asanisimasa

A XVIII. században szerte Európában az volt a szokás, hogy a tehetősebb családoknál a legidősebb fiú örökli apja vagyonát, míg a fiatalabbaknak egy megveszekedett kanyila sem jut a családi kincstárból. A szépen hangzó családi néven kívül egyebük sincs, érvényesülésük csupán két módon lehetséges: a papi, illetve a katonai pályán, mivel büszke nemes kezét nem szennyezheti munka, a teljes elzüllésből pedig nem lehet megélni. Gondolhatjuk, szegény arisztokrata öcsikéknek komolyan főhetett a fejük, mitévők is legyenek felcseperedvén, életük előttük álló részében, hiszen katonáskodni néha kissé veszélyes tevékenység, a papi pálya szigorú szabályrendszerének kötöttségei sem tűnhettek eléggé vonzónak az eddig megszokott kényelemhez és könnyed semmittevéshez képest.

Nem volt ez másképpen a kor Írországában sem, ahol jelen történet játszódik. Néhány ifjú, akik másod-, harmadszülöttek lévén nem részesülhettek nemesei családjuk örökségében, egy sajátos klubot alakítanak. Angolszász ország lévén a klubalapítás nem nagy szám, hiszen épp e korban gombamód teremtek a legkülönbözőbb klubok Britannia szerte, a dohánybirtokos lordok klubjától a ceruzafaragók bohém klubjáig bezárólag. Ám e néhány fiatal ír arisztokrata titkos terve az volt, hogy álruhában az éjszaka leple alatt szende, de rangban azonos, vagyonban viszont sokkal fölöttük álló hölgyeket raboljanak el. Kezüket megkérvén és a boldogító igent gyengéd erőszakkal kicsikarván így juthatnak vagyonhoz, és mégse kell abba a gyűlöletes Indiába utazni rendfenntartás és az ország kirablása végett. Élhetnek, mint irigyelt bátyáik. Mint Marci Hevesen, Liam Dublinban. Jelen esetben azonban a két fess, lobogó hajú, sármos mosolyú ifjú (Liam Cunningham és Matthew Rhys) azonban alaposan beletrafált. A kiszemelt, majd elrabolt áldozat (Alice Evans) a vártnál tűzrőlpattantabb kisasszonykának bizonyult, rá kell ébrednie a két ifjúnak, hogy néha nem elég a szíveket -csak úgy durr bele- elrabolni, majd az izmos kart kinyújtva várni, hogy a pajkos férfiasságtól elámult szende szűz beleomoljon, van úgy, mint most is, a női szívet bizony meg kell hódítani. Hiába a fiúkkal cinkos társalkodónői támogatás, az ügy nem tűnik túlságosan egyszerűnek, ráadásul feltűnik a színen egy őszülő, ám gazdag és befolyásos kérő-rivális is (Nigel Hawthorne), aki még ehhez hozzá rettentően dühös az ifjak romantikus, de törvénytelen akciójára. Szöktetés, üldözés, menekülés és árulás, megismerkedés és összeborulás, ahogyan az egy, amolyan igazi romantikus filmben szokásos.

Mert Stefan Schwartz rendező Bill Britten és Richard Crawford forgatókönyvéből olyan igazi, romantikus filmet forgatott, abból a rizsporos parókás, lovaglós, pukedlis, lobogó fehér inges fajtából. Mint Gérard Philipe elővezette volt azt annak idején Tulipános Fanfanként. Csörrennek a kardok, áradnak az érzelmek, zöldellnek az ír tájak, dobognak a paták, dobbannak a fűzőbe szorított női szívek is majd’ akkorát és a végén mindenki elnyeri méltó jutalmát. A Rabold a nőt! könnyed kikapcsolódás a film Bach Brandenburgi versenyével és édes-bús ír melódiákkal, a kosztümös romantika kedvelőinek korhatár nélkül.

Meglepetésként érte 2001 nyarán az amerikai közönséget A hálószobában című film. Mondhatnám, hogy biztos bedőltek a film címének, mert fülledt hálószobatitkokról egy szó sem esik ez alkalommal. Ráadásul nincs szó szinte egyáltalán semmiről, és ez ráadásul 130 percen keresztül tart. Az amerikai közönség elszokhatott az ilyen filmektől, lassú a ritmus, hosszúak a snittek, semmi speciális effektus, semmi villódzás, semmi étek a szemnek. Ehelyett nagy hallgatások, elharapott szavak, csendes, tétova párbeszédek; a valódi történések a szereplőkben történnek meg láthatatlanul, ám tagadhatatlan, érzékletesen.

Tisztára, mint egy európai művészfilmben! Pedig tipikus amerikai filmről van jelen esetben szó, csak éppen annak egy negyven-ötven éves válfajáról, amit talán morál-westernként jellemeznék leginkább. A Vadnyugat hősi korszaka már letűnt, az öntörvényű pisztolyhősök már mind halottak, aki életben maradt, az letelepedett, békés életet él, ám ha történik mégis valami, ami életét, családját veszélyezteti, némi lelki gyötrődés után kezébe veszi a dolgok irányítását és poros coltját, hogy aztán ő, egymaga tegyen igazságot. Szóval az amerikai közönség, és tegyük hozzá a kritika is, alaposan meglepődött e régi-új film láttán, és lelkesen ünnepel, azóta is. Öt Oscar jelölés komoly sikert jelent arrafelé, errefelé úgyszintén. Hogy aztán ezekből egy se jött be, az tulajdonképpen nem is annyira lényeges.

