asanisimasa

Nem is olyan régen idézték az amerikai kongresszus trösztellenes vizsgálóbizottsága elé azt az embert, aki manapság a világ leggazdagabb emberének számít, és nagy valószínűség szerint a kedves olvasó is az ő pici-puha cégének egyik termékének felhasználásával olvashatja ezen sorokat. Az ok, amiért ezt az embert a bizottság elé citálták, az az, hogy agresszív üzletpolitikájával monopóliumra törekszik a számítógép-felhasználók világszerte egyre növekvő, immár milliárdos táborában: tíz felhasználó közül kilenc biztosan az ő szoftverjeit használja, láthatjuk a monitorunkon a cég ablakos logóját. Hatalmas tőkeerejével és kapcsolatrendszerével esélyt sem ad az egyébként lehet, hogy jobban működő, de befolyásokban és pénzben szegényebb alternatíváknak. Azonban Bill bácsi jólfizetett ügyvédei cinikus lezserséggel söpörték le az asztalról a vádakat, de látva a híradóban az utcán ellene tüntetőket, és az ösztönös igazságérzetű fiatal hackerek folyamatos aknamunkáját látva, talán nem végleg.

Ezen fenti esemény illusztrálására születhetett meg a Bízd a hackerre! című amerikai mozi. (Csak csendben jegyezném meg azt, hogy majd pont a film világában globális uralomra törő hollywoodi arcok fogják a tutit megmondani. Egyik kutya, a másik eb – erről a mi Virág elvtársunk se nyitna vitát.)

Spongya rá, nekünk most itt van egy helyes és okos srác, Milo (Ryan Philippe), aki fiatal kora ellenére komoly eredményeket ért már el a szoftverfejlesztés területén. Tevékenységére felfigyel és fontos állást kínál neki az iszonyú gazdag és nagyhatalmú Gary Winston (Tim Robbins), aki a NURV nevű programfejlesztő cég tulajdonosa, és mellesleg Milo példaképe. Winston egy digitális konvergencia elnevezésű rendszer kifejlesztésén dolgozik, amelynek lényege, hogy általa összekapcsolható – és ellenőrizhető – lenne a digitális kommunikáció minden eszköze, a telefon, a számítógép, a televízió. Milo a nagy szakmai kihívást látja ebben, és elvállalja a megbízást. Luxus munkakörülmények közé kerül, és úgy tűnik minden és mindenki nagyszerű a NURV-nál. De Milo legjobb barátja brutális gyilkosság áldozata lesz, és a srác ennek hatására is, elkezd maga körül nézni. Ki is ez a Winston, mit is akar tulajdonképpen, bízhat-e a jófejnek tűnő munkatársaiban, vagy csak a régi, még élő haverokra számíthat? Rutinos mozinézők sejthetik a végkifejletet, a rutintalanabbak pedig majd megtudják.

Jó választás volt a viszonylag ismeretlen fiatal színészekre osztani a tehetséges programozók szerepeit, hiszen mint a valóságban is, nem ismerhetjük a nap huszonnégy órájából húszat a számítógép monitorja előtt töltő hackereket, ad abszurdum hülyén is vette ki volna magát az, ha mondjuk az isteni di Capriót látnánk a keyboard billentyűit püfölni, miközben tegnap még a Titanicon hódított. Ez így hiteles, mint ahogy hiteles Tim Robbins is a gátlástalan szoftvermogul szerepében, figurája ebben a filmben szándékoltan emlékeztet az írás elején említett gyaníthatóan hasonló tevékenységet folytató valóságos személyre.

Tulajdonképpen műfaján, a thrilleren belül megállja helyét Peter Hewitt mozija, jó ritmusú, izgalmas, fordulatos a sztorija, és nem elhanyagolható az a tény, hogy valós problematikára, sokunkat érintő veszélyre hívja fel a figyelmet.

Ennél többet azonban nem várhatunk egy hollywoodi, jelen esetben Metro-Goldwyn-Mayer produkciótól, hiszen a profithajhász szórakoztatóipar lesz az utolsó, amely bármiféle forradalmat fog kirobbantani: az nem az ő dolguk, alapvető érdekeikkel ellenkezne. Ez másokra vár, jelen esetben azokra a szoba, vagy a garázs mélyén a számítógép billentyűit püfölő, még felelősen gondolkodni képes fiatalokra, akik viszont ezt a filmet nem fogják látni, mivel minden idejüket a monitor előtt töltik, és azzal foglalkoznak, hogy az információ szabad áramlásának érdekében ne csak ablakok, ajtók nyíljanak, hanem egyáltalán minden fal és akadály eltűnjön.

Akkor szép és szabad lesz az új, való világ, úgy mint a moziban.

Az 1960-as évek második felében igen kis gyermek voltam még, de már ekkor megkaptam az első dózisokat az ijesztgetős filmekből. A mai napig a hideg futkos a hátamon, ha visszaemlékszem arra a régi Moby Dick filmre, amelyben a falábú Ahab kapitány magányos bálnaleső sétáit csak a fotel háta mögül bírtam figyelni. A másik hasonlóan hátborzongató élmény a Belfegor című sorozat volt, amelyben egy süveges, álarcos, bő köpenyes fantom rémisztgette a múzeum látogatóit. Ahogy aztán felcseperedtem, észre kellett vennem, Ahab kapitány közel sem olyan rettenetes fazon és Belfegor köpenyét is elég vastag por lepi már.

