asanisimasa

Sajátos, bár nem előzmények nélküli műfaj az “egész estét betöltő” természetfilm a mozikban. Persze a műfajt ismerjük a tévéből, kezdetben az egyetlenből, “Kisfilmek a nagyvilágból”, Cousteau kapitány kalandjai, Széchenyi Zsigmond nyomában, stb., majd megjelentek az erre szakosodott csatornák, ahol a cápák, delfinek és krokogyílusok mellett láthatunk néha más állatok, ne adj’ isten növények életéről is érdekfeszítő természetfilmeket. A mozikban már merészebb vállalkozás ilyesmit bemutatni, hiszen másfél órán keresztül a madarak röptét bámulni meglehetősen unalmas lehet, legalábbis így gondolhatják a producerek. Akik viszont annak idején látták Homoki Nagy István csodálatos filmjeit, más véleményen vannak. A Vadvízország vagy a Gyöngyvirágtól lombhullásig közönségsiker volt, a hat évestől a hatvan évesnél idősebbekig tömegeket varázsolt el a természetes kiválasztódás darwini drámája. Aztán emlékezhetünk később Godfrey Reggio felkavaró és gondolatébresztő öko-kantátájára, a Koyaanisqatsi-ra, Powaqatsira és a Naquoyqatsira, illetve ezek zanzásított és könnyedebb folyományára, a Barakkára. Ezek azonban nem a szó szoros értelmében vett természetfilmek voltak, hiszen nem egy-egy állatfaj életét, inkább az egész Földet, annak múltját, jelenét és jövőjét tárgyalták, benne foglalva az összes már kihalt és még élő lényt is. A francia Mikrokozmosz – A füvek népe már közvetlen előzménye a Vándormadaraknak. Annyiban legalábbis mindenképpen, hogy ugyanaz a lelkes stáb készítette mindkettőt. De amíg a Mikrokozmosz körülbelül egy négyzetméternyi földterület parányi lakóinak egynapi életét mutatja be, addig a Vándormadarak Földünk legnagyobb utazóit mutatja meg nekünk, karnyújtásnyi közelségből. Főszerepben a V alakban repülő vadludak, sarki szulák, gólyák, énekes hattyúk, szürke gémek, darvak, albatroszok, császárpingvinek és hasontollú társaik.

Mit várhatunk egy korszerű, egész estés természetfilmtől? A kor technikai színvonalának megfelelő bravúros és látványos képeket, nagyívű aláfestő zenéket, minimális kommentárt, hadd kapcsolódjunk ki egy kicsit a mindennapok őrjítő zakatolásából. A Vándormadarak mindezt tudja, a kommentár ugyan annyira minimális, hogy csak elvétve fordul elő, és csak találgathatjuk, milyen csodálatos madarat látunk éppen, a film szerkesztése is néha-néha bukdácsol kicsikét, de ezek most nem lényeges dolgok. Hiszen amikor a kellemesen légkondicionált teremben, kényelmes székben ülve, Dolby sztereóban gágognak mellettünk a ludak, a futballpályányi vásznon alattunk terül el a Föld, szárnyalunk, mint Ikarusz szerette volt annak idején, de minket nem fenyeget a zuhanás, hiszen ez az csak egy mozi, ami nem szól semmiről, csak a repülésről, a végtelen, szabad térről, a szárnyalásról…

Csodásan szép felvételek, amelyek képesek érzékeltetni a repülés semmihez sem hasonlítható szabadságát, kellemes kísérő zene, amely megfelelően hangsúlyozza a minimális dramaturgia csúcsait. Tökéletes színészi alakítások sora, a címszereplőktől az utolsó statisztáig. Másfél óra tökéletes kikapcsolódás, stresszhelyzetben dolgozóknak, brókereknek, multilevelmarketing és titkos ügynököknek kötelező! Mobiltelefonokat kérjük kikapcsolni, a biztonsági öveket bekapcsolni!

Azon a napon vékony fátyol takarta el a napot, de nem volt hideg, sőt eléggé fülledt idő volt. Délután fél öt tájban jól megérdemelt sörömet fogyasztottam épp az egyik, általam szívesen látogatott kocsma teraszán, amikor egyik ismerősöm huppant le mellém:
– Hallottad? Kitört a harmadik világháború, bombázzák New Yorkot! – Első hallásra szimpla, munka utáni tudatmódosulásnak tudtam be barátom izgatottságát, aztán egyre több forrásból nyert megerősítést a szörnyű hír; két, öngyilkos terroristák által eltérített repülőgép csapódott a New Yorki ikertornyokba, majd nem sokkal később még egy, a washingtoni Pentagonba…

Azóta eltelt egy év, az új világháborút eddig megúsztuk, viszont megismerhettük az Al Kaida, vagy Oszama bin Laden nevét, és ha úgy adódik, repülőgépes utazásunk is egy új, de határozottan kellemetlen érzéssel gazdagodott.