A hálószobában jellemzően színészfilm. Todd Field első rendezése ez, őt korábban színészként ismerhettük meg (Tágra zárt szemek – Nick Nightingale). Színészvezetése bőven táplálkozik múltjából, korábbi tapasztalataiból, de az Amerika-szerte ismert Andre Dubus regényéből írt kiváló forgatókönyve is sok lehetőséget ad nagyívű színészi alakításokra. Többek között három Oscar-jelölés jelzi, Sissy Spacek, Tom Wilkinson és Marisa Tomei éltek is az adódó alkalommal, három valóban igen hiteles figurát láthatunk, játékuknak nagyban köszönhető, hogy e kissé hosszú film nem fullad unalomba, sőt egyre fokozódó erővel rántja bele a nézőket a féltékenységi gyilkosságtól a bosszú drámájáig, amely természetesen nem végződik happy enddel, ám a főhős erkölcsi megtisztulása feloldozó hatású, klasszikus katarzis.

Azonban ne várjunk lóháton ügető cowboyokat e filmben, hiszen csak dramaturgiája hasonlít a westernekre, a gyilkos itt egy suttyó csapos, aki kisteherautón jár, a főhős vietnámi veterán, most körzeti orvos és amatőr rákhalász, segítő felesége pedig énektanárnő. De az a belső vívódás, amely a két főhősben lezajlik, miszerint fogadják el a törvényes igazságot a kibúvóival és hiányosságaival együtt, vagy vegyék sorsukat saját kezükbe, és szerezzenek érvényt saját igazságuknak, vállalva felelősségét annak, hogy tettük esetleg a rajtuk erkölcsi értelemben segíteni nem tudó törvénybe ütközik; a relatív igazságok erkölcsi dilemmája tipikusan westernre, a hagyományos amerikai műfajra jellemző.

Onnan nézve A hálószobában című film igazi művészet, lenyűgöző és megdöbbentő erejű lélektani dráma, innen, a bergmani lélekbányászathoz szokott európai sznob nézőpontjából viszont ez csak egy poszt-western melodráma. Annak viszont jó, alapos munka, bár elsősorban a kiváló színészi alakítások miatt.

1830-at írunk. Egy hatalmas termetű alak vágtat végig Párizs egyik bűzös, mocskos sikátorán. Ahogy átvág az óbégató tömegen, emberek pattannak le izmos testéről, hollófekete varkocsa ében kígyóként tekereg utána, dúlt tekintetét csak veszedelmesebbé teszi a halántékára tetovált zöld gyík. Befordul az egyik kapun, fel a lépcsőn, majd feltépi az egyik ajtót, amely felett a tábla: Vidocq és Nimier Magánnyomozó Iroda. Az egyik asztal alól üveget, poharat vesz elő és eszeveszett tempóban inni kezd. Ő Nimier, éppen most hallotta társának, a zseniális detektívnek, Vidocq-nak halálhírét.

A legendás Vidocq egy rejtélyes ügyben nyomozott: egy tükörálarcos fantomlény tartja rettegésben a várost. Perverz gyilkosságok, félőrült meztelen szűzlányok a csatornákban, három előkelő polgárt villám sújt agyon megmagyarázhatatlan módon. Mindenki azt találgatja, ki lehet a titokzatos gyilkos, úgy tűnik Vidocq már egészen közel járt a rejtély megoldásához, a detektív a szálak felgöngyölítése közben a fantomot követve egy alkimista laboratóriumba jut, ahol összeverekszik a tükörálarcossal. A küzdelem hevében a fantom egy lángoló verembe löki Vidocq-ot, akinek utolsó kérésére megmutatja igazi arcát. Vidocq elborzadva hull a lángok közé. Az ádáz ábrázatú Nimier, Vidocq hű társa, Préah, az ál-ázsiai táncosnő, Vidocq kedvese nyomozásba kezd, vonakodva fogadják a fiatal újságíró, Étienne segítségét. Nem hiszik, amit a fiú állít, hogy ő Vidocq életrajzírója, de beveszik a csapatba.

