asanisimasa

Nem is olyan régen megmosolyogtuk a fiatal magyar elsőfilmeseket. Mi tagadás, elég komikusan mutattak az őszülő halántékú, enyhén kiégett, negyven körüli, sőt néha azon túli fiatal elsőfilmesek a mi kis filmfesztiváljainkon. Persze ez a faramuci helyzet legkevésbé sem rajtuk múlt, annál inkább az ország akkori kultúrpolitikai és gazdasági állapota volt ennyire képtelen. Mostanság is siránkozunk épp eleget, de valami mintha mocorogni látszana a magyar filmművészet meglehetősen lestrapált épületében. Valóban fiatal, 25-30 éves rendezők jelentkez(het)nek másfélórás játékfilmekkel. Mundruczó Kornél, Török Feri és Incze Ágnes után, most itt van Hajdu Szabolcs, az ő Macerás ügyeivel.

Az ifjú direktor korábban már jelentkezett, igaz csak viszonylag szűk kör számára láthatóan, egy eléggé ütős, bár némi Tarantino-hatást nem nélkülöző rövidfilmmel, a Necropolis-szal. A halott város nem más, mint a rendező szülőhelye, Debrecen. Ez az alföldi város a színhelye Hajdu Szabolcs új opuszának is, most azonban mintha élet költözne belé. Bár várjuk csak ki a végét. Egy középiskolában vagyunk, ahol egy igazi, romantikus szerelmi háromszög van kibontakozóban. Imi szerelmes Brigibe. Zsoli is Brigit akarja. Imi legjobb barátja, Tibi viszont nem tudja, hogy szerelmes-e Imibe, vagy csak nagyon szereti. Brigi eközben a két fiú közt vacillál, ráadásul még szerepet is kínálnak neki Jancsó Miklós legújabb filmjében. Imi megleckézteti Zsolit, és viszont. Brigi dönt…

A film sztorijáról talán ennyit illendő elárulni, tessék elmenni a moziba, és megnézni. Bár ez valószínűleg nem lesz kötelező, mint a Sacra Corona, de ha azt muszáj volt megnézni, akkor ez is megér egy misét. Minden büszke magyarnak. Mellesleg a két film közt nincs az égadta világon semmilyen hasonlóság. Maximum az, hogy a Macerás ügyek sem hibátlan mozi. Vannak hibái, de ezek elnézhető, és főleg nem durva hibák. Egyes jelenetek mintha picit hosszabbak lennének a kelleténél, a teátrális elbeszélés- és játékmód, – bár ez fakadhat a rendező színészmúltjából, és lehet koncepció is -, a néhol godard-os, néhol klippszerű, néhol teljesen hagyományos vágástechnika, elég sok a fésületlen, punkos manír, de hát rendezőnk is egy kicsit fésületlen, szabados srác. Egy angyali tehetségű, a valódi értékeket már tisztelni tudó, csak még kissé slendrián punk. Hiányzik a film végéről a főcím, ahonnan megtudhattuk volna, kik is azok a minden bizonnyal amatőr, de kitűnő szereplők, kicsoda az a zenekar, akik a film zenéjét játsszák, egyáltalán: kik segítettek Hajdu Szabolcsnak elkészíteni filmjét? Megérdemelnék, hogy megismerjük őket, hiszen szimpatikus vállalkozásban vettek részt.

Sajátos, egyéni “tragikomiko-abszurd” (idézet: prof. Bikácsy) hangvételű mesélőt ismerhetünk meg Hajdu Szabolcsban, akitől bizton várhatunk még némi érdekességet. E filmjét azért még ne szívjuk túlságosan mellre, egyszerűen örüljünk neki. Ez egy eredeti kamaszos film, kamaszokról, majdnem kamaszoktól, számító hazugságoktól mentesen, tehetséggel és fantáziával elkészítve, amely méltó sikerre számíthat közép- és főiskolás körökben. És tessék végre elfelejteni a Szerelem nemtudoménhány vérig című nyálzuhatagot, meg a hasonlókat.

