as autópályára készülnek rátérni. Az apjától rövid hétvégi kiruccanásra kölcsönkért terepjárójában a barátai vihognak eszelősen, az épp imént nyomtak el egy hatalmas spanglit, a tőle balra levő furgonban ugyanaz a terhes nő, mögötte az a rosszarcú férfi, az ütött-kopott kombijában, a fekete bőrruhás motoros éppen olyan türelmetlen, pontosan úgy, mint abban a rettenetes vízióban. Előtte nagy sebességgel egy jókora farönkökkel megrakott kamion száguld el… Rossz vízió, vagy figyelmeztetés volt? Hiszen a vízióban szereplők mindannyian itt vannak körülötte… De ott, vele együtt mindenki meghalt… Hirtelen ötlettől vezérelve keresztbe állítja kocsiját, így megakadályozva az előrelátott karambolt. Persze a többi autós semmit sem ért az egészből, tülkölve, dudálva, türelmetlenül fogadják a lány akcióját, akit egy éppen a kocsisorban veszteglő rendőr rögtön kiszállít a kocsiból. A terepjáró mellet állva döbbenten nézik végig, ahogyan a 23-as sztrádán száguldó rönkszállító kamion utánfutója félrefordul, a hatalmas farönkök gigászi dárdaként fúródnak a kamion mögötti forgalomban haladó gépkocsikba, emberi testrészek, felismerhetetlenné törött autóroncsok mindenfelé… De a látomásban ők voltak az áldozatok… Kimberley hisz benne, ők is sorra kerülnek.

Az első Végső állomásban egy diákokat szállító repülőjárat katasztrófáját jósolta meg az egyik diák. Néhányan beparáztak, ők nem zuhantak le, ekkor még megúszták, de aki rajta van a Halál listáján, nem menekülhet… Úgy is lett. Nem maradhat ki senki, a sorsa ellen nem tehet senki semmit. A második részben Kimberley ismeri az első részben történteket, ám ez a tényeken egyáltalán nem változtat. És még a dolgok is súlyosabban alakulnak, ha lehet…

A tutiság az az, hogy az általam egyébként nem túlságosan rajongott tini-horror műfajától, így néhány Sikoly után, könnyű szívvel búcsút vennék. Ezzel azonban életem (sokadik) nagy hibáját követném el, mert a Végső állomás kettőt akkor nem láthatnám. Szerkesztőm szeszélye folytán azonban nem így lett, és így jó lett. Ugyanis régen szórakoztam ilyen jól horror-filmen, a sok vértől, kifojt szemtől és béltől függetlenül. Nem tudom, a film alkotói (David R. Ellis rendező és Craig Perry producer) hogyan csinálták, de az biztos, hogy filmjükkel sikerült majdnem ugyanazt a hatást elérni, mint egy más műfajban, bizonyos Hanna és Barbera uraknak (lásd pl. Tom&Jerry-sorozat). Az ismert rajzfilm-sorozatban történnek úgy a dolgok, mint ahogyan járnak tragikusan pórul a kiszemelt áldozatok a Végzetes állomásban. Beülsz egy fogorvosi székbe (para ez, már önmagában is!), közben a váróban elpattan az akvárium csöve, a víz a konnektorba folyik, rövidzárlat, de te benn a székben éppen altatás alatt vagy, az altatógép pedig árammal működik! Tragikus, egyben ellenállhatatlanul komikus is. Morbid humora van a filmnek, mint a viccben:
– Pistike, vigyázz, szakadék! – Á!
– Pistike, vigyázz, szakadék! – Áááááááááá!

Az ehhez hasonló, paradox módon (talán csak számomra?), ízléses morbid humoron, valamint a horrorhoz méltóan csavaros cselekményszövésen kívül szólni kell még a színvonalasan kivitelezett akciójelenetekről, és a pontos vágásról is. Megkockáztatom, Ang Lee-t talán kivéve, sehol máshol nem látni ennyire bravúrosan fényképezett, eredetien látványos tömegkatasztrófákat és karambolokat, mint itt. És hát itt megvan az, amit sokszor elfelejtenek alkalmi és profi horrorfilm-rendezők egyaránt: a legnagyobb rettegést mindig a teljesen hétköznapi szituációk, a mindennap használt eszközök okozzák. Egy kissé idegesnek látszó fogorvos megremegő keze, vagy egy ártalmatlan turmixgép tisztítása, horror, nem? Vagy éppen a Végső állomás kettő.