Azóta eltelt egy év, az amerikai mozikba is visszatértek a kegyeletből letiltott terroristás, robbantós akciófilmek, a porból és kőből álló Afganisztánt a hős szövetséges haderő kőből és porból álló kietlen sivataggá változtatta, az ártatlan és a bűnös afgánok feje fölött és körül. Eltelt egy év, és a világ más lett azóta, a patetikus megemlékezés szólamai az amerikai kormányra maradtak, tizenegy filmes, a világ különböző tájáról, a legkülönbözőbb kultúrákból, vallásokból érkezve megalkotta a maga saját, művészi megemlékezését az új évezred első legborzalmasabb napjáról. Tizenegy művész, tizenegy, egyenként és pontosan tizenegy percnyi gyöngyszeme a 2001-es év szeptemberének tizenegyedik napjáról. A művészek közt vannak ismert, nagy nevek, s vannak kevéssé ismertek: Youssef Chahine Egyiptomból, Claude Lelouch Franciaországból, Amos Gitai Izraelből, Idrissa Ouedraogo Burkina Fasóból, Imamura Japánból, Alejandro Inárritu Mexikóból, Ken Loach Angliából, Mira Nair Indiából, Samira Makhmalbaf Iránból, Sean Penn Amerikából és Danis Tanovic Boszniából.

Meghökkentő, felkavaró, a jó értelemben vett tudat- és gondolattágító hatással bíró remekművek ezek mind, mentesen minden hivatalos és hazug pátosztól, mélyen humanista, mélyen pacifista, minden alkotó azt kéri tőlünk különböző hangvételben: legyünk megértőek a vallási, kulturális mássággal, minden ember érték, óvjuk és védjük azt, nem létezhet szent háború, mert semmilyen háború nem lehet szent. És Isten dicsőségének fénye vezessen minket, de ne vakítson el!

Ajánlom hát az egyiptomi Chahine líraian vicces, a francia Lelouch szomorú és szerelmes, az izraeli Gitai meghökkentő és okos, a Burkina Fasó-i Ouedraogo üdén fiatalos és komikus, Imamura japánosan brutális, a mexikói Inárritu képzőművészi igényű, felkavaró, az angol Loach értelmes és széles látókörű, Mira Nair szembevágó és arcpirító, az iráni Makhmalba szellemes és tanulságos, az amerikai Penn zseniális és csodaszép, valamint a bosnyák Tanovic mélyen emberi és rokonszenves megemlékezését 2001 szeptember 11.-ről, nem elhallgatva azt sem, hogy néhol (pl. Velencében) komoly botrányt is sikerült aratnia. Sejtem miért. De nem értem.

Még mielőtt ez a majdhogynem number one idióta cím elriasztaná jobb érzésű olvasóimat, sietek leszögezni, hogy sokkal jobb az, ami utána jön. Mondhatnám úgy is, ez az egészen jó kis film érdemtelenül kapott ilyen debil címet, persze, tudom én, a kiélezett versenyhelyzet, a marketingstratégia, meg minden; de könyörgöm, miért alulról kell kerülgetni egymást? Felülről talán elegánsabb lenne… Nna, mindegy, szóval On-lány, tehát on-line, vagy dróton keresztül kapott lány, vagy mi.

John olyan igazi szürke, fazontalan, tizenkettő egy tucat bankfiúcska London legkülsőbb külvárosában. Munkaidő kezdetétől lejártáig ül a bankfiók ablakában, kényszeredett és nagyon angol, tehát rém érdektelen társalgást folytat munkatársaival, akik egyszerűen csak úgy jellemzik őt: az igásló. Természetesen John magányos, de hála korunk nagy találmányának, az Internetnek, intenzíven keresgél társat a hálón, mígnem talál is egy megfelelőt, egyenesen a távoli Oroszországból. Nadja, az orosz diáklány nemsokára érkezik, John izgatottsága egyre fokozódik, egyik lábáról a másikra állva toporog a reptéren, de úgy tűnik, minden hiába, a moszkvai gép összes utasa eltávozott már, ám Nadja sehol. John csalódottan indulna haza, mikor szeme megakad egy gyönyörű, hosszú lábú, nyúlánk lányon, aki szemmel láthatóan szintén vár valakire. Kisvártatva kiderül, persze ő Nadja. John elképedése csak akkor fokozódik, amikor kiderül az is, hogy a lány egy mukkot sem tud angolul. Nem kétséges, házaséletük eléggé akadozva indul, hiszen nem tudnak beszélgetni egymással, az ágyban viszont jól elboldogulnak. Egyszer csak két furcsa figura érkezik, kiderül, a lány orosz barátai jöttek születésnapot köszönteni. A vendégség aztán egyre jobban elhúzódik, a dolgok vesznek egy csomó nem várt fordulatot, senki sem az, aminek elsőre látszik, de a végén mindenki megkapja azt, ami neki jár.

