asanisimasa

Van az úgy néha, hogy szeretünk egy kicsit cidrizni, gyerekkorunkban is előszeretettel ijesztgettük egymást, felnőve aztán ki több, ki kevesebb rendszerességgel abszolválja a maga kis horrorját. Egyikünk előszeretettel mászkál egyedül éjszaka bizonyos kerületekben, másikunknak elég egy kis ügyintézés, mondjuk az APEH-nél, legtöbben azért maradunk a jó kis horrorfilmek megtekintésénél. A celluloidra rögzített ijesztgetés egyik kismestere volt az 1977-ben elhunyt William Castle. Olcsó kis mozikat forgatott a negyvenes évektől, igazán nagy feltűnést az általa produkált, de Polanski rendezte Rosemary’s Baby-t kivéve, inkább a filmjeit kísérő reklám és marketinghadjárat abban a korban meghökkentőnek számító elemeivel keltett. A nézők feje fölött repkedő, fluoreszkáló csontváz, a nézők halálra rémülés elleni életbiztosítása a Lloyd’s-tól, a mozgó ülések, a szellemeket látó szemüvegek mind a nézők rettegésének fokozását hivatottak szolgálni. Szokatlan dolog volt ez akkoriban. Szokatlan dolog manapság, hogy két, egyébként más műfajban sikeres producer horror-filmekre szakosodott céget hív életre, Joel Silver (Mátrix) és Robert Zemeckis (Forrest Gump) márpedig így tett. Az 1999-ben életre hívott Dark Castle Entertrainment William Castle életművének leporolását tűzte ki célul, és még abban az évben Halloweenkor sikerrel bemutatták be az első Castle remake-et, a Ház a kísértet hegyen címmel. A 13 kísértet a következő darab, mondanom sem kell, szintén Castle 1960-ban készült, hasonló című filmjének technikai effektekkel feldúsított és modernizált verziója.

A főhős a kissé ügyefogyott matematikatanár, Arthur Criticos, aki örököl egy soha nem látott rokontól egy hipermodern üvegpalotát. Éppen nem dúskálnak anyagi javakban, ezért családjával lelkesen elfoglalják a csodás épületet. Sejtelmük sincs róla, milyen szörnyű titkokat rejt a ház, milyen ördögi tevékenységet folytatott az ismeretlen nagybácsi. Megérkezésükkor ugyan feltűnik egy zaklatott idegállapotú férfi, aki össze-vissza hablatyol mindenféle gonosz szellemekről, de nem veszik őt komolyan. Pedig tudja mit beszél. A ház tulajdonképpen egy ördögi gépezet, amelyet a pincébe zárt tizenkét szellem energiája működtet. A szellemek a Sátáni Zodiák jegyeit testesítik meg. Az Elsőszülött fiú, a Csonk, a Megkötözött nő, az Elhervadt szerető, a Megkínzott herceg, a Dühös hercegnő, a Zarándoknő, a Hatalmas gyermek és a Gonosz anya, a Pöröly, a Sakál és végül a Pusztító csak arra várnak, hogy megjelenjen a tizenharmadik, és akkor megnyílhat az “Oculare Inferno”, a Pokol Szeme. Aki ebbe beletekint, a világ urává válik. Ki lesz a Tizenharmadik és ki tekinthet a Pokol Szemébe?

A két producer neve és eddigi tevékenysége garancia arra, hogy nem akármilyen látványosságot láthatunk. Ez alkalommal a súlypont a divatos digitális trükkökről, bár azokból is van bőven, elsősorban a maszkmesterre és a díszlettervezőre helyeződött. Tizenkét teljesen különböző rémséget kellett alkotni, akikről első látásra tudni lehet élettörténetüket. Golyó-lyuggatta testeket, fej nélküli alakokat láttunk már a mozivásznon, széltében kettéhasadó férfit, ketrecfejű némbert, 100-as szögekkel kivert kovácsot, 150 kilós csecsemőt szülő kislányméretű anyát már kevésbé. Tessék elképzelni! A szellemjárás színhelye a csupa üveg ház-gép, bizonyos motívumai ugyan már feltűntek egy korábbi Zemeckis-produkcióban, a teljesen más jellegű Kapcsolatban, de az egész mégis inkább egy ördögi Rubik-kocka labirintusszerű belsejére emlékeztet. Avagy milyen lehet egy bonyolult zsebóra belsejében mászkálni? És még akkor hol vannak a szellemek? Jönnek azok is rendesen, bár csak speciális szemüveggel láthatóak. Persze, hogy mindenki ilyen szemüvegben rohangál, de hát az ilyen filmekben így van már ez. Fölfelé menekülünk, vagy a pincébe. Sohasem kifelé, mindig befelé, ahonnan nincs visszaút. Jó szórakozás annak, aki szereti az ilyet.

Ha valaki a cím alapján valami nagyon okos mélylélektani drámát vár, alaposan melléfog. Ha azonban tudja, hogy a rendező Jerry Zucker az a Jerry Zucker, aki elkövette például a Top Secret, Airplane, vagy a Csupasz pisztoly-sorozatot, biztos sejtése lehet afelől, mi vár rá a mozijegy megváltása után. Ahogyan az előzményekben tapasztalható volt, most sem lesz hiány az eszeveszett tempóban elővezetett eszét vesztett poénokban, agyon- és kifacsart komikus szituációkban, lehet ráedzeni a rekeszizmokra.

