asanisimasa

“Áldás annak, aki leül…”

A svédekről azt tartja a sztereotip gondolkodás, hogy nem egy vidám nép. Filmjei nem a túláradó jókedvtől harsognak általában, viszont annál inkább telve vannak szomorúsággal, csendes, finom szépséggel, tépelődő moralizálással, sok-sok magánnyal, sötét tónusú, szikár, hideg világgal. Mint az Ingmar Bergman-összesben, például.

A szemünk azonban most egy vadonatúj, ezredvégi svéd filmet látott. A Dalok a második emeletről is tipikusan svéd, sőt skandináv film, abban az értelemben, hogy setét egy világról mesél, dalol, amely rideg és hideg, embertelen és lélektelen, élettelen és élhetetlen. Ezt azonban valami pókháló-finomságú abszurd humorral teszi, ami viszont nem tipikusan skandináv sajátosság. Ennyit a sztereotípiákról. A filmbéli szép, új világ Svédország is lehet, a szó pozitív értelmében eltúlzóan művi, művészien általánosító, erősen stilizált ábrázolása azonban bármely jóléti társadalom érzékeny ecsettel megfestett, költői-szürreális látomásává válhat.

Roy Andersson 1969 óta filmez, tendenciózusan fejlesztve, csiszolva saját, egyedi látásmódját, hangvételét, stílusát. Játék- és rövidfilmjei, valamint reklámfilmjei rengeteg díjat söpörtek be az évek folyamán különböző nemzetközi fesztiválokon, a siker eredményeképpen saját stúdiót alapított, ahol abszolút művészi szabadságban alkothat. Széles látószögű hosszú beállítások, elképesztő, abszurd kompozíciók, és szinte kivétel nélkül stúdióban felépített félelmetes perspektívájú, képzőművészi igényességű díszletek jellemzik látványvilágát. Érdeklődési területe mindig a kor társadalma, benne az egyén erkölcsi, etikai, morális lehetőségei az érvényesülésre, a boldogulásra, egyáltalán a méltó életre. Véleménye lesújtó, azonban azt mindig valami nagyon finom, furcsán belassult monthy pythonos humorral közli. Figurái szinte sohasem profi színészek, szereplőit utcán, vásárlás közben, kocsmában szervezi be, saját, belső kisugárzással rendelkező karaktereket keres mondandójához.

A Dalok… a lineáris cselekmény konvencióját elhagyó, mozaikszerűen építkező, de ezzel együtt minden pillanatában, minden jelenetében ízig-vérig kiforrott, tökéletességre törő, és azt talán el is érő munka, dicsérve Andersson kitartó, elszánt útkeresését, egyéni tehetségét. Megtekintése nem könnyű mulatság, de megéri a szellemi befektetést, hiszen ritkán látható szuverén alkotás, gondolatot ébresztő, a szemeket élményanyaggal ellátó szürreális-szomorú szellemi kirándulás, illetve betekintés egy olyan világba, ami akár itt, Magyarországon is lehet. Van. Lesz.

Volt egyszer egy kisember, bankot robbant. Sikerrel?
Próbálhatja gazdagon, élhet-e ő boldogan,
Hisz’ ő csupán egy kisember…

Woody Allen ténykedése az amerikai filmiparban legjobban egy önálló, a tömegvonzási és gravitációs törvényeknek fittyet hányó üstököshöz hasonlítható, amely saját energiájából, saját törvényeinek engedelmeskedve szeli keresztül-kasul az univerzumot,és még véletlenül sem ütközzik bele semmilyen nagyobb bolygóba, az égen mégis rendre fel-feltűnnik.

Persze a valóságban ilyen üstökös nem létezik, a Woody Allen nevű intézmény viszont annál inkább. Találmánya, a chaplini csetlő-botló kisember intellektuális, szorongásait és paranoiáját bőbeszédűséggel leplező változata immár több, mint harminc éve tűnik fel rendre a filmvásznakon, a legkülönbözőbb társadalmi környezetbe, történelmi korba, szituációba helyezve, mindig a boldogulást, boldogságot keresve ebben a rideg, értetlen és ellenséges világban. Úgy tipikusan amerikai, hogy senki sem különbözik jobban a tipikus amerikaitól, mint ő. Történetei tele vannak klasszikus irodalmi, képzőművészeti és filmes művekre, alkotásokra való utalásokkal, idézetekkel, egész életműve át van itatva valami ódon, érthetetlen, az amerikaitól teljesen különböző európai szellemmel, mégis, New Yorkot, a Nagy Almát, Amerika jelképét, és a benne élőket senki sem ismeri annyira, mint ő. Nagy szenvedélye és filmjeinek állandó kísérője a jazz -amikor Woody éppen nem filmez, neves zenészek társaságában, különböző kocsmákban klarinétozik- pedig végképpen az amerikai kultúra egyik legfontosabb, és világszerte ismert (alap)eleme.