Ki is lehetne más a világ legmegbotránkoztatóbb kultuszfilm-rendezője, mint John Waters. A Mondo Trasho, a Rózsaszín flamingók, a Poliészter című alapfilmjei szó szerint elementáris hatást gyakoroltak a gyanútlan nézőközönségre. Az még csak hagyján, hogy állandó főszereplője volt Divine, a százötven kilós transzvesztita, akinek puszta látványára az érzékenyebb gyomrúak ölükben láthatták óvatlanul elfogyasztott vacsorájukat, a polgárpukkasztó gusztustalanságok igen széles spektrumát – volt ott bizony szarevés is – alkalmazta előszeretettel a mester alkotásaiban, és ráadásul sohasem öncélúan. Filmjei mindig az amerikai társadalom és fogyasztási kultúra visszásságainak mutattak görbe tükröt. A hetvenes évek peregtek ekkor. Később Waters kissé lehiggadt, pusztán elképesztően vicces maradt, de kritikus látásmódját mindvégig megtartotta (Cry Baby, Titkos gyilkos mama, Kuki). Most újból bekeményíteni látszik, célpontja ezúttal az amerikai életfilozófia, az amerikai álom fő táplálója, Hollywood.

Francia (sic!) pénzből elkészített filmjében egy filmrendező-gerilla-harcos, aki magát Cecil B. Dementednek nevezi (Cecil, a bolond – egyébként korántsem ártatlan játék az egyik régi, rettegett, hollywoodi filmmogul, Cecil B. De Mille nevével), őrült stábja segítségével elrabolja Honey-t (Melanie Griffith!), az ünnepelt sztárt, hogy vele készítse el utolsó független filmjét, amely természetesen az összes hollywoodi érték lerombolásáról fog szólni. A stáb, egy volt pornószínésznő, egy multinarkós, egy sátánista és más, hasonlóan súlyos fazonok romantikusan forradalmi lelkesedése az eleinte tartózkodó Honey-t is magával sodorja, és az akciódús forgatáson élete legjobb alakítását nyújtja, egyben megtagadva addigi pályafutását, a multiplexes plazakultúra elleni lázadás zászlóvivőjévé válik. A forradalom segítségére lesz még egy Jackie Chan módra kalimpáló akció-mozi közönség, és egy szexmozi-zombie csapat is. Ez a harc lesz a végső, kimenetele pedig nem kétséges.

Jó néhány órával a film után is vinnyogva röhögök magamban az átélt poénokon, és ez a jó vár mindenkire, akiben motoszkál még valami non-komform életérzés. Az utóbbi idők legviccesebb mozija, valami furcsa poszt-hippi pre-punk kiáltvány, forradalmi szimfónia, anarchista hősköltemény, de olyan, hogy az ember közben majd’ megszakad a röhögéstől.

John Waters abban nagy, hogy maró iróniája egyben gyilkos önirónia is. Mindenki megkapja a magáét, Hollywood Julia Roberts-el és Forrest Gumppal együtt éppúgy, mint ahogy saját hősei, akik lököttek, komolyan nem vehetők, kudarcra ítéltettetek. És mi mégis az utóbbiaknak szurkolunk. Lelkesedésük és tenni akarásuk magával ragadó, nemcsak rombolnak, hanem értéket állítanak. A stáb tagjai híres renegátokról nevezték el magukat: Sam Peckinpah, az indián filmrendező, Spike Lee, a fekete, Fassbinder, a meleg német, vagy maga Godard, az örök non-komformista; főhadiszállásuk és stúdiójuk a Pasolini Festival nevet viseli. Tűzzük hát e neveket mi is lobogónkra, és tüntessünk jelenlétünkkel John Waters antiplex mozijában, gyakorolva a valódi szabad gondolkodást, a toleranciát, nehogy aztán TÉNYLEG elmerüljünk a mindent elárasztó szarban!

Amerika, Amerika, Amerika. Legtöbben még mindig csak a filmvászonról kapott ilyen-olyan élmények és a tengerentúlon járt ismerősök általában lelkendező beszámolóiból alkothatunk valamilyen képet erről a hatalmas országról. Felhőkarcolók, soksávos autósztrádák, fény, csillogás, elképesztő méretű bűnözés, cowboyok és indiánok, fekete narkónepperek és fehér fasiszták, szupermenek és szupervumenek. Álságos közhelyek.

Mert Amerikában élnek emberek is, éppen olyanok, mint mi, ideát. Fiatalok, öregek, szerelmesek és szerelmet keresők, magányosak és szorongók, boldogok és szegények, gazdagok és nyomorultak. Semmiképpen sem idealizált hősök és antihősök, hanem összetett jellemű, olykor hibázó, máskor nyerő, valódi hús-vér teremtmények. Élik az életüket, éppúgy, mint mi. A hollywoodi álomgyár által sugallt képpel szemben, az átlag amerikaival sem történnek olyan világméretűek dolgok, hanem csak apró, emberi léptékűek, és mivel ezek a dolgok akár a saját életünkben is megtörténhetnek, ezért fontosak lehetnek számunkra is. Biztos vagyok benne, hogy e sorok írója – olvasóival egyetemben – sohasem fogják ezt a döglődő világot olyan nagyon megváltani, vagy akár lerombolni. De ez így jó.