Jerry Zucker tehát úgy folytatja, ahogy elkezdte. Az Üldözési mánia esetében azonban nincs szó komolyabb szándékú filmek paródiájáról, annál inkább egy eléggé rég nem látott vígjátéki műfaj, az amolyan sokszereplős, üldözős, keresztül-kasul száguldozunk Amerikán típusú komédiák felelevenítése e mozi. Nagysikerű és közismert darabja a műfajnak az Ágyúgolyó futam-sorozat, Burt Reynolds, Roger Moore, Dean Martin, Sammy Davis Jr. és mások főszereplésével, készült a múlt század hetvenes éveiben. Sztárokban most sincs hiány. John Cleese, akit a Monthy Python-csapat oszlopos tagjaként szerettünk meg, alakítja Donald St.Claire-t, a gazdag és nagyhatalmú kaszinó-tulajdonost, aki tehetős törzsvendégei számára egy újszerű fogadási játékot szervez. Las Vegas-tól 1100 kilométerre, egy eldugott Új-Mexikói kisváros buszállomásának csomagmegőrzőjében elhelyez kétmillió dollárt, készpénzben. Egy kaszinóban pitiáner lúzerekben nincs hiány, könnyen összejön egy kis csapat, akik egymást nem kímélve, különféle közlekedési eszközökön, más-más útvonalon törnek az áhított nyeremény felé. Közben a törzsvendégek iszonyatos összegekben fogadnak, vajon melyik szerencsétlen flótás nyeri el a fődíjat. A versenyzők természetesen válogatottan lökött fazonok, mi nézők, mindannyiuknak egyformán szurkolunk. Pollini a gumiarcú olasz, aki narkolepsziában szenved, lépten-nyomon elalszik. Vera és Merrill, a hanyag anya és megtalált gyermeke. Templeton, a kőfejű futball-bíró, aki egy elhibázott ítélet folyományaként meztelenül kénytelen gyalogolni a sivatagban. A Pear család, akik rendes, törvénytisztelő zsidókként kénytelenek Hitler birodalmi Mercédeszén eredni a pénz után. Az álnok Cody testvérek, akik egy házilag a nyelvbe helyezett piercing miatt kommunikációképtelenek. Nick, a görcsösen cinikusnak látszani akaró ügyvéd és Tracy, a szexis, ám ámokfutó hajlamokkal megáldott pilóta. Mindannyian szeretni való karakterek, főleg, hogy olyan kiváló komikusok alakítják őket, mint Rowan “Mr.Bean” Atkinson, Whoopi Goldberg, Cuba Gooding Jr., illetve a tévé-showkból ismert Jon Lovitz, vagy Dave Thomas. És nem szóltam még az epizódszerepekben feltűnő leszbikus motorosbandáról, egy hőlégballonozni kényszerülő tehénről, és egy csapat sipítozó Lucy-hasonmásról… Hat párhuzamosan futó fékevesztett száguldás, jól kitalált figurák, eredeti, nevetséges szituációk, hajmeresztő technikai megoldások. Hogy aztán ki lesz a végső nyertes, majdnem tökéletesen mindegy, avagy mégse: mi leszünk azok, amennyiben nem utasítunk vissza 112 percnyi vigyorgást.

Mert ez vár ránk, ha megtekintjük ezt az új Zucker-opuszt, amely olyan, mint a többi. Habkönnyű, fel- és elszabadult, abszurd és komolytalan. És nézzük el a szentimentális befejezést, ha nem lenne a vége olyan, amilyen, rossz lenne. Így viszont jó.

Még égtek a fények a nézőtéren, amikor a mögöttem ülő három hölgy elégedetten susogta: – Helyes pasikat fogunk látni! Való igaz, ha George Clooney, Brad Pitt, Matt Damon, Andy Garcia egy filmben semmi mást nem csinál, csak felolvassa a telefonkönyvet, már az is biztos siker. Igazán stresszes dolgokba már belemenni nem akaró, öregedő producereknek való feladat levezényelni egy ilyen filmet. Ráadásul a rendezői székben tudni az utóbbi években sikert sikerre halmozó Steven Soderberghet, és hogy az Oscart, és Miss Twenty Million Dollar címet egyaránt begyűjtő Julia Roberts mellékszereplőként dolgozzon alá a fent említett uraknak, megáll az ész!

Arra már nyilván kevesebben emlékeznek, hogy 1959-ben már készült egy film A dicső tizenegy címmel, a főszerepekben Frank Sinatrával, Dean Martinnal, Sammy Davis Jr.-al, abban az időben nem sok tündöklőbb szereposztást lehetett elképzelni Hollywoodban. A párhuzam nem véletlen, az aktuális divatnak megfelelően az Ocean’s Eleven A dicső tizenegy remake-je, de más kapcsolódási pontok is vannak. 1959-ben Jerry Weintraub Frank Sinatra producere volt, 2001-ben ugyanez az úr látja el az Ocean’s Eleven produceri teendőit, minden stimmel tehát, és minden jól ki van számítva, minden bizonnyal. Nem hiába a sztár-özön, nem hiába a profi rendező, a tapasztalt producer, képzavarral fogalmazva az elefántok nem szültek egeret, igazi könnyed, szórakoztató mozit csináltak, mintegy jutalomjátékként a sok komoly munka után.