A Süti, nem süti Woody Allen első XXI.századi filmje, amely nem különbözik korábbi filmjeitől abban, hogy főhősei, Ray (W.Allen) és felesége, Frenchy (Tracey Ullman) ugyanazok a világban tétován botorkáló kisemberek, mint a korábbi alkotásaiban. Különbözik viszont abban, hogy a ezelőtti szarkasztikus, gunyoros, de finom és intellektuális humort felváltották a bohózat fergeteges, és kevésbé cizellált, vaskosabb poénjai. Mosoly és vigyor helyett térdet csapkodó kacagás. Változatlanok még, a folyamatos, pergő, kitűnő és sajátosan szellemes párbeszédek, Woody igazi specialitásai. Meg a jazz. Meg a sztárok, mellékszerepekben, Michael Caine-től Julia Robertsen át Sean Pennig. Ez alkalommal Hugh Grant, aki kiválóan adja a nagyképű és finomkodó, felsőosztálybeli, ám pénzéhes műkereskedőt. De a film igazi sztárja -a szokásosan eszköztelen Woody mellett- a Frenchyt tökéletesen alakító Tracey Ullman.

A film tulajdonképpen három körülhatárolható részből áll. Az elsőben egy már sokszor látott alagútfúrós bankrabló-sztori keveredik a “gyors büfékkel és gyors nőkkel. Ray azért akar sütiboltot nyitni, mert annak pincéje szomszédos a bankkal, de alagútásás közben rendre eltéved, Frenchy finom sütikéit viszont a várakozással ellentétben a new yorkiak szétkapkodják. A bankrablás befuccsol, a sütiboltból dől a lé.

A második rész az ismert Pygmalion sztori belegabalyodása Dr. Jekyll és Mr. Hyde hálójába, míg a harmadik az örök érvényű tanulság melodrámája, miszerint a szerelem mindent legyőz, a pénz pedig nem boldogít. E vég közhelyes lenne mástól, Woody azonban megoldja, mégpedig igen sarkosan. A három rész persze szép ívben kapcsolódik egy történetté, gyors felfutás, kitartott plató, meredek lejtmenet a vége főcímbe.

Az évezred első Woody Allen mozija a mester életművéből tökéletesen kilógó, de abba szervesen illeszkedő darab, bizonyítva egyben azt is, hogy ép ésszel épp hogy lehet élni, még ebben a cudar világban is. Még a pénz se fontos. Annyira.

A mozi, az atombomba, vagy például az információ árúvá válása mellett a XX. század nagy találmányai közé tartozik egy szakállas bécsi orvos, Sigmund Freud az addig szokásostól merőben eltérő, “boszorkányos” terápiás technikája is. A múlt század fordulóján sok száz félelmektől, fóbiáktól, szorongásoktól és egyéb lelki nyavalyáktól gyötört beteg fordult meg a híres kanapén, ahol hipnotikus álomba merülve saját tudatalattijukból előbányászott emlékek megfejtésével, azok értő és avatott analizálásával találhattak gyógyírt panaszaikra. Freud álomfejtése a pszichiátriára gyakorolt forradalmi hatása mellett inspirálóan hatott az akkor éppen bimbózó különböző művészeti ágakra, irányzatokra. Munkássága nélkül a szürrealizmus vagy az expresszionizmus bizonyosan nem vált volna meghatározó irányzattá a század művészetében. A kor művészei, mint például a mi József Attilánk, előszeretettel látogatták a pszichoanalitikusok díványait. Több-kevesebb eredménnyel, mint az előbbi példa tragikus sorsa mutatja. Bár a legendás orvos nézetein a lélekgyógyászat azóta jócskán túlhaladt, a mai napig mégis fel-feltűnik a mágikus kanapé különböző regényekben, filmekben, megidézése már közhellyé nemesedett.

A pszichoanalitikus álomfejtő díványa körül bonyolódik a francia Jean-Jacques Beineix új filmje, a beszédes című Végzetes hipnózis is. A rendező rögös úton jutott idáig, hogy Luc Besson, Léos Carax társaságában ő a francia film új “szentháromságának” egyik tagja. Nevéhez olyan fényes sikerek fűződnek, mint a kultikus Díva vagy a halálosan szenvedélyes Betty Blue, de ezek mellett produkált hatalmas bukásokat is. A csodálatos képi világú Holdfény a csatorna felett-et Depardieu, az egyik főszereplő buktatta meg lekicsinylő nyilatkozatával, más alkalommal pedig épp a forgatás vége előtt hunyt el egy másik főhőse, Yves Montand, így a befejezés nem lehetett tökéletes.

Az 1999-ben készült készült Végzetes hipnózis már bezsebelt néhány díjat különböző fesztiválokon, de nézetem szerint nem lesz akkora hatása, mint pl. a Betty Blue-nak. Pedig nem rossz film. Az analitikus dr.Durant (Jean-Hughues Anglade) igazi sármos francia, szemei meleg-szomorúak, ráadásul nem átall fekete Armanihoz rikító piros zoknit húzni. Az életét összeziláló hölgyek, a kleptomániás szexbomba illetve a telefonrögzitő-függő festőnő, Beineix-nél hagyományosan lélegzetelállító szépségűek. A végzetes hipnózis, amely ráadásul halálos is, nem válik -nekünk, nézőknek- tragikussá, ellenkezőleg: az álmok, a vágyak és a valóság összefüggéseibe bonyolódott Durant élete fergeteges fekete komédiába fordul, a végén meg nagyon-nagyon happy az end. Az arra érzékenyek tapasztalhatnak kisebb dramaturgiai hiányosságokat, de a jól kitalált figurák, a kulcsjelenetek meghökkentően vicces megoldásai, az egyszerűen szép fényképezés, valamint a zene és a különböző zörejek ötletes alkalmazása feledteti ezeket. A film ritmusának kisebb zökkenői csak lélegzetvételnyi szünetek a cselekmény következő csavarintásához.

