asanisimasa

Természetesen nem óhajtom a dohányzást sem burkolt formában, sem leplezetlenül népszerűsíteni, hiszen füstölgünk amúgy is épp eleget (ráadásul ma van a dohányzás ellenes világnap!), csupán már a címében szeretnék utalni a legújabb Jackie Chan-show címében rejlő talányra. Egy mindentudó, szuperintelligens, önjáró és önhordó, roppant elegáns, ám hagyományos funkcióinak is messzemenően elegettévő ruhadarabra, illetve amit jelent szó szoros értelmében: a dohányzó. Tudvalevő, Jackie Chan az egészséges életmód harcos híve, ez alkalommal azonban éppen a szmoking óvja meg az őt érő támadásoktól. Nem a dohányzás, hanem az az elegáns öltönyfajta, amelyet angol-amerikai környezetben (és a film eredeti címében) tuxedo-nak neveznek. Mi azonban ragaszkodunk a régies szmoking-hoz, amit máshol viszont nemigen használnak, és tulajdonképpen nem is azt a, pl. James Bondhoz köthető ruhadarabot jelenti, amire mindenki gondol, hanem valamiféle házikabátot, amelyet az úr akkor ölt fel, amikor az egyedül elfogyasztott vacsorája után átmegy a könyvtárszobába dohányozni. (Lásd még: ami nálunk farmer, az arrafelé jeans, stb.) Káosz, mi?

Szóval Jackie egy olyan James Bond-os szmokinghoz jut, amelyet még maga a 007-es mester is megirigyelhetne, bizonyosan ő is hasznát tudná venni egy ilyen többfunkciós, táncoló, verekedő, antigravitációs öltönynek. Jackie olyan ügyefogyott, mint mindig, most ugyan nem rendőr, hanem taxisofőr. A kiszemelt keleti szépséget megszólítani sem meri, ám ha úgy adódik, lábai eszeveszett táncra kelnek a kuplung-fék-gáz pedálokon, nyaktörő száguldásra sarkallva a jó öreg sárga kockást. Ez a jó tulajdonsága hozza meg számára az új állást. A James Bond-epigon Clark Devlin sofőrje lesz. Devlin rendelkezik ezzel a szuper-öltönnyel, ám egy véletlen robbanás úgy hozza, hogy Jackie ölti fel, ebben rohan – főnöke helyett – a világot megmenteni. Jackie olyan lelkes környezetvédő, mint mindig. Ez alkalommal a legyőzendő gonosz egy Banning nevű ásványvíz-gyáros, aki egy csomó génmanipulált molnárpoloskával akarja beszennyezni a világ teljes vízkészletét azért, hogy a szomjan maradó emberiség csak az ő ásványvizét fogyassza. De jön Jackie a szmokingban, és biztosak lehetünk, a gaz Banningnek annyi…

Jackie Chan környezet- és egészségvédelme azért, hogy is mondjam csak, eléggé sekélyes. Megelégszik annyival, hogy ne dohányozz, mert az egészségtelen, ne szennyezd az ivóvizet, mert szomjan maradsz, és így tovább. Mondhatnám, egy akcióvígjátékban ennyi éppen elég, a törzsközönség úgyis a bunyókra kíváncsi, és mellette belecsepeg a fejekbe némi “világ sorsáért aggódás”. Sajnos tapasztalataim azonban teljesen mást mutatnak. Ha bunyó, vagy poén van, feszült a figyelem, hangos a röhögés, egyébként unalom, egymás dobálása pattogatott kukoricával, leöntése kólával. Szemetelés. A vásznon meg a naiv Jackie. Persze az övé más világ…

Jackie Chan öregszik. Ez a legrosszabb hír. Ami a legnagyobb erőssége volt, az elképesztő és sziporkázó kung-fu koreográfiák, amelyeket a korábbi filmekben bemutatott, amelyeket tényleg nem tudott senki rajta kívül, most ritkán tűnnek fel, akkor is csak rövid ideig. Közhely volt, hogy Jackie nem kímélte se magát, sem a kaszkadőröket a forgatások alkalmával. Úgy tűnik, ezt a kaszkadőrök kiheverték, ő azonban szemmel láthatóan nem. A hajdani vibráló és villámgyors, macskaügyességű és kígyóként hajlékony Jackie – régi önmagához képest – lelassult. Bud Spencerhez képest még mindig pillangóként repked, és méhecskeként szúr, de neki nem ez a mércéje. Az elmaradó fergeteges bunyókat unalomig ismert digitális varázslatocskák hivatottak pótolni, sikertelenül. A banális és naiv sztori viszont így sokkal jobban szembetűnik. Amin korábban még sikerült átsiklani, azt most nem fedi el semmi. És ez így sajnos a beígért csodaszmoking helyett csupán egy gagyi VOR zakó.

Előfordulhat, hogy elegünk van az állandó csihipuhiból, amely kitölti a mozikban futó filmek jó nagy részét, de az is lehet, hogy valamikor gimnazista korunkban egy őrült magyartanár buzdítására filmklubba jártunk, ahol addig ismeretlen cseh filmeken röhögtük magunkat csendes pityergésbe. Ezekben a filmekben nem volt semmiféle erőszak, kedves, joviális emberekről szóló egyszerű történetek voltak ezek, szerettük őket, mégis eltűntek a mozikból. Az is lehet, hogy éppen franciául tanulok, vagy kíváncsi vagyok, milyen lehet az élet ott, ahová tartunk, Európában. Egy csomó ok, hogy ne hagyjuk ki ezt a már címében is bájos filmet. Mert ez egy ilyen film: mentes minden hatásvadász divatos erőszaktól, valamiért nagyon emlékeztet Jirí Menzel kisrealista tündérmeséire, mint Az én kis falum. Ismerős, emberszagú, embermértékű történet ez is, melyben Egy fecske csinált nyarat, csak nem a szomszédban játszódik, hanem egy tanyán, a “világ végén”, a Rhone-Alpokban.