Egyedül a szuperbiztos páncéltermek feltörésére specializálódott szakembereket éri némi kár, mivel a nagyközönség, benne foglalva a páncéltermek biztonságáért felelő cégek embereit is, egy újabb zseniális mackó-terem feltörési trükköt ismerhetnek meg. Az illetékesek nyilván levonják a megfelelő konzekvenciákat, az egyszerű közönség pedig jól szórakozik.

Szóval, amolyan klasszikus vicces-trükkös-betörős filmről van szó, nincs gyilkosság, nincs vér, van izgalom, átverés, happy end. Színhely Las Vegas, épp most szabadult a börtönből Danny Ocean (George Clooney), de már ismét egy nagy terven töri a fejét. A terv lényege: feltörni a legnagyobb kaszinó-hálózat szuperbiztos páncéltermét, a tét 150 millió dollár. Persze a kivitelezhetetlennek tűnő rabláshoz lehetetlent nem ismerő társak kellenek, így Ocean csapatot verbuvál. Rusty (Brad Pitt) Ocean régi haverja, szervező zseni. Linus (Matt Damon) ügyes kezű zsebtolvaj, de jön a csapatba még egy ideggyenge számítógépguru, egy ex-anarchista robbantó-specialista, egy idióta mormon testvérpár, akik sofőrködésben jeleskednek, egy színes bőrű hamiskártyás, valamint egy gyomorfekélyes szélhámos, aki egyben kitűnő színész is, és fontos résztvevő még egy kínai gumiember is. A kaszinó-hálózat tulajdonosa Benedict (Andy Garcia), aki jelenleg Ocean volt feleségével, a finom és művelt Tess-el (Julia Roberts) él, ez komoly szálka Dan Ocean szemében, és agresszív és szenvtelen üzletpolitikájával a tönk szélére sodorta Reuben Tishkoffot (Elliot Gould), a vén Las Vegasi rókát, aki viszont bosszúállási jelleggel pénzbeni támogatásban részesíti Ocean projektjét. Együtt a csapat, indulhat az akció…

Többet nem illik elárulni, legyen elég annyi, hogy a végén mindenki megkapja azt, ami neki jár. Nekünk is jár munka után két óra laza kikapcsolódás, a hölgyeknek egy csomó csibészes mosoly, szexisen őszülő halánték, huncut szemek, a pasiknak azok a bizonyos vastag ajkak, meg a trükkös kütyük. Jutalomjáték, jutalommozi, ennyi, semmi más. De ennyinek ízléses, profi és hibátlan.

José Juan Bigas Luna az utóbbi tizenöt év egyik legjelentősebb és legelismertebb spanyol filmese. Szinte megszállott tabudöntögető, filmjeiben javarészt szexuális aberrációkkal, nemi és erkölcsi problémák feszegetésével foglalkozik, kialakítva egy sajátos, csak reá jellemző elbeszélő modort, egy ironikus, provokatív hangvételt, amellyel minden esetben hazája közhelyszerű jellegzetességeit, hagyományait veszi górcső alá. Nincs ez másként a kis késéssel hozzánk kerülő, 1993-as Aranyhere című filmben sem. Bigas Luna hajszálkeresztje ebben a filmben a közismert latin/spanyol toposzra, a macsóra irányul. Mindenki előtt ott van a kép, a hátranyalt hajú, hasig kigombolt ingben feszítő, könnyű mokaszinját zokni nélkül viselő hímről, aki láttán minden nő halkan felsikkant, ám akinek varázsa (legtöbbször) csak az első megszólalásig tart.

Ilyen figura Benito Gonzales (Javier Bardem). A szegénysorsból származó, de ambiciózus Benitót a hadseregben ismerjük meg, ahol a verejtékes közmunka alatt arról álmodozik, egyszer felépíti saját felhőkarcolóját, amely mi mást formázna, mint egy hatalmas, égbe szökő falloszt. Hite a lábai közt duzzadó csomagban van, soha nem lankadó férfierejét felhasználva próbál érvényesülni, elérni mindazt, amire vágyik: arany Rolex karórát, tűzpiros Ferrarit, meg egy nagy rakás pénzt, olyan dolgokat, amire minden nélkülözésben felnőtt srác vágyik Spanyolországban, de bárhol a világban. A katonaság elmúltával építkezési vállalkozásba kezd, de mivel pénze nincs, bankkölcsönért folyamodik. Tárgyalás közben ismeri meg a gazdag bankvezér lányát, Martát (Maria de Medeiros), kész is a terv, megszerezni Martát feleségnek, így hozzájuthatna a hőn áhított pénzhez, és felépíthetné végre élete álmát, a felhőkarcolót. Közben más nőkkel is tart fenn kapcsolatokat, de nem érez irántuk a nemi vágyon kívül semmit. Szabályszerűen valamiféle erotikus állatként tartja őket, céljai elérésének érdekében használja fel őket. Kényszeríti őket, létesítsenek szexuális kapcsolatot olyan emberekkel, akiktől Benito pénzt remél, közben a Benitót egyébként imádó lányokat színésznői karrierrel, egyebekkel hitegeti. Azonban terve úgy látszik, dugába dől, Marta tudomást szerez Benito mocskos játékairól, ráadásul egy szerencsétlen balesetben a fiú lebénul, ennek eredményeként többé nem képes az egyetlen fegyverét használni, a lepedőakrobatikai mutatványok rendre elmaradnak. Ráadásul megismerkedik Ritával (Elisa Touati), aki ugyanaz nőben, mint Benito korábban volt férfiként, egy női macsó. Házassága tönkremegy, az építkezéshez nyújtott bankkölcsönt megvonják, Benito álmai semmivé foszlanak, ráadásul büszkén viselt golyói sem működnek többé.