Ennyiből is valószínűleg sejthető, hogy jelen esetben egy jó kis romantikus vígjátékot kaphatunk a pénzünkért. A kriminális szálakkal alaposan átszőtt történetben a hálóval fogott orosz menyasszonyt Nicole Kidman, és egészen jó, a szerep kedvéért még jó néhány mondatot oroszul is megtanult Mrs. Ex-Cruise. Johnt Ben Chaplin alakítja komoly komikusi vénával, ő tipikusan az a színész, akit már mindenki látott valamilyen filmben, de senki sem tudja pontosan melyikben, viszont jó volt, arra emlékszünk. Én sem tudom momentán, hogy korábban mikor és hol, de Ben most is jó. A hívatlan orosz vendégekként láthatjuk Vincent Casselt és Matthieu Kassovitzot, akik külön-külön legutóbb a Bíbor folyókban, illetve az Amélie-ben, együtt pedig a kitűnő Gyűlöletben tűntek fel, és ki, többek között. Jelenlétük garancia a minőségre, nincs ez másként most sem, mintha azokat a srácokat látnánk, akik Fekete Ibolya Bolse Vitájában még itt voltak, de azóta tovább mentek nyugat felé, de főleg alaposan bekeményedtek.

Jez Butterworth első rendezői próbálkozása ez a könnyed, szórakoztató, romantikus krimi-vígjáték, mi tagadás, jól sikerült, ígéretes munka, nem markol ugyan túl nagyot, mint azt mifelénk tenni szokták a kezdő filmesek, de amit felvállal, jól oldja meg, de természetesen nagy köszönettel tartozhat a kiváló főszereplő négyesnek is, hiszen nélkülük azért nyilván más lett volna a debütálás. Persze a jó rendező abban mutatkozik meg legelőször, hogy jó és megbízható munkatársakat választ, úgy, mint jelen esetben történt.

K.J., a neves hazai sportriporter szokta mondogatni azon keserves pillanataiban, mikor magyar labdarúgó-mérkőzést kényszerül közvetíteni a tévében, hogy milyen jó is lehetne, ha a csapatban egy igazi egyéniség is kergetné a labdát. Egy olyan játékos, akire a szerényebb képességű többség felnézhet, aki szellemes játékával, váratlan húzásaival, stílusával fazont adhatna a csapatnak, aki akár egyetlen villanásával eldönthetné a meccset. A magyar pályákon manapság nemigen találni ilyen játékost, külföldön inkább. A filmezés némiképpen hasonlatos játék a labdarúgáshoz, annyiban mindenesetre, hogy mindkettő csapatjáték. Egy igazán nagy színész-egyéniség azonban el tudja vinni a vállán a viszonylag gyengécske sztorival rendelkező filmet, egy tehetséges rendező ötleteivel, ritmusával fel tudja rázni a kissé fásult stábot, a végeredmény így lehet egy nézhető film is, a nézhetetlen helyett.

Manapság a film világában vitán felül az egyik legnagyobb színész-egyéniség Sir Anthony Hopkins. A romantikus drámától az akció-krimin keresztül a horrorig minden műfajban jeleset alkot, amelyet a szakma díjzuhataggal honorál, az Oscart is beleértve. A Bárányok hallgatnak Hannibálja filmtörténelem, de emlékezetes filmjeinek se szeri, se száma, a Napok romjai öreg komornyikjától Drakuláig, Nixontól Picasso-ig sok-sok figurát formált meg emlékezetesen, ő valóban olyan figura, aki bármilyen filmet sikerre visz. Most azonban eléggé nehéz dolga akadt, hiszen egy első látásra teljességgel szokványos, ergo érdektelen kémfilmben kell játszania. Egy idősödő CIA-ügynököt alakít a Rossz társaság című krimiben, aki önnön figyelmetlenségéből fakadóan elveszti társát, egy fontos akció közben. Az akció egy atombomba megkaparintására irányul a feketepiacon, még mielőtt a terroristák csapnának le rá. A társa volt a beépített ember, most azonban a világ veszélybe kerül, kiderül azonban, a társának van egy ikertestvére, aki jelenleg jegyüzérkedésből és alkalmi DJ-ként dolgozva tartja fenn magát, csillogó intelligenciáját a snell sakkpartikban éli ki a téren. Képességeit tekintve ideális CIA-ügynök lehetne, ám a srác nem így gondolja. A tapasztalt öreg kémnek nincs más választása, a lehetetlent kell megvalósítania: a szabadszájú, szakadt punkból kifogástalan titkosügynököt kell faragni, méghozzá kilenc nap alatt!