Azt a fecskét, amely a közmondással ellentétben csinált nyarat, Sandrine-nek hívják. Harminc év körüli, csinos, jó állása van, internet-használatot oktat, természetesen jól is keres, lakása van, normális barátja. Ezért senki sem érti, amikor egy szép napon bejelenti: mezőgazdásznak akar tanulni. Pedig gyermekkori vágya ez, az agyoncivilizált Párizs egyébként sem jelent számára semmit, ami igazán vonzza. Inkább a friss hegyi levegő, egy szikláról elbámulni a hegyek között a végtelenbe, reggel kihajtani a kecskéket legelni, aztán este vissza – így minden nap dolgos, munkás hétköznapokon át, de szabadon. Persze egy nagyvárosban szocializálódott lánynak nem várt nehézségeket is okozhat a tanyasi élet, amelyek bizony számára (számunkra) néha komikusak, néha azonban tragikusak is lehetnek. A tanyának, amit a tanfolyam elvégzése után Sandrine (Mathilde Seigner) megvett, van egy eléggé morózus “tartozéka” is Adrien, a régi tulaj személyében (Michel Serrault). Kettejük kapcsolatának története a film, hogyan melegíti fel egy kedves, lelkes, de a paraszti élethez nem szokott lány a magányosságba és a kemény vidéki életbe megkeseredett öregember szívét.

Lelket melengető történetet mesél Christian Carion rendező, teszi ezt amúgy ráérősen, vidékiesen, ám cseppet sem unalmasan. Az eddig leírtakból azt is gondolhatnánk, jó kis falusi giccset kerítettek elénk Franciaországból, ám nem így van. Az biztos persze, hogy az átlagos hazai mozinézők közül nem sokan láttak amolyan idilli falusi életképet francia módra, így az sem lenne olyan nagy baj, ha így lenne. De ahogyan Carion Antoine Heberlé operatőr kiválóan látó segítségével leleményesen kerülgeti az adódó falusi giccs-csapdákat, ahogyan finom iróniával kokettál a melodrámával, ahogy története végig megőrzi tisztaságát, erejét, az mintaszerű. Valamiért eszembe jut Pálfi György nagy-nagy sikerre várományos Hukkléja, pedig semmiben nem hasonlít a kettő, hacsak a vidéki témaválasztásban nem. Inkább az öntörvényű tehetség ellenállhatatlan ereje, a szárnyalóan szabad fantázia az, ami közös a két filmben, persze ezek birtokában könnyű jó filmet csinálni. És ha még segítségül akad egy akkora színész, mint Michel Serrault! Visszafogottságában, takarékos mozdulataiban, fáradt és szomorú tekintetében ott van a Minden. Talán nem túlzok a kijelentéssel, ez alkalommal a világ egyik legnagyobb élő színészét láthatjuk, remélhetőleg nem utoljára. Maga az Egy fecske csinált nyarat pedig méltóan a címéhez, szívet-lelket melengető alkotás az arra érdemeseknek.

Volt, vagy legalábbis az ezerkilencszáznyolcvanas évek elején elkezdődött egy meglehetősen jól körülhatárolható, de nehezen meghatározható filmvonulat a magyar filmművészetben. Az Ex-Kódex, az Albert Einstein Bizottság-filmek, a kultikus Meteo, vagy az Eszkimó asszony fázik mindenképpen új illatokkal, új arcokkal és kultúrával gazdagították az egyre unalmasabbá és semmitmondóbbá váló honi filmtermést.

E filmek alkotói, szereplői egyaránt egy újszerű budapesti, akkori kifejezéssel élve új- hullámos, vagy punk, vagy mittudoménmilyen szubkultúrából érkeztek: Müller Péter (manapság Sziámi), Kistamás László a Kontroll-URH konstellációból, de Méhes Marietta, vagy a nemrég elhunyt Dixi is egyaránt ismerős figura volt az akkor divatos klubokba járó fiatalság számára. Valóságosak voltak ezek a figurák, és ismeretlen, misztikus, valószerűtlen dolgokról szóltak dalaik, filmjeik. Izgalmas volt.

A lehetséges földönkívüli értelem, a zsarnok külvilág áthatolhatatlan szabályrendszerébe gabalyodott és szabadon szárnyalni akaró elme; olyan témák ezek, amelyek forradalmi készültséget idéztek elő a mi zsenge, húszéves agyunkban. Az első szárnyalások a legnagyobbak mindig, az utána következők egyre jobban közelednek a földhöz, Ikarosz óta. Laposodnak, landolnak a flaszteron konokul és fájón.