A nyomozás szálai a titkos ópiumbarlangok, a bűn és a bűnös élvezetek, a rejtélyes alkímia homályos és titokzatos alvilágába vezetnek, a fantom vészjósló tükörálarca végig fölöttük lebeg. De a kör egyre szorosabb, szörnyű titkokról lebben fel a fátyol, még az is lehet, hogy Vidocq mégsem halt meg…

Francois Vidocq valós személy volt, 1775-ben született és 1857-ben halt meg, szép kort, 82 évet élt meg tehát. A korszak mitikus alakja, forradalmárból bűnöző lett, majd kényszermunkából megszökve a hírszerzés szolgálatába állt, a francia titkosszolgálat megreformálója volt, Honoré de Balzac róla mintázta Vautrin alakját. Az is igaz, hogy életét titkok és legendák övezték, de hát így vannak ezzel általában a híres titkosügynökök, munkaköri sajátosság, hogy úgy mondjam. Nos, hát ehhez mérten legendás színész formálja meg alakját. Az egyre elképesztőbb orrzattal rendelkező élő vörösbor-reklám Gérard Dépardieu örökbecsű alakja a francia filmnek, feledtetve összes korábbi alakítását, ő maga Vidocq. De mégsem miatta, és a többi hihetetlen figura miatt kell e filmet megnézni. Pontosabban éppen a hihetetlen figurák miatt kell ezt a filmet megnézni, de nem a színészi alakítások a fontosak ez esetben, hanem az a ritkán látható fantáziadús és látványos elképzelt világ az érdekes és hátborzongató, ahol e figurák léteznek.

A magát nemes egyszerűséggel Pitof-nak nevező rendező és csapata zseniális munkát végzett. Megvallom őszintén, fogalmam sincs, mit csinált korábban ez az ember, valószínűleg a reklám és videoklipek világából érkezett, de az is lehet, hogy művészileg igényes képregényeket alkotott, filmrendezőként eléggé komolyat tett fel most a filmvászonra. A sztori ugyan nem túl bonyolult, amolyan misztikus-kosztümös kísértet-krimi, csak mint az ilyesmi képregényekben, a megalkotott látványvilág azonban minden képzeletet felülmúló. Valósággal tobzódik a nagylátószögű objektívvel felvett extrém beállításokban, őrült kameramozgásokban, meghökkentő premier plánokban és szédítő totálokban, megalkotva egy szörnyűséggel és rettegéssel teli misztikus világot, ami mellesleg a 170 évvel ezelőtti Párizs művészi látomása, ahol mintegy mellékesen elmeséli az ördögi detektív, Vidocq iszonytató pokoljárását. Ínyencfalat vájtszeműeknek, de azoknak is, akik lelkesedtek pl. Az elveszett gyermekek városáért, vagy a Hüvelyk Matyiért. Mármint a durvábbik változatért (r: Dave Bortwick).

Kultúrtörténetünk telistele van furábbnál furább, félig ember, félig állat lényekkel. Az oroszlán testén női fejet viselő Szfinx, a kobraarcú Apófisz és társaik Egyiptomban, az ógörög mitológiai kentaurok, szatírok és egyebektől a mai kor Légy-, Hal-, Pók-, (és ki tudja még mi) -emberéig széles a skála, vannak köztük jók és rosszak egyaránt, csak úgy, mint a rendes, mezei embereknél. Ez azonban nem gátja annak, hogy érzékenyebb lelkű embertársaink lidércesebb álmaiban ne keletkeznének újabb és újabb titokzatos teremtmények. A Molyemberről (angolul Mothman) például most hallok először, ez azonban csak az én tudatlanságomat tükrözi.

A Molyember legendája a hírek szerint igen is valós eseményeken alapul. Point Pleasantben, ebben a poros, unalmas, és tipikus nyugat-virginiai kisvárosban 1967-ben furcsa események okoztak fejtörést a békés polgároknak. Az emberek különös fényeket láttak villózni az éjszakában, titokzatos hangokat hallottak a telefonban, néhányan egy hatalmas, mozdulatlan sötét szárnyakon suhanó, égő vörös szemű emberi alakot véltek megfigyelni a város több pontján. Többen arról számoltak be, hogy jövendölésszerű álmokat láttak, amelyek kivétel nélkül szörnyű katasztrófákról szóltak. Egyesek egy más galaxisból érkezett ufonautát sejtettek a lényben, mások a halál hírét hozó angyal jelenésében hittek, egy újságíró a leírások szerint molylepkéhez hasonlatos szárnyairól nevezte el Molyembernek. Tudományosan senki sem tudta bizonyítani az észlelések valódiságát, ahogyan az az ilyen esetekben lenni szokott, a lény mítosza azonban él. Legendáját támasztja alá az a katasztrófa, amely az első észlelés után 13 hónappal történt: a városka hídja autókkal zsúfoltan, 46 áldozatot követelve, leszakadt. A Molyembert azóta senki sem látta Point Pleasantben, de a mítosza ma is él. De ismeretesek olyan beszámolók is, amelyek más helyütt, például a csernobili robbanás, vagy a nagy, mexikói földrengés előtt látni véltek egy hatalmas, barna szárnyú, vörös szemű lényt elsuhanni, még az esemény bekövetkezte előtt, a helyszín közelében.