Láthattunk már néhány filmet, hasonló sztorival, az öregnek be kell tanítani a zöldfülű fiatalt, de a fiatalnak nem fűlik hozzá a foga, de aztán mégis minden jól sikerül, Amerika ismét megmenekül, stb.; legutóbb a kémes típusból talán a Magyarországon is forgatott Redford/Pitt-páros játszmáját. Van még aztán ilyen rendőrösbe, katonásba, vadászosba… Ez most a kémes variáció. Ettől eltekintve nincs is a filmmel sok baj, mint azt a felvezetésben céloztam, Anthony Hopkins elviszi a filmet lazán, fut, rohan, lő, fiatalokat megszégyenítve. A rendező Joel Schumacher vérprofi (Összeomlás, 8mm, Batman és Robin, Ha ölni kell…, stb.) most is megbízhatóan feszes ritmusban tartja a filmet, és aki mindehhez a pénzt szerezte, az Jerry Bruckheimer, az egyik legnagyobb hollywoodi producer (Bad Boys, Armageddon, Pearl Harbour és még sok nagy siker). Tutista csapat, biztosra megy a film is, nem lóg ki semerre a nagy átlagból, gyenge pontja a másik főszereplő, a fekete Chris Rock. Fejhangon elővezetett hiphopos ágálása megoszthatja a nézőket, komikusi vénája tagadhatatlan, én mégsem tudok elképzelni egy tenorban ágáló rappert, aki egyébként CIA-ügynök. Bár az az igazság, nem is tudom igazán, hogyan néz ki egy valódi titkos ügynök…

Minden idők (Stirlitz 17 pillanatát kivéve) legnagyobb kémje – ki ne ismerné e nevet? – James Bond volt a filmvásznon. Az ismert történelmi okok miatt viszonylag későn ismerhettük meg kis hazánkban e figurát, igaz, ekkor egyszerre többféle formában, Sean Connery-től Roger Moore-on, és másokon keresztül a mai Pierce Brosnanig. De ezek részletkérdések, a lényeg a bemutatkozás: – My name is Bond. No meg a rengeteg gyönyörű nő, az elmaradhatatlan vodka-martini, az elképesztő mütyürkék, az íróasztalból léghajóvá transzformálódó kütyük és egyéb ketyerék, valamint az, hogy soha, egy pillanatig sem forgott veszélyben Földünk, hiszen Bond mindig a résen volt. Persze, mint a nagy mitikus hősök általában, ő sem kerülhette el sorsát, a hálátlan utókor megalkotta paródiáját, Szőr Austin Powers személyében.

A túlzottan bolyhos mellszőrzetét akkurátusan fazonra borotváló Powers ügynök azonban nem sokban hasonlít a nagy elődre. Míg Bond sármos hódító, addig Austin gügyögő és hablatyoló szexmániákus, Bond elegáns, Austin tiritarka rikító öltönyei és ingei inkább egy kezdő, szexualitásában bizonytalan stricire emlékeztetnek, valahonnan a hetvenes évek közepéről, talán a híres Studio 54 diszkóból. Bond okos, bátor, Austin ügyefogyott, sőt ütődött, mégis ugyanúgy gazdag sikerekben, mint elődje. Az eddig elkészült két Austin Powers rész, a Szőr Austin Powers és a Kicsikém – Austin Powers 2. mintegy előzményeként, ez alkalommal megismerkedhetünk Austin Powers és örök ellenfele, Dr. Genya közös ifjúkorával, valamint többszörös időutazáson átesve tanúi lehetünk, ahogy a bohókás szuperügynök természetesen ismét megmenti a Földet. Többet a film sztorijáról nem árulok el, aki tanúja volt az előző két résznek, az menthetetlenül úgyis benevez a következőre is, aki pedig csak most kapcsolódik be, annak meg mindegy. Annyit még, hogy a címben szereplő aranyszerszám az az, amire kapásból gondolnak, bár nem látszik sohasem. A film látványvilága amúgy hitelesen idézi a korai James Bond filmeket, valahogy úgy, mint az a bizonyos Beastie Boys-klipp is, bár a mai kor technikai színvonala lehetőséget ad szinte akármire…

A címszerepet alakító Mike Myers még további három szerepben tűnik fel: természetesen ő Dr. Genya, a gonosz tudós, ő Dagi Dög, a skót szumóbajnok, és ő a hímtagját bearanyoztató holland bájgúnár, Goldmember, azaz Aranyszerszám is. Mike Myers legendás alakja egyébként az amerikai szórakoztatóiparnak, a híres MTV-s Saturday Night Live-ban tűnt fel, majd a szintén e zenecsatornához kötődő, de már mozivászonra szánt Wayne’s World 1-2-ben lett világhírű, a két korábbi Austin Powers rész közönségsikere azonban minden várakozást felülmúlt. Ez az új rész is elsősorban a Music Television közönségére számít, hiszen a másik főszereplő nem más, mint a sikeres Destiny’s Child énekesnője, feltűnik Britney Spears is egy pármondatos-lihegéses epizódszerepben, egyébként is rengeteg zene szól a filmben, bár a heavy metál nem soul manapság, de a táncbetétek is a kliptévék világát idézik, a humor pedig erősen altesti, bár a South Park mélységébe talán nem merészkedik. Mellékszerepekben láthatunk két brit mozi- és színházlegendát, Michael York és Michael Caine személyében, nyilván valamiből nekik is élni kell, de hogy mit keres itt statisztaként John Travolta, Kevin Spacey, Danny de Vito, Tom Cruise, Gwyneth Paltrow, sőt maga a legfőbb moziguru, Steven Spielberg? Az elszánt merészek megtudhatják.

