asanisimasa

Kimondhatatlan boldogsággal töltött el katonakoromban, amikor a jutalomeltávval honorált véradáson Papp törzsőrmester, a vadállat kiképző szakaszparancsnok, teljes 190 centijével az első köbcenti leadott vérét meglátva végigvágódott az egyenkockás linóleumon, mint az ólajtó. Szinte a teljes szakasz adott hálát a magasban élőnek ezért a fenséges elégtételért, persze hangtalanul, mivel a nagy pumpálásban mi sem virgonckodhattunk felelőtlenül, ugye. Ez az emlék csak annyiban kapcsolódik jelen filmhez, pontosabban a Csak egy kis pánik című előzményhez, hogy azért van valami elementárisan nagyszerű abban, amikor a szörnyűséges és rettegett gonoszról kiderül, hogy igenis gyenge tud lenni, meg sérülékeny és sebezhető. A Robert de Niro által alakított maffiafőnökről, Paul Vittiről ugyanis az derült ki, hogy olykor pánikroham fogja el, ami az ő felelősségteljes pozíciójában életveszélyes. Kétségbeesésében orvoshoz fordul, aki nem más, mint dr. Sobel (Billy Crystal), a zsidó lélekbúvár. Macsó olasz maffiózó és a törékeny, zsidó pszichológus párosa már önmagában vicces páros, ha elképzeljük, na és akik látták, tanúsíthatják, a gyógyulási folyamat is tartogatott jónéhány mókás szituációt. Nemcsak a két sztár felelőtlen komédiázása miatt, de egy igazán kellemesen szórakoztató mozi volt a végeredmény.

Nyilván a közönségsiker is közrejátszott abban, hogy elkészült a folytatás, Még egy kis pánik címmel, a már megszokott alkotógárdával és főszereplőkkel. A mocsok macsó maffiózó, Vitti-de Niro meggyógyult, éppen börtönbüntetését tölti, ám egyszercsak a korábbinál furcsább változás áll be viselkedésében. Vagy katatón állapotban bárgyú képpel mered maga elé, vagy enyhén rekedtes orgánumán énekel-táncol egyveleget a West Side Storyból, a börtönőrök és a rabtársak őszinte elképedésére. Az államügyész dr. Sobelt bízza meg, derítse ki, mi a baja a maffiózónak. Az orvos kihozza Vittit a börtönből, gyógykezelés céljából, ám saját felelősségére. Alig hajtanak át a börtönkapun, a beteg állapotában gyökeres változás áll be…

Ennél többet talán nem árulnék el a történetről, hiszen vígjátékról van szó, ahol minden a poénért van. Ezekből viszont ismét van elég, ám a legfontosabb vonzerő természetesen Robert de Niro. Ezerszer láttuk már, tudjuk, milyen kvalitásai vannak, legendák szólnak szerepépítő fanatizmusáról, de láttuk már elképzelhetetlenül gyengének is, betéve ismerjük pofavágásait, és egyéb jellegzetes manírját. Mégis, akárhányszor feltűnik a vásznon, legyen a kamera előterében, vagy üljön le egy székre a háttérben, magára vonja a figyelmet. Tudja azt, amit csak a legnagyobbak, hiszen ő is közéjük tartozik: az égadta világon semmit sem kell csinálnia, ő úgy is főszereplő. Ez a semmittevés azonban elképzelhetetlenül intenzív jelenlét. Létezése a filmekben: a régi kínaiakkal szólva, wei wu wei, vagyis tedd azt, hogy nem teszel semmit. Most ugyan komédiázik, ám azt is ellenállhatatlanul teszi. Ahogy énekel és táncol, ahogy bambán néz, ahogy kifacsarja arcát, szórakoztatóan teszi, ripacskodása még innen van a kínoson, egyszerűen nevetésre ingerel. E tevékenységében egyenrangú partnere Billy Crystal, bár ő eredetileg is komikus, valamint a pizzaképű Joe Viterelli (Zselé, Vitti spannja), aki már szinte minden olasz maffiózók között játszódó filmhez adta ábrázatát. A javarészt a meglehetősen beijedt pszichológus kárára elejtett beszólásokon túl, mintegy mellékesen, mulathatunk egy jól sikerült paródián is, amelynek tárgya a népszerű tévésorozat, a Maffiózók (The Sopranos). A Még egy kis pánik habkönnyű, komolytalan vígjáték pánikbetegeknek, illetve azok hozzátartozóinak, a valóságshow-kból kiábrándult tömegeknek, jobb szórakozás gyanánt, valamint savanyúpofáknak. Ellenjavallat: kékharisnyáknak és alanyi költőknek.

Luc Bessont, akit manapság már minden kétséget kizáróan és különösebb filmszakmai hitelrontás veszélye nélkül lehet az összeurópai filmipar nagymoguljának nevezni, valamikor még tehetséges ifjú rendező korában komoly flash érte. A nem egészen bűntelen tisztaságáról ismeretes Marseille nevű kikötőváros utcáin fényes nappal, padlógázzal hajtatott végig egy taxi hátsó ülésén ülve, a nyilván vaskos köteg frankkal kibélelt sofőrrel, fittyet hányva a hatályos közlekedési szabályok szinte mindegyikére, ezzel együtt nem kímélve sem a maguk, sem az éppen arra járó gyalogosok testi épségét. Mint kés a vajon hasított keresztül a ménkű nagy városon. A száguldást túlélve aztán elkövetett néhány nagy sikert arató mozifilmet, amelyek következtében az Európai Egyesült Államok filmrendezői között olyasféle -nagy hatalmú és befolyásos, ám nem hivatalos- státuszt érdemelt ki, mint amelyet például egy másik Egyesült Államokban ismert Spielberg, Coppola, vagy Lucas urak is élveznek, szintén nem érdemtelenül. Így Luc Besson páneurópai filmmogul, tengerentúli kollegáihoz hasonlóan, manapság akkor, és olyan filmet forgat-(tat), amikor és amilyet akar. Nincs egyéb és különösebb akadály.