Hozzánk, hétköznapi emberekhez szól az izraeli-amerikai kettős illetőségű Amos Kollek mostanság mozikba kerülő Gyorsbüfék, gyors nők című filmje, amit első felindulásomban nemesen egyszerű remekműként jellemezhetnék leginkább. Olyan film ez, amely közvetlen leszármazottja többek között John Cassavetes New York árnyai, Arcok, stb. vagy Woody Allen Manhattan és az Annie Hall című alapvetéseinek úgy, hogy a moziban ülve eszünkbe juthatnak még a Hrabal-Menzel páros oly szeretett alakjai, vagy akár saját ismerőseink is, innen a szomszédból.

Szereplői, Bella, a harmincötödik születésnapjához közeledő pincérnő, aki egy sarki kávézóban a mindig ott lebzselő magányos és koros törzsvendégeknek szolgálja fel a kávét, egyúttal néhány sarkos beszólással ápolgatva azok lelkivilágát, Brunó, a taxis, aki szabadidejében az íróasztalának írja sokadik regényét, vagy a idősödő Emily, aki mindennél jobban vágyik egy hozzá korban illő társra, de csak fiatal fiúkkal sikerül összejönnie, mind-mind ismerősek lehetnek számunkra.

Hétköznapi tündérmeséhez hasonlatos történetüket szeretettel, türelemmel meséli el Amos Kollek, mentesen minden érzelgősségtől, megértő humorral ábrázolva ügyetlen küzdelmüket a mindennapok kihívásaival, saját sorsukkal. Kiváló színészek vannak a segítségére, a Bellát alakító Anna Levine, a Brunót megjelenítő Jamie Harris, Louise Lasser Emilyként, Pault és Seymourt, a két magányos törzsvendéget megformáló Robert Modica és Victor Argo nem tartoznak ugyan az ismert sztárok közé, de teljesítményük van olyan, ha nem jobb. Visszafogott, mély emberismeretről tanúbizonyságot adó, hiteles alakításaikhoz hasonló, bizton állítom, ritkán látható mozivásznon.

Akiknek herótjuk van a vérben tocsogó izommatyikból, a szemkápráztató trükkmozikból, meg az agyatlan baromságokból, ideglelős múmiákból, és még kíváncsiak emberekre (akár saját magukra) is, ne ijedjenek meg a kissé szerencsétlenül választott címtől, ezen alkalommal régen látott, szívet-lelket melengető, igazi JÓ filmet láthatnak.

A hollywoodi akciósztárok hosszú, és meglehetősen egyhangú sorából mintha kiemelkedni látszana Steven Seagal. Persze nem a kivételes színészi kvalitásaival, nem is az elbűvölő sármjával, mert hiszen színészi eszköztára kimerül néhány delejesnek szánt mély nézésben, sármja meg annyi, mint egy durván faragott baseball-ütőnek, de nem is ezekért szeretjük őt. Keleti harcművészetekben járatos források szerint ő mutatja be a leghitelesebb és legstílusosabb technikákat az akciófilmek kötelező pofozkodós jeleneteiben a Van Damme-Norris-Dudikoff-Seagal quartettből. Állítólag ő az, aki valóban tud. Hát, nem tudom mit szólna ehhez mondjuk Jackie Chan, vagy maga Jet Li, bár tartok attól, hogy ezt soha nem fogjuk megtudni, mivel a producerek saját, és sztárjaik jól felfogott érdekében ezt a megmérettetést nem fogják belátható időn belül összehozni. Sebaj, azért itt van egy újabb verekedős-lövöldözős opusz Steven Seagallal, aki ugyan most talán kevesebbet verekszik és többet lövöldöz, mint általában, de hát ő is öregszik, no meg a világ is durvul elfele, ugye.