A kilencvenes évek hasonló filmjei, a Reich Péter-féle Rám csaj még nem volt soha ilyen hatással…, vagy a Hazai Attila és Pohárnok Gergely Cukorkéksége egyaránt egyenes ágú leszármazottjai az elődöknek, csak szplínjük, melankóliájuk lett nagyobb. Mindegyik film alatt szólt viszont a zene: kezdetben persze Kontroll, Bizottság, Trabant és Balaton, aztán I love you és Korai Öröm. Vagy Yonderboi, de ő már Cs. Nagy Sándor Aranyváros című filmjében kísérőzenél, eurotrendin, hangsúlyosan. Ez a film is ebbe a pesti-misztikus-underground vonalba tartozik. Egy magát ufónak érző ál-rendőr és egy hasadt személyiségű utcalány tragikus szerelme a tárgya e mozinak. Tipikus figurák, már-már ikonok ők, feltűnhetnének akármelyik fentebb említett filmben is. Ehelyett itt vannak. A baj csak az, hogy 2002-t írunk, az ő világuk elmúlt már. Körülbelül akkor, amikor Cs. Nagy elkezdett filmezni, tehát a kilencvenes évek kezdetén.

Sajnos, úgy érzem, legalább tíz évet késett és ez nagy idő. Filmjének kedvessége így modorosság, fésületlensége majdnem káosz, divatossága sosemvolt retró. Nem modern, hanem gagyi, nem amatőr, hanem hibákkal teli. Álságos, hamis.
Yonderboi kísérőzenéjével önmagában nincs baj, csak a képekhez nem passzol.
Jobb lett volna valami ’90-es, elborult alternatív cucc, vagy esetleg a divatos zene választása csak önző marketing szempont lenne?

Mondom ezeket egyébként minden szimpátiám ellenére. Érted haragszom, nem ellened, érted… Mert a bosszantó hibák ide, a lila működ oda, szerethető ez a film, csak be kell tenni a megfelelő dobozba. Vagy inkább fel kell tenni a megfelelő szemüveget. Az egész lehet egy fura időutazás is, de még inkább egy kedves mese egy olyan lányról, aki nem beteg, hanem fejlett fantáziájában felépített egy csodálatos álomvilágot, ahol végre jól érzi magát, ahová elmenekülhet, ahol biztonságban van. Ehhez talál társat is, aki sajnos gyengébb képzelőerővel lett megáldva, így őt a gonosz külvilág meg tudja semmisíteni. De az Aranyváros tovább él képzeletében, számára így elviselhető.

Ha mi is el tudjuk felejteni az egészet Meteóstul, Ex-Kódexestül, de Améliestül és Tuvalu nevű csodaszigetestül, akkor nekünk is elviselhető hely lehet ez az Aranyváros. Csak hát van, amit nem kellene elfelejteni. Vagy olyat kellene kitalálni, amilyen még eddig nem volt sohasem.

Hát, nem tudom… Legjobb tudomásom szerint azokban a jelentésekben, amelyekben a nemi érintkezések gyakoriságát taglalják, a német férfitársaink inkább a szerény középmezőnyben, annak is talán a vége felé tétlenkednek. Persze, lehet, hogy a párkapcsolatokon kívül más a helyzet. A hírhedt hamburgi St. Pauli negyed, az amszterdami vörösfüggönyös házak, de még a thaiföldi Phatpong is német férfiakkal van tele, ám bátorkodom merészen feltételezni: igazán nagy teljesítményekre a söröskriglik társaságában, illetve azok ihletésében képesek.

Persze, a Beate Uhse Filmverlag sokáig mindenható pornóbirodalma is főleg a német hímekre épült, más kérdés, hogy rájuk mint fogyasztóra, s nem mint főszereplőre gondolt Frau Uhse. Számukra az élmezőny minden valószínűség szerint bizony igen messze van. Nem mintha nekünk, magyaroknak túl nagy büszkeségre lenne okunk… A német lepedőakrobatika viszonylag alacsony színvonaláról az állapítható meg, hogy meglehetősen hasonlatos a probléma a magyar labdarúgás rákfenéjéhez, miszerint a lényeg, a szenvedély, a tűz eltűnik valahol a nemi fejlődés végén.

Az ifjak még pengék, kívánósak, máson sem jár eszük, csak a labdán (labdákon), aztán nagy reményekkel bekövetkezik a felnőttkor, az eredmény: lanyha petyhüdés. Fociban a németek egy kicsit jobbak nálunk, de mondjuk a brazilokhoz képest orrfacsaróan izzadságszagúak, amit persze erős dezodorhasználattal próbálnak elfedni.

A Hangyák a gatyában című, immár sorozattá gyarapodott film e tendenciáknak hivatott megállj-t parancsolni, egyben ébren tartani a német, sőt az egész indo-germán identitású ifjúság szerelmeskedési kedvét.

Minden társas kapcsolatban bekövetkezik az első vita, így a már 17 éves Flo (Tobias Schenke) és beszélő fütyköse is (magyar hangja Mikó István) éppen mosolyszünetet tart, amely azt a tragédiát eredményezi, hogy a szószátyár hímtag nem akar felállni. Így se kézimunka, a lányok meg még úgyse! Pedig sürgősen rá kéne nyomulni a szép, de hetyke és iszonyú gazdag Majára (Diana Amft)! Külön utakon járó fütyivel azonban ez némi akadályba ütközik.