A szexualitás extrém formáinak, mint a szadizmus, mazochizmus vagy az orgazmust okozó lopási kényszer okaira ugyan nem derül több fény, mint amit eddig is tudhattunk. Ezek motivációiból egy kétórás film csak apró részleteket villanthat fel, hiszen tudományos vizsgálatuknak szakemberek egy élet munkáját szentelik, eddig meggyőző eredményekre azonban ők sem jutottak. Ez a film is csupán egy szerelem születését meséli el, a megszokottaktól eltérő környezetben. De ezt az átlagnál jobban teszi.

A legutóbb a cseresznyés pite, vagy az internet újszerű alkalmazási lehetőségeit elénk táró csapattal semmi az égadta világon nem történt. Eltelt ugyan egy év, a gimisekből egyetemisták lettek, ám a bimbózó férfikor legnagyobb kihívása, miszerint hogy a rákba’ kéne már nagyon becsajozni, nos, ez a látszólag rém egyszerű feladat még mindig megoldhatatlan probléma hőseinknek.

Jim még mindig szexuális analfabétának tartja magát, mi tagadás, állandósuló önmarcangolásai a legkevésbé sem vonzzák a hamvas női lelkeket, de a testeket sem. Oz romantikusan szerelmes egy körön kívüli, Európában nyaraló lányba, Finch nehezen emészti a Stifler mamával töltött fergeteges éjszakát, most a keleti misztikus szex-jógát, a tantrát mantrázva próbálja a tökéletes önuralmat elérni. Stifler pedig nagyobb hímsovén barom, mint valaha, ráadásul az öccse is erősen cseperedik, és mutatkozó személyiségjegyei nem utalnak a bátyjától való túlzott különbözőségre. Szóval, minden, mint régen, itt a nyár, irány a tó, van egy kis pecó, egy kevés meló, így megvan a sörre való, csak a csajkérdés ne lenne ilyen nehezen megoldható.

A első rész tapasztalatain okulva az alkotók, elsősorban Adam Herz író-producer, szinte semmit nem változtattak a már jól bevált pite receptjén, ez a film szinte ugyanaz, mint az előző. Az ugratások, a poénok kissé megpörgetve bár, de újrafelhasználtak, a környezet kissé más ugyan, de a szereplők, a történet dramaturgiája szintén változatlan. Csak hát az a bizonyos probléma is örök, mint azt tudjuk. Ahogyan a tanulság is, miszerint légy önmagad, ne hazudj se magadnak, se másnak, és ne parázz, így kapja meg mindenki azt, ami neki jár.

Egy habkönnyű tini-vígjátéktól talán elég ennyi filozófiát elvárni. A film közönségsikere nem lehet kétséges a tizenéves korosztály körében, hiszen a téma, a csajozás illetve a pasizás problematikája számukra húsbavágó. Népszerű lesz a soundtrack is, amely igazi kaliforniai ugrabugrálós punk, bele-beletekingetve a zenetévék kínálatába, gondolom a bulikon is hasonló zene megy a tiniknél.

A nézők azon része pedig, akik már túl vannak ezen, mulathatnak felszabadultan hajdani saját magukon. Bár emlékezhetnek ugyan hasonló témájú régi filmekre, amelyek valahogyan mintha jobbaknak tűnnének, de hát az idő szépít, már ha nem csúnyít. A piték poénjait talán már láttuk valami Forró vaníliafagylalt, vagy milyen című videófilmen, esetleg máshol, de az is lehet, hogy velünk történt meg, emlékszik már a fene. Minden esetre maradjunk annyiban, hogy ez a film semmiképpen sem életünket meghatározó élmény, legfeljebb csupán néhol ugyan frivol, de összességében könnyed szórakozás, amely nem összevethető a sötét, komoly dolgokkal, az igazi filmekkel vagy magával, a való élettel.

De hát ki gondol a jövőre, amikor azokat a édes-tétova kezdeti lépéseket megteszi a felnőtté válás kezdetén? A java még úgyis hátra van, ráér velük foglalkozni akkor, amikor azok menthetetlenül bekövetkeznek. Addig is csak kéne egy jót…

A zseniális betörő klasszikus archetípus a krimi-irodalomban. Nem egyértelműen pozitív hős, hiszen mégiscsak bűnöző, de mindig sármos, elegáns. Munkáját, a kasszafúrást, művészi tökélyre fejlesztette, sohasem gyilkol, elveti az agresszivitást, és hát csakis a gazdagoktól rabol, akiknek amúgy is marad még vagyonuk bőven. Ezzel a szemünkben, a szegények szemében, mintha nem is követett volna el semmi elítélendőt. És mindig az éppen aktuális munkája a legutolsó. Nagy férfisztárok hálás szerepe ez. Jean-Paul Belmondo, Alain Delon, Sean Connery és a többiek sok sikert arattak már Arséne Lupin, és különböző nációjú alteregóinak megformálásával.