Régebben általános volt, manapság már csak elvétve találkozhatunk rövid játékfilmekkel, kis filmekkel a mozikban, az úgynevezett “nagy” filmek előtt vetítették ezeket a rövid, tömör, szellemes, vagy ilyennek szánt alkotásokat, mintegy bemelegítésképpen az eljövendő “nagy” élvezetre. Olykor bizony annyira jól sikerült a bemelegítés, hogy a fő attrakcióra nem is emlékezett senki. Aztán eljött az ínséges fogyasztói társadalom kora, és a kisfilmeket kiszorították a még náluk is sokkal kisebb, minél nagyobb arányú vásárlásra csábító filmek, a reklámok. Manapság rövidfilmek, kisfilmek vagy kisjátékfilmek már csak ritkán bukkannak fel, ha igen, akkor is csak valamiféle bújtatott promóciós, vagy más marketing célzattal. Emlékezzünk csak a nagysikerű Kistehén rajzfilmre, ami jó volt, vicces volt, de mégiscsak egy nagy bizniszre hívta fel a figyelmet: jöjjön ki ismét mindenki a Diákszigetre! (Jó lesz az neked is, mert elkölthetsz nálam ismét egy jó csomó pénzt.)

Nem tudom felfogni másként Az Osiris utolsó útja című digitális művet sem, mint a nemsokára beköszöntő Mátrix 2. mindent elsöprő reklámkampányának egyik első darabját. Az utána következő “nagy” filmhez ugyanis az égadta világon semmi köze, ellenben jól fel van hívva a figyelmünk arra a tényre, miszerint a dolog mögött Larry és Andy Wachowski, a Mátrix-t kreáló testvérpár áll.

A sztori, mint a jobb reklámfilmekben szokásos, egy mondatban elmesélhető, így ezt talán nem ragozom, a lényeg egyébként is az eddig még sohasem látott minőségű, valóban elképesztően részletgazdag és élethű komputeranimáción van. Én ugyan az animációnak ezt a tendenciáját – a már szinte a valóságosnál is valóságosabb ember- és egyéb élőlény-ábrázolás igényét – elvetem, azt elismerem, hogy ez már azért majdnem tökéletes. Sőt, még azt is elfogadom, az olyan, elsődlegesen a látványra épülő műfajokban, mint az akció, vagy a sci-fi valamikor, nem is olyan soká, egyeduralkodó lehet a komputeranimáció. De ahol már árnyalt, pontos, azt mondom, emberi színészi alakításra, és/vagy festői igényű, finom árnyékokkal, árnyalt fényekkel rajzolt, valóságos képekre van szükség, ott a digitális technika labdába sem rúghat, illetve csak egyfajta hatásos segédeszközként használható. Áll ez Az Osiris…-re is, vibráló, pörgő, nyakfájdító, és mondom, majdnem tökéletes (az ábrázolás minősége), de az egész mégiscsak olyan, mint szeretkezés egy 130/60/90-es méretű guminővel és/vagy a híres málnaízű szuperbütykös vibrátorral. Jó, jó, de azért mégse az igazi. És ráadásul tudom, hogy sose lesz az, mert ha igen, akkor nekünk lesz annyi. Nekünk, az emberiségnek.

Ismerhetjük a régi viccet, miszerint az a legtitkosabb titkos ügynök, aki még magáról sem tudja, hogy titkos ügynök. A kémek rejtélyes világa azóta foglalkoztatja a laikus tömeget, amióta az első hódítani igyekvő hadvezér álruhába öltözött katonát küldött az ellen táborába, ugyan nézzen már körül odabenn, hol lehet a bennlakók gyenge pontja. Ennek lehet már több ezer éve is, azóta James Bondig sok hősről és antihősről derült ki milyen titokzatos tevékenységet folytattak ilyen-olyan okból, de bizonyosan nem tévedek nagyot, ha azt mondom, több nagyságrenddel nagyobb azon kémek, titkos ügynökök, és más setétben bujkáló alakok száma, akik sohasem buktak le. Róluk rossz esetben mítoszok és legendák születtek, jó esetben róluk senki nem tudott semmit. Dolgukat ugyanis akkor végzik jól, ha a legteljesebb titkokban maradnak. Mégis, szinte bizonyos, ha nem lettek volna kémek, a történelem egészen másképpen alakult volna, mint ahogy.