A Music Televisionnál videoklipekkel debütáló, majd a Sundance fesztiválon független filmesként is sikert arató Mark Pellington harmadik nagyjátékfilmjében fordult a Molyember legendája felé. Az élő mítoszt elfogadva nem egy egyszerű és szokványos szörnyfilmet készített, az olcsó ijesztgetés helyett inkább a Molyembert észlelők pszichéjében lezajló dolgokat helyezte górcső alá, ebben egészen odáig ment, hogy a szörnyet tulajdonképpen nem is láthatjuk. Jelenlétét hangok, villódzó fények, és rajzok mutatják, mint ahogyan a filmben szereplők is észlelhették. A rendező a történetet a mai korba helyezi, és egy ízig-vérig valós tényekhez szokott újságírón (Richard Gere – ez alkalommal kevésbé szívdöglesztő, ám annál inkább be van tojva) keresztül mutatja be, hogyan küzd meg egy két lábbal a talajon álló, racionális ember az őt érő értelmezhetetlen, irracionális hatások okozta traumával, a megválaszolhatatlanságból fakadó őrülettel. Ezt ábrázolandó Pellington a pszicho-thriller nagymestereihez, Hitchcockhoz, de főleg David Lynch-hez hasonlatosan tulajdonképpen nem mutat semmi elborzasztót, nincs vér, nincs virtuóz maszkmesteri munka, az agyunkban és lelkünkben rejtőző félelmekre épít, azt a bizonyos suspence-t biztos kézzel adagolja a már alig elviselhető szintig, és amikor eljön a vég, mármint a film vége, csak annyit enged a szorításból, hogy a székből fel tudjunk kelni, és az eget kémlelve elhúzzunk valahová, ahol biztonságos. Thrillerből a felelet ötös, és én megint nem merek a lakásból kimenni néhány napig.

Kíméletlenül őszinte, provokatív, meghökkentő. Todd Solondz állandó jelzői ezek. A New Jersey-i születésű író-rendező feltett szándéka, hogy mindent megmutasson az általa legjobban ismert amerikai külvárosok mindennapjairól, lakóiról, illetve azok életéről, mindent, amit mások előtte nem tudtak, nem mertek, nem akartak elmondani. A suburbian life – amerikaiak nagy többségének élete. Az elővárosokban élnek azok a rendes adófizető polgárok, akiknek (jól fizető) állásuk van, akiknek az amerikai álom valóság, munkájukat becsületesen végzik, a munkájukból prosperál az ország, ennek eredményeként életük boldog jólétben, kiszámítottan és kiszámíthatóan, a zabkása, tévé, család szentháromságának bűvöletében, mérhetetlen unalomban telik. Ők a boldog amerikaiak, legalábbis annak hiszik magukat. De a legkisebb tragédia, kifogy a sör a hűtőből, egér neszez a falban, rossz osztályzatot hoz haza a gyerek, beláthatatlan következményekkel járhatnak. Az eddig szilárdnak hitt biztonság, a verejtékes munkával elért jólét pillanatok alatt romokban, e derék polgárok a poklok poklát járják, problémáikat megoldani képtelenek, a ” velünk ez nem történhet meg ” struccpolitikája minden cselekvést, józan gondolkodást megbénít. De a villám derült égből csap, a katasztrófa totális. Todd Solondz 1996-os Isten hozott a babaházban, majd az 1998-ban készült A boldogságtól ordítani című, bőven díjazott filmjeiben már nagy erővel rángatta a leplet a kertvárosi mindennapokról, megmutatva, mi minden van a szőnyeg alá söpörve arrafelé. A kritikusok kezdettől fogva kőkemény, provokatív filmesként emlegetik, a filmjei kapcsán botrányok törtek ki, de a tükör által tűélesen mutatott valósággal való szembesülés edzett lelkű személyiségeknek sem problémamentes, nemhogy a rózsaszín nappali kanapéjába süppedt, eltunyult polgároknak.

Erre a Helyzetek és gyakorlatok című új filmjében Todd Solondz még jobban bekeményít. Két, egymástól független történetből (tézisből?) áll ez az (esszé)film. Az első, Fiction címűben egy Pulitzer-díja ellenére befutni nem tudó fekete irodalmár frusztrációit tehetségtelen, de rajongó diákjai szexuális kizsákmányolásával éli ki. Solondz maró gúnya nem kímél olyan tabukat, mint a rasszizmus, a tanár-diák közti szex, a testi fogyatékosság. A valóságot elleplező, álszent hazugságok sorát ábrázolja elsöprő, brutális erővel. Nincs kegyelem. A Non-Fiction című második részben sem tesz engedményeket. Hajszálkeresztje ezúttal egy középosztálybeli zsidó családra vetül. A nappali pasztellszín, virágos, a papa kövér, jól keres, a mama anorexiás, büszke, amerikai zsidó asszony, a gyerekek orgonasípok, három fiú, a legkisebb szeretetéhes, de törekvő, a középső izomagy, a legnagyobb nem akar egyetemre menni, egyáltalán semmit nem akar, talán csak a Conan O’Brian-showba társulna, mint műsorvezető. Consuela, a salvadori házvezetőnő családi robotgép, egy kicsit beszél angol, múltját homály fedi. Toby, a nem különösebben tehetséges dokumentum-filmrendező róluk forgatja első művét, American Scooby címmel, a legnagyobb fiú főszereplésével. A cím hajaz a híres American Beauty-ra (Amerikai szépség), nem véletlenül és indokkal. Gyilkos paródia, gyilkossággal. A zsidó származású Solondz könyörtelen, Woody Allen XXXL-es kiadása, semmit nem kímélve ostorozza övéit, még azt is megengedi magának, hogy az önelégült és korlátolt család gázban pusztuljon el, az elgázosítás a zsidóságban Auschwitz óta neuralgikus pont, tudjuk. Szándéka azonban jó, jobbítani akaró, fogalmazásának sarkossága, szókimondása indokolt, harcossága példamutató. Filmje provokatív, őszinte, felkavaró erejű, gyilkos humorú igaz mű.