Mostanában úgy gondolja, megéri hajdani taxis paráját kifilmeztetni magából, hiszen ez a most mozikba kerülő darab már a harmadik e tárgyban. Az első kettő komoly közönségsiker mellett fanyalgó kritikákat hozott, már ahogy ez lenni szokott a nagy sikereknél. De hát a vájtszeműbb moziközönség, akik közé (jó esetben) a kritikusok is tartoznak, még emlékeznek a korai, nyolcvanas években készült, szinte egytől egyig kultusszá vált Besson-filmekre, amelyeknek az Ötödik elem csak a betetőződése volt. (Élethalálharc, Metró, Nagy kékség, Nikita, Atlantisz). A Taxi-sorozat ezektől eltérően kisebb intellektuális örömszerzés, ám annál nagyobb anyagi gyarapodás igényével készült, a könnyed, felelőtlen szórakoztatás jegyében. Bankszámlájának egyenlege nyilván igazolja a mestert.

Szóval, ismét adott a (természetesen ismert francia-EU márkájú) személyszállításra kiképzett személygépkocsi, amelyet Daniel (ismét Samy Naceri) különböző James Bond filmekből ellesett szuperkütyükkel akár motoros szánná alakítható, lökhajtásos turbójárgánnyá spécizett fel, újra megjelenik kissé kétballábas zsernyák haverja, Emilien (ismét Frédéric Diefenthal), és a teljes hivatástudattól fűtött, ám annak ellátására teljességgel képtelen marseille-i rendőrkapitányság, élén az idióta Gilbert felügyelővel (ismét Bernard Fracy). Az ellenfél ezúttal egy gyönyörű ázsiai hölgy által irányított flaszterkoris bűnbanda, amely előszeretettel öltözik Mikulás-jelmezbe, lévén az egész városban a nagy karácsony előtti tülekedés…

Mindig is kíváncsi voltam, milyen lehet a tél a mediterránban, most legalább megláthattam: kissé sarkosak a fények, de az emberek laza pulcsiban, zakóban, az összes terasz full üzemmódban, úgyhogy semmi gáz. Lehet úgy 15-20 fok pluszban, Celsius skálán. E barátinak mondható környezetben zajlik Daniel és Emilien újabb száguldozása, amelynek élvezete nem követel senkitől különösebb szellemi erőfeszítést, és mivel úgy saccolom, a megcélzott korosztály a 14-20-ig terjedő, így úgy fogalmazok: egy matek és egy kémia dolgozattal dúsított átlag tannap után kifejezetten üdítő ötletnek tűnik megnézni a Taxi 3.-at. A többieknek pedig: aki látta az 1-2-őt, az úgy is tudja, miről van szó. Aki nem, annak annyit kell tudnia, hogy ez egy könnyed, de értsd úgy, hogy nagyon könnyed francia, és főleg franciás vígjáték. Telezsúfolva sok-sok autós száguldozással, valamint olyan poénokkal, mint például (egyébként más Besson-filmekben is előszeretettel szerepeltetett) vadul spanglizó rendőrök, nem csoda, hogy idióta az egész kapitányság, mindezzel együtt mégis emberiek; a valóságos tér-idő szerkezet -vígjátékokban egyébként elfogadott- teljes felrúgása, sok mosoly, kacagás, kevés vér, nulla halott. Kicsit olyan, mintha a miénk, olyan magyar lenne, kicsit pedig olyan, mint egy nagyszabású reklámfilm: pergő, látványos, szórakoztató, de egyben üres és könnyen felejthető.

A legegyszerűbb az, amikor jön az a gaz gonosz, csinál valami csúnyát, mi okból rettegés üli meg a várost. Persze, a hős még tétlenkedik kicsit, molyol és kéreti magát, de aztán összekapja magát, és egyedül – hiszen a hős azért hős, mert egyedül van -, porrá zúzza a szararcút, egész birodalmával egyetemben. De a hálás nép örömünnepét már nem várja meg, fölkap lovára (Ford Mustangjára, Harley Davidsonjára, vagy űrhajójára…), és méltósággal telve beleszáll a kamera optikájában abnormális méretűvé növő, égővörös naplementébe.

Bonyolultabb esetekben már adódhatnak eltérések e “Megmentem én a világot is akár!” elnevezéssel is illethető tipikus hollywoodi sémától. A hős figuráját, és felelősségét megoszthatjuk, mondjuk kétfelé, rögtön egy cizelláltabb történetbe pottyantunk. Mert, ugye amíg csak egy a hős, addig túl sok kétségünk nem adódik a végkifejletet illetően, tuti biztos a végső győzelme, hiszen ő azért született e világra, mert ennek megmentése a dolga. De ha megfosztjuk e figurát mindenható jellegétől, és tevékenységi körét mondjuk kettő darab figurára testáljuk, már kap a sztori bizonyos drámai feszültséget. Bizonyos kétely fogalmazódhat meg a nézőben a világ megmentésére irányuló vállalkozás sikerét illetően. Az izgalmasabb történetek pedig több állampolgárt késztetnek mozijegyvásárlásra, főleg, ha ezek az izgalmak rendre humoros szituációkban oldódnak fel. Kezdetben e hősies párosok az öreg tapasztalt fehér zsaru és a fiatal, zöldfülű, de szintén fehér zsaru kettősei voltak, pl. mint a San Francisco utcáin című tv-sorozatban. Majd ahogy változott -színesedett- a világ, úgy színesedtek e párosok is, míg a Halálos fegyver négy világsikerű része talán az akció-vígjátékok e típusának csúcsteljesítménye, eddig.