Izland Európa legészakibb, legtávolibb pontja, világunk potenciális vége. Nem sokat tudhatunk e vidék nevezetességeiről, bár Björk biztosan beugrik sokaknak. Relatíve sok az egy főre hulló Nobel-díj, csakúgy mint a hó. Van még tűz is, víz is, gejzírek és vulkánok formájában. Körülötte meg sok-sok tenger. Azt, hogy van izlandi filmművészet, már csak bennfentes kevesek sejtik, művelőinek kimondhatatlan neveit megjegyezni talán ők se bírják. Figyelem, mondok akkor egy viszonylag egyszerűt: Baltasar Kormakur! Ő készítette el kettőezerben a 101 Reykjavík című érdeklődésükre számottartó, és jelen írás tárgyát képező művet.

Fogalmam sincs, mit jelenthet a 101 Reykjavík, talán egy postacímet, ahol éli eseménytelen életét a maga 28 évével tinédzsernek kevéssé nevezhető Hlynur. Reggel felkel, másnapos, fürdés, szörf a neten, kocsma, valami lány becserkészése, hazavitele, majd reggel felkel, stb., stb. Anyja áldott lélek, ritkán noszogatja, talán kéne valami munkát keresni, egyébként megfürdeti, alsógatyát vesz neki, úgy gondoskodik róla, mintha még mindig a hatéves fiacskája lenne. Lola, a temperamentumos spanyol nő flamengóra oktatja a jegesnek éppen nem mondható izlandi hölgyeket, Hlynur anyját is, így a srácnak először nem tűnik föl, hogy egyre sűrűbben tűnik fel kicsiny lakásukban. Marad vacsorára, aztán később már éjszakára is, végül teljesen odaköltözik. A furcsaság az, hogy a két nő alszik együtt. -Atyaisten! Az anyám leszbikus!- döbben rá Hlynur. Ezen még viszonylag könnyen napirendre lehetne térni, viszont a szilveszteri vad tivornyában a fiú is összejön a spanyol Lolával. Az új évben az is kiderül, hogy Lola teherbe esett! A nők boldogan várják a gyereket, Hlynurban azonban valami komolyan széthullott.

Az eddigiekből kiderül nem akármilyen filmről van szó. A vázolt helyzet drámai, ám Kormakur rendezőnek sikerült valami egészen vicces dolgot kreálnia belőle. A végeredmény olyan, mintha a boldogságtól ordítozó Todd Solondztól elindulnánk Kevin Smith videotékájához, de valahogy útba esne Török Feri Moszkva tere. Persze nincs köze konkrétan egyik filmhez sem, ám az a világ, amit Hlynur és haverjai képviselnek, az dettó. Ezek az izlandi csákók ugyanazt teszik legszívesebben, mint budapesti, vagy new jersey-i kollégáik, tehát semmit. A semmit. A segély jön, az sörre meg fűre elég, kaja van otthon, a kábelen jön a pornó, mi kell más? De mindig történik valami bibi, amely kizökkenti ezeket a léha, kedves lúzereket megszokott kerékvágásukból. Hlynur esetében ez családi állapotának nehezen meghatározhatóvá válása, ami átmenetileg kicsit összezilálja, no a szálakat nem, de a fiút azért éppen eléggé, mi pedig bízhatunk abban, a végén minden rendben lesz. Rendben lesz. Tanulság az van, benne a filmben, el nem árulom.

Baltasar Kormakur filmje nemcsak nyilvánvaló kuriozitása miatt érdekes, sodró lendületű, tehetségesen szerkesztett, túl nagyot mondani nem akaró, ám vidám, kissé meredek témája ellenére is életközeli, emberi, szórakoztató, jó kis mozi. Ha a forgalmazó az amerikai konkurencia agresszív marketingjét kicsit túl tudja kiabálni, talán a nyár egyik meglepetése, nem várt közönségsikere is lehetne, mindenesetre a betévedők jól fognak szórakozni, ebben biztos vagyok.

Francois Ozon e sorok írójának egyik nagy kedvence, szögezném le még rögtön az elején. Így nem lehet meglepő, hogy véleményem szerint a 2001-ben készült A homok alatt című új filmje is kitűnő alkotás. Hathat ez mentegetőzésnek is, de úgy gondolom, mindenkinek lehet egy-két ilyen új felfedezettje, akik az első alaposan bevitt mélyütés után csinálhatnak akármit, mélyen megrendülve és jó nagyot rábólintva várjuk a következőt. Ennyi előítélet jár egy tündöklő tehetségnek. Amúgy is elég kevés szaladgál belőlük manapság szerte a világban.

Pedig, vagy éppen ezért Ozon nem tör könnyű babérokra. Rendre rázós témát választ, homoszexualitás, vérfertőzés, öngyilkosság, könnyen eshetne a közhelyes fogalmazás, az olcsó hatásvadászat csapdájába, ezeket azonban valami hihetetlen biztos stílus- és formaérzékkel, tűéles látással könnyedén átugorva azonnal felismerhető, egyéni, a szó jó értelmében vett művészetet csinál, unikumként ebben a ránk zúduló, szimpla szórakoztatóipari dömpinggé silányuló mozgókép-áradatban.