Az Aranyhere megrendítő, de iróniától sem mentes tabló egy hímsoviniszta, önző macsó-mintapéldány törvényszerű összeomlásáról, Bigas Luna kétséget sem hagy bennünk, véleménye a machoizmusról lesújtó, és bár ez az idejétmúlt, barbár viselkedés mélyen gyökerezik a latin társadalmakban, az érintetteknek rá kell ébredniük, a férfierő puszta fitogtatása már nem elegendő semmihez, ész, értelem, odafigyelés és szeretet nélkül nincs siker, és nincs boldogság sem. Mondanivalóját azonban nem didaktikusan közli velünk, ábrázolásmódja nem tart távolságot, finom iróniával mutatja be a valódi spanyol macsót, véleményét ugyan nem rejti véka alá, de az ítéletet ránk bízza. Akinek nem inge, ne vegye magára, de akinek inge, az öltözködjön már végre fel! Bár úgy érzem, az igazán érintettekhez nem juthat el ez a film, azért mi, nem macsók, egyszerű pasik is okulhatunk belőle, nőtársaink teljesebb megelégedésére.

Jankovics Marcellről eddig is tudhattuk, emelt fővel, messze távolba hatoló tekintettel járja igaznak hitt útját, büszkén és csökönyösen tárja elénk a már-már elfeledett ősi magyar regék és mondák, népmesék világát, mindannyiunk okulására. Don Quijote-i elszántsággal, dacolva minden aktuális rajzfilmes trenddel alakította ki néprajzi kutatásokból táplálkozó, ősmagyar motívumokat idéző saját, könnyen felismerhető, ám mégis többirányú utalásokkal teli, jelentésgazdag stílusát.

Az első magyar “egész estés” rajzfilm, a János vitéz, a Fehérlófia, vagy a televíziós Magyar népmesék-sorozat örvénylő, vibráló háttereiben a kívül-belül kitárulkozó, összefonódó, egymásba átalakuló alakjai a kezdeti megrökönyödés után megszokottá, Jankovics Marcell jellemző stílusjegyeivé váltak. Művészi igényű, letisztult rajztechnikája elegyedik a költő hevületével és egy táltos révületben átélt látomásaival. Mindemellett kitartó művész, – persze, a rajzfilmkészítéshez köztudottan jóval az átlag feletti kitartás és türelem szükséges – legalább tíz éve készíti élete bevallottan legfontosabb, ha nem a fő művét, Az ember tragédiájának rajzfilmes adaptációját. E sziszifuszi alkotói folyamat 1999-ben mintegy két évre megszakadt, de csak azért, hogy elkészülhessen egy másik, hasonlóan monumentális animációs film, az Ének a csodaszarvasról.
Bizonyos, hogy a mesternek nagy fejfájást ez az intermezzo, bár érdeklődési körébe és eddigi tevékenységébe szervesen beépülő, gond nélkül beleillő szép és nagy feladat az ősmagyar eredetmítosz és a honfoglalás mondájának rajzfilmes megjelenítése. Szép és nagy feladat. Míg a korábbi évek nagy nemzeti opuszain számon kérhetünk sok mindent, történelmi hitelességet, művészi felelősséget, tehetséget, miegymást, ez esetben ez nem merülhet föl. Jankovics Marcell tehetségét, művészi felelősségét, elhivatottságát nem lehet vitatni, a műfaj és a téma nagyfokú szabadságot enged meg, és ő ezzel él is, sajnos csak részben. Talán az elmesélendő mesefolyam irdatlan mennyisége volt túlzott, talán a film elkészítéséhez szükséges idő volt kevés, valami nagyon sántít. Fel-felvillan néha az ismert és becsült Jankovics-stílus, de aztán érthetetlen módon minden átmenet nélkül folytatódik egy fantáziátlan, jellegtelen, giccses, alig-alig animált képeskönyvben, majd megint egy kis sziporka, aztán ismét a szájbarágós, Képes Bibliát idéző zsánerképek. Közben a gyönyörűbbnél gyönyörűségesebb történeteken suhanunk át szuperszonikus sebességgel, anélkül, hogy fogalmat alkothatnánk róluk, legalább. Az az alkotói koncepció, miszerint a történet(ek) előrehaladtával, a magyarság vándorlásával, fejlődésével, az idő teltével, ezeket mintegy követve változik a film képi világa és narráció nyelvezete, nem működik igazán. Bár, mondják, a tudás nőttével pusztul a szellem. Ebben a filmben is így megy ez. Röpke másfél óra alatt a táltosok, csodaszarvasok tündéri, mitikus világából beleröppenünk a fejlett (ezer évvel ezelőtti) Európa politikus, civilizált, földhözragadt unalmába. A fák lombja által az égboltból kimetszett szarvas látomásának felemelő költőiségét sajnos feledteti a később magyarok cselekedeteit néhol viccesen, néhol bántóan cinikusan kommentáló, középkori kódex iniciáléjában rejtőzködő tudálékos szerzetes. De azért ne bánkódjunk nagyon, Szörényi Levente ismert operamelódiáinak új, sámánisztikus remixei is erre buzdítanak, hiszen megérkeztünk ide, haza, ahol a felvett keresztség alatt békében és nyugalomban élhetünk szomszédainkkal, immáron ezer éve.
Egyszóval, szép, színes történelmi lapozó az ősmagyarság legendáiról, mindenkinek, de aki mindezt mégsem hiszi, járjon utána.