Manapság már inkább csak kultúrtörténeti érdekesség, hogy a fantomot annak idején nem kisebb személyiség alakította, mint az egzisztencializmus papnőjeként és többek között Jean Cocteau múzsájaként elhíresült Juliette Greco. A civilben is kizárólag feketébe öltöző, Kleopátra szemű, és frizurájú énekesnő kétségkívül rendelkezett egyfajta misztikus kisugárzással, ami az általa megformált fantomot emlékezetessé tette mindenki számára, sajnos ahogyan az egzisztencialista gondolatok is elfeledőben vannak, úgy Mme Greco Belfegorja sem az igazi már.

Az új évezred elején azonban az egyik legjelentősebb francia producer, Alain Sarde úgy gondolta, ideje lenne leporolgatni a Louvre fantomjának történetét, az idősebbek talán még emlékeznek az eredetire, a fiatalok meg hadd ismerjék meg Belfegort, és vele együtt természetesen a híres múzeumot, és annak csodálatos műkincseit is. Ebben volt mire alapoznia, mivel úgy szól a fáma, hogy a sorozat vetítései után ugrásszerűen megnőtt a múzeum fiatalkorú látogatóinak száma, sok-sok gyerkőc zarándokolta végig a végtelen folyosókat, hátha meglátja Belfegort. Nem látták meg, viszont láttak sok más érdekeset, képeket, szobrokat, régi korok emlékeit, és ez jó. Hogy ez az új változat esetében is így fog elsülni, azt viszont erősen kétlem.

(Spoiler!! )A házibuli óta gyönyörű nővé cseperedett Sophie Marceau ugyan elég rémisztő, bár az eredetihez képest kevésbé titokzatos Belfegor, a filmben egy pillanatra feltűnő Juliette Greco is elismerő pillantással illeti őt, az ügyet boncolgató bohókás öreg Verlac felügyelőt alakító Michel Serrault is kiváló (mint mindig), ez a Belfegor már nem az, mint a régi volt. A film látványvilága a hollywoodi szuperprodukciók digitális trükkjein nevelkedett tinédzserek számára túlságosan olcsónak, gagyinak fog tűnni, a fantom óegyiptomi eredetének magyarázata kissé keszekusza, a történet misztikus titokzatosságát túlságosan is feloldják a lépten-nyomon közbeiktatott vicces beszólások, szituációk, valamint a túlbonyolított szerelmi szál (Frederic Diefenthal-pl. Taxi) is jócskán elkeni azt a kis borzongást, amit egy valamirevaló misztikus rémtörténettől elvárhatnánk. Bizonyosak lehetünk, a szellemvadászatra éhes ifjoncok e film hatására nem fogják a Mona Lisa előtt tolongó japán turistahadakat elkergetni, és ha esetleg a Louvre-ba mi magunk is eljutunk, és a falon látni vélünk egy elsuhanó árnyat, tudni fogjuk, hogy az biztosan nem a Belfegor, maximum a teremőr.

De addig a moziban az igazi fantom helyett csupán egy könnyed, kedves, amolyan igazi franciás filmecskét láthatunk, amire nyugodtan elvihetjük a nagymamit is, a hugicát is, különösebb lelki megrázkódtatás nem fogja őket, és önöket sem érni, ennyi borzalom a nyugodtabb Grimm-mesékben is van.

– Apa, Apa! Messze van még Amerika?
– Hallgass, fiam, és ússzál tovább!

Már nem tudom, hol hallottam ezt a régi viccet, talán egy Gothár-filmben? Mindenesetre az igaz, hogy mint minden jó vicc, ez is valamilyen nagy és életbevágó tételnek a humoros és bölcs sűrítménye. Jelen tétel márpedig az, hogy itt nagyon rossz, Amerikában pedig nagyon jó. Az, hogy valójában milyen is Amerikában, tök mindegy, mert mi itt vagyunk, Amerika pedig ott, jó messze. A Coca Cola, a Levi’s farmer, a rock & roll, a Harley & Davidson, egy Chevrolet Impala… ez Amerika! Mondtuk régen. Azóta kicsit kinyílt a világ, van már kóla dögivel, farmer is, a rock&roll pedig már ósdi. Van már Harley is, bár csak a gazdagabb szakadékoknak, de azért egy igazi Chevy, egy Impala! Az azért még mindig Amerika! (Lehet…)

Lali, az Üvegtigris című lepukkant útszéli vendég-látóipari egység tulajdonosa is épp Amerikáról álmodozik. Erre betoppan Gaben, aki törzsvendég és autónepper is egyben, és megvételre kínál Lalinak egy igazi amerikai álomautót, egy Chevrolet Impalát. Lali oszt, szoroz, lassan bólint, Gaben el. Közben Sanyi, a Király Sanyi, a félnótás futóbolond le-föl rohangál, Csoki, a falusi ízirájder a Babettájával takar egy nagyot, majd lehúz egy nyelet sütőrumot, amit rögtön szét is csapat egy hidegnek látszó Ászokkal. Egyébként ő is Amerikás, egyszer majd szerez egy rakás pénzt, és aztán végig a 66-os úton, born tu bí vájd, csikkánó! Róka, a rasztahajú seftes egy azonosíthatatlan, ám iszonyú nehéz vasdarabbal állít be, pihenjen itt, amíg jön rá vevő, mondja. Cingár, aki hamisabban szaxofonozik, mint amilyen kancsal – pedig az se semmi!-, pedig nem és nem hagyja abba. Mindeközben: a körzeti megbízott rendőr hozza a kurvákat az útszélre, majd műszak után viszi a kurvákat az útszélről, közte kávé a Tigrisben. Az azonosíthatatlan vas azonban időközben valakinek igen fontos lett, mivel Róka szemén hatalmas véraláfutás keletkezett, ám a vason Lali már túladott. A valakik pénzt akarnak, de hát az itt senkinek sincs. Csokinak gyúl világosság elméjében: Ki kell rabolni a falusi postát!