A sorban most ismét egy nagyágyú következik: Robert De Niro. Ő alakítja Nick Wells-t, a betörő-zsenit ebben A szajré című filmben, aki visszavonulni készül a mackósszakmától, tisztes polgári foglalkozást akar. Csak a dzsesszklubjával szeretne foglalatoskodni, és feleségül venné Dianne-t (Angela Bassett), a karakán szépséget. De régi barátja, üzletfele és orgazdája Max (Marlon Brando) arra kéri, csináljon meg még egy utolsó munkát. Sokmilliós részesedést ígér, de van egy kis bibi. Az elrabolandó tárgy, egy harmincmillió dollárt érő jogar a montreáli vámház bombabiztos alagsorában van atombiztos széfbe zárva. Ráadásul Nicknek van egy fogadalma, hogy montreáli lévén hazai pályán nem vadászik. Erre most utolsó munkaként egy montreáli széfet kell feltörnie! Ehhez még hozzájön, hogy Max összehozza Nicket Jackkel (Edward Norton), aki egy kétségkívül ügyes, ám gátlástalanul feltörekvő betörő. Nick eddig mindig egyedül dolgozott, és nem bízik Jackben, akinek viszont zseniális terve van a jogar megszerzésére. Max makacs győzködésére Nick fenntartásokkal ugyan, de beveszi a fiút. Elkezdődik a terv minden részletet aprólékosan figyelembe vevő előkészítése…

Frank Oz eddig arról volt nevezetes, hogy a Muppet Show kitalálása mellett szinte kizárólag vígjátékokat rendezett, mint például A boldogító nem, vagy az Isten nem ver Bobbal. Most stílust váltott, és egy klasszikus krimit mutat be, amelyhez sikerült klasszikus, és majdani klasszikus sztárokat megnyernie. Brando, De Niro, vagy a már beérő Edward Norton külön-külön is képesek elvinni bármilyen filmet a vállukon, sallangmentes és gyémánttisztaságú színészi játékuk még egy viszonylag gyengébb filmben is élményt nyújt. Most erőik összeadódnak, és ugyan a két öreg már csak rutinból játszik (ám ez a rutin a zsenik rutinja, ami soha meg nem unható), Edward Norton azonban elemi erejű, immár sokadjára. A két öreg vállba veregeti őt: – Közénk való vagy. – A fiatal szárnyal, tündököl, a két öreg hátrébb húzódik, és elismerően bólint.
A filmben ugyan eléggé lassan bontakozik ki a cselekmény, de amint a tökéletes betörés megvalósítása sem amolyan ideges ide kapok, oda kapok, úgy ennek megmutatása sem lehet az. Lépésről lépésre, minden részletre odafigyelve, minden zavaró körülményt kizárva, sok-sok aprólékos bigyózás, feszült, de türelmes várakozás. Ilyen a film is. Szuperközelik a zár belsejéből, verejtékcsepp a homlokon, bonyolult macera a behatoláskor, ötletes végső megoldás. Ehhez azonban idő kell, minimum 124 perc. Aki szereti az ilyen lassú sodrású, hosszan feszülős filmeket, akár örülhet is, de ha másért nem, Edward Norton újabb remekléséért mindenképpen figyelemre méltó mozi ez.

A három Wayans fivér, Shawn, Marlon és a rendező, Keenan, épp egy éve mérték első, mindent elsöprőnek szánt támadásukat a közízlés ellen. Akciójukat azonban nem ítélhették elég hatékonynak, mert azon nyomban hozzáláttak egy újabb csapás előkészítéséhez, amelynek eredményét az elszántak immár a mozikban élvezhetik.

A Horrorra akadva 1.-ben elsősorban a darabolós-vagdalkozós-gyilkolászós horrorfilmek kulcsjelenetei kerültek a testvérek asztalára, amelyeket aztán ők össze-vissza kiforgattak, majd a józan logika teljes elhagyásával és tökéletes ízléstelenséggel egymás mögé illesztettek. A végtermék egy teljességgel zagyva, elképesztően és főleg céltalanul gusztustalan baromság lett. Ha már a filmkészítést nem is, azt azért elég jól megtanulta a három jóllakott kaliforniai díszfeka, hogy a közönségnek kellő tálalással minden szart el lehet adni. A közönség persze jól bekajálta amit ezek magukból kiadtak, ezért aztán nincs kegyelem, itt van az okádék-áradat kettő. Ami dettó, mint az egy.