Minek kell még mindig a Második Világháborút ragozni, mondják egyesek cinikusan, foglalkozzunk inkább a jövővel, hiszen az már elkezdődött. Mások azt vallják, azért kell időről időre felidézni az emberiség (eddigi) legnagyobb katasztrófájának rendkívül összetett problematikáját, hogy ne legyen több ilyen. Tanulni márpedig csak a múltból lehet, mivel a jövő még nem történt meg. Ami most van, az a jelen, épp elég a fejünket kapkodni, mi is történik velünk tulajdonképpen. Egy háború szélsőséges körülményei szélsőséges emberi viselkedéseket idéznek elő, amelyek megértése talán mindennél fontosabb, hiszen saját magunkat tanítjuk így a jelen túlélésére, a jövő megélésére.

Hasonlóképpen gondolkodhatott a Hart háborúja című film alkotógárdája is, mert egy nem egészen szokványos háborús történetet készítettek. Ez alkalommal nem a vér zivatarában győzedelmeskedő katona hősiességének látványos és lelkesítő eposzát láthatjuk. Hart hadnagy háborúját dicstelen körülmények között vívja, hiszen hadifogoly, tehát az ellenség, ráadásul a náci német hadsereg által legyőzött, vesztes, ami a ma, de a múlt Amerikájában is negatív állapot.

A film alapjául John Katzenbach apja háborús élményeiből íródott, hasonló című könyve szolgált. 1944-ben az Ardennekben a németek utolsó jelentős győzelmüket aratták. Sok ezer szövetséges katona került a nácik fogolytáboraiba, ahol az addig megszokottaktól eltérően embertelen körülmények közé kerültek. A silány ellátás, a fűtetlen barakkok, a különböző nemzetiségek, rangok és beosztások szeparálatlansága azért nem volt mérhető a zsidó haláltáborok borzalmaihoz, de a jobb sorshoz szokott nyugati katonákat így is eléggé megviselte. A barakkokon belül dúl az erőszak, a rasszizmus, a seft, a német őrök pedig nem szívesen avatkoznak be. Ilyen lágerbe érkezik Hart hadnagy (Colin Farrell), akiről kiderül, a németek vallatását nem bírva titkokat árult el, ezért rögtön kivívja a rangidős, amolyan igazi katona, McNamara ezredes (Bruce Willis) ellenszenvét. Amikor pedig a rasszista megjegyzésektől szenvedő fekete pilóták pártjára ál, és a fő seftes Bedford őrmester (Cole Hauser) üzelmeit is leleplezi, az egész tábor ellene fordul. Amikor Bedfordot titokzatos körülmények között meggyilkolják, az egyik feketét, Scott hadnagyot (Terrence Howard) vádolják a tett elkövetésével. Visser, az ördögi táborparancsnok (Marcel Iures) belemegy a “hagyományos” hadbírósági eljárás lefolytatásába, Scott védője Hart lesz, a bíró pedig McNamara. Hart az igazságot akarja, míg McNamarát más célok vezérlik…

A film szerkezetileg tulajdonképpen hagyományos tárgyalótermi dráma, ami különlegessé teszi, az egyrészt a helyszín és a kor sajátosságaiból, másrészt a hagyományos katonai etikából, a becsület, a bajtársiasság, az önfeláldozás erkölcséből fakad. Árnyalt és nem egyértelmű jellemek csatáznak egymással. Hart katonaként bukik, hiszen áruló, mégis a gyenge oldalára áll, az igazságos, becsületes McNamarának van rossz oldala, Visser cinikus és kegyetlen, de bujkál benne valami abból az ellenfél iránti régimódi tiszteletből, ami szintén a jó katonai erények közé tartozik. A bonyolult szerepekhez méltóak a színészi alakítások is, Willisről eddig is tudtuk, ha nem lő, akkor alakít, Farrellről most megtudtuk, hogy kiváló, az igazi viszont a román Iures Visser ezredese. Nagyon nagy alakítás, még ha mellékszerep is. Hiteles az a rideg-hideg kék, szürke, fekete, ahogyan Alar Kivilo a lágert mutatja, Gregory Hoblit kissé lassúdad történetvezetése is helyénvalónak tűnik, mivel komoly dolgokról nem illik kapkodva beszélni. Azt a patetikus finálét pedig a témára való tekintettel nézzük el. Vagy meg.