Az akció-vígjáték műfajában alkotta életművének nagy részét Dennis Dugan, nem meglepő hát, hogy új opusza, a Nemzetbiztonság Bt. is ide sorolható. E filmben a rettenthetetlen párost, a színesbőrű, nagypofájú és nagydumájú, mi tagadás, eléggé beképzelt, elcsapott zsarut Martin Lawrence, a jóval higgadtabb, megfontoltabb, szabályokhoz ragaszkodóbb (hagyományos, fehér) szervet pedig Steve Zahn alakítják. Ismerhetjük őket, többek között, mondjuk a Nekem 8, illetve a Mint a kámfor című filmekből. Mesterségük megismert színvonalát továbbra is biztosan tartják, egészen kiváló komikusok ők így ketten, előszörre, akik nem ijednek meg az akciójelenetektől sem, biztos kézzel lőnek, ugranak, stb., véleményem szerint pedig Martin Lawrence már régen átvehette az első számú fekete komikus képzeletbeli címét az egyre ernyedtebb Eddy Murphytól. Eric Roberts pedig sokadik negatív figuráját hozza meggyőző erővel, ez alkalommal Nash, a hidegvérű gyilkos és csempész szerepében. Saját elmondása szerint már kifejezetten élvezi az ilyen szerepeket, mi csak a családjáért aggódhatunk.

A film akciófilmekben kötelező, jól kivitelezett és látványos képi világáért egy tapasztalt operatőr, Oliver Wood a felelős, akinek korábbi munkái, pl. a John Woo-féle Ál/Arc, vagy a Die Hard 2. elég jó referenciák lehettek, e mostani munkája sem lett rosszabb ezeknél. A Bourne rejtély című filmben már láthattuk milyen kiváló és egyéni munkát végzett az üldözéses jelenetekben, felhívom hát a figyelmet a roncstelepen lezajlódó történésekre, mert itt megint valami fantasztikusat lehet látni! A jó operatőr dolga pedig éppen ez: lássanak a drága pénzért mozijegyet vevő nézők valami igazán fantasztikusat, valami szemkápráztatót. A Nemzetbiztonság Bt. című filmben ezzel együtt sincs azonban semmiféle műfajújító törekvés, viszont nem is törekedett erre senki. Ellenben, vagy inkább emellett igazi vérprofi, helyenként látványos, szórakoztató akció-vígjáték ez, néhány igazán vicces benyögéssel.

A 33. Filmszemlén mutatták be Mundruczó Kornél Szép napok című filmjét, akkor különdíjat nyert, majd eltűnt. Manapság kényszerű szokás szerint nem a mozikba került a film, hanem dobozba és útra kelt a világban, fesztiválról fesztiválra, reménykedve abban, hogy sikerül valahonnan díjat elhozni, biztosítandó a film további életét. A (külföldi) díj az (el)ismertség mellett pénzt jelent, a pénzből pedig megfelelő számú kópiát lehet gyártani, esetleg a filmben közreműködőket is ki lehet fizetni, és a többi. Egy fiatal, invenciózus filmes, ha már lehetősége volt filmet csinálni, ma Magyarországon ezt az egyet teheti. (2003-tól ez állítólag már másként lesz; hát, hiszem, ha látom.) Tehát, egy tehetséges filmes, aki korábbi két filmjével (Nincsen nekem vágyam már semmi, illetve az Afta) már komoly fesztiválsikereket aratott, fogja a filmjét, mint hajdan a vidéki kofák a csirkéiket, és elutazik messze földre eladni azokat. Hogy legyen valahogy. Hogy a közönség egyáltalán láthassa azokat. Már ha látni akarja egyáltalán. Persze, lehetne hibáztatni a fiatal filmest is, miért nem csinál habkönnyű tinikomédiát, az biztosan könnyebben menne el, vagy le a közönség torkán, de a fiatal filmes ragaszkodik igazához, hagyja a habkönnyű szórakoztatást másra, őt az érdekli, ami van. A büdös könyörtelen élet, a valóban való világ. Férfiprostituáltak, intézeti gyerekek, leányanyák. Felkavaró, gyomorbavágó sorsok. Kínszenvedés szembesülni velük, szunnyadó lelkiismeretünk karbantartása miatt mégis kötelező.

A 2002-es Locarnói Fesztivál Ezüst Leopárd díja után egy francia producer felfigyelt a Szép napokra, és úgy gondolta, segít a fiatal magyar filmesnek. Mundruczó ezt a segítséget elfogadta, tanácsai alapján a filmet újragondolta és -vágta, így egy teljesen más filmet mutat be a hazai közönségnek. Akik annak idején már látták, egyrészt tudják, mire számíthatnak, másrészt kapnak egy új Mundruczó-opuszt. Ugyanaz, és mégsem. Akik viszont most készülnek erre az embert próbáló feladatra, azok jól készüljenek fel. Egy tizenhét éves lány, Maja, megszüli gyermekét, de megtartani nem akarja, így háromezer euróért eladja Máriának, akinek férje külföldön dolgozik, és semmiről nem tud. A szülés vérben és mocsokban, egy vegytisztítóban zajlik le, és Péter, Mária javítóból szabadult öccse kilesi az aktust. Ákos, Péter régi barátja, Maja volt szerelme az apa. Péter szerelmes lesz Majába, ez nem tetszik Jánosnak, akinél a fiú dolgozik, és most Maja barátja. Bonyolult? Mint az élet.