Képzeljék el a következő szituációt: kaliforniai luxusvilla, úszómedencével, gondosan ápolt parkkal, kilátással a Csendes-óceánra. Itt nyomorog a három Wayans fiú, éppen megunták a bankszámláikon található rengeteg számjegy nézegetését, és ekképpen néztek össze: hé, yo, mi lenne, ha burkolnánk valamit, aztán megnéznénk valamit a moziba’. Vagy legyen tévé-zombi? Így is lett. Magukban tömtek elképesztő mennyiségű gyorséttermi szemetet, a moziban épp elcsípték a Charlie angyalai végét, átvihogták az Árnyék nélkül-t, kicsit belenéztek az Ördögűzőbe, aztán böfögve-fingva hazatámolyogtak. A sok gusztustalan mozi után jött a pihentető tévé, kvízjátékok, a leggyengébb láncszem, reklámok satöbbi. Zsibbadt a fej, zsibbadt a has, alvás. Rossz álmok, nagyon rossz álmok. Reggel felébredvén kész volt a terv, jöjjön a Horrorra akadva 2.

A főszereplők ismertek az első részből, hiszen túlélték. Egy önként vállalt kísérlet résztvevőiként egy szemlátomást őrült professzor vezetésével bezárkóznak hétvégére egy házba, melynek neve: Pokol Ház. A kísérlet célja a halál utáni lét tanulmányozása. A ház gondnoka a kacskakezű, felettébb undorító Pracli, sajátos vendégszeretettel fogadja a diákokat. A professzor és mozgáskorlátozott, ám oktondi segédje előáll a farbával, a cél a házban kísértő régi tulajdonos szellemének tettenérése és megfigyelése. Ehhez azonban még a szellemnek van némi hozzátennivalója és elkezdődik a vég nélküli idétlen ijesztgetősdi, oda és vissza.

A szatíra iszonyúan nehéz műfaj, művelőjének tökéletesen ismernie kell tárgyát, csakis úgy tudja megmutatni a fonákját. Wayansék ezt nem tudják, a kifigurázandó filmek, médiaesemények felszínét is alig súrolják, humoruk olcsó, alpári, infantilis. A “Né má’, Pistike szemüveges! Négyszemű, négyszemű!” típusú poénoknál egy közepesen értelmes óvodás is különbet csihol ki még csiszolatlan elméjéből. Bár akinek a legviccesebb dolog a sugárhányás, az még talán találhat érdekességet ebben a filmben. Aki azonban ennél többre, másra vágyik, hoppon marad és ideges lesz, mint én.

Baz Luhrmann elirigyelni látszik Cervantes hórihorgas hősének kilátástalan küzdelmét az óriásokkal, hiszen eddigi filmművészi ténykedése igencsak emlékeztethet Don Quijote klasszikus szélmalomharcára. A fiatal ausztrál rendező eddigi két filmje alaposan kilóg az ezredvég film-trendjeiből, fáradhatatlanul kísérletezik egy már halottnak tetsző műfaj, a táncos-zenés revüfilm feltámasztásával, eddig meglepetésszerű, ha nem is egyöntetű kritikai- és közönségsikerrel.

Az 1992-es Kötelező táncok Cannes-ban közönségdíjas, míg a Romeó+Julia Leonardo di Caprioval és Claire Danes-szel már több díj mellett Oscar jelölést is kapott, ami persze csak hab a tortán a sok-sok millió dolláros jegybevétel mellett. (A rendező a filmezés mellett hangos sikereket aratott az opera és a színház világában is, ami szintén azt mutatja, nem akármilyen versenyzőről van szó.) Pedig nem könnyű dolog ám manapság a zenés műfaj, hiszen az utóbbi húsz-huszonöt évben – az Ének a sötétben-t leszámítva, bár az más lapra, és más kontinensre tartozik- nem készült számottevő sikert arató alkotás ebben a revü műfajban, viszont az előzmények igen súlyosak. Ki ne ismerné Fred Astaire, Maurice Chevalier vagy Liza Minelli nevét, ki ne látta volna a My Fair Lady-t, a Kabarét, a Hairt, a Mindhalálig zenét. Mind, mind a revü, a musical világsztárjai és filmklasszikusai, ám Baz Luhrmann föléjük tör.
A Moulin Rouge a rendező harmadik filmje, amely ismét zenés, ismét táncos, ismét világsztár főszereplőkkel (Nicole Kidman és Ewan McGregor), tehát csak tovább a “sárgaköves” úton.

1900-at írunk, a helyszín a párizsi Monmartre-on található hírhedt Moulin Rouge nevű mulató, ahol a legnagyobb egyetértésben gyülekeznek a lehető legkülönfélébb figurák, gazdag és élvhajhász polgárok piti bűnözőkkel, bohém művészekkel merülnek el itt a pezsgőbe, az abszintba és a ledér kurtizánok fodros alsóneműibe. Teljes dekadencia, totális mámor. Jelszó: addig élvezd az életet, amíg tart. Ricsaj, csillogás, orgia, a szerelemnek itt helye nincs. Christian, a szegény költő erről mit sem tudva, ártatlanul és naiv romantikával Orfeuszként merül bele ebbe az alvilágba, természetesen rögtön végzetes szerelmes lesz a mulató dívájába, Satine-ba. A lányt, és a lebuj tulaját kezdetben csak a pénz csörgése érdekli, kérő is akad Satine-ra a dúsgazdag Duke személyében, de a szegény költő szelíd tehetsége elbűvöli a lányt, fellángol a viszonzott nagy szerelem. De Satine-on szörnyű betegség jelei mutatkoznak, Duke féltékenysége pedig határtalan. A rivaldafényben csillogó színpad kulisszái mögött sötétek az árnyak.