Vannak gránitba foglalt receptek, titkos gyártási folyamatok, amelyeket legendák öveznek. A Coca Cola, a McDonalds-hamburger, a Pick szalámi, vagy az Unicum összetételét milliók és milliók találgatják, de csak néhányan tudják a tutit. Majdnem hasonló a helyzet a Disney-filmekkel is, a megfelelő bevételt megcélzandó szigorú alapszabályok alapján készülnek évről évre. De ez esetben a recept mindenki számára hozzáférhető, hiszen látható a mozivásznakon, videokazettákon és a tévé képernyőjén. A titok csupán annyi, hogy megfelelő arányban kell adagolni a humort, az izgalmat, az aranymetszés klasszikus elve alapján pörgetni a cselekményt, a végén kötelező a happy end, és természetesen a hangsúlyos erkölcsi tanulság. Fűszerezni lehet egy, vagy több gyerekkel, kisebb-, vagy nagyobb állat(ok)kal, egyebekkel, egymással kompatibilisen, kihagyhatóan, felcserélhetően. Fordítsunk nagy figyelmet az igényes technikai kivitelezésre is! És íme, fogyasztásra kész az új, ízletes Disney termék, gyermekeink és gyermeklelkű felnőtt-társaink legnagyobb örömére.

A Kutyabajnok című családi mozi is e recept alapján készült, lévén ízig-vérig a fent jelzett szórakoztatóipari monstrum produkciója. A történet alapszituációja ismerős lehet, egy öntörvényű szabályrendszer alapján működő zárt közösségbe belepottyan egy teljesen nem odavaló, de vicces és érdekes hős. Jelen esetben a zárt közösség egy alaszkai kisváros vegyes lakossága, és aki ideérkezik egy titokzatos örökség hagyományozás folytán, egy floridai, fekete (!) fogorvos. Ted természetesen utálja az egészet, hideg van, fekete lévén kilóg az indián-fehér csapatból, legszívesebben hazautazna a biztos megélhetést nyújtó Miami-i praxisába, a meleg tutiba, de a dolgok másként alakulnak. Az örökhagyó, Ted állítólagos édesanyja egy falka, vadul csaholó szánhúzókutyát hagyományoz a meghökkent fiúra, aki eddig a szomszéd pudliját sem állhatta, nemhogy nyolc, vicsorgó fogú fenevadat. Ráadásul Démon, a vezérkutya személyes vetélytársát látja benne. De történnek jó dolgok is, a falu rettegett embere, Villám Jack feltételekkel ugyan, de megvenné a kutyákat, és a kocsmáros széplány is biztató mosolyokat küldözget a fiú felé. Villám Jack provokációjának engedve Ted gondol egyet, megmutatja ezeknek az “eszkimóknak” egy tökös floridai srácon nem fog még a cudar északi időjárás, sőt egy kutyaszán-verseny sem. Csak egy zavaró tényező van, szánvezető szerepét csak Démon fülének megharapásával érheti el, ez azonban elsőre teljességgel megoldhatatlan feladatnak tűnik, Villám Jacket illetően pedig egyre több titokról hull le a lepel.

A történetről bővebbet meg lehet tudni a filmből, a gyermekeik lelki épségét féltő szülőknek még annyi, hogy a filmben nincs semmi erőszak, az izgalmi faktor a normális szint alatt marad, a kutyusok aranyosak, a táj díszletszerűen gyönyörű, vagy éppen a díszlet a valóság csodájával vetekedik, ki tudja ezt manapság, főszerepben pedig két Oscar-díjas színészt látunk: az ifjú Ted Cuba Gooding Jr. (legjobb mellékszereplő a Jerry Maguire-ben), itt felszabadultan komédiázik, Villám Jacket pedig egy western-legenda, James Coburn alakítja jó értelemben vett profizmussal. De az igazi főszereplők az állatok: husky-kutyák, grizzly medvék, borzok, mókusok, jávorszarvasok. Jó szórakozás a családnak, de csak annyira, amennyire a rendes húsleves-laposhús-krumplipüré családi menüt kiváltja egy négyszemélyes bigmac-tál a mekiben.

A gonosz mostoha figuráját óvodás korunk óta ismerjük. Persze a mesékben általában rosszindulatú öregasszony képében jelenik meg, a valóságban azonban már másként van. Az elhamarkodottan kötött házasságok gyakran végződnek válással, manapság világszerte tapasztalhatóan. A húsz éves korban még nagy hévvel izzó szerelem pár év alatt sok pár esetében ellankad, felszínre kerülnek az ellentétek, veszekedések, félrelépések sorozata után a dicstelen vég: váljunk el. De közben már megszületett az elmúlt szerelem gyümölcse, egy cseperedő, érző emberi lény, a közös gyerek. Megalázó viták sora a gyerek elhelyezése körül, de az ő szempontjából semmilyen megegyezés nem lehet tökéletes. Eközben feltűnik az új kapcsolat, szerencsés esetben a gyermek egy jó fej mostohát kap, aki ugyan vér szerint idegen, legfeljebb idősebb jó barát lehet, az igazi szülőket nem pótolhatja. Rosszabb az, amikor az apa, vagy az anya új nője/pasija a gyerekben csak a kötelezően elviselendő koloncot látja. Mostohájának köszönhetően sorsa mostohává válik.