Latin-Amerika divat van. Jóféle divat ez, hiszen ez a Mexikótól a déli sarkkörig terjedő földrész mind kultúrájában, mind természeti szépségeiben igen sokszínű és gazdag, sokunk számára mégis meglehetősen ismeretlen vidék. Persze kevesen beszélünk spanyolul, és akkor még nem szóltunk a számtalan indián, mesztic, mulatt és kreol dialektusról, amelyek ismerete azért kellene a mélyebb megmártózáshoz ebben a fülledt, idegen világban. De mi csak gringók vagyunk, meg hát Latin-Amerika messze is van, hál’istennek és sajnos. A közhelyek, mint brazil foci és szamba, argentin tangó, karibi zenekavalkád, aztékok és inkák, a csöpögős és vég nélküli tévés szappanoperák, és természetesen Ricky Martin, mindenkinek ismerős. Már kevesebben tudják talán, hogy komoly irodalmárok éltek-élnek errefelé (Borges, vagy Vargas-Llosa pl.), különböző fesztiválokon furcsa hangulatú, gyönyörűséges filmeknek tapsolt a “művelt” világ közönsége (Központi pályaudvar, pl.), és így tovább, sorolhatnánk.

A mexikói film az utóbbi években különösen jeleskedik, íme a legújabb darab: a Korcs szerelmek, Alejandro Gonzáles Ińárritu rendezésében. Komoly, vastag, megrázó film, amely ezzel egyáltalán nem ellentétben, még 147 perces hosszúságával is szórakoztató tud maradni, úgy, ahogy ezt csak a jobbak tudják. Meg is nyert tavaly, stílben maradva, egy jó nagy sombrerónyi díjat, Cannes-tól Tokióig, hozzávéve még a Golden Globe, és Oscar jelölést is.

Az északi határon túli filmnagyipar azért érezteti hatását a lehetőségeiben jóval szerényebb Mexikóban, a rendező azért a jobb, követhető példákból tanult. Történetszövésében letagadhatatlan a Tarantino-hatás, de volt még Jarmusch élmény is, megkeverve egy csomó vad kézikamerás doku-akcióval, a humora viszont saját, maga a történet pedig nagyon mai és mexikói.

Mexikóváros a föld egyik legzűrzavarosabb és legnagyobb metropolisza, többen élnek itt, mint egész hazánkban. Elviselhetetlen szmog, iszonyú gazdagság és még iszonyúbb szegénység. Egy halálos autóbalesetben három sors kapcsolódik össze egy pillanatra, ez adja a film apropóját. Az illegális kutyaviadalokból élő kereszteződésben karambolozik az ünnepelt modell kocsijával. Valeria csak borért ugrott le, megünnepelendő új életének kezdetét Daniellel, aki miatta hagyta el feleségét és lányait. A gyönyörű lány nyomorékké válik, a férfi élete a csúcsán válik ezzel pokollá. El Chivo, a homeless álcában járó, ex-kommunista ex-gerilla és manapság az életből kiábrándult bérgyilkos ér elsőnek a színhelyre, elveszi a vérben fekvő Octavio pénzét, és magához veszi a sérült harci kutyát. Hazaviszi, meggyógyítja, és eközben számot vet eddigi életével. Ez a pókhálószerűen egy pontba összefutó, majd onnan szerteágazó dramaturgia tökéletesen alkalmas az élet egy nagyobb szeletének egyidejű ábrázolására, miszerint minden összefügg mindennel. A kényszerbűnöző lúzer Octavio alakja, a gazdag Daniel és Valeria tragikus szerelme, El Chivo léte a bizonyság arra, hogy soha ne higgyünk a látszatnak, bármely pillanatban bármi megtörténhet akárkivel, éljen akárhol is a világban. Egyet tehetünk csak, ha beüt a krach, hogy leásunk jó mélyre magunkban, és megpróbáljuk előkaparni a sok mocsok és páncél alól azt a kicsike kis emberséget, és szembe nézünk a dolgokkal. Kutya egy élet ez, élni baromi nehéz, de élni muszáj. Ebben az embertelen Mexikóvárosban, vagy akárhol máshol.

Szép film ez. Nekem közben egyfolytában Manu Chao ugrott be, holott köze sincs ehhez a filmhez, de talán Ganxta Zolee kedvelői is megtudhatják, mi jött be neki annyira Mexikóban.

1968-69 minden bizonnyal a XX.század igen fontos évszámai. Forradalmat sejtető diáklázadások szerte a világon, a prágai tavasz, a virág gyermekei szép, boldog jövőt hallucinálnak, a rock félistenei még nem mártírok, üdítő pezsgés, reménykeltő forrongás mindenütt. 1969-ben indult egy fiatal, pocakosodásra hajlamos német filmes is, akinek filmjeiben perifériára szorult életek, végzetes örvénybe került sorsok, kilátástalanságba beleőrülő, egyszerű kisemberek, pitiáner bűnözők, ausländer vendégmunkások, kurvák és homoszexuálisok tragédiái tűnnek fel.