A műfaji alapkövetelmények, mint a látványos táncjelenetek, a fülbemászó dalbetétek, a “mosolyogj a színpadon, ha belehalsz is” száraz tragikuma mind megtalálhatók e filmben, bár a rendező igen sajátos ízléssel alkalmazza őket. A múlt század eleji mulató néha ezredvégi acid-party tömeges extázisaként jelenítődik meg, a figurák, a két főszereplőt nem számítva, elrajzoltak, egy elmegyógyintézet lakóihoz hasonlatosak (Fellini mester is kedvét lelte volna bennük), a szerelmi jelenetek szándékoltan túl giccsesek, éles a kontraszt a vágyakozás magányos pillanataival és a tragikus véggel.

A dalbetétek a Queen, Nirvana, U2, Madonna, Elton John és mások slágereinek meghökkentően vicces átiratai, Ewan McGregor és Nicole Kidman komoly énekteljesítménye furcsa, meglepő, de hallgatható, kár, hogy alig-alig táncolnak, az egész zenei háttér mintha egy túlpörgött DJ késő délelőtti mixe lenne, amikor a Kurt Weilt lazán rápakolja Fatboy Slimre.

Szép fényképezés, elképesztő jelmezek, díszletek, maszkok és frizurák. Meghökkentő, szokatlan, érdekes, bár a megszokott “ódon” romantikát keresőknek talán egy kissé meredek film.

Vannak rossz filmek, amelyek után az ember a feleslegesen kidobott pár száz forinton túl, még az elfecsérelt két óra miatt is bosszankodik. Aztán vannak olyanok, amelyek megérik a rájuk szánt időt és pénzt, de semmi többet. Léteznek ezen kívül még jó filmek is, amelyek gondolatot ébresztenek, felizgatnak, szórakoztatnak, egyszóval valamilyen hatással vannak ránk. Ezen utóbbiak közül is kiemelkednek azonban azok a felemelő, mindent elsöprő, frenetikus film-csodák, amikért minden körülmények között érdemes beülni a moziba.

Kérem szépen, az Amélie csodálatos élete egy ilyen film. Manapság egy átlagos vizuális étvágyú ember naponta legalább egy filmet néz meg moziban, tévében, videón, akárhol, ehhez képest kb. tízévente találkozhat ilyennel.

Ünnep van tehát, hisz a 9. Titanic Fesztiválon bemutatták Amélie csodáját. Akik nem férnek be a fesztivál ideje alatt, nem maradnak le róla, mert az egyik hazai forgalmazó már megvette a film játszási jogait. Olyan ez a film, nem tudok jobb hasonlatot mondani, mint a gombából a szarvasgomba, a fűszerből a sáfrány, vagy ha hal, akkor a nyelvhal, a Dom Pérignon pezsgő, vagy az ötputtonyos Tokaji, a legjobb évjáratból, non plus ultra, megfellebbezhetetlen és tökéletesen kifinomult ínyencség.

Köztudomású, a francia nézők jelenlétükkel mindig is támogatták filmművészetüket, talán ezért is születhettek oly nagy számban remekművek arrafelé. Manapság Franciaországban a legnagyobb siker az Amélie. Az emberek tömegei nézik meg, többször egymás után, mondják, ha rossz a kedvem, beülök az Amélie-re, és minden szebb lesz. Állítólag már orvos is írta fel megtekintését depressziós betegének, nyilván tudja, hogy hatása jobb, mint az ilyen-olyan kemikáliáknak.

A filmben szó sincs nagy dolgokról, világmegváltásról, ne adj’ isten a föld megmentéséről, egyebekről, csupán egy gyönyörű, angyali tekintetű lányról, Amélieről (Audrey Tautou), aki megszületik, felnő, szerelmét keresi és megtalálja. Mi tagadás, kissé furcsán viszonyul a világhoz, ha furcsának nevezhető az, ha valaki gyermeki-angyali tisztasággal viszonyul embertársaihoz, ha azok mindennapi gyarlóságaikon képtelenek felülemelkedni, pajkos ártatlansággal megviccelve döbbenti rá őket az élet valódi értelmére, puhán és lágyan felnyitva szemüket, megmutatva, néha a legkisebb lépéssel lehet a legnagyobb utat bejárni. A fásult, törődött, fáradt életekbe melegítő és világosságot adó napfényt csempész, és a végén maga is megtalálja méltó szerelmét egy fiú személyében, akit a félig magyar származású színész-rendező, Mathieu Kassovitz alakít (Gyűlölet, Bíbor folyók, stb.).