Amennyit sejteni lehet, az biztos, hogy a legritkább esetben száguldoznak méregdrága sportkocsikon, élnek olyan fényűző életet, amilyet néhány szaúdi trónörökösön kívül halandó ember nemigen engedhet meg magának, és töltenek együtt fülledt éjszakákat a Föld legszebb fotómodelljeivel, mint azt a legismertebb kém, a 007-es teszi. Persze, ő is csak azért teheti ezt, mert kitalált személy. A valódi kémek inkább teljességgel hétköznapi figurák. Az átlagtól talán nagyobb intelligenciájuk különbözteti meg őket, vagy talán még az sem. Rendesen dolgoznak munkahelyeiken, leeszik a nyakkendőiket, majd a munkatársakkal megivott kötelező korsó sör után rohannak haza a családhoz. Hétvégén focimeccs. Talán többször folytatnak fojtott hangú telefonbeszélgetéseket, talán többször égetik el papírcetlijeiket, talán többször tűnnek el néhány napra, mint az átlag. És talán többször nem térnek vissza a zokogó család karjaiba, mint az átlag.

James Clayton (Colin Farrell) is ilyen átlagos figura. Összerak egy használható számítógépprogramot, és várja a legjobb állásajánlatot. Egy furcsa, olajos tekintetű alak (Al Pacino) azonban tesz egy érdekes ajánlatot: lépjen James is titokzatos körülmények között eltűnt apja helyére. A munkahely: a CIA. A srác nem tud nemet mondani, így megkezdődik beavatása.

Mozifilmekből nemigen kaphattunk még ilyen hitelesnek tűnő képet a világ legnagyobb és talán leghírhedtebb titkosszolgálatának, a CIA-nek belső életéről, hogyan választják ki és képzik ki ügynökeiket, egyáltalán, hogyan is működik a Cég. A Beavatás ezt kísérli meg, egy hagyományos, izgalmas thriller formájában. A rendező, a sokat próbált Roger Donaldson tisztes munkát tett le az asztalra, filmje izgalmas, fordulatos krimi, a feszültséget és az energiáit nem pazarolja feleslegesen akciójelenetekre, figyelmét inkább a szereplőkben a kiképzés alatt lezajló, majdnem paranoiába forduló lelki jelenségek tanulmányozására fordítja. Ehhez a legjobb médiumot használja Al Pacino személyében és szemében. E nagyszerű színész ezernyi tekintetéről nagydoktorit lehetne írni, ehelyett legyen elég annyi, hogy már Al Pacino egyetlen nézéséért is megéri megnézni ezt, vagy akármelyik általa fő- vagy mellékszerepelt filmet. Nincs még egy ilyen tekintetű gyűrött arc a világ filmvásznain, mondom én. Talán az Edward Norton lesz, de arcra neki kell még tíz év, minimum. Al Pacino megnyerő és bizalomgerjesztő, irdatlan tapasztalatot sugárzó CIA-kiképző tisztje a szemünk előtt változik nagyon-nagyon veszélyes, mindenre képes és mindenre elszánt terroristává, úgy, hogy közben talán egyszer emeli fel a hangját, a legvégén. Szinte mindent a szemeivel játszik el, el is süti többször a filmben, kezeit széttárva: Én megmondtam, nagyon jó a szemem! Még humora is van, mint a legnagyobbaknak. És mint a legnagyobbak, el is viszi ezt a tisztes, erős közepes filmet is a hátán, minden baj nélkül.

A tudományos-fantasztikus filmek legnagyobb hibájának általában a fantasztikum túltengését szokták felróni bizonyos (tudományos) körök. Szerintük lehetetlen, elképzelhetetlen, teljes képtelenség, nem megvalósítható, egyenesen badarság ide-oda ugrálni a térben, sőt időben, utazgatni távoli galaxisokba fénysebesség többszörösével száguldó űrhajókon, vagy éppen körülnézni a Föld kellős középpontjában. A közönség álmodozásra hajlamosabb fele viszont legyint a tudósok aggályoskodásaira, mit nekünk gravitáció, különben is az Erő velünk van, nem pedig veletek! A tudomány csigamértékű vánszorgásával nem összemérhető a képzelet szárnyalása, ám ha repülésünk a tudomány ténymezejéről rugaszkodik el, talán még szórakoztatóbb is lehet holmi tündérmesénél.