Nem lelőve az összes poént – bár akad belőle bőven -, e sorok írója, kövezzék meg, régóta nem röhögött filmen ennyit. A sztori, és a szereplői is végig bírja szusszal, poénnal, váratlan húzásokkal, csavarokkal. Könnyed, felszabadult baromkodást láthatunk Gáspár Sándortól (Róka), Rudolf Pétertől (Lali), Horváth Lajos Ottótól (Sanyi), Szarvas Józseftől (Cingár), Reviczky Gábortól (Gaben), valamint a talán végre végérvényesen felfedezett Csuja Imrétől (Csoki).

A film persze kicsit Kusturicás, kicsit Guy Ritchie-s, de kit érdekel, a miénk. Jók a karakterek, aki a mekik világán kívül látott hazai kocsmát, olyan igazit, ne adj’isten eltöltött ott egy kis sok időt, ismeri ezeket az alakokat, Csokit, Rókát, Gabent, meg a többieket. A könnyű testi sértés és a Roncsfilm óta nem láthattunk hasonlót a magyar filmeken. Az Üvegtigris azonban koránt sem szociologikus igénnyel készült, pusztán szórakoztatni akar, ez nagyjából sikerül is, a végére meg még jut egy kis általános emberi tanulság is. Nem zavaróak a szponzorok lógói, bár lehet, hogy már megszoktam őket. Azt viszont idegesítő, hogy minden második magyar filmben a Dés-Geszti páros unalmas és nyálas, ráadásul “már hallottam valahol” típusú zenéjét kell hallgatni! Vannak e kis hazában rajtuk kívül is tehetséges zeneszerzők és dalszövegírók, minden bizonnyal.

Egyébként meg Amerika messze van, mi itt vagyunk, a helyzet szar, a sör meleg, a kávé hideg, ez van, ezt kell szeretni. Akinek meg ez nem kell, annak még mindig ott van Amerika, lehet úszni.

Úgy tűnik, manapság az európai filmművészet legmarkánsabb, legizmosabb alkotásai a brit szigetvilágban készülnek. A műfaji skála széles, a kedves, humánus vígjátéktól a pörgős akció-krimin keresztül a maró társadalmi drámáig terjed, de a történetek mindig a való életből, annak visszásságaiból táplálkoznak, ezért tűnhetnek hőseik olyan hitelesnek, igazinak, hihetőnek és egyben abszurdnak. Tony Richardson, Karel Reisz és Lindsay Anderson, angol új hullámként, vagy free cinema-ként is emlegetett, 60-as években készült erős társadalomkritikai indíttatású filmjei (pl. Dühöngő ifjúság, Egy csepp méz, A hosszútávfutó magányossága, Ha…, Szerencsefia) szolgálnak előzményül a ma tapasztalható minőségi angolszász filmdömpingnek, amelynek egyik legjelentősebb alakja Stephen Frears. Az Én szép kis mosodámmal világhírűvé lett rendező később olyan filmeket tett fel a vászonra, mint a Veszedelmes viszonyok John Malkovich-csal, Glenn Close-zal, a Mondvacsinált hős Dustin Hoffmannal, vagy a frenetikus Méregzsák.

Ez utóbbihoz hasonlóan, Liam című új filmje is egy ír munkáscsalád küzdelmes hétköznapjairól szól. A cselekmény időpontja azonban jóval korábbra, a múlt század kora harmincas éveire datálódik. Ez a nagy gazdasági világválság ideje, aminek következményeit saját bőrén tapasztalja a Liverpool ír munkásnegyedében élő család. Az öntudatos, keményen robotoló apa egyik pillanatról a másikra elveszíti biztosnak hitt állását. Mélyen katolikus feleségét egy dolog élteti, a három gyermek a Jóisten áldásával nőjön fel. A munka nélkül maradt apa kétségbeesésében a zsidóságot okolja minden nyomorúságáért, és belép az angol fasiszta pártba. Nagyobbik fia ezalatt a szociáldemokraták táborához csatlakozik, lányuk pedig egy gazdag zsidó családhoz kerül cselédnek. E család feje történetesen annak a gyárnak a tulajdonosa, ahol az apa eddig dolgozott. A címszereplő kis Liam pedig el van foglalva saját frusztrációival: kínzó beszédhibájával, a férfi-nő közti különbség egyelőre megfejthetetlen voltával, a katolikus iskola fojtóan poroszos légkörével, és rettegve készül első áldozására.

Stephen Frears filmje érzékenyen és megrázó erővel ábrázolja a katolikus egyház által sulykolt bűntudat léleknyomorító erejét, az eltúlzott emberi és nemzeti büszkeség öngyilkos tragikumát, pontos, hiteles képet ad a kor hangulatáról, a feszülő társadalmi, vallási és gazdasági ellentéteiről úgy, hogy gyomorszorítóan ott van bennünk a tudat: azóta sem mennek a dolgok nagyon másként. Ott, Angliában se, de itt, nálunk se.