A fentiekből következhetne az is, hogy egy undorító, szokványos, nyálas giccset látunk, de koránt sem így van. A film rendezője, Jean-Pierre Jeunet (ezúttal állandó társa, Marc Caro nélkül, akivel együtt eddig olyan filmeket jegyzett, mint a Delicatessen, vagy az Elveszett gyermekek városa, de az Alien 4. is) szakított eddigi sötét, horrorisztikus-abszurd világképével, és egy tündöklő fantáziájú, zseniális képi világú, melegséget sugárzó műalkotást készített, amely tobzódik a viccesebbnél viccesebb vizuális megoldásokban, az eredeti és frenetikus aranyköpésekben, a hibátlanul megformált és sokszínű karakterekben és utat mutat afelé is, hogyan lehet kellő tehetséggel a kor digitális technikai vívmányait jól felhasználni. Originális, lélekemelő, tökéletes filmalkotás, megtekintése mindenki számára kötelező!

Úgy szól a fáma, hogy Louis de Berniéres egy Kefalínia szigetén töltött nyaralás alatt kapta az ihletet Corelli kapitány történetének megírására. Az ihlet egy világszerte nagy sikert arató regényt eredményezett, amelyből most hasonló babérokra törő film készült. A közönség kegyeinek elnyeréséhez minden együtt van. A történet helyszíne a legendás Odüsszeusz egykori királyságának egyik festői szigete, Kefalínia. Sokunk megtapasztalhatta már, a görög szigetvilág maga a tiszta romantika, a fehér sziklák, az olajfák zöldje, a valószínűtlen kék tenger, a még kékebb ég, a meghitt kafetérionok kis asztalkáinál elfogyasztott hűsítő nedű, kívánni sem lehet ideálisabb háttért a szerelemhez. Ezt az idilli világot azonban az idők folyamán egymást érték a szörnyűbbnél szörnyűbb tragédiák. Hódítások, földrengések, polgárháborúk, időről időre a vér festette vörösre a békés kéket, fehéret, zöldet. Szülőhelye ez a föld a tragédiának is.

1941-et írunk. Mussolini csapatai elfoglalják Albániát, majd sorra a görög szigeteket. A szigetlakó görögök természetesen nem fogadják tárt karokkal a hódítókat, így Corelli kapitányt sem, aki Kefalínia szigetén szállt partra századával. Pedig jó ember ő, katonáit a fegyverpufogtatás helyett a szép olasz operaáriákra tanítja, a számukra is kellemetlen helyzetet valami furcsa vakációként próbálja felfogni ez az életvidám olasz különítmény. Fürdőznek, iszogatnak, énekelnek és barátsággal közelednének a görögökhöz, de azok tartózkodóak, hiszen mégiscsak hívatlan vendégek a dalos kedvű hódítók. Iannis doktor, és gyönyörűséges leánya, Pelagia házában szállásolják el Corelli kapitányt, aki bővérű olaszként azonnal csapni kezdi a szelet a lánynak. Pelagia azonban már eljegyezte magát az egyszerű halásszal, Mandrasszal, akiről viszont régóta nincs hír, hiszen a görög hadsereg önkénteseként a kontinensen harcol. Ahogy múlik az idő, az őslakosok kezdeti tartózkodása is enyhül, rájönnek, nem véreskezű hódítók törtek rájuk, a jókedvű, életszerető, hozzájuk sokban hasonlító emberek a történelem fintora folytán keveredtek a földjükre, dehogyis akarnak ők háborúzni, alig várják, hogy vége legyen a háborúnak és hazatérhessenek végre. Corelli és Pelagia között lassan szerelem szövődik, azonban Mandrasz hazatér. Mussolini a szövetséges csapatok előtt leteszi a fegyvert, ezzel az olaszok részéről vége van a háborúnak. Helyüket azonban átveszik a németek, akik közel sem bizonyulnak “kedves” hódítóknak, és a fegyvert letevő olaszokra se a békés hazatérés vár. Corelli és vetélytársa, Mandrasz egy oldalra kerül, Pelagia szíve azonban már a mandolin hangjaira dobog…

Nem árulok el titkot, a szerelmet még az érzéketlen és brutális náci haderő sem győzheti le. Az őszinte és tiszta szerelem nem ismer sem nemzetiségi, sem történelmi, sem földrajzi akadályokat. Ezt a bizony közhelyes tételt bizonyítja rokonszenves visszafogottsággal a szerelmesfilm-specialista (Szerelmes Shakespeare-7 Oscar!) John Madden filmje. Egy sok akadályt leküzdő, lassan kibontakozó, de végül mindent elsöprő szerelem édes-bús meséjét tárja elénk jó ízléssel. Ebben nagy segítségére van az eredeti helyszín, és annak statisztaként szereplő lakói önmagukból fakadó hitelessége, ami nélkül könnyen csúszhatott volna filmje az olcsó geil-mozik mocsarába.

Az átlag fölé emeli a filmet a jól kiválasztott színészek profi munkája. Nicolas Cage Corelli szerepe kedvéért még mandolinozni is megtanult, Penelope Cruz (Pelagia) született spanyolként pedig görögebb (és főleg szebb) a görögnél. Emlékeztet a fiatal Irene Papasra, aki a filmtörténet egyik legnagyobb tragikája, kb. akkora nagyság, mint Maria Callas volt egy másik műfajban, és aki megidősödve, de meg nem kopva fontos mellékszereplője e filmnek is. Corelli kapitány történetét elmesélő Iannis doktor szerepében pedig John Hurtöt, egy másik színész-legendát láthatunk, aki többek között az Elefántember megformálásával vált világhírűvé, mostani alakítása is tovább bizonyítja hírnevét.