Az első változat kihagyásos, mozaikszerű -és kissé nehezen érthető- elbeszélőformája a francia producer közreműködésére egyszerűbbé, szinte lineárissá vált, de míg a korábbi változat kissé széteső szerkezetének lirizáló effektusa tompítja a történet brutalitását, addig ez a mostani, lépésről lépésre, kegyetlenül és kíméletlenül előre haladó narratív szerkezet sokkal sűrűbb, sokkal kegyetlenebb hatást kelt. Talán Mundruczó céljainak is ez az új változat felel meg inkább, hiszen ő szembesíteni akar, egyenesen bele akar vezetni a bájos tények erdejébe, nem pedig ide-oda szökellve, bulváros könnyedséggel mesélni arról, hogy micsoda szörnyű és csúnya dolgok történnek emberekkel. Tessék, ez az élet. Ennyi és kész. Nincs mese, a szó szoros értelmében.

Nagy András atmoszférikus és érzékeny képei nem hivalkodóak, szolgálnak, minden egyes rezdüléssel, beállítással a film mondandóját támogatják, jó értelemben véve, csak dokumentálnak. Az amatőr szereplők egytől egyig hitelesek, koncentráltak, úgy vannak jelen, mintha ott sem lenne a kamera. Élnek. Nem játszanak. A még egyetemista Mundruczó színészvezetése iskolapéldája annak, hogyan lehet, és hogyan kell szinte még moziba sem járó amatőrszereplőkkel filmet csinálni. Egy nagyon tiszta, nagyon kemény, és nagy figyelemre számot tartó filmet…

Ha Alexandre Dumas, vagy pestiesen emlegetve a Dumás Sanya -csak úgy, mint a Verne Gyula – manapság élne, és semmi mást nem csinálna, mint megírna egy történetet négy jóbarátról, akik életüket és vérüket úgy áldozzák egymásért, mint a hazáért, s emellett még teljesen jó fejek is, bizonyosan csak a filmjogokból dollármilliárdos lehetne. Athos, Porthos, Aramis és az ifjú D’Artagnan meséje ugyanis minden kétséget kizáróan komoly nyerési eséllyel pályázhat a világon legtöbbször megfilmesített romantikus történet címére. Mivel azonban Dumás úr jóval több, mint száz éve elhunyt vala, könyvei megfilmesítése így nem okoz (jogi) problémát a garasokat szívesen fogukhoz verdeső filmproducerek számára. Mindezek mellett igen jó, ráadásul a mai napig is rendkívül népszerű történetek ezek, a vagány négyesfogat kalandjai egyaránt dobogtatnak meg kislány és kisfiú szíveket; a lányokét persze teszik ezt a nagyívű romantikus lobogással, a fiúkét pedig inkább a gyakori kardcsattogtatással, a két nem nemi sajátosságaiból természetesen adódóan.

Mindazonáltal igen nehéz a dolga annak a filmrendezőnek, aki e történet sokadszori elmesélésébe kezd, hiszen mi újat tehet még hozzá ehhez a világszerte közismert sztorihoz. Mert egyéni felfogás, új és sajátos ízek híján egy sematikus, ötlettelen tizenkettő, egy tucat Négy muskétás-mozi olyan gyorsan tűnik el a megtekintésre érdemtelen filmek feneketlen süllyesztőjében, hogy szinte be sem mutatták. Ezért meg elkészíteni is felesleges. Peter Hyams (sz. 1943) azonban úgy gondolta, ő azért mégiscsak bepróbálkozna ezzel az üggyel. Hollywood egyik, szinte csak a szakma számára ismert névtelen kismestere ő, aki azért eddigi, eléggé hosszú filmográfiáját szemlélve elkövetett néhány érdekességet, elsősorban a kalandfilm műfajában. De hát ott lennénk most is, valahol. Forgatott Harrison Fordtól kezdve Sean Conneryn keresztül Van Damme-ig sok mindenkivel, ő készítette például Stanley Kubrick korszakos 2001. Űrodisszeájának második részét, a 2010.-et, a Földi űrutazás című átveréses sci-fit, politikai krimit, múzeumban játszódó kamara-horrort, akció-komédiát és háborús drámát. És még jelentős jazzdobos (!) is bírt lenni ez a szobrászatot tanult és a kamerát is biztosan kezelő úriember. E tények ismeretében már mi sem természetesebb, hogy most ebbe a muskétás dologba kezdett, gondolom, – ilyet még nem csináltam! – felkiáltással. Olvasatában az ifjú D’Artagnan-t személyes bosszú hajtja a gaz Richelieu bíboros és Febre nevű samesze ellen, az ismert három munkatársa azonban kiábrándultan fetreng a kocsmában, hősünknek azonban csak sikerül őket -egy bájos fogadósnéval egyetemben- feltüzelni, így szapora csengésében a fényes kardoknak nincs is már messze az új/régi happy end. A részleteket úgyis tudja mindenki.

A kivételes szereplőgárda hibátlanul teszi a dolgát: a nagy francia színészkirálynő, Catherine Deneuve, francia királynőként, az ír Stephen Rea Richelieu-ként, a (kb. brooklyni) Tim Roth a gaz Febre szerepében csiklandozóan izgalmasak, Justin Chambers, mint D’Artagnan és szerelmeként Mena Suvari fiatalok, és tehetségesek.