Ez alkalommal nem szakácsot és nem katonát alakít cséphadaró-kezű hősünk, hanem egy igazi igazságos rendőrt, aki saját, megfellebezhetetlen erkölcsisége alapján egyszemélyes hadseregként veszi fel a harcot a mindent elborító bűn ellen. Vakmerő egyéni akcióit főnökei nem nézik jó szemmel, hiába menti meg pl. az Egyesült Államok alelnökének az életét, sorozatos parancsmegtagadásai miatt Detroit legmocskosabb kerületébe helyezik, ahol korrupt zsaruk az urak, akik egyáltalán nem fogadják tárt karokkal a bukott hőst. Ez azonban a legkevésbé sem zavarja őt, aki itt is a saját útját járja, nyomozni kezd 50 kiló heroin után, amit a rendőrségi raktárból loptak el. A lassan összegubancolódó szálak felgöngyölítése – nem várt segítséggel – a film végére megtörténik, de addig is a kötelező látványosság kedvéért össze kell törni több száz autót, ami Detroitban nem lehet gond, hiszen az autógyártás fővárosa a film színtere, valamint éktelen lövöldözésekbe bonyolódni, mivel mégiscsak akciófilmről van szó. Ja, és van egy pár verekedés is, ízlésesen beékelve egy autós rodeó és egy lövöldözés közé, ahol Szígáll villogtathatja (harc)művészetét.

A Sebhelyek című filmet a nemrég bemutatott Öld meg Rómeót szinte változatlan stábja készítette, változatlan színvonalon. A profi stábnak köszönhetően kiemelkedik a film műfaji társai közül viszonylag ügyesen bonyolított cselekményével és igényes kivitelezésével, no meg a kellékek között végzett átlagon felüli pusztítással, amihez foghatót talán csak a műfaj csúcsaiként emlegetett Halálos fegyver I-IV-ben és a (Még)Drágá(bba)n add az életed-ben láthattunk. Nem véletlenül, hiszen a producer majd’ minden esetben ugyanaz, Joel Silver. Viszont be kell látnunk azt is, hogy Steven Seagal sehogyan sem mérhető akár Bruce Willishez, akár Mel Gibsonhoz. Bár igazándiból biztosan meg tudná verni őket. De más tekintetben, sajna, még csak ütőtávolba se kerül.

Ez azonban legyen az ő bajuk, nekünk itt van egy viszonylag tisztességes akciófilm, jó sok dögös rap-zenével, meg egy Grammy-díjas rap-sztár (fő)szereplővel, DMX-szel, meg sok-sok látványos műfaji eszközzel, robbanással, gumicsikorgással, gépfegyverkelepeléssel, méretes pofonokkal, egyebekkel. Akinek ez kell, megkapja.

Képzeljük el, hogy a kor legnagyobb női és férfisztárja, méghozzá pályafutásuk csúcsán, először játszanak együtt egy filmben. Ajjaj, gondolhatnánk, láttunk már sokszor ilyet, elefántok nászából szürke kisegerek születnek. Ehhez hasonló gondolatokkal ültem be a Julia Roberts és Brad Pitt főszereplésével fémjelzett, A Mexikói című filmre. Le kell szögeznem rögtön az elején: jó nagyot csalódtam, vagyis újabb karót kaptam az “Előítéletek hiábavalósága” tantárgyból. Ugyanis egy végtelenül szórakoztató, eredeti és fordulatos, vicces és izgalmas, leleményesen és tehetségesen kivitelezett mozit volt szerencsém végigélvezni.

A cselekmény fölvázolásába nem mélyednék túlságosan bele, nehogy véletlenül lelőjek akár egy poént is, mivel tényleg komolyan gondolom, hogy ezt a filmet minden jóérzésű embernek látnia kell, szórakozásuk legyen hát maradéktalan. Legyen elég annyi, hogy Brad Jeffrey-t, az ügyefogyott kis maffiózót alakítja, akitől Sam, a barátnője (Julia) azt követeli, hogy hagyja már abba a piszlicsáré gengszterkedést, inkább házasodjanak össze, és menjenek el Las Vegasba, ahol nekik biztosan jó lesz. De hősünknek még egy utolsó melót meg kell csinálnia, el kell hoznia Margolesi maffiafőnöknek a Mexikóit (egy régi, értékes pisztoly – a szerk.), természetesen Mexikóból. A barátnőnek ez már sok: a srác holmiját kidobálja az utcára, fel is út, le is út. Avagy út Mexikóba, vagy út Las Vegasba. Persze a maffia érvei igen hatásosak bírnak lenni, Jeffrey-nek nincs más választása, irány a tequila és a pueblo-k földje. Sam eközben duzzogva száguld a Szerencse Városa felé, ahol nem is sejti, hogy már várják őt, és nem éppen tárt karokkal. Időközben Jeffrey megtalálja a Mexikóit, de rögtön el is veszti. És így tovább, és így tovább, kiszámíthatatlanul és kanyargósan bonyolódik kettejük sorsa a … végkifejletig.