A fentiekből következne, hogy A mag tudományos-fantasztikus film. Majdnem így van, ugyanis az első harmada (nagyjából) tudományos, a második kétharmada pedig fantasztikus. Nagyjából olyan, mintha valaki az egyetemeket kihagyva, ám többhónapnyi intenzív National Geographic Channel-nézéssel rajtolna a Nobel-díj jelölésért. A röhej az, hogy a valóság ijesztően közel jár ehhez, ugyanis a film producerei éppen (egyébként erős vulkanikus tevékenységéről is ismert) Hawaii szigetén süttették hasukat, nyilván erős Tequila Sunrise overdózisban, amikor egy spontán lávaömlést látva tudatosult bennük, hogy innen, vagyis onnan csak egy lépés a Föld magva. Rögtön beúszott a képbe az Utazás a Föld középpontjába című hatvanas évekbeli B-movie emléke és már kész is a világmegváltó film terve, ami szerencsésen meg is valósult, itt van, láthatjuk. A dolog tudományos része annyi, hogy úgy tűnik, többek között egy Herndon nevű geológus (Discovery Magazin, 2002) szerint is, hogy a Föld magva tulajdonképpen egy atomreaktor, ám ez a reaktor leállhat. A gond csak az, hogy nem tudjuk mikor, egymillió év múlva, vagy a jövő héten. Ez a reaktor egy hatalmas elektromágneses teret is gerjeszt a Föld körül, ez megvéd sokféle világűrből érkező csúnyaság ellen, ám a leállással ez is megszűnik: az eredmény katasztrofális a teljes élővilágra nézve. Az öngyilkos bálnák esete hasonlítható ehhez, például. Mindössze ennyi a tudományos a filmben, a többi már a fantázia szüleménye, legalábbis remélhetőleg.

Valami gonosz tábornokok aztán egy szupertitkos földrengésfegyverrel előidézik ezt a Földmag-atomreaktor leállást, amit aztán egy maroknyi hős, de nagyon laza tudósnak kell helyrehozni. Ők aztán meg is teszik ezt becsülettel, megmentik a világot éppúgy, mint az Armageddonban vagy a Godzillában, meg a hasonlókban teszik, az elvárható igényeknek megfelelően, padlóremegtető Dolby Surround 5.1-es hanghatásokkal és szemkápráztató digitális fényjátékokkal, csak ez alkalommal egy szuperszonikus atommeghajtású lézerfejű hernyóval a Föld alá bújnak, és nem az ég felé röpködnek. A lényeg ugyanaz, mint az előbb említett példákban, hogy má’ megint az amerikaiak mentik meg a Földet. A pozitívum most az, hogy az állam titkos manipulációit most a civilek hozzák rendbe, nem a hős amerikai hadsereg, mert abból mostanában kicsit tú mács. Mintegy tanulságként is, a film felhívja a figyelmet azokra a tevékenységekre, amelyek károsíthatják a Föld elektromágneses védőmezejét, valamint figyelmeztet a titkos fegyverkísérletek veszélyeire is. Nekem ugyan ezek finoman szólva pusztába kiáltott szavaknak tűnnek, de akinek bejött az Independence Day, az Armageddon és a Godzilla, és nem zavarják a néha idegesítően bárgyú dialógok, az nem fog csalódni A magban sem. Szép hangos, látványos, kicsit tudományos, kicsit fantasztikus, ám olyan “semmi különös” mozi, ráadásul még mindig Verne Gyula nyomában.

Szerettem ezt a Betty Blue című filmet, már annak idején, amikor bemutatták. Szerettem ezt a filmet, mint ahogy gondolom sokan mások, akik látták annak idején ezt a mindent felperzselő és szinte törvényszerűen tragikus véget érő szerelmi történetet. Elszállt felette az idő, elbírja a történet a rendező Jean-Jacques Beineix által szorgalmazott több mint órányi megnyújtását, képes leszek újra úgy azonosulni Zorggal, a kezdő íróval (Jean-Hugues Anglade), mint régen? Felforgat újra engem is ez az elképesztő nőszemély, Betty (Béatrice Dalle), mint a szerencsétlen Zorgot?