Két dolog van azonban, ami ezeken túl is, igazán érdekessé teszi a filmet. Az egyik a rendező operatőri munkája: e két tevékenység összekapcsolása manapság igen ritka. Peter Hyams rendező képei festőiek, kompozíciói a híres németalföldi mestereket idézi, mondjuk Vermeert. De ha éppen Caravaggio jut eszünkbe, az se baj, igaz ő olasz volt, ez azonban a film szempontjából mindegy, mert az átlagon felüli színvonalon van fotografálva, a kellemesen avítt díszletek hiteles hátteret adnak a kötelező csörtékhez, az álnok cselszövésekhez és a romantikus ölelésekhez egyaránt. A másik érdekesség az Xin Xin Xiong alkalmazása. Ez a szemlátomást kínai úr volt a felelős a kardozós jelenetekért. Ő pedig hozta azt, amiért nyilván őt választották: a hongkongi shaolin kung-fu filmek fölpörgetett ritmusú, gravitációnak fittyet hányó harc-koreográfiáit. Ez, ötvözve az ízig-vérig európai romantikus történettel meglehetősen egyedi kreáció lett. Rántott csirke, Gong-Bao módra: furcsa, de mindenképpen ehető. Ízlés dolga, tehát nekem ez ízlik.

Ahogy azt Móricka elképzeli… Persze, azért mindenképpen van a dologban rendszer, hiszen nem most kezdődött ez az egész. Maga, a táncház-mozgalom, ami a Vagabond című új, magyar film cselekményének hátteréül szolgál, már biztosan több, mint harminc éves múltra tekinthet vissza. Sebő Ferenc, Halmos Béla és a magyar paraszti népi kultúrát önszántukból, és nem felső, vagy külső utasításra tanulmányozó barátaik körülbelül ekkor jöhettek össze különböző fővárosi művelődési házak eldugott, szűkös termeiben először, hogy “csak tiszta forrásból” öblítsék le torkukon az akkori “aczélos” kultúrpolitika gépzsíros mocskát. Elnézést ezért a kissé nyakatekert képért, de mégis hasonlóról volt szó. Abban az időben föntről nemigen nézték jó szemmel, ha valaki, pl. népdalokkal foglalkozott, könnyen rásütötték a bélyeget, miszerint: nacionalista. Inter- előtag nélkül. Pedig csak zenéről, táncról, gyönyörűséges, ismeretlen, és mégis ismerős dalokról volt szó azokban a termekben.

Egy fiatal filmes is ott sündörgött azokban az első táncházakban. Szomjas György fejében ekkortájt fogalmazódott meg egy sajátos öszvér filmtípus, az eastern gondolata. Valahogyan lehetne ötvözni azokat a mocskos, hosszú beállításokból álló, a valódi westernek idealizált világánál jóval reálisabbnak tűnő “spagetti-westerneket” a mi jó kis csűrdöngölős, paraszti népzenénkkel, a betyárromantikával, és kész is az eastern. Talpuk alatt fütyül a szél, Rosszemberek. Ezzel a két filmmel aztán meg is szakadt a sor, jöttek a nyolcvanas évek, és velük a kultikus “nyócker-sorozat” a Falfúró, és társai mikrorealista, szociografikus karikatúrák. Ez alatt a táncház-mozgalomról kevés hír hallatszott. A rendszerváltozással bekövetkező szabad légáramlatok élesztették fel újra, azóta elég jól prosperáló szórakozási forma a táncház. Egyfajta alternatív szórakozás lett, békés egymásmellettiségben a heavy metál koncertekkel, az acid-techno partykkal.

Az viszont csak Szomjas romantikus képzeletében van úgy, hogy a mai Budapest minden utcasarkán táncházak ablakaiban égnek a fények, hogy az autók szélvédőit erőszakkal tisztogató utcagyerekek márkás vörösbort kortyolgatnak a Blahán kannás-tablettás-kúra, vagy csavarlazító-szippantás helyett. S mikor elegük van azokból a csúnya betörésekből, amiket unalmukban követnek el, akkor bependerülnek a táncházba, és lepörgetnek egy laza mezőségi legényest. Ez aztán annyira megtetszik nekik, hogy hagynak mocskos rongyot és lopott autót, rendes, táncházi polgárrá nemesednek. Ám a törvény éber, a felelősségre vonás elkerülhetetlen. A vagabond azonban a börtönben is tovább terjeszti a kultúrát, így bizonyosan hasznos állampolgárok kerülnek majd ki a letöltendő letöltésével. Szóval, ahogy azt Móricka elképzeli…

Ettől eltekintve egyébként nincs is baj. A Szomjas-filmek rajongói valószínűleg nem fognak csalódni, megvan itt minden kötelező formai elem, az összes furcsa billenésű Grunwalsky-s kameraállás, a Kopaszkutya óta megjelenő, aláhúzó-hangsúlyozó inzertek, a hagyományos, sajátos szomjasi ritmusú cselekményvezetés. Ezúttal szinte kivétel nélkül amatőrszereplők játszanak, mindannyian ismerős arcok a budapesti táncházak világában. Feladatukat megoldják, bár a Fonóban otthonosabban mozognak, mint a kamera előtt. A táncházak látogatóinak egyenesen kötelező a film megtekintése, hiszen viszontláthatják magukat és barátaikat, élvezhetik a sodró lendületű táncokat, a sok-sok kiváló zenét, a Tatrostól a szászcsávási bandán át a Muzsikásig. Ebben a kulturális “koordinátarendszerben” jól működik ez a film, de ezen kívül sajnos hitelét veszítheti, hiába Szomjas többhelyütt alkalmazott, dicséretesen önirónikus utalásai, hiába a nyilvánvalóan nevelő szándék, a címzettekhez nem fog az üzenet eljutni. Sajnos, ki fogják röhögni, ha egyáltalán megnézik. Mert a világ másmilyen a táncházakon kívül, elég csak körülnézni.