Az állandó barát, Red Bull (Axel Stein) – aki az első rész óta ugyan tantrista, taoista és egyéb keleti szexguruvá képezte ki magát, mégis leginkább elektromos rejszgépével foglalkozik -, barátja segítségére hajlandó mázsás leánnyá változni, egyben megütni a főnyereményt: a női gyeplabdacsapat beltagjává válni. A csapatkapitány Maja, de a sztár: Wanda, azaz Red Bull! Flo pedig álnokul beépül Maja családjába, a 99 éves nagymami ápolójának szegődik. Persze a nagymami napi betevő söréért is keményen kell küzdeni, ráadásul Flo fütyije még mindig sértődöttet játszik.

Amint az eddigiekből kitűnik, nagyjából ugyanaz az élmény vár a nézőre, mint az első rész esetében. Vagy egy kicsit súlyosabb. Még több altesti humor, bélsár és bélgáz, valamint elképesztő mennyiségű orrváladék. Hiába, a németek képtelenek bármilyen finom megoldásra, akármiről legyen is szó – tisztelet természetesen a kevés kivételnek. Ebben a meglehetősen pikáns témában aztán el is engedik magukat.

Tizenévesen persze az ember még jó durva, vaskos poénokat enged meg magának, így, inkább negyvenfelé ez már túl messze van. Nekünk a Kamaszkorom legszebb nyara volt a film e témában, de a nem annyira régi Boldogságtól ordítani sem rossz mozi. A Hangyák a gatyában 2. viszont ugyanolyan rossz, mint az első rész volt. De amennyire például Anettkának is vannak rajongói, és a Pongó Pigmeust is várják otthon, a Hangyák… második részét is meg fogják nézni sokan, hiszen a világ már csak ilyen.

A könnyű sikerre áhítozó, ifjú és rendkívüli tehetséggel megáldott filmrendezők előtt, és a világkarrier nyitott kapui mögött úgy tűnik, egyetlen könnyebben járható út létezik. A többi járhatatlan és strapás, bár azért páran arrafelé is próbálkoznak, hál’istennek.

Szóval, aki átlépte a bűvös huszonötöt, és beleunt abba a néhány reklám és videoklip leforgatásába, ami eddig belefért eseménydús életébe, és még nem vált világhírűvé, egy választása van: a tini-horror-paródia. A legtutibb tutiság. A siker garantált, hiszen évente jó pár születik, és még egy sem bukott meg. A vásznon könnyen átélhető slamasztikába keveredett elkényeztetett átlagtinédzsereket nézhet a plázamozikat megtöltő és eltartó átlagtinédzserek tömege.

Ezekben a mű alkotásokban mindig van egy-két csinitinilány, akit a skaccok szívesen meg- és szét, valamint egy-két gyerek-hímpinty, akikért a csajok vágják magukat hanyatt, aztán a végén annyi mindig kiderül, hogy meleg nyárestéken a diszkóból hazafelé lehessen egy kicsikét borzongani, a filmben átélt gyönyör-borzalmakra emlékezni.

Az eddigi tapasztalataimat felidézve (pl. Sikoly 1-3, Tudom, mit tettél tavaly nyáron, Horrorra akadva, és egyebek) a tinihorrorok ráadásul többé-kevésbé, de mindig viccesek. Ezért is ért torokszorító meglepetésként, hogy e műfaj aktuális penzuma egyáltalában nem vicces.

Kérem, az Aki bújt, aki nem… című tini-horror nem vígjáték! Még csak nem is paródia, mivel alkotója (Victor Salva rendező, F.F.Coppola “keresztapai” segítségével) nem parodizálja korábbi, más által készített művek kevéssé sikerült jeleneteit, ellenben más filmekből vett részleteket, szekvenciákat úgymond átírja, majd alkalmazza saját céljaira, mondandója egzakt és/vagy művészi kifejtésére.

A filmben benne van az összes horror-klisé: hamvasan szabadszájú leányzó kissé bunkó öcsikével elhagyatott úton furikázik. Persze odamennek, ahová nem kéne, nem menekülnek el idejében, pedig megtehetnék, amikor meg menekülnének, a kocsi persze hogy nem indul. Aki segíthetne, az tehetetlenül és bambán bámul, a rendőrök olyan sutyerákok, hogy az már fáj, és lehetne sorolni egészen a végéig.

Vagy másképpen: Spielberg egyébként nagyszerű Párbaja átcsap valamiféle furcsa katyvaszba, ami áll a Baljós árnyak piros-fekete rosszarcából és a Molyemberből, valamint a Légybe oltott Frankensteinből, vagy mit tudom én miből. Egyszóval minden egyes kockát láttunk már valahol, máshol, de így, ebben a konstellációban még nem.

Bár megkíméltek volna ettől az élménytől! Másfél órát a torkomban dobogott a szívem, majd kiugrott a helyéből, utána meg nem tudok mást mondani, mint hogy ilyen egy marhaságot! Így megy ez minden horror-rajongónál, azt hiszem.

Nekik való elsősorban ez az új förmedvény. Jelen esetben ez a minősítés akár dicséretül is szolgálhatna, tekintve a műfaji sajátosságként megjelenő bomló emberi tetemek nagy számát, valamint az 1/10 perc gyakoriságú kibelezéseket.

Az Aki bújt, aki nem… nem a könnyen fogyasztható szombat esti szalon-horrorok közül való, inkább egy amolyan tipikus, Evil Dead-féle kőkemény diffiCult-mozi beavatottaknak és egyéb sérülteknek. Gruftik, kriptalakók ébresztő! Akik pedig nem sorolják magukat a fenti csoportokba, jobban teszik, ha elkerülik az aktuális plázákat…, mert az Aki bújt, aki nem … jön!