Nos, nem. Bármennyire szeretném is, de nem. De sietve szögezném le azt is, hogy aki most szándékozik megtekinteni a Betty Blue-t, azt fanyalgásom ne riassza el, mert azért komoly, ütős mozi ez. Én nekik ajánlom ezt a filmet, feltétlenül. Aki viszont már látta, az azért jól gondolja meg. A plusz órával ugyanis nem lett több a film. Hosszabb mindenképpen, de ennek ellenére igazán jelentős többletet nem sikerült hozzátenni ehhez a történethez. Ráadásul annak idején az ereje is a sűrűségében nyilvánult meg leginkább. A kezdeti erotikus fülledtség fokozatok nélkül, folyamatosan vált egyre elviselhetetlenebbé, a végső őrület így vált érthetővé és főleg, megélhetővé. Ez az új változat bőbeszédűbb, több meztelenkedést, szeretkezési jelenetet láthatunk, a mellékszálak, mint a Zorg könyvének kiadattatása, Betty barátnőjének és a pizzás Eddynek a kapcsolata, a kisváros fura rendőrei, valamint a szomszéd boltos és fehérmájú neje civódásai ugyan jobban ki vannak bontva, de ezek nem mondanak többet el Bettyről és Zorgról, mint amit eddig is tudhattunk róluk. A más újonnan beszerkesztett jelenetek, mint például a kokain-szerzés, vagy a bankrablás pedig teljesen feleslegesek. Egész egyszerűen úgy gondolom, ez a történet éppen kamarajellegéből adódóan, nem bír el három órát, megnyújtását téves rendezői koncepciónak ítélem. Beineix a film éléből és erejéből vett el ezzel, és megkockáztatom, egy legendát is sikerült lerombolnia, bár épp ő teremtette, megtehette ezt, de kérdem én, minek? Arra már nem is merek gondolni, hogy még egy bőrt akar lehúzni Betty Blue-ról, mert az már túlságosan is gusztustalan lenne. Ez a film így azokra vár, akik még nem találkoztak vele, és/vagy azokra, akik nálam engedékenyebbek.

Mert megnézni azért érdemes, csak én sajnálkozom. De úgy gondolom, ha már egyszer valaki kiengedett a kezéből valamit, akkor az akkor van kész, utólag már hiba bármit is hozzátenni, vagy éppen elvenni. Olyan ez, mint amikor a kőműves felépít egy házat, átadja, majd még éveken keresztül jár vissza toldozni-foldozni, hogy a kéményt még elfelejtettem, még egy ablakot be kell tenni és így tovább. Beineix ezt a filmet már 1986-ban egyszer bemutatta, akkor nagy siker volt, azóta viszont, néhány felszínes és hivalkodó próbálkozástól (pl. a Végzetes hipnózis) eltekintve, adós a folytatással. Így azonban ez részéről csak pótcselekvés, ráadásul nem is szimpatikus… Kár érte.

Mike Leigh angol filmrendezőt körülbelül tíz éve tartják – teljes joggal – Anglia filmes lelkiismeretének. Az 1992-ben zajos sikert arató debütálása óta (Mezítelenül) szinte kizárólag a jelenkori angol munkásosztály mindennapjaiból meríti filmjei témáját, állandó “hősei” az áruházi pénztárosok, autószerelők, vagy éppen a munkanélküliek, “meséi” ezek apró-cseprő ügyei, kis tragédiái, és még kisebb örömei. Filmeken átívelő általános mondanivalója, hogy bármennyire kilátástalan hőseinek élete, bármennyire kegyetlen a sorsuk, ennek ellenére van út felfelé, ennek elérésére, ha nem történik semmilyen nem várt esemény, akkor nekik kell cselekedniük, mert ha nem teszik meg a kellő lépéseket, menthetetlenül elvesznek. De ha ezekkel az emberekkel történik valami tragédia, melynek hatására kibillennek katatón állapotukból, akkor is erőt kell venniük magukon, de tovább már nekik kell kapaszkodni, különben visszazuhannak. Ez a kissé túlzottan oktató jellegű, didaktikus tanulság a rendező szociális problematikához való, egyébként a legnagyobb tiszteletre méltó hozzáállását kissé beárnyékolja, művét dícséret helyett könnyen a sekélyes, melodramatikus jelzővel illethetjük. Akrobatikus kötéltánc, mások idegein.