Rainer Werner Fassbinder, mert róla van szó, elképesztő termékenységgel és egy gőzborotva erejével szakította fel a nyugati társadalom szőnyegét, feltárva a sok szemetet, amit alásepertek azok, akiknek ez állt érdekében. Vakító, éles fénnyel vakuzott bele a 68-as mozgalmak társadalmi hátterébe. Botrányos életvitele, alkohol- és drogproblémái, bátran vállalt biszexualitása ikonná emelte alakját, de ezek okozták korai halálát is.
Francois Ozon 1967-ben látta meg a napvilágot, hogy harminc évvel később már mint az egyik leginvenciózusabb, a “meredek” témákat, mint a vérfertőzés, a voyeurség, az öngyilkosság, a homoszexualitás, legmerészebben ábrázoló fiatal rendező legyen ismert Európában. Nem lehet véletlen, hogy Ozon rálelt Fassbinder szellemi örökére, hasonló érdeklődése törvényszerűen terelte a fiatal franciát a nagy német moralistához. A Vízcseppek a forró kövön Fassbinder egy eddig soha be nem mutatott, be nem fejezett fiatalkori drámája alapján készült.

A film tulajdonképpen egy négyszereplős melodráma egy idősödő, a dolgokban örömöt már nem találó homoszexuális biztosítási ügynök és egy fiatal, intellektuális, művészetek iránt rajongó, és a barátnőjét épp elhagyó, de a férfi szempontjából még érintetlen fiú együttéléséről, amelyben a kezdeti szerelem lanyhultával egyre inkább előtérbe kerül a két jellem totális különbözősége. Miután újra felbukkan a fiú hamvas és elbűvölő barátnője, valamint a férfi transzszexuális ex-élettárs(nő)je, a fiú tragikusan süllyed alá az események sodrába. De a többiek sorsa sem válik szebbé-jobbá, sejthetjük.

A kora hetvenes évek stíljében berendezett lakás, a mohazöld szkájfotelek, a süppedős szőnyegek, a mosógépnyi hifitorony, a műbőr kanapék tökéletes díszletei a már csak enni, inni, kíméletlenül kefélni képes kiégett férfi és a szerelemre vágyó, érzékeny fiú kettősének. A végig belsőben játszódó film erősen fojtott légkörében a fiú szorongása nőttön nő, átragad a nézőre, ne várjunk feloldozást, mert nincs. A szép és a szörnyeteg meséjének e variációjában a szörnyeteg felfalja a szépséget, majd csontjait kiköpi, és szenvtelenül átlép hullája felett.

A négy kitűnő színész alakításának elképesztő hitelessége is hozzájárul Fassbinder világának tökéletes interpretációjához, de Francois Ozon is sikerrel kerüli azokat a közhelyes kliséket, amelyekkel másutt a meleg kapcsolatokat szokás ábrázolni. Nem szeretni való bohócokat, nem egzotikus extravaganzákat látunk, hanem érző és nem érző, jó és rossz, átlagos, egyszerű embereket, akik sorsuk fordulását próbálják követni, amíg sikerül. És amikor a dolgok már követhetetlenekké válnak, amikor az irányítás végleg kicsúszik a kezükből, elpárolognak nyomtalanul, mint vízcseppek a forró kövön.

Egyszer, régen Mézga Aladár fogta hegedűtokba rejtett felfújható űrhajóját, valamint Blöki kutyát és szokásos éjszakai űrkirándulásai egyikén egy fura bolygón landolt. Meglehetősen labilis planéta volt ahová megérkezett, hiszen percről percre minden változott egy őrült diktátor hibbant elméjének kényére-kedvére: a lombos erdő viharos óceánná, a virágos rét hipermodern metropolisszá, az ókori római harcos teknősbékává, és így tovább. Aladár és hűséges ebe nem is töltött sok időt eme őrült világban, gyorsan állandósították a (t)rendet, aztán sipirc haza, az ágyba. Ez volt a Divat-bolygó.

Manapság,- és persze, már régebben is, csak akkor még nem igazán tudtunk róla- a mi világunk is hasonlóan gyorsan változik. Nem tudni, milyen őrült elme hatására, de változik, állandóan átalakul, mi meg csak a fejünket kapkodjuk. A patatalp tegnap még csúcsmenő volt, ma már vérciki, holnap szimpla gyógyászati segédeszköz. A mindent meghatározó divat világában a Lagerfeld, a Versace, az Armani, és társaik félistenek, nem is annyira őrült, hanem okos diktátorok. Szándékaiknak megfelelően váltogatjuk ruhatárunkat, már ha adunk magunkra, és adunk milliárdokat bankszámláikra. Ám e kívülről tündöklő világ belülről már korántsem fest olyan jól. Maffia-kapcsolatok, drog-ügyletek, gyilkosságok hírei röppennek fel nap, mint nap. Erről az álságos csoda-világról legutóbb talán az öreg Altman mester lebbentette fel a fátylat, Pret-a-porter című filmjében, és íme itt a következő: Zoolander, a férfi-topmodell bukása, eszmélése és bosszúja, egy felvonásban.