Andrew Dunn kamerája a kis Liam szemszögéből apró, lényegtelennek látszó, mégis nagyon fontos részleteket megmutatva, pontosan komponált, szépen világított képekkel illusztrálja a hibátlan szerkezetű, jól alkalmazott klasszikus cselekményvezetésű tragédiát. A színészi alakítások méltóak a film súlyához, Megan Burns díjat kapott a kislány megformálásáért az 57. Velencei Filmfesztiválon, de kiváló az apát játszó Ian Hart (1984!), és Anthony Borrows Liamként ugyanúgy, mint az általam ismeretlen többiek.

Megrázó erejű, érzelmeket és indulatokat felkavaró, súlyos, de máig érvényes tanulságokkal rendelkező filmalkotás, úgy hiszen ugyanis, mi sem járunk annyira másféle cipőben.

A nem is olyan nagyon távoli jövőben vagyunk. A Földet idegen, szellemszerű lények szállták meg, az emberiség nagy részét, a civilizációt elpusztították. A megmaradtak már csak a gigászi űrfegyverben, a Zeus-ágyúban bíznak. Dr. Sid és a bájos Aki Ross azonban másként gondolkozik. Meggyőződésük szerint minden életforma bocsájt ki magából bizonyos jellegzetes, spirituális hullámot, és Dr. Sid bebizonyította azt is, hogy a földönkívüli lények tulajdonképpen már nem is élők, hanem pusztán energiahullámok. Ezek szerint elpusztítani őket csak hasonlóan erős, ám ellentétes előjelű hullámokkal lehet. Nincs más teendő, mint a Föld szellemi energiáját alkotó nyolc összetevőt megtalálni, és azokat egyesítve megmenteni a Földet. Hat összetevő már megvan, már csak kettő hiányzik, ezeket kutatja Aki Ross, akinek viszont már nincs sok ideje, mert ő is megfertőződött a halálos idegen szellemtől. Segítségére van azonban a hős Edwards kapitány, és csapata, a Deep Eyes. Hőseink lassacskán rájönnek az idegenek valódi természetére, ám eközben Dr. Sid ellenlábasa, Hein tábornok bevetni készül a gyilkos űrfegyvert, a Zeus-ágyút. Ezzel elpusztítaná a Földet, ahelyett, hogy megmentené.

Az ismert Gaia-mítosz keveredik a manapság nyugaton is hódító keleti manga-történetek, valamint az Armageddon és az Ötödik elem című szuperprodukciók motívumait vegyíti Hironobu Sakaguchi és Motonori Sakakibara új, minden eddigit felülmúló, full-extrás, 3D-s, komputer-animációs filmjében, amelynek a legfőbb jellegzetessége a sztori felülmúlhatatlan zagyvaságán kívül, hogy az összes, emberi alakot mintázó szereplő számítógéppel lett megteremtve, először a filmtörténetben. Mozgásuk, mimikájuk (majdnem) tökéletes, alkotóik csak egy, ám nagyon fontos momentumról feledkeztek meg. Animálni ugyanis azt jelenti, hogy lélekkel megtölteni, nem pedig (csupán) mozgatni. Aki Ross mind a 60 000 hajaszála mozoghat külön-külön, ha a szemében az égadta világon semmi sem látszódik. Se düh, se öröm, se bánat, semmi. Mint az üvegszemű játékmackóéban. Az legalább önmagából fakadóan bájos, de ez egy filmszereplő kérem! Láthattunk ugyan már ilyet hús-vér színészektől is, az csak az ő kudarcuk, ez viszont az egész stáb, az egész hipermodern technika kudarca. Itt van tehát az a bizonyos szép, új világ, és nagyon nem tetszik. Nem érdekel a digitális tűzijáték, a szuper térhatású hang és a kép, mert nem ábrázol, mögötte csak a SEMMI van. Eközben sokszor bizonyított, kiváló színészek, mint Donald Sutherland, James Woods vagy Steve Buscemi adják a hangjukat, és a nevüket ehhez a szörnyűséghez. Lelkük rajta, de azért inkább nézném szellemes játékukat egy hagyományos, akármilyen filmben, mint hallgatom (szinkronizálva!) fakó hangjukat egy szellemtelen baromságban.

Egyébként ha már digitális animáció, akkor a Shrek, például. Az bájos, bölcs, undok és szeretni való, tehát VALAMILYEN. Nem úgy, mint e film karakterei. Nem a technikával van nekem bajom, hanem a tehetségtelenséggel és a lelketlen igénytelenséggel. Akinek van 0-10 éves gyermeke, az tudja, miről beszélek, akinek nincs, az pedig ne tudja meg. Az a gyanúm, hogy ennek a filmnek is ez a célközönsége, hát nekik nem ajánlom, látnak úgyis épp elég szart a tévében, az idősebbek pedig ha beülnek ilyesmire, azoknak úgyis mindegy. Viszont örömmel tölt el az, hogy biztos vagyok, amit az alkotók Végső Fantáziának hisznek, azon túl még nagyon, de nagyon sok minden van. Mert ha tévedek, akkor nekünk, Homo Sapiens-eknek annyi…

Sally Potter angol filmrendezőnő nevét 1992-ben ismerhették meg az igényesebb filmek kedvelői, ugyanis ekkor mutatta be a Virginia Woolf regényből adaptált Orlando című monstre filmalkotását. A címszereplő hős(nő?) mintegy 400(!) éven átívelő regényes életének romantikus és költői igényességű feldolgozása méltán aratott nagy sikert az európai (művész)mozikban. Az ezután következő majd’ tíz évben nem sokat hallhattunk a rendezőnőről, most azonban a jobb mozikba került új munkája, A síró ember. Sally Potter az Orlandóhoz hasonlóan megint nem aprózza el, az árva zsidó kislány viszontagságos és szívszaggató története is átfog vagy húsz esztendőt.