Időről időre bukkannak fel különböző híradások szerte a világon nehezen megmagyarázható, furcsa eseményekről. Ufók, vagyis azonosíthatatlan repülő tárgyak, fényjelenségek, titokzatos körök a gabonaföldeken. A képzelet szüleményei, érzékeink csalódásai, esetleg szupertitkos katonai kísérletek nem kellően sikeres eredményei, vagy valóban földönkívüli, értelmes lények nyomai ezek?

Üzenet vagy figyelmeztetés? Az egész nem más, mint néhány agyament bajkeverő próbálkozása önmagára felhívni a figyelmet? A világban itt-ott feltűnő köröket, a mértanilag pontos ábrákat felelőtlen kamaszok taposták a nemszeretem szomszéd búzájába? A tetteseket ritkán találják meg, így a figyelemfelkeltés, az önreklám vádja enyhén szólva dülöngél a lábán, és ha kapnak is el vétkeseket, őket igazából dicséret illetné, mivel néhány madzaggal, karóval, és simára gyalult léccel pontosabb munkát végeztek a legteljesebb sötétségben, mint dollármilliókba kerülő műszereikkel atombiztos laboratóriumaikban a tudomány felkent papjai.

Szóval megnyugtató magyarázat eddig nincs, bár azt hiszem, a teljes bizonyosság e körök eredetéről sem lesz mindenki számára elfogadható. Láttunk már ilyesmit, kissé régebben igen melege lett annak, aki egy másik körjellegű mozgásról, nevezetesen a Föld Nap körüli forgásáról beszélt, pedig mennyire igaza volt! Az ismeretlen megismerése csakis annak teljes elfogadásával, valamint töretlen hittel lehetséges. Az önelégült szkepszis maximum helyben toporgó köldöknézésre, de nem az addigi tudás határain túl rejtőző dolgok felfedezésére való.

Mel Gibson egy kissé öregedő (mélyülő ráncok – hahh!), felesége tragikus elvesztése miatt hitehagyott papot alakít a Jelek című filmben, aki két gyermekével, valamint kissé egyszerű gondolkodású, hajdani baseballjátékos öccsével él egy farmon, amely mellett ezek a bizonyos gabonakörök jelennek meg.

Rövidesen megtudhatjuk, hogy nem a helyi balhés erők bumfordi játszadozásának eredményei a körök, hiszen a tévé a világ minden tájáról hasonló ábrák megjelenéséről tudósít. Ráadásul nemsokára azonosíthatatlan fénylő objektumok jelennek meg a nagyvárosok felett, így kétség sem férhet hozzá, a földönkívüliek itt vannak. Hogy kik ezek, és mit akarnak itt a Földön, azt M. Night Shyamalan, a film rendezője, forgatókönyvírója és producere ködös homályban hagyja.

Nyilván szerteágazó tevékenységében ennek kifejtésére már nem jutott ideje, sokkal jobban érdekelte az, hogy főhőse, a pap visszatalál-e hitéhez, valamint tud-e a Hitchcock-i suspence-hez hasonlítható nyomasztó légkört teremteni?

A pap az őt, és családját érő megpróbáltatások és az égi jelek hatására persze visszatér hivatásához, az viszont nem igazán érthető, miért kellett idecitálni azokat a szerencsétlen ufókat, hiszen a gaz betolakodó szerepének tökéletesen megfelelt volna akármilyen gonosz földi halandó. De ha már megjöttek, akkor megérdemelnének kicsit nagyobb szerepet, hogy legalább mi is féljünk egy kicsit.

Ám ezeknek egy csepp víz is megárt, egy vékony spájzajtót sem tudnak áttörni, egyszerűen kevesek, na. Egy valamirevaló hitét kereső tisztelendő azért komolyabb próbatételt igényelne, nagyobb teher alatt magasabbra nő a pálma, mondhatnók.

Ezektől eltekintve a film az utolsó tíz perc kivételével jó osztályzatú felelet Hitchcock leckéjére, a fiatal tanítvány technikában mindent megtanult a Mestertől, a tartalomban azonban még lenne pótolnivaló. Korábbi nagy sikeréhez, a Hatodik érzékhez képest viszont egyértelműen visszalépés. A gabonakörök pedig folyamatosan születnek, és az ufóészlelések is csakúgy, mint ahogy a papi hivatással összeegyeztethetetlen botrányok sem tűntek el. Jelek…

Valamiféle reneszánsza zajlik manapság a különböző kémhistóriáknak, és egyéb titokzatos történeteknek. A mi kis országunkban persze a képzeletbeli(?) és múltbéli Hód és Dóra jelenti történetek mellett csak nevetséges, és főleg irtó kínos számháború (II/III, III/III, meg ilyenek?) zajlik, addig a messzi Nyugaton minden másképpen van.

Az igazi, és teljesen valóságos kémek és titkos-ügynökök tevékenységéről nap, mint nap értesülünk a híradókból, legalábbis bizton sejthetjük, amikor valami nagy disznóság történik a világban, ott valamilyen titkosszolgálat keze van a biliben. Az amerikai CIA, az izraeli Moszad nevét sokan ismerik, néhányan hallottak már az angol MI6-ról, és nem is olyan régen még az orosz KGB nevét csak tenyerünkbe rejtett suttogással ejthettük ki, mivel a Nagy Testvér akkor még tényleg figyelt mindent.