A világ filmművészetében örök slágerek az iskola-filmek. Elsősorban persze az angolszász területeken, ahol nagyon elterjedtek az úgynevezett bentlakásos iskolák. Ezek az általában szigorúan egynemű iskolák a szinte szó szerint betartott és betartatott keresztény erkölcseikkel mély nyomokat hagynak az oda protekcióval, és/vagy a tetemes tandíj befizetésével bekerülő gyermekek serdülő lelkivilágában. Ezek a filmek jórészt fiúiskolákról szólnak, nyilván azért, mert a filmrendezők zöme ehhez a nemhez tartozik. Pedig emlékezzünk az Abigélre, milyen jó is volt az! Amiért kedvelt téma ez a filmkészítők között az az, hogy a szigorú szabályrendszerekkel működő, erősen hierarchizált, homogén minitársadalomként működő iskolákban jól modellezhetők az olyan általános viselkedésformák, mint az agresszió, a behódolás, az alá-, fölé- és mellérendelő viszonyok működése és kialakulása.

Minden bizonnyal komoly lelki megrázkódtatásokkal járhat egy ilyen ódon intézetbe való beiskolázás, amelyen a vicces egyennyakkendők és egyenöltönyök csak tovább sújthatják a nebulót. Ezek a megrázkódtatások drámaiak, tehát filmtémának is megteszik, az első megvívott harcok pedig mindenkinek emlékezetesek, a nézőkben is könnyen kapcsolódhatnak saját emlékeihez. Igen jó darabok, sőt remekművek is készültek e témából, néhány csak ízelítőül: a remekmű kategóriából alapmű a Ha…, Lindsay Anderson gyilkos szatírája, bár sokak számára inkább emlékezetes a Holt költők társasága. Amíg a Ha… éppen e hagyományos és zárt iskolarendszer hiányosságaira hívta fel döbbenetes erővel a figyelmet, addig a Holt költők társasága, és mondhatjuk, az ehhez hasonló filmek sora, inkább valamiféle nosztalgikus emlékezés, általában egy nagy tanáregyéniségre, és másodsorban az iskolaévekre, de mindig ex catedra fejünkbe döngölt tanulsággal.

Nem véletlenül szinte kizárólag nagy színészek jutalomjátéka ez, gondolhatunk Robin Wiliamsra vagy Anthony Hopkinsra. Ez alkalommal Kevin Kline kapott alkalmat ilyen jutalomjátékra, Michael Hoffman Császárok klubja című filmjében. A Koltai Lajos által gyönyörűen fotografált filmben Kline egy római császárság korával foglalkozó tanárt alakít, aki már több mint harminc éve, a köz teljes megelégedésére okítja a gazdag családok csemetéit, közmegelégedésre és eddig konfliktus nélkül. De belép az osztályába a helyi szenátor elkényeztetett fiacskája, aki vérében hordozza a pökhendi kivagyiságot. Egy tanulmányi versenyen aztán e diák kapcsán a tanár szembesül azzal, hogy a való élet már régen nem az ókori eszményeken nyugszik, s ez végső elhatározásra készteti.

Ismert tanár-diák konfliktus, a “ki tör be kit” problematika új feldolgozását láthatjuk ez alkalommal, dicséretesen életközeli nézőpontból, ám a végkifejletben mégis felemelő tanulsággal. A cinikus, aljas eszközök használatától sem visszariadó, politikus gengszter-apa fia által képviselt rothadt erkölcsiség, pontosabban az erkölcs teljes hiánya ütközik a tanár tiszta erkölcsével, illetve az ókori nemes eszmék iránti romantikus rajongásával. A konfliktus megoldása a film legnagyobb erénye, erről annyit árulnék csak el, hogy távolról sem szokványos megoldást láthatunk, s ez okból kifolyólag mindenki tartogasson magánál papír zsebkendőt. Kevin Kline többé-kevésbé élt az adódó lehetőséggel, talán idősnek nem tudott “megöregedni” eléggé, a morális válságot átélő tanárt viszont példásan hozta. A lázadó gennygóc Segdwick Bell szerepében egy új Leonardo di Capriot láthatunk, Emile Hirsch személyében. Mindent összevetve egy szép kiállítású, megható és elgondolkodtató, szép filmet láthatunk, elsősorban a gyengébb nemhez tartozó pedagógusjelöltek részére, de mindenkinek, akik szeretik a könnyzacskófakasztó filmeket. Ez például a színvonalasabbakból való.

Most már biztos, a franciák felvették a kesztyűt, amit Hollywoodból már jó ideje feléjük hajigálnak. Vagy pontosabban az európai egyesült államok filmművészete, élén a nagy hagyományokkal rendelkező francia filmiparral, felvette a versenyt a mozikat elárasztó amerikai filmdömpinggel. Sziszifuszi, vagy inkább Don Quijote-i küzdelemnek látszott az elején, de kisebb csata(tér)nyerések már adódnak. Amikor Luc Besson Ötödik elemjében a bár amerikai Bruce Willis taxija belecsapódik az antiglobalista csuklyások egyik kedvenc célpontjaként ismert gyorséttermi lánc sárga emblémájába, még csak felszisszentünk, éreztük, hogy ez nem szimpla karambol volt. Aztán más taxik jöttek, s mentek, Johanna is kardot ragadott, Milla Jovovichból világsztár lett, Jean Renóról nem is szólva. A full digitális Vidocq pedig filmtörténelem, hiszen az első játékfilm, amit teljes egészében digitális technikával forgattak. Pedig a Luc Besson szellemi vezérlete alatt ténykedő filmesek nem találtak ki semmi újat, alkalmazták a régbevált harci trükköt: a saját fegyverét fordították az ellenfél felé. A hagyományos zsánereket: sci-fit, üldözős akciót, krimit, pszicho-horrort turbózták fel egy picit, aztán jól nyakonöntötték jófajta speciális, csak az óhazában megkapható humorral, és más ötletekkel.