A hetvenes évek végén fejhangon sipítozó hímnős diszkótáncosból kb. a Ponyvaregény óta komoly színésszé öregedett John Travolta alakítja A vér kötelez című új thrillerben Franket, a hajóépítőt, aki nemrég vált el feleségétől. Susanne (Teri Polo) nem várakozott sokáig facéran, újból férjhez menni készül, úgy tűnik, Rick Barnes (Vince Vaughn), a jómódú és közkedvelt üzletember jó parti lesz. Frank és Susanne közös gyereke, az amúgy kissé balhés Danny az anyjával él, de jó kapcsolatot ápol apjával is, a fiút nagy erőkkel megnyerni szándékozó Rickkel szemben viszont ellenérzéseket táplál. Frank távolságtartó, ám korrekt viszonyra törekszik volt felesége leendő új férjével, csakis a gyerek érdekében. Elérkezik az esküvő napja, de hívatlanul egy furcsa figura is megjelenik, a fickót látván a laza és magabiztos Barnes mintha feszültté válna, de a ceremónia folyik tovább. Minden rendben van. Ekkor még.

A sokat próbált és sokat tapasztalt stáb, a szintén rutinos Harold Becker rendező vezényletével nagy fába vágta, képzavarral élve, kameráját. A thriller-műfaj szabályai szigorúak, hogy a végeredmény sikeres legyen, elengedhetetlen a kiváló ritmusérzék, a drámai feszültség egyenletes növelése a már szinte elviselhetetlenség szintjéig, a pontos és hiteles helyszín-, és szereplőválasztás, és így tovább. Ezt a feladatot jól oldották meg, ugyan semmilyen meghökkentő, formabontó újítást nem alkalmaztak, ám a leckét profin, precízen teljesítették. A marylandi kisváros kezdetben békés és idilli világába derült égből csap a villám, konkrétan és átvitt értelemben is, a szép és nyugodt felszín mögül előtűnik a szorongató rettegés, a farkasról lehull a bárány álarca. John Travolta, Vince Vaughn és a Dannyt érzékeny lélekkel formáló, fiatal Matthew O’Leary visszafogott, eszköztelen, ám végtelenül hiteles alakítást nyújt, a film kulcsszerepében pedig minden idők legpitiánerebb patkányképű karakterét láthatjuk. Steve Buscemi bazedovos szeme, gyűrt arca védjegy, még ha nem is játszik semmit. Erre viszont képtelen. A fojtott atmoszférájú, a fény-árnyék hatásra építő fényképezés az olcsó, és hatásvadász látványosság helyett a bennsőben növő szorongást, rettegést jeleníti meg, úgy, ahogyan a műfaj nagymestere, Alfred Hitchcock alkalmazta azt alapvető műveiben (Psycho, Szédülés, Madarak, stb.). A vér kötelez mestermunka, ám éppen ebből fakadóan semmi extra. De ne telhetetlenkedjünk, a film egy igazán jól sikerült, feszült és izgalmas thriller, a műfaj rajongóinak legteljesebb örömére.

Már megint itt van a szerelem, már megint izzad a tenyerem, már megint csak akarok egy jó nagyot… énekelte volt még a múlt század alkonyán Rex Bendzsi (alias Wahorn András jeles hazai képzőművész, énekes, és amerikai rajzfilm-rajzoló). A Művész művészi ösztönnel sűrítette három mondatba azt a feszítő kínt, ami minden egészséges tinédzser ágyékában támad a nemi ösztön ébredése alkalmával. E feszítő kín az idő múltával ugyan lanyhul, és egyébként is különböző módszereket tanulunk meg enyhítésére, azonban akkor, amikor robbanásszerűen kitör rajtunk, komoly fejtörésre ad okot.

Komolyan törhetik a fejüket azok a filmesek is, akik e témában szándékoznak alkotni valami maradandót, hiszen manapság évente több tini-vígjáték készül nemcsak Amerikában, szerte a világon, amelyekben nagyon-nagyon sok, idevágó poént ellőttek már. Joel Gallen elsőfilmes rendező és öttagú íróstábja meg sem próbálkozott új, nevetséges szituációk kitalálásával, vagy saját, nyilván izgalmas emlékeikben való elmélyüléssel, készítettek egy újabb dilis, amcsi filmet a tinikor mérhetetlen libidójáról, az eddig elkészült négyezerhétszáztizenkettő legjobb pillanatainak egybegyúrásával, megpörgetésével, a témában érintett korosztály legnagyobb örömére. Egy csecsemőnek minden vicc új, avagy kellő hatékonyságú marketing stratégiával bármi eladható, fanyalog az erős harmincas cikkíró. A film közmegítélésén ez biztosan semmit sem változtat, a tizenéves korosztály ezt a filmet is tömött sorokban fogja megnézni, úgy mint ahogyan tette ezt az Amerikai piték, a Hangyák a gatyában, és más, hasonló filmek esetében. Ezek még néha kifejezetten vicces filmek voltak. De könyörgöm: a szex csúcsa biztosan nem az, hogy a szeretett partner pihegő mellére székelünk, mint ahogy ebben a filmben javallják többhelyütt. Aki mégis így gondolja, annak talán illetékes egészségügyi szolgáltatásért kellene inkább folyamodni: kérdezze meg orvosát, pszichiáterét!