1927-ben vagyunk, Oroszországban, egy szegény zsidó emberek által lakott falucskában, mintha valahol I.B. Singer gyönyörű történeteinek színhelyén járnánk. Itt él Fegele édesapjával, a csodálatos hangú kántorral, nagy nyomorúságban, de boldogan. A szovjetek által irányított Oroszországban a zsidóellenes pogromok és a mérhetetlen szegénység miatt csak egy kiút maradt az élni akaró istenhívő zsidóság számára: emigrálni Amerikába. Az apa a falu adományaiból elindul szerencsét próbálni a szabad világba, de lányának a tarthatatlanná váló helyzet miatt rövidesen követnie kell. Hajója azonban nem Amerikában, hanem Angliában ér partot, ahol a kislányt egy keresztény család veszi gondozásba. A kis Fegele a kényszerű keresztségben a Susie nevet kapja. Amit édesapjáról őriz, az egy elmosódott fénykép, valamint egy szívszorítóan csodálatos dal. Telnek-múlnak az évek, az idegen környezetben Susie egyre jobban elveszti gyermekkora emlékeit, de angollá sem válik, iskolatársai füstösképű cigánynak csúfolják.

Felcseperedvén Susie énektudását -és csinos lábait- kihasználva táncosnőnek áll, így keresendő meg azt a pénzt, ami az amerikai hajójegyre kell. Párizsba, a fény városába kap szerződést, ahol pártfogója is akad, Lola, az emigráns orosz táncosnő személyében. Lola megtanítja a lányt a férfiszerző trükkökre, de Susie a szerelmet egy ábrándos tekintetű cigányfiúnál találja meg. Közben Párizst megszállják a náci csapatok, Lola egy Duce-párti hőstenorral hetyeg, Susie számára Amerika még mindig nagyon messze van…

Sally Potter Susie történetét mindvégig nagy érzékenységgel, igazi női finomsággal meséli el. Biztos érzékkel egyensúlyoz azon a bizonyos vékony vonalon, amely elválasztja az öncélú, lila művészieskedést és a hatásvadász, olcsó giccset.

Meglehetősen jól sikerült a megfelelő színészeket kiválasztani erre a nem megszokott feladatra. Felejtsük el, hogy Christina Ricci az Addams Family undok kis békájaként tűnt fel, azóta komoly színésznővé cseperedett, Susie szerepét néha ugyan kissé modorosan, de egészen hitelesen oldja meg. Johnny Depp cigányfiúként meglepő, de hát volt ő már indián is, tekintete pedig olyan, amelytől a kisleányok szíve biztosan 100%-kal többet ver. A Lolát formáló Cate Blanchett (pl. A tehetséges Mr. Ripley) már-már az isteni Marlene Dietrichet idézően tökéletes, de a csúcs mindenképpen John Turturro. Olyan karikatúráját nyújtja az operák mindenkori első számú sztárjának, az önelégült olasz hőstenornak, legyen az Mario Lanza, vagy éppen maga Luciano Pavarotti, hogy az fenomenális. Úgy töri az angolt, mint aki két hete érkezett a legeldugottabb szicíliai halászfaluból, pedig hát tudjuk, echte amerikai ő. Komédiázása tragikus, és éppen ez a jó, úgy ahogy van, benne egy személyben ott van Mussolini egész Olaszországa. Perfetto!

Nagy leleménye a rendezőnőnek, hogy következetesen odafigyelt arra, ki, hogyan, milyen akcentussal, és milyen nyelven szólal meg, merthogy angolszász célközönségnek készült ez a film, angolszász rendezők pedig kevés gondot fordítanak ilyesmire, általában. Nekünk itt, errefelé furcsa lett volna a veretes angolt hallani a jiddis helyett Susie szülőfalujában, mint ahogy furcsán néztünk volna az angolul beszélő romákra is. Szép román szavakat hallhatunk Johnny Depp szájából, többek között.

Mindehhez még annyit, hogy a film alatt végig csodálatos zene szól, Verdi és Puccini legszebb áriái, meg a Kronos Quartett Fred Frith-el, no és Iva Bittová és Taraf de Haiduks.

Ha jól emlékszem, az első hős az életemben az unokaöcsém volt, merthogy öklendezés nélkül tudta legyűrni a torkán azt az undorító zöld pépet, a spenótot. Később jöttek az igaziak, a Tenkes kapitánya meg Buga Jakab, Robin Hood, Ivanhoe, és persze Gojko Mitić is, meg a többi hasonló igazságbajnokok. A cseperedő embertársainknak minden bizonnyal igen nagy szüksége van hősökre. A fiúknak példát mutatnak bátorságból, becsületből meg a többi erényből, a lányok pedig első, bár mindörökké elérhetetlen szerelmük tárgyát találják meg bennük. Sokan aztán úgy is maradnak, nem véve tudomást arról a tényről, hogy hősök csak a mesében, illetve a filmvásznon vagy a tévé képernyőjén léteznek. A mai emberpalánták nem tudom, hogy vannak ezzel, biztosan megvan nekik is a követendő. Lara Croft, vagy Songuku, de az is lehet, hogy Micimackó még mindig nyerő. A palettát színesítendő most megjelennek a yamakasik.