Nos, a legújabb balhorog Hollywood gyomrán A tökös, a török, az őr meg a nő-re magyarított, de a magyar címhez képest messze nem olyan béna üldözős-akció-vígjáték. Én nem tudom, miért versengenek a forgalmazók, hogy ki tud hülyébbnél hülyébb címet adni az éppen aktuális filmvígjátékának! Miért nem jó az, hogy A szelvény. Ha már az alkotóknak is jó volt így. Szóval, tessék figyelni: A SZELVÉNY. Ennyi. És nem öttörököttökös vagy mi. A szelvény. Biléta. Muszáj volt kiakadnom.

Tehát, itt van a zord telet enyhítendő egy mókás, pörgős, szórakoztató vígjáték, amelyet francia-angol koprodukcióban követtek el, mint ahogy a főcímben is olvasható. Úgy tűnik, az évezredes francia-angol kutya-macska barátságnak vége, hiszen megtalálták az igazi baleket. Sajátos, vérbő humor, frenetikus szereplőgárda, élén Benoit Poelvoorde-al (a Pedálkirály, pl.), korunk egyik vezető komikusával, aki a magas szőke férfiból és a handabandázó olasz kisemberből, Robertóból egy elképesztő figurát gyúrt össze. Olyat, akin akkor is összepisiljük magunkat a röhögéstől, ha nem csinál semmit. Ő az őr, ha már ez van. A tökös Gérard Lanvin, a török, aki nagyon haragszik azért, ha kurdnak szólítják, mégis azt teszik, José Garcia, valamint a nő: Rosy de Palma, a spanyol kultusz-rendező Pedro Almodóvar kedvencei. A legszomorúbb tekintetű gyilkos, a legkisebb nagymenő, és a legcsúnyább szupermodell, egy csapatban, természetesen mindannyian kiváló komikusok egyúttal, és jól bírják az Alain Berberian és Frédéric Forestier rendezőpáros által diktált fékevesztett tempót. És itt van magának, a 007-es ügynöknek a legnagyobb mumusa, a vasfogú Jaws is, szerepe a filmben legyen titok. Érdekes módon, nem öregedett, nem tudom, hogy van ez. Meghökkentő digitális trükkök, egy nindzsává alakuló tuareg rablóbanda, sivatagi rallye, fenekestül felforgatott marokkói bazár, valamint egy jól eltalált, félfordulatos kapáslövés, nyilván egy híres focista által elővezetve, őt nem ismerem, mert Beckhamnél leragadtam. Bocs.

Nevetséges film, ez alkalommal jó értelemben véve.

Kurdisztán, kurdok. Ennek a nemlétező országnak illegalitásban létező népéről csak a híradókból hallhatunk, akkor is csak annyit, hogy valamely határszakaszon éppen hány főt fogtak el az éles szemű EU kompatibilis határőrök. Pedig ez a kicsiny nép évszázadok óta küzd szabadságáért, a világ legteljesebb agyonhallgatásától kísérve. Ráadásul a világ politikailag legforróbb pontján, hiszen természetes lakhelyük, oly vágyott országuk virtuális területe részben Törökország, részben Irak. Utóbbi országukból hasít ki egy méretes, ám meglehetősen zord hegyvidéket, ám e kietlen földdarab történetesen a kurdok hazája. Arrafelé egy szabadságharcnál kevesebbért is lazán megküldenek egy Scud-rakétával, így a fiatal, hadra fogható kurd férfiakat nem szereti a helyi hatóság. A férfiak tömegesen szöknek nyugat felé, hogy Németországban, Hollandiában munkát szerezve, pénzt, és boldogságot találva élhessenek békében. Természetesen oly módon, hogy miután a megfelelő pénzmag összegyűlt, az otthon maradt családot is ki kell repíteni, varázsszőnyeget helyettesítő repülőgépen, az ígéret nyugati mezejére. Az atlanti Kánaánig azonban hosszú, veszélyes és nyomorúságos az út. Két út létezik: hazai, ám ellenséges török földek átrohanása után használhatják az észak-balkáni, vagy a dél-balkáni menekült-folyosót. Amennyiben észak felé orientálódnak, úgy hamarosan a mi határvédelmi harcosaink karjaiba futnak, míg dél felé Görögországon át Olaszországba kell valahogy eljutni.

Stavros Ioannou filmje, az Úttorlaszok erről az utóbbiról szól. A görög filmművészetről az utóbbi időkben nem sokat hallhattunk, Theo Angelopoulosz nagyívű és nagyon lassú filmeposzain kívül, így meglepetést kelt a film friss formája, ahogyan az ideiglenesen Görögországban állomásozó kurd menekültek sanyarú sorsát dokumentarista módon, fikciós elemekkel színezve mutatja be. Nem tudni, hogy tudatosan, vagy véletlenül, de a rendező egy tipikus és divatos Dogma filmet csinált. Sok közeli, kézikamera, nincs utószinkron, stb. Vétett ugyan hibákat, de azok egyrészt nem lényegesek, másrészről pedig azért nem pedzegetném, mivel a film mondanivalója ez alkalommal sokkal fontosabb, minden esztétikai hablatyolásnál. A film üzenete nem más, mint a figyelem felhívása a kurd nép tarthatatlan helyzetére, tömeges emigrációjára, arra a sok-sok emberi tragédiára, amelyek e kicsiny, (nekünk) kissé furcsa kultúrájú népet sújtja, évszázadok óta. Aztán meg sokan jönnek közülük ide hozzánk is, jó lenne végre tudni, hogy kik ülnek, és főleg miért, azokban a táborokban a határszéleken. És jó adalék a napi politika megértéséhez, illetve saját, szuverén álláspontunk kialakításához is.