2002-ben készült a fent vázolt témakörben a Minden vagy semmi című a legújabb Mike Leigh-dolgozat. A kövérkés, hallgatag, szelíd taxisofőr egykedvűen rója köreit a londoni éjszakában, illetve kis családjában: felesége, az áruházi pénztáros állandóan perlekedik vele, munkanélküli és rettentően kövér fia már a vacsora kedvéért sem kel fel a tévé elől, szintén kövér kórház-takarító lánya tavaly karácsonykor szólalt meg utoljára. Az egyik szomszédban a taxis kolléga permanensen részeg felesége hortyog, férje mellén, aki szintén ittas, mivel éppen összetörték kocsiját, megjavítani viszont nincs pénz. A folyosón bimbózó lányuk hergeli az udvaron ácsorgó elmebeteg fiút, akinek a nyála csorog. A másik szomszédban a vasalásból élő nő lottyadt lányának brutális udvarlója veri a falat, mivel nem akar apa lenni. Így telik-múlik az idő a lakótelepen. Egy nap azonban a taxisofőr dagadt fia egy vita után kórházba kerül, a majdnem tragikus esemény valami változást látszik elindítani ebben az áporodott életben…

Nyomasztó, lepusztult világot mutat be Mike Leigh, ismét. De hogy kinek, az már más kérdés. Világszerte a filmfesztiválok finom, művelt és elegáns közönsége biztosan nagyokat nyel, hogy micsoda sorsok vannak, és ezek milyen szenvtelenül és pontosan vannak ábrázolva. A művészfilmeket játszó mozik vájtszemű közönsége ugyanígy. Ezzel nincs is baj, azzal már sokkal inkább, hogy akiknek igazán szólna ez a (és az ehhez hasonló) film, az be sem jut egy ilyen film vetítésére, ha pedig bejut, akkor öt perc után szitkozódva kirohan, ezt a mocskot nézem egész nap, ebben élek, nem ezt akarom a moziban látni, mondhatja kellő dühvel. Pedig hát éppen nekik mutat, nem is homályos tükröt ez a film. Kudarc, úgy gondolom, csak még egy részvétteljes értelmiségi mozi a szegény prolik nyomorult, kilátástalan életéről. Aztán lehet sajnálkozni, hogy már pedig mi megmutattuk, merre a kiút, hogyan kell ezt csinálni jobban… De hasztalan.

Amúgy pedig mégis azt kell mondanom, elképesztően pontos ez a film. Hihetetlen precíz és hiteles a profi és amatőr szereplők játéka egyaránt. A döbbenetes alakítások külön-külön fesztiválok díjesőjére méltóak, és valószínűleg a film is kap néhányat, szerte a világon. És megérdemelten, hiszen eltekintve a kissé szétfolyó végkifejlettől, egy szépen kivitelezett iskolapéldát láthatunk a dokumentarista játékfilm-szekció kínálatából. De az art-mozik széksoraiban ne keressük saját sorsuk iránt aggódó és/vagy önsorsrontó tagjait az ábrázolt munkásosztálynak, se a gazdag Londonban, se itt, Budapesten, mert úgysem fogjuk őket megtalálni. Nélkülük viszont jobbára pusztába kiáltott szavak ezek…