A szó maga a zairei jingala nyelvjárásból származik (és nem japán!), jelentése: erős férfi, erős lélekkel és testtel.
A yamakasik heten vannak, de nem gonoszok. Sőt, éppen ellenkezőleg. A mi Óbudánkra megtévesztően emlékeztető párizsi külváros kihívásait, az első sorban az afrikai kontinensről érkezett bevándorlókat sújtó munkanélküliség, a bűnözés és a drog okozta problémákat, próbálják igen egyedi módon leküzdeni. A sokszínű társaság kitalált magának egy furcsa, veszélyes és ízig-vérig városi sportot. A vadmacska ügyességével és az őserdei majmok légtornászmutatványainak lendületével másszák meg Párizs toronyházait, őrületbe kergetve ezzel a rendőrséget, és a francia nyárspolgárságot egyaránt. Mindezt azonban nem betörési szándékkal művelik, magas erkölcsi értékek mozgatják őket, a bátorság, egymás megbecsülése, a bajtársiasság.

A fiatalabb gyerekek példaképei ők, megpróbálják utánozni őket. Ez lesz a súlyosan szívbeteg Djamel veszte, aki fára mászás közben rosszul lesz, azonnali szívátültetés mentheti csak meg az életét. Ehhez azonban 400 000 frankra van szükség, ami Djamel családja számára elérhetetlenül nagy összeg. A yamakasik tudomást szereznek a dologról, és átérezve az ügy súlyát, és saját felelősségüket, döntenek: nekik kell megszerezni a pénzt, akrobatikus ügyességüket kihasználva, először és utoljára megszegve a törvényt. Látogatást tesznek tehát – úgy robinhúdosan – a gazdag párizsi villákban, de csakis a kis Djamel élete érdekében. A végén persze minden jó lesz, ahogyan annak egy mesében lenni kell.

A francia filmguru, Luc Besson, forgatókönyvéből és produceri irányításával készült akciófilm saját műfajában szinte egyedülállóan üde színfolt. Végig iszonyúan pörgős a mozi, jó fejek a yamakasik, számomra ismeretlen fiatal afro-arab színészek játsszák őket egészen elképesztő lendülettel, és szinte légtornászokat megszégyenítő ügyességgel.

A szentimentális sztorit és a didaktikus tanulságot jelen esetben nyugodtan elnézhetjük, hiszen olyan dolgokról mer szólni a film, amik manapság nem számítanak a divatos témák közé. A társadalmi szolidaritás szükségessége, mondj nemet a drogokra, tiszteld a másságot és a hasonló szlogeneket manapság a politikusok szájából halljuk, pedig ezek valóban súlyos, és mindenkit érintő problémákat jeleznek. Felejtsük el a politikusokat végre, törődjünk mi magunk a saját dolgunkkal, ehhez nyújt alternatív és szimpatikus segítséget a film.

Különben is, az adrenalin a legjobb kábítószer. Nem kerül pénzbe, a saját szervezetünk termeli, és nem halálos. Élvezetéhez nem kell más, mint figyelem, fegyelem és bátorság. Olyan nagy dolgok ezek? Meg az egymásra figyelés, egymás önzetlen segítése, a becsület?

Nem túlzás azt állítani, Sam Shepard manapság Amerika egyik legsokoldalúbb művész-egyénisége. Amellett, hogy immár huzamos ideje Jessica Lange férje bír lenni, forgatókönyvírója volt például Antonioni Zabriskie Pointjának vagy Wenders Párizs,Texas című legendájának. Színészként a legszebb női sztárok partnere, feleségével a Frances-ben, Julia Robertsel az Acélmagnóliákban, Kim Basingerrel A szerelem bolondjában aratott sikereket, ráadásul pedig világszerte az egyik legnevesebb színműíróként tartják számon. Talán nem tévedek túl nagyot, ha azt mondom, Shakespeare mellett az ő drámáiból filmesítették meg a legtöbbet. A Simpatico című új, francia pénzen (Canal +) készült amerikai produkció is az ő, hasonló című drámájának filmváltozata, amely egy hajdani barátság felbomlását vizsgálja.

Vinnie és Carter húsz évvel ezelőtt a legjobb barátok voltak. Valahol a Közép-nyugaton versenylovakat treníroztak, nem túl sok sikerrel. Egy Rosie nevű lány is tartozott hozzájuk, aki azonban akkoriban nem tudott dönteni a két fiú között. Aztán történt valami, és az idilli triász útjai szétváltak. Carter ma gazdag birtokos, versenylovakat tenyészt, hatalmas birtokán él együtt feleségével, aki nem más, mint Rosie. Vinnie lecsúszott magánkopó Los Angelesben, állandó társa egy folyton kiürülő viszkisüveg. Birtokában van viszont valami, ami fellebbentheti a fátylat sötét múltjukról.