A homok alatt egy középkorú nő drámája. Marie jó módban, nyugalomban és békés unalomban él férjével, Jeannal. A nyarat tengerparti házikójukban töltik, ugyanúgy, mint mindig, évek hosszú során át. Ugyanazok a rutinok, a ház kulcsa a szokott helyen, a tavalyról maradt bor ugyanolyan pimpós, mint tavalyelőtt, és azelőtt, ugyanarra az elhagyatott strandra mennek napozni, ahová eddig is, és így tovább… Egy nap Marie elalszik a napon, Jean úszni megy. Marie mire felébred, férje sehol, örökre eltűnt. A valódi dráma ezután következik: hogyan éli meg Marie férje elvesztését, hogyan próbál új életet kezdeni, hogyan keresi a választ a tragédiára? Öngyilkos lett-e Jean, vagy baleset történt? Hibáztathatja-e Marie valamiért saját magát? A férje elvesztésébe ténylegesen beleőrülő nőt éppen ez a tragédia segíti hozzá az élet igazi és valódi értékeinek felismeréséhez, de csak akkor, amikor azok egyben elérhetetlenekké is váltak.

Kíméletlen, őszinte, kemény, mégis finom, érzékeny, mélabús film. Egyszerűen nem fér az agyamba, hogyan lehet képes ez az éppen csak 35-öt betöltött fiatal rendező ilyen elképesztő hitelességgel, száraz tényszerűséggel, tökéletes éleslátással ábrázolni egy több évtizedes, lassan és csendben kihűlő házasság lényegét rejtő mindennapjait. Mintha már megélte volna! Persze az is lehet, otthonülő gyerek volt, és nézegethette szüleit nap mint nap.

Ugyanaz a végletesen szikár, szűkszavú, ám a velejéig hatoló elbeszélésmód, mint a Vízcseppek a forró kövön transz-szexuális kvartettje esetében, de mentesen annak erősen stilizált látványvilágától. Az, akkor, ott helyénvaló volt, itt egy átlagházaspár átlagéletének átlagtragédiáját kellett megjeleníteni, a csendet, a kiüresedést, a lassú és lágy összeomlást, ehhez nem kellenek nagy képek, csak ellesett pillanatok. De azok nagyon, és meg is vannak hiánytalanul. Egy hanyagul a szék karfájára dobott zakó, egy félig szívott cigaretta, egy mindennapos kérdés: -Felhúztad a vekkert?-, egy szótlan reggeli, egy rutin félmosoly néha, mint jelen esetben is, többet elmond, mintha agyon lenne magyarázva: amikor itt volt, ki nem állhattam, de most, hogy nincs, mennyire hiányzik.

Nem szólok a példás zeneválasztásról (Philippe Rombi), nem szólok egy nagyszerű színésznőről (Charlotte Rampling), bízom abban, értő közönsége lesz e filmnek, amely nem akciódús, nem látványos, nem robbannak kocsik, nincsenek a Földet mindenáron megmenteni akaró hősök, nincs happy end. Ebben a filmben csupán egy szuverén, tehetséges művész beszél emberekről, emberi nyelven, gondolkodni és érezni képes embereknek. Nem nagy dolog. Hanem a legnagyobb.

Csak most gondolkozom el azon, vajon ki volt előbb? Antekirtt doktor, avagy a Monte Cristo grófja? Lehet mondani, egy csecsemőnek minden vicc új, mondanám erre, mindenhová el kell egyszer jutni, nekem, ide most sikerült. Tehát, Sándor Mátyás vagy Edmond Dantés? Verne Gyula vagy Dumás Sándor? Túlságosan is sok a két történet között a hasonlóság, a két (francia) író úr is nagyjából ugyanabban az időben alkotott, úgyhogy élnék a gyanúperrel: itten valaki valakitől, bizony kérem, lopott! Tippem a Gyula, ez azonban nem zavar be abban, hogy e két hős sok milliónyi férfiember ifjúkorában játszott és remélem, játszik fontos szerepet.

Azt hiszem, filmváltozat a Monte Cristóból készült több, és főleg, színvonalasabb. Sok nagy kalandfilm-sztár alakította a bosszúálló Dantés figuráját, hirtelenjében Gérard Depardieu és Richard Chamberlain jut eszembe, de már 1934-ben is készült egy verzió. Persze, az alapanyag, Dumas regénye is alapműnek számít műfajában, filmes előzmény is akad szép számmal, igen nagy merészség belevágni ebbe a témába, néhány nagymenő hollywoodi producer mégis lát fantáziát a dologban, ők pedig igazán nem olyan csávók, akik szívesen rakják az ablakba dollármillióikat. Tény, hogy tapasztalható valamiféle kosztümös-romantikus revival a szakmában, mintha megszaporodnának az ilyen filmek mostanság, Kevin Reynolds pedig már tapasztalt rendező kosztümös témában (Robin Hood, a tolvajok fejedelme), ráadásul ráér, így a nagymenő urak megszavazzák a kellő pénzt, és elkészülhet az újabb Monte Cristo opusz.