Vannak még nagy találkozások. Steven Soderbergh és George Clooney összeütközése is most már mindenképpen ilyennek tűnik. (Persze, ha tudjuk, hogy George az isteni Julia Roberts legjobb barátja, és Julia éppen Steven egyik filmjével aratta élete nagy sikerét – az Erin Brokovich-csal, ugye, már minden természetesnek tűnhet.) Szóval, Steve és George, valahol Beverly Hillsben, egy partin, nagy halom jégre locsolt whisky-itallal kezükben, összedugták fejüket, és néhány óra múltán megállapíthatták, mennyire jól megértik egymást. Természetesen, kizárólag filmszakmai kérdésekben. E nagy egyetértés szülte együttműködés már olyan filmeket szült, mint például a Ocean’s Eleven, vagy az új Solaris. Jelen esetben producer-párosként vállaltak fel egy (számomra) ismeretlen rendező-testvérpár, Anthony és Joe Russo által készített, sajátosan fűszerezett krimi-komédiát. E fűszeres képzavar szándékolt, mivel engem e film egy egyéni módon összeállított extra pizzára emlékeztet, amelyet mondjuk 11 Óceánnak neveznek Russo fivérek pizzériájában. A Széftörők ugyanis felfogható az Ocean’s Eleven – Tripla vagy semmi című, először a Frank Sinatra-féle Rat Pack-hez köthető, majd a Soderbergh-Clooney páros által rimékelt “nagy balhé-mozi” valamiféle variációjának. A sztori ugyanis két mondatban elmesélve, majdnem ugyanaz. Néhány munkanélküli rovottmúltú összeverődik, kéne valamit csinálni. Az egyiknek megvan a tuti tipp, neki állnak hát, és megcsinálják. Ennyi.

A Széftörőkben dettó. A helyszín ugyan nem a csillogó Las Vegas, hanem a kiterjedt ipari tevékenységéről, valamint amerikás magyarok központjaként elhíresült Cleveland egyik külvárosa, amit a helybéliek egyszerűen csak Balekfalvának emlegetnek. Ózd-külső. Itteni lúzerek, a legkülönbözőbb nációkból (magyar most nincs köztük), összeverődnek, a tuti tipp birtokában megcsinálnák a nagy dobást. Természetesen utoljára, mert a bűnözés csúnya dolog, de a pénznek helye van. Kell óvadékra, megélhetésre, első randira szánt virágcsokorra, tehát csupa véresen komoly dologra. Eddig hasonló a filmek íve, ekkor a Széftörők esetében komoly törésnek lehetnek szemtanúi a nézők. Hogy mit, azt viszont nem árulom el.

Azt viszont igen, hogy kiket is lehet látni a nagy balhéra készülő csapat tagjaiként. A tuti tipp birtokosa, a mulatt Cosimo szerepében az egyre több független filmben hatásos karaktert alakító Luis Guzmán, a kisdedóvó, ám lecsúszott fotós William H. Macy (pl. Pleasantville), és mások mellett feltűnik maga George Clooney is, teletetoválva, a Jerzy nevű agg mackós-tanár alakjában, mintegy személyes jelenlétével is meghúzva a nyilvánvaló párhuzamot a Tripla vagy semmi, és ezen alkotás között. Ott megcsinálja, itt csak megmondja, hogy kell. Azonban nem mondja rosszul. A filmet nézve ugyan előjönnek bizonyos emlékek bizonyos Jim Jarmusch nevű rendező filmjeiből, de felötlik Aki Kaurismäki néhány alapvetése is, aki ugyan finn, de az elesett és esendő emberek ábrázolásában maradandót alkotó filmrendező. A széftörők akár valamelyik Kaurismäki-filmben is játszhatnának. Amerikai filmben nem túl gyakran látni emberből való és emberszagú figurákat, kedveseket, morcosokat, elesetteket, és olyanokat, akik elbuktak, de fel akarnak kelni, csak valahogy mindig visszaesnek. Nem gonoszak, nem erőszakosak, csak élik, vagy élni szeretnék életüket. Egy nagy hibája van a filmnek, hogy nem az előbb említett finn úr rendezte, Russo fivérek próbálkozása ugyan szimpatikus, csak sajnos nagyon amerikaiak, nem tudják kikerülni azokat a közhelyes ziccereket, amelyeket Kaurismäki elegánsan átfogalmazott volna, ők azonban kíméletlenül behúzzák azokat. Így egyéni fűszerezésű pizzájuk dicsérhető ugyan (hogy visszatérjek a kezdeti képzavarhoz), csak éppen nem mindegy, hogy mihez képest. A gyorséttermi viszonylatban magasan az átlag feletti készítményük, ám ha vesszük a bátorságot (értsd: pénzt), és elzarándokolunk egy igazi olasz pizzériába, valahová Catania mélyébe, ott azért olyat kapunk, hogy azóta is a tíz ujjunkat nyalogatjuk… Azért ez se rossz.