A címszereplő Ben Stiller írta és rendezte is ezt a mostanság divatos idióta (a rendező meghatározása!) hangvételű paródiát, mely nem kímél semmit és senkit, a kifutón és a kulisszák mögött. A mindenható divatdiktátorok távolkeleti varrodákban rabszolgamunkában készíttetik méregdrága kreációikat, amelyeket szép, de mérhetetlenül ostoba modellek segítségével bemutatnak, a tömeg meg ámul és fizet.

A film alapkonfliktusa szerint Derek Zoolander csúcsmodellt letaszítja trónjáról Hansel, a fiatal erő. Az ódivatú macsó sármőr elbukik, mert jön a szörfös bungee jumper, a dekadenciát felváltja a keleti misztika. Új trend, új király. Ám Derek derék legény, nem adja fel. Feleszmél a letargiából és összeszed apait-anyait, -főleg apait-, hogy visszatérjen a kifutóra és egyúttal rendet is teremtsen a trend világában.

A paródiák előszeretettel építkeznek sztereotípiákból, nincs ez másként most sem: a modellek szépségénél csak bárgyúságuk nagyobb, Mugatuhoz, a divatdiktátorhoz képest Jean-Paul Gaultier egyenruhás kisiskolás, ráadásul gonoszabb a leggonoszabb terroristánál is, természetesen mindenki evés után hány ki mindent ebben a világban, és persze, hogy a harmadik világ éhezése és az olvasni még nem olyan jól tudó gyerekek sorsa a központi téma.

Ben Stiller és divatvilágban járatos szerzőtársai biztos kézzel ütik le az adódó poénokat, humoruk ha nem is nevezhető intellektuálisnak, mindenképpen (amerikai) átlagon fölüli. A filmben mellékszerepekben feltűnik Milla Jovovich a brutális domina komikus szerepében, az Oscar-tulaj legenda, Jon Voight, mint Derek filmbéli apja, valamint önmaga szerepében egy nagy csomó, a divat világából (is) ismert sztár, Claudia Schiffertől Donald Trumpig, David Bowie-n keresztül Winona Ryderig és Tommy Hilfigerig, bizonyítva egyrészről azt, hogy van az a pénz, másrészről pedig Ben Stiller filmjének némi igazsághozadéka is van.

E komolytalan filmen komolyan kacaghatnak trendkövető barátaink, de a trenden kívüliek is jót szórakozhatnak trendi társaik kedvtelésén. Az antidivat is divat, ugyebár.

A nőstény farkas által felnevelt, majd a nagy Rómát alapító Romulusszal és Rémusszal is kezdhetjük a társadalomból a vad és buja természetbe kiszakadt emberi egyedek mai napig tartó sorát, ha nem akarunk egészen Ádámig és Éváig visszamenni az időben. Az idők folyamán számtalan mese és legenda született a az erdőségekben és hegyekben élő farkasemberekről, tigrisasszonyokról, yetikről és nagylábúakról. Még nekünk is van ilyen, Hanyi Istók, a lápi ember. Maugli, Tarzan vagy Ichtiander, a kétéltű ember meg a többiek már a modern kori művészet szülöttei.

A civilizáció áldásaitól megcsömörlött emberekben mindig is megvolt, megvan a vágy, vissza a természetbe, a békés, gondtalan ösztönéletbe. Egyenes az út Rousseau-tól az FKK-ig, a naturizmusig, az első felfedező hajósoktól a ma divatos túlélő túrákig, raftingokig, climbingekig és egyéb önkínzó hercehurcákig. A kábeltévék népszerű-tudományos-ismeretterjesztő csatornáinak tetszési indexével maximum a dél-amerikai szappanoperák büszkélkedhetnek, mutatva romantikus vágyódásunkat a természettel szoros összhangban élő állatok, vagy éppen emberek iránt. Éppen ezért lehetnek oly népszerűek Gerald Durrel, vagy Konrad Lorenz etológusok az állatok viselkedésének tanulmányozása kapcsán az általános emberi természetet illető elmés és tanulságos következtetései is.

Charlie Kaufman író egyszer már elkövetett egy frenetikus kalandozást John Malkovich agyában (John Malkovich menet), ahol lazán felvázolta, milyen lehet belebújni egy nem mindennapi személyiség bőrébe. Nem lehet véletlen, hogy ez alkalommal érdeklődése a civilizált ember, legközelebbi rokona, a majom, valamint a természet közötti összefüggések vizsgálata felé fordult. Természetesen most sem várhatunk tőle mélyenszántó és alaposan tudományos elemzést, de egy könnyed, okos, amolyan filozofálgatós vígjátékra bizton számíthatunk az előzmények ismeretében.

A szülők által, az étkezési etikett szigorú szabályrendszerébe belekényszerített, ráadásul a péniszmérete iránt aggódni hajlamos etológus, Nathan (Tim Robbins), a tetőtől talpig szőrös, ám a bunda alatt erősen érzéki és okos írónő, Lila (Patricia Arquette), a tudós iránt mérhetetlenül vonzódó, szexmániás asszisztens (Miranda Otto), valamint a törpecsimpánz tudatú, őserejű majomember, Puff (Rhys Ifans) között lezajló szerelmi négyszög története bővelkedik vicces szituációkban. Ráadásul okos és finom szatírát rajzol az agyoncivilizált ember szexuális és kulturális nyomoráról éppúgy, mint a természeti ösztönélet elképzelt boldog, gondtalan idilljéről. Mintha Tarzan és Jane Woody Allen álmában találkozna Pavlov doktorral Sigmund Freud előszobájában.