Hogy aztán ezeket a rém titkos szervezetek nagyon-nagyon titkos ügynökei kicsodák tulajdonképpen, nem tudhatjuk, mivel a titok attól az, ami, hogy nem nyilvános. Azt persze érezhetjük, hogy James Bond csak filmen létezhet, hiszen amint egy ilyesféle figura megjelenne körünkben, abban a pillanatban tudná mindenki, hogy ez biztosan valami titkos-ügynök, hiszen mindenki látott már legalább egy 007-es történetet. A titkos-ügynök nem ismerhető fel valójában, mert teljességgel átlagos, olyan, mint mi. Honnan ismerszik meg egy Moszad-ügynök? Úgy él, mint egy király, a legnagyobb luxusban, bőkezűen költekezik, csak éppen mindenről számlát kér? – ez persze csak vicc. A valóság talán inkább: a legtitkosabb titkos-ügynök az az, aki még saját magáról sem tudja, hogy titkos-ügynök…

Jason Bourne rejtélye is éppen ez. Úgy kezdődik a film, hogy ez a fickó halott, de legalábbis teljesen annak látszik. Kedves olasz halászok húzzák ki a háborgó mediterrán habokból, testében két golyó, meg egy svájci bankszéf számát mutató szerkezet. Aztán Jason feléled, de semmire sem emlékszik: kicsoda ő valójában, hogy került a tengerbe? Egyetlen támpontja van: a svájci bank széfje. Bourne elindul megismerni önnön énjét, a széfben viszont megdöbbentő dolgokat talál, sőt néha olyan cselekedetekre ragadtatja magát, hogy rettenete csak fokozódik. Ráadásul nyomában liheg a teljes svájci, majd a francia rendőrség, és más titokzatos, de nagyon veszélyes alakok. Akad azonban egy kelletlen és ideges, viszont csinos segítőtársa egy Marie nevű cigánylány személyében.

A kémhistóriákban klasszikus Robert Ludlum 1980-as Fantom című regényéből készült filmváltozat az üldözéses, sőt paranoiás kémfilmek sorába tartozik. A még mindig kölyökképű Matt Damon (pl. Good Will Hunting) által megjelenített figura nem az a sármos Bond-típus, inkább riadt, rebbenő tekintetű, majd acélos öklű, és már-már paranoiásan körültekintő, óvatos profi. Nem a világot megmentő hős, inkább egy tökéletes alkatrésze egy rideg, de hatékony gépezetnek. Állami alkalmazásban álló bérgyilkos. Hogy aztán az ilyenek olyanok-e mint Matt Damon, az ő sima, ránctalan arcával? Miért ne, vagy tőlem akár? A mellettem két székkel ülő srác is épp ilyen, vagy ha jobban megnézem magam???

Nem sok üresjárat van a filmben egyébként, az egész egy nagy, eszeveszett száguldás, akció akció hátán, sőt láthatunk egy átlagnál szellemesebb autós üldözést is Párizs utcáin, lehet még új a nap alatt. Egyre fokozódó feszültség, a végkifejlet a főhős szempontjából romantikus, egyébként úgy általánosan, nyugalomra nem ad okot. A titkos szervezet egyik karját most kihúzni kényszerül a globális biliből, de a másikat már dugja is jó mélyen befelé. Második rész nem hiszem, hogy lesz, ez így viszont tisztességes, bár átlagos munkának tűnik. A műfaj kedvelőinek kb. két óra izgalom, kaland, romantika, a többit majd meglátjuk.

Vegyük példának okáért Arthur Rimbaud-ot. A XIX. századi költő a teljes életművét mindössze három év alatt, 16 és 19 éves kora között alkotta meg, komoly hatást gyakorolva az őt követő költő-nemzedékekre, egyben megteremtve a világirodalom egyik legfényesebb és legtökéletesebb gyöngyszemét. Ezután már csak néhány évet élt, a halál nyomorúságban, a bűn bűzös poklában érte. Az ifjú zseniből nem lett a költészet ősz szakállú, bölcs pápája, nem lett belőle a párizsi szalonok ünnepelt költőfejedelme. Bár amit teremtett, az teljes egész, életpályája mégis fájdalmasan csonka, tragikusan törött.

A Tenenbaum család három örökösének pályája is hasonlóképp indul, bár sokkal alacsonyabb magasságban. Chas (Ben Stiller) pénzügyi zseni, Margot (Gwyneth Paltrow) többször díjazott drámaíró, Richie (Luke Wilson) pedig háromszor nyeri meg az amerikai nemzeti teniszbajnokságot, ráadásul teszik mindezt 18-dik életévük betöltése előtt! Aztán történt mindegyikükkel valami, aminek köszönhetően fényesen induló pályájuk meredek hanyatlásba siklik. Chas feleségének repülőbalesetét úgy próbálja kiheverni, hogy két piciny fia életét a legszigorúbb túlélőtáborrá változtatja, Margot gyógyíthatatlan szerelmi bánatát nikotinmérgezésbe fojtja, míg Richie hasonló természetű problémáját a világ többszöri, luxushajón történő megkerülésével próbálja mérsékelni. Míg az anya (Anjelica Huston) tigrisként, ám vakon védi gyermekei rég megsérült épségét, addig mi nézők már sejthetjük, a dolgok nyitja a családtól száműzött apánál keresendő. Royal Tenenbaum (Gene Hackman) bukott ügyvédből liftesbácsivá avanzsált életművész, komplett őrült, ám szeretnivaló figura, amolyan esendő ember. Az ő újbóli feltűnésével kezdődik a Tenenbaum család tündöklésének, ebből következő pokoljárásának, majd felemelkedésének története.