A történet adott és ismert, így nincs mit tenni, mint a lehető leghívebben visszaadni annak megejtő, romantikus világát. A mai kor technikai lehetőségei közepette nem gond tökéletes képi illúziót kelteni, a mai Málta régi kikötője tökéletes korabeli Marseille, és Párizs látképe is könnyen retusálható digitális trükkökkel, sármos és tehetséges fiatal színészekben sincs hiány: a naiv és tudatlan Edmondból hitelesen és gond nélkül válik nagy tudású, de vészjósló tekintettel bosszút szomjazó gróffá James Caviezel alakításában, ellenlábasa, Mondego, már első ránézésre is visszataszító (Guy Pearce), és ez még fokozódni is fog a későbbiekben, kettejük nagy és közös szerelme, Mercedes (Dagmara Dominczyk), gyönyörű, kívánatos, ráadásul nem öregszik. Richard Harris a bölcs Faria abbé szerepében maga a megtestesült hatvan évnyi rutin, őrület, tudás, tapasztalat és nyugodt bölcsesség.

Kevin Reynolds rendező pontosan ragadja meg a regény kulcsmomentumait, a rendelkezésére álló 131 percből éppen annyit szentel a Napóleonnal való végzetes találkozásra, az If várából való szökésre, a rejtett kincs megtalálására, a bosszú kitervelésére és annak megvalósítására, amennyi jelen keretek közt kell. Nem múlik rajta, és alkotótársain sem, hogy nem tudják felidézni azt az élményt, amit éreztem/-tünk akkor, amikor éjszakákon át virrasztva olvastam/-tuk Dumas regényét. Ez már így marad, az az élmény saját, és semmihez sem hasonlatos.

Ettől eltekintve viszont a film jó kis kalandmozi, látványos képek, feszült cselekmény. Van benne sok kardozás, szép tájak, ódon kastélyok, izgalom, ármány és szerelem, intrika és bosszú. Támad a nyár, támad a romantika. Fehér sziklák, kék tenger, kicsiny sziget, partraszállás …

Minden bizonnyal az idén sem ússzuk meg. Be leszünk zárva már megint ebbe a városba, pedig a nyár fékevesztetten dühöng. A strandok tömve, a szökőkutakban tilos a fürdés, a szerencsésebbeknek adódó maximum két hét tengerpart gyorsan elmúlik, azután már megint csak itt vagyunk a forró betonon. A frigó tömve fagyival, hüsivel és egyéb sörrel, úgyhogy oda se férünk, marad hát a multiplexek légkondija, ha szerencsénk van, éppen be van kapcsolva és nem javítják a téli nagyüzem után. Fix meggyőződésem továbbá, hogy a légkondit üzemeltető dolgozók munkaidejük alatt a következő dalocskát dünnyöghetik bajszuk alá:
Nyáron nagyon meleg van, télen nagyon hideg van,
Soha sincs jó idő, mindig esik az eső!
Akár hogyan is van, az optimális fokozatot mindenesetre képtelenek eltalálni. Ez van, és miért lenne ez másképpen, épp most és épp velünk, valamint létezik szemeken át való hűtés, akkor a Jégkorszak című új 3D, computer-generált és animációs Fox-produkció lehet egyedül a biztos befutó. Családunkba tartozó kiskorú egyedek, valamint őrzés-védelmükkel megbízott sajátmagunk legteljesebb megelégedésére szolgáló szórakoztató készítmény, egyszóval: igazi nyári, habkönnyű és nevettető családi mozi.

A sztori egy halvány Dzsungel könyve-parafrázis és egy road-movie ötvözete, mintegy húszezer évvel ezelőttire teleportálva, de ne is várjunk magvasabbat nyáron, hadd pihenjen az az agyonhajszolt szürkeállomány. Egy hiperaktív, szómenéses lajhár (Geszti Péter hangján), egy magának való, morcos mamut, egy mandulaszemű, gőgicsélő emberporonty, és akinek a foga fáj reá: egy kardfogú tigris odüsszeiája az északról betörő hideg elől, a reményt és meleget nyújtó dél felé, kalandos mese a barátságról, önfeláldozásról, úgy, ahogyan az már a mesékben lenni szokott, a jól bevált hollywoodi recept szerint.