Az írás elején említett averzióim persze fel sem merültek volna, ha tudom, hogy a film producere nem más, mint az a Lawrence Bender, akit az utóbbi években két Oscarra is jelöltek, egyszer a Ponyvaregényért, egyszer pedig a Good Will Hunting-ért. Nem akármilyen két filmről van itten szó, ugyebár. Ő az ördögi Tarantino állandó producere, a Mexikói kapcsán ezért halványan, de csak halványan felsejlhet agyunkban az Alkonyattól pirkadatig néhány képe, de alapvetően más filmről van szó. Itt nincs horror, ez a mozi inkább tűnik valami furcsa, romantikus, mai korban játszódó amerikai spagetti-western-krimikomédiának. A forgatókönyvet akár írhatta volna maga Tarantino is, ám nem ő tette, hanem egy J. H. Wyman nevű úr, aki nem sokkal bizonyul kisebb tehetségnek a dolgok csűrésében-csavarásában.

A Mexikóit fényképezte és rendezte a komoly reklámfilm- és videoklip-készítői múlttal rendelkező Dariusz Wolski operatőr és Gore Verbinski rendező, akik teljesen egyenrangú társaik a fent említetteknek. Előéletükből adódóan a hagyományok szolgai követését tagadó és kliséktől mentes szabad gondolkodásukat sikerült átmenteniük a (mozi)filmezésbe, úgy, hogy nem estek a kétórás videoklipp csapdájába, mint ahogy hasonló területről érkezett társaik teszik azt sokszor, óvatlanul. Érezhetően kisujjukban van az összes Sergio Leone és Quentin Tarantino opusz, ezt a tudást azonban kellő kreativitással tudják alkalmazni a mi legnagyobb örömünkre úgy, hogy még véletlenül sem lehet őket plagizálással vádolni.

Ejthetnék még szót a kiváló színészalakításokról, a nagyszerű látványvilágról, a film Morriconét idéző, fülbemászó zenéjéről, meg hasonlókról, de nem teszem. Annyi legyen elég, hogy a film osztályzata nálam tízes skálán nyolcas-kilences, és hogy miért is nem a maximum, azt csak tudományos módszerekkel lehetne bizonyítani, de arra most nincsen se idő, se hely. Meg egyébként is: kekeckedjenek csak vele a filmesztéták. Mi most szórakozunk.

Szőke András két kezével meggyűri arcát, éberre dörzsöli véreres-fáradt szemeit, és belevág, amúgy nagyképű, “tévés” módra: – Ez kérem egy vicces dokumentumfilm, egy áldokumentumfilm, semmit se vegyenek komolyan, Karcsikám, a kamerád olyan lírai, megható képeket mutasson, ez kell a nézőnek, ebbe’ van a pénz, na, csapjunk bele…

Egy hajléktalanszállón vagyunk, ahol a rendező (Szőke András) és stábja igazi, emberi történetekre vadászik. Röpke keresgélés után megtalálják az igazgatónőt, aki – természetesen szigorúan tudományos szándékkal – , megemlíti nekik Balázs, a cigányfiú történetét. Balázs Taliándörögdön élt a (múlt)század harmincas éveiben. Egyszer a kis faluban nagy feltűnést keltve, leszállt egy repülőgép. Mindenki körbejárja a sohasem látott csodamasinát, Balázs ekkor dönti el magában, ő márpedig mindenképpen repülni fog. Pár hónappal később egy pajtában emlékezetből összetákol egy repülőalkalmatosságot. A babonás cigányok azonban félelemmel szemlélik Balázs tevékenykedését, hívják is a vajdát, aki megrója a fiút és kioktatja, a cigányok csak a lelkükben szárnyalnak, ők így szabadok, és egyébként is, ki látott már cigányt repülni? – Egy módon mégis repülhetsz, te Balázs,- mondja a vajda – akkor, ha engem is magaddal viszel! És Balázs meg a vajda, a cigányok legnagyobb elképedésére, elrugaszkodnak a Tündérdombról, elrepülnek, messze, fel a felhők fölé, messze, a mindig csak áhított szabadságba. Eközben a rendező és az igazgatónő között is kezd kialakulni valami.