Szóval ajánlom ezt a filmet annak, aki már járt valamelyik görög szigeten, annak, aki még nem, és annak, aki csak úgy egyszerűen szereti a jó kis szerelmes filmeket.

Még nem felejtettük el az öngyilkos terroristák által lerombolt World Trade Center üszkös romjainak bénító látványát, amikor szörnyű analógiaként idéződik fel agyunkban egy másik kép: az egyébként idilli tengerparti homokban üldözői elől menekülő, több sebből vérző, elcsigázott Charlton Heston szemei hirtelen könnybe lábadnak, térdre rogy, szörnyű fájdalommal szakad fel belőle: Ti állatok, hát mégis megtettétek!? A kamera távolodik és meglátjuk a ledöntött, félig homokba temetett new yorki Szabadság-szobrot. Ez volt az 1968-ban készült Majmok bolygójának záróképe. Mi ugyan kb. tíz évvel később láthattuk ezt a filmet, de még ekkor sem vesztett semmit mellbevágó erejéből: javában dúlt még a hidegháború és ma már biztosan tudhatjuk azt, amitől akkor még csak tarthattunk, hogy igen közel járt a világ egy mindent elpusztító, termonukleáris világháborúhoz. Akkor megúsztuk.

Erre most itt vannak ezek az elvakult, fanatikus vadállatok (ahogyan legalábbis a sajtó tálalja az Oszama Bin Laden & Friend Betéti Társaságot), és itt van az új Majmok bolygója is. Lehet, hogy túl kényszeredett és erőltetett ez a párhuzam, de félek a terroristáktól, hiszen mi itt, a Kárpát-medence langymeleg néplavórjában is potenciális célpontok vagyunk, de félek ettől az új feldolgozástól is: lehet-e még valamit hozzátenni, lehet-e többről szólni, mint amiről az immár klasszikus Pierre Boulle regény, és a belőle készült, szintén klasszikus film szól?

Nos, ahogyan a kis táskákba rejtett pokolgépeket követi a kamikáze terroristák által eltérített, ártatlan utasokkal tömött és bombaként használt repülőgép, úgy a film is szólhat nagyobbat elődjénél. Tim Burtonről már megtudhattuk, hogy meglehetősen extrém fantáziával tud mesélni, elég, ha csak a Batmanjeire, vagy a Karácsonyi lidércnyomásra gondolunk. Ez alkalomal nagyjából követi az eredeti történet fő motívumait. Főhősünk (Leo – Mark Wahlberg) most is egy űrmágneses űrvihar következtében űrhajótörést szenved egy olyan bolygón, ahol a majmok az evolúció csúcsai, a homo sapiens pusztán az oktalan rabszolga szerepét tölti be. A majmok társadalmában hősünk ugyanazokat a visszásságokat tapasztalja, mint odahaza, az emberi társadalmakban, de néhány toleráns majom segítségével fellázad, majd sok viszontagság után megtudja a szörnyű igazságot. Bizonyos történetelemekhez azonban Burton forgatókönyvírói truppja kreatívan nyúl hozzá: némelyiket felnagyítja, vagy újakat ad hozzá. A végkifejletet pedig átértelmezi, párszor jól meg is csavarintja, úgy, hogy aki olvasta, vagy látta az eredetit, rá sem fog ismerni. A majmok társadalmához nem nyúltak e verzió írói, ugyanolyan félfeudális rohadt tásadalom, mint Boulle eredetijében, az emberek azonban jóval többen vannak. Ami visziont érthetetlen, hogy tökéletesen kommunikálnak, szemlátomást intelligens lények az emberek, mégsem képesek felülkerekedni a majmok idióta gyerekköztársaságnak látszó, anarchikus közösségén. Ahogy haladunk előre a filmben, úgy válik egyre nevetségesebbé a cselekmény során felhalmozódó logikai képtelenségek és következetlenségek özöne (pl. az űrhajó üzemanyaga sosem fogy ki-mégis kifogy) egészen a végkifejletig, melyen csak az lepődik meg, aki életében nem látott még filmet. De a tanári pofonhoz hasonló didaktika még nagyobbat üt. Jeltelen sírok, ja… na ilyet is csak politikus tud mondani.

A film látványvilága viszont tökéletes illúziót nyújt (Industrial Light&Magic). A hatszoros Oscar-díjas maszkmester, Rick Baker majomfigurái most is sokszínűek, élettel telik és kifejezőek, egyszóval úgy néznek ki, mint a beszélő, gondolkozó és tudatosan cselekvő, értelmes majmok.

Hiba csak abban van, hogy amit a híradókban látunk, az a véres valóság, és nem képzelet szülte mozi, egy jó vagy éppen rossz álom. Az összedűlő épületek, a robbantások, gyilkosságok, a vér és könny maradjon a filmvásznakon, mert ott csak a FILMNEK van vége… Mi pedig felszedelőzködhetünk, hazamehetünk a jó meleg ágyikóba vagy akárhová, ahol béke van, szeretet és fény. (Újranézve 2011.01.22)