A Toy Storytól az Anastasián keresztül az Oroszlánkirályig nagy sikerű animációs filmeken edződött stáb, az Oscar-díjas Chris Wedge vezényletével most is profi munkát végzett. Elképesztő a látványvilág, szuper a szőr-szoftver, finom és hiteles a figurák mozgása, a nem túl bonyolult cselekmény éppen a legjobb ízléssel van fűszerezve -igen eredeti- humorral, kedvességgel, szeretettel. A filmben fel-felbukkanó Scrat, a kardfogú patkány-mókus (vagy mi?) alakja, a majdani vallási fanatikusokat, de a mondabeli Sziszifuszt is megelőlegezve, egy önnön méretét jelentősen meghaladó makkot próbál elásni, e cselekedetével események beláthatatlan láncolatát indítva el, akár a műfaj klasszikus figurájává is válhat. Csetlése-botlása garantált kacajrohamot vált ki a nézőközönség soraiból, de ezen kívül egyfajta választ kaphatunk azokra a kardinális kérdésekre is, miszerint: ki ugrotta az első tripla Lutzot, ki találta fel az óriás műlesiklást, jártak-e Földön ufók E.T. előtt, és megtudhatjuk, hogy Forrest Gump előtt is voltak nagy futók, valamint hogy a barátság mindent legyőz. Még az éhséget is. A makkot pedig nem mindegy, hová dugjuk.

Párizs nincs híján látványos épületeknek. Az Eiffel-torony ágaskodik, a Diadalív ível, a Louvre üvegpiramisa a napfényben csillog, a Montparnasse-torony egyszerűen ronda, a francia főváros illetékesei minden bizonnyal pillanatnyi elmezavarukban engedélyezhették építését, egy irdatlan büdös nagy téglaként ékelődik bele az egyébként varázsos Montparnasse negyedbe. Jobb érzésű ember csak ránéz, és már rögtön állíthatja is teljes bizonyossággal, ilyen épületekben, ilyen rideg, hideg, embertelen üvegtoronyban csak nagyon gonosz dolgok folyhatnak.

Eric és Ramzy, a féktelen szómenéstől sújtott, agyhalott ablakpucoló-páros, akik civilben népszerű francia burleszk-duóként, saját nevükön, Eric Judor és Ramzy Bediaként ismeretesek arrafelé, éppen ezen az épületen függeszkednek észvesztő magasságban, munkájukat végezve. Ramzy, a hórihorgas göndör és Eric, a kis kopasz köpcös sehogyan sem tekinthetők az ablaktisztítás hőseinek, a munka igen csak döcögősen halad. Gyakorlatilag egyáltalában nem halad. Ramzy minden erejét leköti a következő izomedzésre való készülődés, mivel álmai netovábbja, hogy schwarzeneggeri izomzattal büszkélkedjen. Ez, tekintve 190 centijéhez mintegy 50 kilogrammos súlyát, még fényévnyi távolságban van, ráadásul az edzést is ki kell egészíteni bizonytalan tartalmú energialöttyökkel, valamint folyamatosan bosszantani kell barátját, Ericet is. A kis köpcös kopinger tevékenységét Ramzy mellett a reménytelen szerelem is hátráltatja, amelynek tárgya az ablak túlsó, belső oldalán tűnik fel, a szép és gazdag Marie Joelle személyében. Eric ábrándos tekintete egy szende szüzet lát, ám a valóság, már ahogy az szokott lenni, teljesen más. Marie Joelle tulajdonképpen csak a toronyházban székelő nagyhatalmú nagybátyját akarja kizsebelni, mintegy 50 millió euro erejéig, ebben segítségére van egy válogatott kommandó is. Az épület elfoglalva, megszállva, pokolgépekkel telezsúfolva, a nagybácsi túszul ejtve, az akció sikere biztosnak látszik. Ám Eric és Ramzy még mindig ott lóg az épületen, mindent látnak, mindent félreértenek, és Eric szerelme, valamint Ramzy ügyetlensége egyaránt határtalan.

A burleszk mostanában kissé elhanyagolt műfaját kísérli feléleszteni ez a Canal+ H című sorozatában már sikereket aratott páros. Stan és Pan, Zoro és Huru, a Marx testvérek korában persze könnyebb volt, hiszen előttük nem voltak nagy elődök, ők voltak az elsők, ők fektették le az alaptörvényeket, ők teremtették meg e műfajt. És akkor a film még néma volt, minden poént, minden geget meg kellett mutatni, a közérthetőség miatt. A Marx testvérek jelentkeztek először szóviccekkel, verbális poénokkal, Eric és Ramzy, A pokoli torony balekjai mintegy hetvenöt év késéssel az ő nyomdokukban próbálkozik. A ritmus persze XXI. századi, a poénok maiak, a látvány speciálisan digitális, a zene a rap. Persze, ahogyan Stan és Pant nézve röhögésünk szomorú mosollyá szelídült, úgy Eric és Ramzy láttán inkább Dumb és Dumber jut még eszünkbe, egy (pár) kényszerzubbony kíséretében. A szelíd mosoly, de még a vad röhögés helyett is csak dühöt és fájdalmat érzünk. A tévéinterjúban, ha csak viccként reklámozott crack és kokain miatt pedig kifejezett haragot. Humoruk erőltetett, izzadságszagú, arab származásuk miatt furcsán, de mégis rasszista, olyan, mint a mi Fábrynké, csak méterekkel alulról. És ez az, ami teljesítmény, még ha negatív is. Egyébként pedig gyenge Mátrix, Bruce Lee, Drágán add az életed, és Pokoli torony paródia, érthetetlen francia szlengben előadva. Pokoli egy élmény!