Kevés olyan filmes található szerte a világon, mint Woody Allen. Az 1935-ös születésű színész-rendező legenda szemlátomást öregszik ugyan, de nem változik. Immár évtizedek óta ugyanaz a vastag, fekete keretes (nálunk SZTK keretnek hívták az ilyet, anno) szemüveg, ugyanazok a keleti parti értelmiségiekre olyannyira jellemző tweedzakók, ugyanazok a bő kordnadrágok. És ugyanaz a jellegzetesen önirónikus, intellektuális zsidó humor, néha vaskosabban, néha finomabban, ugyanazok a pszichózisok, az enyhe paranoia, a hipochondria és más tünetegyüttesek, illetve azok túlkompenzálásából adódó más pszichózisok.

Filmjeinek nagyrészt főszereplője is, és ha másról már végképp nem, akkor arról lehet első látásra megismerni egy Woody Allen-filmet, hogy nála szerepelnek legnagyobb számban ismert világsztárok, akár mellékszerepekben is. Hollywoodi körökben csaknem státusszimbólumnak számít szerepelni Woody valamelyik filmjében. Fene tudja, mi lehet ennek a hírek szerint meglehetősen arrogáns és rigolyás öregembernek a varázsa, de a sztárok Cameron Diaztól Michael Caine-en keresztül Brad Pitt-ig összetörik magukat, hogy nála játszanak. Jelen történetében az aktuális sztár a Forman-féle Hair Bergerjeként megismert Treat Williams. De ő csak mellékszereplő Woody mellett, egy meglehetősen bájgúnár, ám (talán épp ezért) nagymenő hollywoodi producert alakít, aki elszerette Val Waxman valaha sikeres, ám manapság lassan elfeledett filmrendező gyönyörű, fiatal feleségét. Mondanom sem kell talán, az élete delelőjén túljutott, ezért meglehetősen ideges rendezőt alakítja Woody Allen. Exfeleségében (Téa Leoni) azonban nem múltak el nyomtalanul az együtt töltött boldog napok – amikor természetesen rengeteget szeretkeztek, gyertyafényes és rém romantikus vacsorákat költöttek el együtt, egyáltalán minden annyira rendben levőnek látszott – és meggyőzi a producert, adjon még egy esélyt a veszélyesen öregedő rendezőnek. Woody-Val nagy lendülettel és hatalmas ambícióval veti magát a forgatásba, azonban hirtelen, és úgy tűnik, véglegesen, megvakul. Azonban egy vérbeli profi minden esélyt megragad, főleg, ha az az utolsó, Woody-Val van olyan tehetséges, hogy egy jó forgatókönyvből még vakon is kasszasikert forgat. Így kezdődik, és nem lövök le nagy poént, ha azt mondom, a vége: Hollywood Ending, az eredeti címnek megfelelően. Hollywoodi befejezés, happy end.

Woody Allen úgy készíti rendre a filmjeit, mintha egy enciklopédiát írna. Woody Allen szerint a világ… Egy film, egy címszó, a mindig ugyanolyan egyszerű, ám elegáns fekete-fehér főcím után egy humoros-fanyar, nemritkán gúnyos, gunyoros, önmagát sem kímélő esszé, vagy inkább tanulmány egy jellemző jelenségről (pl., a siker), de általában mégis önmagáról, az általa megtestesített embertípusról, az értelmiségiről, annak útkereséséről, problémáiról, mindennapjairól. Nem astruc-i értelemben, de töltőtollnak használja a kamerát, amellyel írja élete regényét. Sok fejezet már készen van, a vége még messze.

Most az öregedő, hajdan sikeres filmrendező van soron – hát persze, hogy megvakul. Öniróniája egyben maró kritikája az önmagát elefántcsonttoronyba záró művészfilmesnek, aki hiányzó tehetségét nagyzoló semmitmondással, homályos fogalmazással, kaotikus történetmeséléssel próbálja palástolni. Az eredmény előre sejthető: kaotikus, “lilagőzös”, öncélú művészkedés, ám, ugye természetesen, még ennek is megvan a maga közönsége. A hasonszőrűek ennek tapsolnak, a világvégi fesztiválon nagydíj várja. Én meg végképp megszokom és megszeretem Woody Allen saját hangját, és nem hiányolom: hol van a Kern?