Szőke András megdörzsöli szemeit, mint aki túl sokáig aludt, vagy éppen túl sokat dolgozott, de kész az új munkára. Éber. Figyel. Néz, és érez, felveszi a telefont, mivel a Tilosban műsort vezet, meg filmet is rendez tulajdonképpen. Zenél is, kecsua-klipben. A Himalája és az Andok között félúton a völgy, a menedék-Bakony. Nála a világ másképpen látszódik, mint ahogyan látnánk mi mindannyian. Az Oscar díj csillogó, talmi világa egy egészen más dimenzió. Oly közel jár hozzá, mint amilyen távol van tőle. Tudja, érti és érzi, hogy repülni kell, és repülni egyet jelent a korlátlan, független szabad élettel, föntről minden jónak és szépnek tűnik, lentről csak a száraz, kietlen és sivár sivatag, éltető nedű a Szőke-kocsmában kapható, ott, Taliándörögdön, egy nagyfröccs jelenti az oázist most, itten és ottan.

Lett egy film, a barátságból és barátságról, szerelemből és szerelemről, szabadon a szabadságról, meg sok-sok segítségből, amely hitet mutat nekünk. Őszinte, amolyan igazi, szőkés gyermekesen felnőttes hitet a játékos és szabadon szárnyaló fantáziában, gurítsunk golyót a bábukra, építsünk várat levegőből, ne féljünk magunkban rejtőző, földhöz ragadtan mindent széttúró ártánytól, röfögő, nyáladzó hímkantól. A szívünket és lelkünket átnyársaló rideg-hideg bemerevedéstől.
Élmény látni és hallani(!) a showderbe épp elsüllyedő briliáns szövegláda, az egyébként kitűnő író-dramaturg Fábry vajda-alakítását, a legjobb havert, Badár pónipásztort, Galkót meg a többieket, bájos lánykákat, fel- és elszabadult baromkodást, jut nekünk punci(fütyi) is, igazi barkácsmozi mindenestül, mindenkinek, aki másra kíváncsi.

Macska-jaj a Művészetek Völgyében, annak, aki már járt ott, és annak főleg, aki még nem.

Imhotep, a gonosz ó-egyiptomi főpap életre kelt múmiája és az általa keltett irtózatos homokvihar két éve igen sok nézőt vonzott a mozikba, már akkor sejteni lehetett, nem kell sokáig várni a folytatásra. Nos, itt van, megszületett.

Az előző részből megismert Rick (Brendan Fraser) és felesége, Evelyn (Rachel Weisz) ismét Egyiptomban kutatnak ősi legendák és természetesen ősi kincsek után. Velük van Alex, a fiuk (Freddie Boath), aki örökölte szülei jó tulajdonságait: eszes, mint az anyja és merész, mint az apja. Egy ötezer éves legenda nyomait keresik, mely szerint Skorpiókirály, a hatalmas harcos Anúbisz isten seregével küzdött a Föld uralmáért, de elárulta őt, ezért a kutyafejű isten a sivatagba száműzte azzal a paranccsal, hogy építsen egy színarany piramist a tiszteletére. Ötezer év múltán azonban a legenda szerint a Skorpiókirály és Anúbisz rettentő serege feltámad, és a Földet végveszély fenyegeti. Egy hataloméhes csapat azonban feltámasztja Imhotepet, abban a hitben, hogy a varázserejű főpap képes a javukra fordítani az istenek vetélkedését. E konfliktusba csöppen bele Rick és családja, akik, mint azt tudjuk, korábban már saját bőrükön tapasztalhatták, hogy igen veszélyes zavarni a múmiák álmát.

Stephen Sommers író-rendező már az első rész kezdeti sikereinek időszakában felkérést kapott a Universal Pictures-től a folytatás megírására. A második rész sztorija kissé cizelláltabb az elsőénél, mivel tulajdonképpen meséről van szó, történelmi hitelességet hiábavaló, vagy inkább felesleges számonkérni rajta. Horrorisztikus elemekkel átszőtt szórakoztató meséről van szó, nem pedig tudományos igényű történelmi műről. Két kézzel szórja a jól bevált hollywoodi paneleket: gyermeket szerepeltetni biztos siker, a Skorpiókirály, na meg Anúbisz hozza a szintén hatásos állatot, a misztikus téma sokak fantáziáját ébresztheti fel, az ó-egyiptomi sírok és a múmiák által okozott borzongást jól fel lehet oldani egy-egy vicces beszólással, komikus mozdulattal, cinkos utalással más hasonló témájú filmekre, és hát a hőseink célja nem lehet más, mint egyenesen a Föld megmentése.