A film fanyar tanulságát hangsúlyozandó bőven szerepelnek vicces utalások az ember-majom-dzsungel témakörben készült korábbi alkotásokból: felsejlenek a Tarzan, King Kong, vagy a Majmok bolygója történetek, de a Dzsungel könyvének Disney-s változatának egyik kulcsjelenet-parafrázisán is felcsattanhat a nézőtéren a rá- és felismerő, felszabadító nevetés.

A szatirikus történet színvonalának védjegye egyrészről a már ezelőtt is külön-külön bizonyított főszereplői quartett, másrészt a kliprendezőként ismertté vált, a John Malkovich menetet rendező, e filmet pedig producerként igazgató, végleg nagy filmessé avanzsált Spike Jonze, valamint e filmet rendező Michel Gondry. Filmjük gondolatot ébresztő, ritka okos humorú, kissé talán cinikus, de érdekes, érdemes alkotás.

A Shop Stop, Shop Show, Képtelen képregény és a Dogma után Kevin Smith nem kegyelmez, összpontosít, és gyilkos csapást mér a már eddig is agyoncikizett gigászra, Hollywoodra. A csapás két fő összetevőből áll: az egyik Jay, a nagypofájú fűdíler, a másik pedig hallgatag spanja, Bob, akit maga Kevin Smith alakít. Még mindig régi helyükön, valahol New Jersey államban, egy Quick Stop nevű vegyesbolt előtt ácsorognak, -minimum 1994, de leginkább születésük óta-, amikor fülükbe jut, hogy régi haverjuk, Banky figurájukból képregényhősöket fabrikált, majd a képregényt eladta Hollywoodba, ahol film készül belőle, címe: Bunkóman és Gyökér. Persze a két bamba zöldséges pénztárcája ebből egy rohadt fikarcnyit sem gyarapszik, ráadásul az interneten is példátlan fikakampány irányul ellenük. Természetesen erre jól bepöccennek, szívnak egy jó nagy slukkot, és elindulnak, hogy jól megleckéztessék a gaz és sötét filmbirodalmat, Hollywoodot. Eszeveszett road-movie veszi kezdetét, telis-tele vad és obszcén benyögésekkel, szívatásokkal, és nem utolsósorban egy csapat bomba, ám bamba nővel, egy eminens, de szexuális önazonosságával nem igazán tisztában lévő vadőrrel, egy felettébb intelligens orángutánnal, és egy nagy rakás önmagát alakító hollywoodi hírességgel, mint Ben Affleck, Matt Damon, vagy a két kultuszrendező, Gus van Sant és Wes Craven.

Az amerikai független film talán legismertebb sztárja Kevin Smith, aki immáron ötrészes New Jersey-trilógiájával vált méltán világhírűvé. Az 1994-ben nulla pénzből készült, fekete-fehér Shop Stoppal berobbant rendező-író-színész markáns, új színekkel gazdagította az egyre fakóbbá és sematikusabbá váló amerikai filmet. Furcsa, de izgalmas, színes figurái gyorsan hódították meg nemcsak a könnyebben nyíló nézői, de a kérgesebb kritikusi szíveket is. Pedig humora nem éppen szalonképes, javarészt nem terjed túl az orális, az anális szex, valamint az ürítkezés nem éppen felemelő témakörén, de amilyen féktelen lendülettel azt előadja, amilyen vulgárisan, obszcén módon azt megfogalmazza, az annyira ocsmány, hogy már szép. Természetességével és tökéletes lazaságával különbözik tömérdek hasonló, de színvonalában mélyen ez alatt teljesítő tucatfilmek humorától. Ez a Kevin Smith-féle humor soha nem öncélú, mindig a figurák jellemzéséül szolgál, soha nem a puszta hatásvadász meghökkentés a célja. Mindemellett Smith elképesztően okos, ráadásul jó a szeme. A környezetet, amelyben filmjei játszódnak, tökéletesen ismeri, mint ahogyan a benne élő figurák is hitelesek, valóságosak. Ahogyan ábrázolja őket szeretetteljes, ám maróan szatirikus látásmóddal, az példamutatóan originális, egyedi. Nem festi habos rózsaszínre a már-már túlcsorduló budit, inkább még beleenged egy jó adagot, amúgy karakánul, punkosan.

A Jay és Néma Bob visszavág a rendező szándékai szerint a New Jersey Krónikák utolsó darabja, ennek megfelelően fergeteges ritmusú, amolyan mindent bele film, ahol az eddigi részekből megismert szereplők és Hollywood mind megkapják azt, ami nekik jár. Az utóbbi például Kevin Smith-t és egyáltalán nem fog vele rosszul járni.

Figyelem, a filmben sok-sok csúnya szó is hallatszik, Speier Dávid immár sokadszori, Kazinczy-díjra méltó, szellemes fordításában, azonban az állandóan felharsanó röhögéstől valószínűleg csak a feliratos verzió fog működni, hiába a csutkára tekert a Dolby Surround Theater System (vagy mi).