Valaha közösen követtek el egy lóverseny-csalást, aminek eredménye egy nagy rakás pénz, valamint egy ártatlan ember ellehetetlenítése lett. Carter a pénzből lóverseny-birodalmat épített, Vinnie viszont egyedül maradt a bűntudattal a kocsmában. Most azonban úgy dönt, benyújtja a számlát. Megtalálja azt a férfit, aki annak idején elvitte a balhét, és aki most álnéven Kentucky-ban él. Carter felkeresi Vinnie-t, egyezséget ajánl neki, a poszt-ittas detektív azonban beugrik Carter kocsijába, és Kentucky-ba robog, hogy megtalálja az egykori palimadarukat, aki most Simms néven él, valamint szerelmét, Rosie-t, egyszóval, felforgatni mindent, az igazság érdekében. Carter utána küldi Vinnie kissé együgyű barátnőjét, hogy egy csomó pénzzel fogja be Simms száját. Carter eközben Vinnie házában a régi szép időkre emlékeztető dolgokat talál, Vinnie pedig találkozik Rosie-vel. Mindenkiben elemi erővel tör fel az együtt töltött szép idők emléke, a dolgok pedig más oldalukról világosodnak meg, valamint furcsán kezdenek alakulni…

Matthew Warchus és David Nichols adaptációja párhuzamos szerkesztésben, a mai korban játszódó igazságkereső hajszát, húsz évvel korábbi flashbackek folyamatos beszúrásaival azt meséli el: hogyan válnak az ambiciózus, sikerre törő fiatalok kiégett és céljaikból kiábrándult felnőttekké, felrúgva barátságot, szerelmet, gátlástalanul átgázolva mindenen és mindenkin. Rábólinthatunk, na ja, a siker utáni hajsza valóban kiirt mindent belőlünk, ami emberi. Lehet, hogy sikeres gazdagok leszünk, de közben más tekintetben iszonyú szegényekké válunk.

A kissé talán közhelyes tanulságú sztorit talán érdekessé tudják tenni a főszerepeltetett sztárok, a megbízható Nick Nolte (Vinnie), és Jeff Bridges (Carter) szerepében. Viszont a Rosie szerepében megjelenő szőke Sharon Stone ismét kritikán alulit nyújt, és nem tudom még hány filmben kell végigszenvedni jelenlétét. Lehet, hogy az IQ-ja 154, színészi tehetsége ugyanennyi, csak mínuszban.

Hogy valami jót is mondjak, a történet kulcsalakja, igazi pozitívuma a csalás áldozataként előbb ellehetetlenült, később azonban élete valódi értelmét, sőt talán szerelmét is megtaláló Simms, Albert Finney kitűnő megformálásában. Hiteles figurájának bemutatása a film legnagyobb értéke is egyben.

És hogy mi is az a Simpatico? Nos, elárulom: nem más, mint egy többszörösen győztes, ám tragikus sorsú mén. Szóval van egy tutti tippem, tétre, helyre, befutóra tegyék meg a Simpaticot. Úgy, mint az igazi lovin. Aztán vagy bejön, vagy nem.

A showbusiness zaklatott, lüktető világában dolgozó embereknek a szerelemre jut a legkevesebb idejük. Vannak akik egyéjszakás numerákkal próbálják ezt a felemelő érzést pótolni, és vannak, akiknek csupán a szép, szőke herceg/hercegnőről való ábrándozás marad.

Így van ezzel Jane Goodale (Ashley Judd) is, aki egy tv-show szerkesztőjeként munkájában ugyan sikeres, de szerelmi élete enyhén szólva, sivár. Zsúfolt liftek társas magányában, taxik hátsó ülésén ábrándozik az igaziról, hasonló cipőben járó barátnőjével női magazinokból vett ostoba életvezetési tanácsokkal tartják egymásban a lelket. Azonban váratlanul, mint az ismert kólareklámban, új taggal bővül a stáb. Ray (Greg Kinnear), az új producer, olyan mint a mesében. Szellemes, okos, sármos és jóképű, ráadásul kisfiús esetlenséggel azonnal csapni kezdi a szelet Jane-nek. Úgy megy minden, ahogyan a hamvas leánylelkek ezt téli estéken álmodni szokták. Harmatos egymásra pillantások, rejtett, rebbenő simogatások, majd az első, gyertyafényes közös vacsora, miegymás, ahogyan egy valamire való romantikus történetben ez kell. Lassacskán oda jut a dolog, hogy Jane feladja lakását, és párban keresnek egy igazi szerelmi fészket. Találnak is egy minden igényt kielégítő apartmant, ekkor azonban a derült égből becsap a mennykő: Ray közli a lánnyal, hogy mégsem tudja vállalni kapcsolatukat. Összehord hetet-havat, sőt hímez-hámoz, Jane pedig összetörik. Mármint lelkiekben. Kétségbeesésében elméleteket kezd gyártani, megmagyarázandó a megmagyarázhatatlant. Botcsinálta etológusként párhuzamokat vél felfedezni bizonyos hím állatok párzási szokásai és a férfiak hasonló tárgyú viselkedése között. “Felfedezését” elmeséli barátnőjének, Liznek (Marisa Tomei), aki történetesen egy női lap szerkesztője, biztatja, írjon álnéven cikket elméletéből, hiszen sok-sok nőnek vannak gondjai a csél-csap férfiakkal. Hamarosan Amerika-szerte mindenki Dr. Marie Charles-ról beszél, aki persze nem más, mint Jane. Alkalmi szállásadója, a fékezhetetlen nőcsábász Eddie (Hugh Jackman), kicsapongó életmódjával csak igazolja Jane tézisét. Mindenesetre igen furcsa kettőst alkot a lassan férfigyűlölővé váló Jane-nel. De rejtett titkai mindenkinek vannak, mint ahogy az a bizonyos erdő sem látszódik néha attól a bazi nagy fától.