A történet épp annyira fordulatos, mint amennyit a jól beetetett mozinéző még követni tud, a figyelme nagyobb részét ugyanis az elképesztő látvány köti le. A lényeg ugyanis ezen van. Az Industrial Light & Magic olyan filmek számítógép animálta látványát készítette eddig, mint pl. a Jurassic Park, a Star Wars I.-Bajlós árnyak, a Terminátor 2., vagy a Múmia 1. Most is ők alkottak, méghozzá minden eddigit fölülmúlót. Szavakkal ezt lehetetlen leírni, legyen elég annyi, hogy az egyik csatajelenetben látható háromszázkilencvennégyezer-nyolcszáztizenegy harcos. Együtt, és külön-külön megszámolhatóan. Szemkápráztató, hihetetlen és félelmetes. Komolyan mondom, nem tudom, meddig lehet ezt még tovább fokozni. Az ember csak kapkodja a fejét, ráadásul még a dolby-surround is jól megkavarja a fülén keresztül. De ez a hang- és látványtűzijáték igen mulandónak is bizonyulhat. Az előbbi mondatokat le lehetett volna írni – valószínűleg le is írták – annak idején a Jurassic Park, vagy a Baljós árnyak bemutatójánál. Mindegyikre jött egy még látványosabb, még grandiózusabb másik, és egy csapásra elhomályosította az előbbit. A múmia visszatérre is ilyen sors vár, és ez az, ami tuti. De most ez a nyerő, élvezkedjünk hát.

És hogy úgy tűnik, mintha Indiana Jones, a Csillagkapun átbújva a Végzet Templomának kutatása közben rábukkan a Nílus gyöngyére, ami tulajdonképpen az Ötödik elem, ez senkit sem fog zavarni. Szó sincs lopkodásról, ezek ugyanis több irányból érkezett inspirációk, meg különben is: mese az egész. Bár azért titkon remélem, néhányan azért e filmet látva, elkezdenek foglalkozni a hieroglifák jelentésével, hogy ha eljutnak egyszer Egyiptomba, ne érjék ott őket váratlan meglepetések.

Futott pár éve a mozikban egy fekete-fehér, szikrázóan kemény francia film a párizsi külváros etnikai konfliktusoktól sem mentes, hasisfüstös atmoszférájáról. Egy arab, egy zsidó és egy néger srác gyűlölettel terhes, viszontagságos hétköznapjainak történetét mesélte el, metszően hiteles, szinte dokumentarista igényű ábrázolással. Rendezője, a magyar származású Mathieu Kassovitz, ez alkalommal egy misztikus thrillert mutat nekünk.

A Jean-Christophe Grangé regényéből adaptált történet színhelye egy isten háta mögötti alpesi kisváros. Valakik, talán bőrfejűek feldöntögették a temető sírköveit, és a helyi spanglis (sic!) közrendőrt (Vincent Cassel) a szálak némi kitérő után a helyi, meglehetősen komor hangulatú, ódon egyetembe vezetik. A városka melletti magas jégfalon a hegymászók egy embriópózba merevedett kivájt szemű hullát találnak. A Párizsból érkezett Niémans felügyelő (Jean Reno) a nyomokat szintén az egyetem falai között találja meg, hiszen kiderül, az áldozat nem más, mint az egyetem egyik oktatója. A középkori hangulatú egyetem zárt belső világában, a könyvtár sejtelmes félhomályában különös és misztikus rejtély kezd kibontakozni, amelynek kibogozása során a két zsaru kényszerű munkakapcsolatba kerül, miközben akad egy nem várt segítőjük is, a szép hegyimentő, Fanny személyében. Újabb gyilkosság történik, Niémans és kissé zilált társa rájön: a gyilkos minden tette egyben üzenet is. Szinte eszelős elszántsággal vetik magukat a gyilkos utáni hajszába, sejtik, a vérfagyasztó titkokkal terhes ügy tartogat még meglepetést számukra. És természetesen számunkra is.