E történetet Wes Anderson rendező (eddigi filmjei: Petárda, Okostojás) könyv formában, fejezetekre osztva, narrátor kísérőszövegével tárja elénk. A hagyományos családregények szélesen áradó, ezért meglehetősen unalmas elbeszélésfolyamától azonban lényegesen különböző mű ez. Hangvétele egyszerre frivol, megható és mulatságos. Időben vissza-vissza ugrálva ismerjük meg e furcsa család tagjait, akiket a nem mindennapi sztárparádé tagjai érzékletesen formálnak meg. A filmek esetében általában nem túlságosan elegáns könyvforma jelen esetben működik, valami meseszerű és pillekönnyű aurát teremtve bűvöl el minket. Ebben az atmoszférában viszont jól működnek azok az abszurdhoz közeli, frivol felhangok is, kicsit olybá tűnik számomra, mintha a Rövidre vágvát épp befejező Robert Altman és Kurt Vonnegut közös munkába fogtak volna. Ez azonban többféle ok miatt nem valósulhatott meg, Wes Anderson és állandó alkotótársa Owen Wilson producer, forgatókönyvíró, és aki Eli Cashként játszik is a filmben, határozottan jó munkát végzett, nem szokványos családi filmjük érdekes, szórakoztató alkotás. A zenék válogatását egy hajdani legendás punkzenész végezte, Mark Mothersbaugh a Devóból, de már a robotrockon túllépett, szerteágazó műveltséggel. Példaértékű a zenék használata a filmben, hangulatot teremtenek, és nem a múló, tünékeny divatoknak akarnak megfelelni. Jut eszembe, divat! Sokaknak biztosan eszébe fog jutni a nemrég bemutatott Zoolander, a Trendkívüli című mozi, nem véletlenül, hogy miért is, arra rá fognak jönni. Ez tuti. Tuti mozi azoknak, akiknek bejön a Vonnegut-összes, a Beatles: Lucy in the Sky with Diamonds, és a Zoolander.

Legalább tizenöt éve lottózom, szerencsétlenségemre állandó számokkal, így abbahagyni sem tudom, mert mi van, ha éppen akkor húzzák ki a számaimat, amikor már nem is játszom? Így hát nincs más választásom, mint hétről hétre kitartóan bámulni a nyeretlen szelvényt, amelyen természetesen a saját számaim közvetlen a tuti nyerők mellett vannak. No meg a húzások közti időben azon fantáziálhatok, hogy majd a jövő héten, és majd biztos megnyerem, és majd mihez kezdek a rámszakadó milliókkal. Persze, örökölhetnék is… Na, de kitől?

Longfellow Deeds példának okáért, örökölt. Neki volt kitől. Ráadásul nem is aprópénzt, kereken 40 milliárd dollárt, egy médiabirodalom 49 %-át, focicsapatot, kocsikereket, csillagos eget. Így megy ez Amerikában, ha van az embernek egy multimilliárdos nagybácsikája, akinek viszont csak egyvalaki az örököse. Deeds azonban rezignált egykedvűséggel veszi tudomásul siralmas anyagi helyzetének fenekestül való felborulását. Ő egy isten háta mögötti kisváros, Mandrake Falls egyetlen pizzériáját vezeti, valamint termékeny rímfaragóként fűzfapoétáskodik a helybeliek legnagyobb megelégedésére. Mandrake Falls tökéletes ellentéte a pénzéhes, sodró, embertelen nagyvárosnak, ahol az ismeretlen nagybácsi felépítette mindenható birodalmát. Itt még tudnak az emberek egymásra mosolyogni, mindenkinek van a másikra néhány perce, a pizzériát jókedélyű beszélgetés tölti be, s ahol könnybe lábadnak a szemek Deeds naiv, kissé bárgyú, de tiszta és a jó erkölcs igazságát dicsőítő költeményeit hallva.

A 40 milliárd hívószavára Deeds azonban a faluból másodikként és kissé kelletlenül kiteszi a lábát, de mi tagadás, az ismeretlen nagyvárosra gyermeki csodálkozással mered. Pedig ott csupa-csupa veszély és csalárd gáncs leselkedik rá a gátlástalan és szenzációhajhász média, a haszonleső, kíméletlen igazgatóság személyében, ám rendíthetetlen hősünk egy csetlő-botló riporternő személyében igaz szerelmet, a bizonytalan nemi irányultságú flamencótáncos komornyik személyében hű barátot talál. Hogy ez neki a mesés örökség elvesztését jelenti, vállrándítással veszi tudomásul, hiszen várja vissza az ő kis faluja, Mandrake Falls. De itt nincs vége még a mesének, az események sodrát váratlan tényezők kuszálják össze, ám a végén minden(ki) a helyére kerül.

Frank Capra 1936-os, Oscar-díjjal jutalmazott klasszikusának (Mr. Deeds Goes To Town) Steven Brill által elkövetett újrafilmesítése minden ízében hű a nagy amerikai erkölcsprédikátor szellemiségéhez, ha kisebb és főleg, jelentéktelenebb részletekben modernizálódott is. A meglehetősen banális erkölcsi tanmesét egyrészt Adam Sandler nagy elődeihez, Jimmy Stewarthoz és Gary Cooperhez képest visszafogott, humorral teli játéka teszi a mai nézők számára is fogyaszthatóvá, míg Winona Ryder szende riporternője igazi mai figura, Steve Buscemi hihetetlenül szemforgató alakítása (Beteg Szem), valamint John Turturro frenetikus őrült spanyolja egyaránt ellenállhatatlanok.