Az igazi, nagy Ő megtalálása mindenki számára fontos, gyerekkorban álmodozunk róla, felnőttként keressük, idősödve azon tűnődünk, vajon megtaláltuk-e? Ez az egész életen átvonuló problémahalmaz mindenki számára ismerős, mindenki átélte, átéli és át fogja élni. Mindenkinek vannak ezzel kapcsolatos történetei, és szívesen hallgatja más hasonló történeteit. Itt van egy amerikai változat, amely intelligens feldolgozása az örök témának, ezúttal női szemszögből, ám elvakult feminizmustól mentesen. Okosan használja ki a rendező (Tony Goldwyn) a történetben rejlő komikumot, sohasem válik ízléstelenné, a kellő ironikus távolságot bölcsen megtartja mindvégig, jó dramaturgiai ötlet ez esetben az egyes szám első személyben történő narráció. Egy történet a sok közül, mégis tartalmaz sok általánosat, így mi is mosolyoghatunk magunkban, magunkon. A csábítás elméletének tempója vígjátéki mércével nézve kissé lassúnak tűnik ugyan, ez azonban talán nem mindig baj.

Jane szerepe jutalomjáték Ashley Judd számára, akit eddig nemigen láthattunk abszolút főszerepben, vígjátékban. Az adódó lehetőséggel többé-kevésbé élni tud, néhol egészen felszabadultan komédiázik. A komolyabb pillanatokban azonban még nála is sokkal meggyőzőbb Ellen Barkin, aki show ambiciózus műsorvezetőjét alakítja. Igazi régi motorosnő a szakmában.

Mindent összevetve egy kissé komótos, de mindenképpen tisztességes és szórakoztató filmet láthatunk, a vége főcímnél pedig nézzünk jól körül, mert lehet, hogy a nagy Ő éppen mellettünk ül.
Asanisimasa: 7/10

Visszavonhatatlanul beköszöntött a nyár, itt a várva várt uborkaszezon. Vége a sulinak, kezdődnek a szabadságolások, a mozikban is felszaporodnak az ilyen-olyan vígjátékok, csak nehogy túlontúl megterhelődjenek azok a munkában-tanulásban kifacsart agyak. Este buli, nappal alvás, valami habkönnyű mozi, buli, alvás és így tovább, mintegy két hónapig. Így megy ez.

Mindjárt itt is egy, a nyári életmenetbe szervesen beleillő mozidarab, a Vadkanok. A címből nagy biztonsággal megállapítható, kevés az esély arra, hogy óvatlanul valami mélyenszántó, filozofikus alkotásra ülünk be, hangulatunkat legyalázva, az esti, minden bizonnyal az eddigi legnagyobb buli előtt. Erre ugye senkinek sincs szüksége. (Persze, ha esetleg eléggé el nem ítélhetően mégis agyunkat szeretnénk táplálni okosságokkal, akkor messzire kerüljük el azt a mozit, ahol e filmet adják.) Alkotóinak sikerült ugyanis az amerikai vígjáték kevés kivétellel egyébként se túl magas színvonalát jócskán alulmúlni ízléstelenségben és végletesen primitív, bunkó poénokban. Legyen elég annyi, hogy a film kulcsjelenetét az a pergőnek szándékolt képsor alkotja, amikor a főhős a haverja kioperált, ide-oda pattogó, duzzadt heréjét üldözi a kórházban, és az egy fánkban landolva a főorvos gyomrában köt ki, egy dióval helyettesíti azt, hogy a haver dunsztos üvegben a kandallójára állíthassa elvesztett fél-férfiasságát. Komolyan mondom, akkor kellett volna otthagyni ezt az egész baromságot, de hát a szakmai alázat benntartotta a gyomorból feltörekvő reggelit. Mindegy, nagy nehezen kivártam a vége feliratot. Nem lettem boldogabb akkor sem, de ez legyen az én bajom.

Önöknek itt van az új, fergeteges amerikai vígjáték, amely egy fogadás körül bonyolódik. Egy haveri társaság megfogadja, hogy minden évben félretesznek egy bizonyos összeget, és ezt az fogja megnyerni, aki legutoljára mondja ki az oltár előtt azt a bizonyos szót. Telnek-múlnak az évek, lassan mindenki a házasság jármába hajtja fejét, már csak ketten facérok, Kyle, a (későbbi félheréjű) nőcsábász, és a munkanélküli képregényrajzoló Michael, aki viszont szerelmes lesz a szexi rendőrnőbe, Nathalie-be. Michael-t egy veszteséges kaszinózás után pénzbehajtók üldözik, így kiterveli, hogy Nathalie-t összehozza Kyle-vel, így a megnyert fogadás összegéből kifizetheti tartozását, a maradékból titokban fifti-fifti osztozva a cinkos Nathalie-vel. Csak a szerelem olykor fontosabb, mint a pénz, ugye… Ez a meglehetősen bárgyú bonyodalom van fűszerezve a legalpáribb, legbutább poénokkal, amiket filmvásznon eleddig látni lehetett, és amelyek talán csak egy többhetes, sörözéses összetartáson részt vett Fradi (UTE, Honvéd, stb.) B-közép szellemességéhez hasonlíthatóak. Viszont lehet egy csomó jó csajt látni, ugyanis a producerek a legnagyobb figyelmet annak szentelték, hogy különböző mellékszerepekben szilikonnal dúsított idomú playmate-eket alkalmazzanak. Gondolom, kellően jól kiszámított marketing megfontolásból, miszerint legalább a csajok legyenek jók, ha már az egész olyan, amilyen. A film alatt végig pörgős punk szól, de csakis azért, hogy valami ritmust adjon a lagymatag ötlettelenségnek, mert egyéb köze nincs a jóllakott kaliforniai öregedő napközisek olcsó játszadozásához.