Azt felesleges is mondanom, hogy a való életükben minden bizonnyal a menekült szökevények zaklatott életét élő amatőr szereplők alakítása elképesztő. Minden tekintetükben ott van az, amitől az embernek borsódzik a háta. De amíg nekünk az a valami izgalmas egzotikum, addig nekik az a való világ, és nem a Való Világ. Azt a különös fényt egyetlenegy, mégoly kiváló színész sem tudja a szeme sarkába művészkedni, mint amilyen Ahmed szeme sarkában csillan, amikor karácsonykor Athén egyik gazdag bevásárlóutcáján sétálva megáll két utcazenészt hallgatni, akik történetesen a R.E.M. Losing my Religion című számának sajátos feldolgozását játsszák. Az biztos, hogy Ahmed egy szót se ért belőle, hiszen még kurdul sem tud se írni, se olvasni, de megérzi: hiszen ő is elhagyta vallását, családját, barátait, szerelmét, hazáját, mindent. Megkönnyeztem.

Furcsa dolog a humor. Többen állítják, hogy minket, mármint az embereket a humor különböztet meg leginkább az állatoktól. Azok ugyanis nem nevetnek. Bár az igazat megvallva, még egyetlenegy majom, vagy kutya, de még egy beszélő papagáj sem mesélte el nekünk, vajon milyennek lát ő minket, mégis úgy képzeljük, egy majom biztosan jót mulat a civilizáció csapdájába szorult rokonon (rajtunk), de lehet, hogy csak vicsorít, mert ilyenkor, este hét felé vicsorítani szokott. Szóval, nem tudhatjuk, mi járhat állati kedvenceink fejében. Vagy nézzük csak meg, min nevetnek más földrészről, más kultúrákból érkezett, máshol szocializálódott embertársaink.

Mi, innen a Kárpát-medencéből még csak el sem mosolyodunk egy vaskosabb ausztrál poénon, a német viccek lánctalpakként csikorognak fülünkben, az angol humor pedig olyan száraz, mint amilyen időjárást valószínűleg szeretnének ők a szokásos helyett, és így tovább. De vizsgálódhatunk más oldalakról is: Az ausztrál nem fog nevetni a mi vicceinken, hiszen észre sem veszi, hogy nevetnie kellene, mert nem értheti meg, hiszen ott lent minden másként van, mint minálunk. De mi is bután nézünk magunk elé egy régen élt kínai bölcs elmés példázatát hallva és csak komoly szellemi erőfeszítéssel fejthetjük meg azt. Szóval, nem egyszerű dolog ez a humor, ahány embercsoport, nép, nemzetség, annyifélén nevet nagyokat. Persze leginkább a másikon, hiszen annyiban talán mindannyian egyezünk, hogy legszívesebben, és legkönnyebben azon kacagunk, ami nagyon nem olyan, mint amit megszoktunk, aki nem olyan, mint mi, úgy általában.

Az egyik hazai filmforgalmazó, bizonyára ismeretterjesztő célzattal, most megismertet egy távoli, egzotikus ország humorával. Dél-Afrika egyrészt baromi messze van, másrészt az elmúlt néhány évtizedben nem igazán a humoráról volt híres. De a dolgok arrafelé is változnak, így mi is ízelítőt kaphatunk a legmenőbb ottani komikus tevékenységéből, vajon mi lehet a mosoly forrása Afrika déli csücskén? Leon Schuster, felbuzdulva korábbi filmje, az Amerikában játszódó Panic Mechanic sikerén, úgy gondolta itt az ideje megbombázni a világot az igazi, hamisítatlan, vérbő és lédús, szaftos és szagos dél-afrikai humorral. Legyünk toleránsak vele, mosolyogjunk elnézően, ő és valószínűleg az övéik ilyenek. Bár mi sem panaszkodhatunk F. Sándorunk showdereit elnézve, a mi humorunknak is vannak fenekes mélységei és azon is szokásunk kacarászni, ugye.

Nos, a dél-afrikai nevetség tárgya is végbéltájékról ered, amolyan puki-kaki poénözön, minden nagyképűséget félretéve ezen azért mi már túljutottunk talán az oviban, és csak a politikai helyzet hozza elő a Showderben, így hát szemléljük egzotikumként. Vagy kerüljük el, ha végképp érzékenyek vagyunk az ilyesmire. Ha mégis bevállaljuk a reánk váró élményt, a járdákat elborító kutyakakik amúgy is szépen megedzhettek már, részt vehetünk mindössze egy mozijegy áráért egy minden igényt kielégítő szafarin. A legteljesebb biztonságban és kényelemben megtekinthetjük az oroszlánt, az elefántot, orrszarvúkat és vízilovakat, leopárdot, struccot, cerkófmajmot, és az összes többi állatot a Nagy Állathatározóból, valamint nagy mennyiségű hitelesnek látszó népviseletbe öltözött helyi erőt, akik sokat és hangosan énekelnek, táncolnak egy a klasszikus hollywoodi vígjáték-dramaturgia szabályai szerint bonyolódó komédiában, ahol több enyhe csavar után mindenki megkapja azt, ami neki jár. Egyébként az egész film, mint az itt kifejezetten találó címben, csont hülyeség.