Frank Capra kíméletlen és elementáris igazságkeresése annak idején is megosztotta a közönséget, sokaknak ciki volt, míg mások tudtak lelkesedni. Azt hiszem ma sem lesz ez másként, erről a Capra-remake-ről is fognak fanyalogva kijönni emberek, de azt hiszem, a nagy többség szemei csillogni fognak, hiszen egy megejtő, “bár csak igaz lenne” tündérmesét láttak, megtűzdelve néhány egészen eredeti viccességgel. Egyszóval: sírunk, vigadunk. Vagy: micsoda tingli-tangli!

A megújulni vágyó magyar film egyik újabb tehetsége, mondanom sem kell talán, abból a már-már legendássá váló, de mindenképpen igen jól menedzselt Simó-osztályból került ki, – kár, hogy a tanítványok sikerét a Tanár Úr már nem érhette meg!- ahonnan Hajdu Szabolcs (Macerás ügyek), Török Feri (Moszkva tér), vagy éppen Pálfi György (Hukkle). Erdélyi Dániel Előre! című filmjének legközelebbi padtársa Török Feri Moszkva tere az eddig debütált Simó-nebulók közül, mivel Hajdú artisztikusabb, öntörvényű törekvései, valamint Pálfi sajátos és érzékletes kísérletei másfelé vezetnek, míg Török, és most már Erdélyi is, a hagyományosabb, laza, sztorizós filmezést választották.

De Töröknél nincs, vagy csak érintőlegesen és áttételesen van szó politikáról, emlékszünk, ugye: -Ki a pöcs az a Nagy Imre?-, addig Erdélyi filmjét vastagon belengi az átkos közelmúlt áporodott és nejlondzsörzébe pállott illata. Az immár tizennyolc év távlatából már kedvesnek tűnő történet egy gyerekkori barátság történetét meséli el fiatalos bájjal, tehetségesen. Zoli és Miki ötödik osztályos tanulók jó barátok, még a padban is egymás mellett ülnek. Közösen eszelik ki kiskamaszos csínytevéseiket, becsületükre legyen írva, a balhét is közösen viszik el. Amikor Miki szellent az órán, Zoli vallja be e bűzös tettet; rejtekhelyük titkát senkivel sem osztják meg, a szülői tiltás ellenére együtt lógnak el zombifilmet nézni haverjukhoz, akinek szülei a napokban seftelték az új videomagnót. Egyszóval, hatalmasabbnál hatalmasabb balhék, az igazi baj azonban nem ez. Miki apja hatalmas ember, párttitkár, míg Zolié csenevész értelmiségi, aki munkaidejében szamizdatokat másol, röplapokat terjeszt, már az elhárítás is, valódi Nagy Testvérként, figyeli őt. Mindenki tud mindent a másikról, a szigorú szülők természetesen tiltják egymástól a két fiút. Szökést tervelnek ki: várja őket a jó meleg Afrika! Csinos osztályfőnöknőjük azonban felhívja magára a két apa figyelmét, és a szálak egyre veszélyesebben bonyolódnak össze.

Az összebonyolódott szálakat, a forgatókönyvet is jegyző Erdélyi tehetségesen, ügyesen bogozgatja, arról nem ő tehet, hogy az igazi tutiságot ő sem tudja – tán nem is akarja- a múlt rendszerről elmondani, ez, valószínűleg elmondhatatlan, még pár tíz évig. Sikerül viszont hiteles környezetet teremtenie, jók a ruhák, a tárgyak, az akkortájt divatos szófordulatok, a zeneválasztása viszont pocsék. Korabeli Bikini és KFT számok modern, számítógépes feldolgozása annyira fantáziátlan, hogy fáj. Egy Ötvös Csöpi-moziba sem menne el már, és egyébként is, annyiszor hallottuk már azt az unalmas elektromos dobhangot, hogy nyugodtan el is lehetne felejteni. Egyébként a legtöbb magyar film szerény közönségsikerének az a legnagyobb oka, hogy rossz, gyenge a zenéje, legyen az kísérőzene vagy akármilyen betétdal. Ettől eltekintve azonban könnyed, nosztalgiázós, szórakoztató kis filmet láthatunk, kedves poénokkal, a csinos Marozsán Erikával, szende, ám csábító tanárnőként, Gáspár Sándorral, tahó párttitkárként, de kaptak egy-egy mondatot olyan “nagy öregek” is, mint Garas Dezső, Bodrogi Gyula, vagy Hollósi Frigyes. Az általam ismeretlen Váta Lóránd Zoli apjaként annyira civil (holott!), hogy szerepeltetése friss lendületet, hitelességet ad a filmnek. Pohárnok Gergely biztos fényképezése dicsérendő, folytatja a magyar operatőr-iskola nemes hagyományait. Az Előre! című film sikere nem kétséges, ahogy a rendező is, a közönség is biztosan emlékszik az általános iskolás évekre, egy kis nosztalgiáért még talán mindenki elmegy a szomszéd moziba. Akik 84-ben voltak ötödikesek, azok most épp 28 körül tartanak. Ők a legtöbbet moziba járó korosztály, így hát: Előre!