A fentiekből talán egyenesen következik, felelősségem teljes tudatában kijelentem: ez a most tárgyalt mű egy együgyű és ízléstelen filmecske, amit készítői tinifilm-paródiaként próbálnak eladni. Erre egy valódi tini, bizonyos Butthead nyomán, csak annyit szólna: Hey man, this’s sucks!

Nem árt ám nagyon észnél lenni a szezonvégi árleszállítások alkalmával. Igen nagy a kísértés, könnyen elcsábulhatunk. A minden hájjal megkent kereskedők olyan dolgokat sózhatnak ránk, amit egyébként álmunkban sem vennénk meg, egy percig sem gondolkozunk azon, vajon tényleg szükségünk van egy csiripelő vekkerre, még egy mikrosütőre, vagy az ötödik pár ünneplő cipőre. De a tülekedésben adódhatnak jó dolgok is, mondjuk régen látott kedves ismerőssel találkozunk, vagy véletlenül épp egy olyan dologra bukkanunk, amire már régen vágytunk.

Jonathan (John Cusack) épp így volt egy pár fekete kasmírkesztyűvel. A megmaradt utolsó pár hívogatóan integetett felé a pulton, keresztülverekedte magát az őrjöngve pénzét költő tömegen, és rácsapott az áhított ruhadarabra. De a pár másik felét már egy lány próbálja fel a kezére. Ám amint rendes esetekben történne, veszekedésbe fúlna az eset, Jonathan, és az angol Sara (Kate Beckinsale) megbűvölve néznek egymásra. Mindkettejük számára egy másodperc törtrésze alatt vált világossá: Igen, ez Ő. Az a mosoly, az a kis huncutság a szeme sarkában, mintha már évek óta ismerném, gondolják. A dolgok azért soha nem mennek ilyen egyszerűen. Jonathan, aki egyébként az ESPN sportcsatorna elfoglalt producere, házasság előtt áll, Sara-nak pedig vissza kell utazni Angliába, hogy elkezdje pszichológusi praxisát, mellesleg ő is komoly kapcsolatban él egy Zen-zenésszel. Ettől függetlenül, mivel szemlátomást egymásra találtak, együtt töltenek egy beszélgetős, sétálgatós, csillagnézegetős, csodálatos estét. Szerelem a végzeten. A nagy romantikus egymásra találásban csak egy bibi van, a lány fatalista, hisz a végzet hatalmában, a sorsban. A fiú telefonszámát egy ötdolláros bankjegyre írja, amit rögtön elvásárol a sarki cukorkaárusnál, a sajátját pedig a nála lévő könyvbe – Garcia Marquez: Szerelem kolera idején, természetesen – jegyzi be, azzal, hogy beadja egy antikváriumba. Ha a pénz a lányhoz kerül, a könyv pedig a fiúhoz, beteljesülhet a végzet akarata, egymásé lehetnek. Jonathan és Sara elválnak, a bankjegy és a könyv megkezdi szeszélyes útját, lassan eltelik néhány év…

Ilyen-olyan romantikus vígjátékot könnyű lehet forgatni, mivel a hatásvadászat tárháza kimeríthetetlen, és a giccs, csakúgy mint a szerelem, örök. Peter Chelsom rendező is ebbe a fába vágta fejszéjét, munkáját azonban viszonylag jó ízléssel végezte, sikerrel kerülte el azokat az akadályokat, amelybe e műfaj művelői gyakran ütköznek. Egyszerű, tiszta, szívet melengető filmet készített, kellemes, szórakoztató mozit. A forgatókönyv eredeti ötletei annyira meghökkentőek, hogy akár a valóságban is megtörténhetnek. John Cusack és a Pearl Harborban feltűnt Kate Beckinsale sallangmentes, egyszerű, eszköztelen és őszinte játéka is a film hitelét erősíti, nem nagyszerű színészi alakításokat látunk, pusztán, és ez nagy erény, egy fiút és egy lányt, mondjuk innen a szomszédból. Az érzelmek édeskés csöpögése a kellő minimumra lett visszavéve, a cselekmény mellékszálai, az áruházi nyomozás alkalmával akadékoskodó eladó magánszáma, Kate new age-es, misztikus barátnője, Jonathan temetkezési újságíró haverja, mind üdítő perceket szereznek, és sikerrel színezik a szerelmesek egymásra találásának történetét. Amit ettől a műfajtól elvárhatunk, azt a Szerelem a végzeten csont nélkül teljesíti, néhány felszabadult nevetés, a végén egy pár elmorzsolt könnycsepp, könnyed, kellemes szórakozás. Amolyan csajozós mozi, utána garantált a siker.