Kiváló a történet helyszínének megválasztása. Az Alpok zord és havas sziklái közé szorított kisváros hangulata már önmagában is sejtet valami tragikumot. Ha ehhez hozzávesszük még a komor, középkori légkört árasztó egyetem sejtelmes épületét, ez éppen elég egy kiadós borzongáshoz, és nem kell az itt megszokott 100 kilométeres sebességgel süvöltő jeges szél sem, hogy kiverje a nézőt a fagyos veríték. De ha történik egy, a fekete mágiát Dr.Mengele auschwitzi rémtetteivel és Frankenstein ördögi kísérleteivel vegyítő eset is egy ilyen helyen, akkor minden adott a borzongáshoz.

Ez a rettegés a film nézése közben belénk is költözik, ahogy kell, és a végén sem oldódik fel igazán, ez viszont jelen esetben hiba. Ráadásul mintha a filmet végighajtó feszes lendület a végére kifulladna, a végső megoldás a felvázolt misztikus rejtélyhez képest túlságosan kézenfekvőnek tetszik, bár lehet, hogy csak azt a bizonyos szőrszálat próbálom farigcsálni. Végül is nem rossz film ez, nem hiába hasonlítják a műfaj klasszikusához, a Hetedikhez. Markáns, egyéni a hangulata, jó a zenéje, pergő a ritmusa, kiváló a színészi alakítások sora, Jean Reno a ma francia világsztárja, Vincent Cassel pedig lehet a holnapé. A film látványvilága, a kivitelezés minősége a legigényesebb hollywoodi produkciókat idézi, Mathieu Kassovitz feszültségteremtő ereje pedig egyenesen hitchcocki.

Hogy mégis van valami hiányérzetem a Bíbor folyók kapcsán? Lehet, hogy a Gyűlölet volt túlságosan erős film elsőre Matyitól.

Van az úgy néha, hogy a fodrász székében ülve azon tűnődünk, vajon miért kócos a kedvenc hajszobrászunk. Vagy éppen a szomszéd autószerelő miért jár egy lepukkant, zörgő Zsigulival? Vagy amikor a hóhért akasztják, ugye? Nos, valami hasonló faramuci helyzetbe kerül a bájos Jennifer Lopez által megszemélyesített esküvőszervező is a Szeretném, ha szeretnél című új, pihekönnyű amerikai filmben.

Mary, San Francisco legsikeresebb esküvő-szervezője, végtelen nyugalommal, türelemmel és hozzáértéssel szervezi a helyi fiatal és eléggé gazdag párok esküvői ceremóniáit, és eszébe sem jut, hogy ő is kerülhet ilyen helyzetbe. Szabadidejét apjával, és annak kedves, ősz barátaival egy kis scrable-klubban tölti, ahol természetesen nem ússza meg az állandó kíváncsi kérdéseket, miszerint egy ilyen szép és okos lány miért nem talál már magának egy férjet. Kapóra jön, hogy éppen megérkezik a városba az angolt éppen csak törő szicíliai fiú, aki történetesen az apa földije, tehát olasz – fontos momentum ez egy olasz származású családnál! -, ráadásul még kedves és sármos is. Kézenfekvő, hogy ideális társa lehet Marynak. A lány azonban vonakodik, és egy elszabadult szemeteskonténernek köszönhetően a fiú esélyei tovább csökkennek. Az ismert friscói dombokon megállíthatatlanul lefelé zúduló bádogmonstrum végzetesen megváltoztatja Mary életét. Na, nem olyan tragikusan, ugyanis az utolsó pillanatban valaki közbeugrik, és a lány egy mosolygó, szőke férfi karjaiban találja magát, majd ezt az eddig nem tapasztalt furcsa helyzetet egy gyors ájulással konstatálja. Egy gyermekkórházban tér magához, ahol egy mosolygó, szőke gyerekdoki közli vele, éppen most született meg másodszor. Steve, a doki (Matthew McConaughey) és Mary között lezajló párás pillantássorozatok, és egy romantikus séta a parkban boldog végkifejletet sejtetnek, csakhogy Mary ekkor még nem tudja, Steve nemsokára nem a szerelme, hanem az üzletfele lesz. Steve ugyanis esküvőre készül a rámenős üzletasszonnyal, Francine-nal (Bridgette Wilson-Sampras). Aki pedig az esküvőt szervezi, az nem más, mint éppen Mary. A lány elkeseredésében igent mond az őt kitartóan ostromló olasz fiú házassági ajánlatára, és az esküvő napját ugyanarra a napra tűzik ki, amikor Steve és Francine is egybekel.

Ebben a filmben nincsenek nagy sorstragédiák, nincsenek akciójelenetek, kivéve az ominózus szemeteskonténer-jelenetet, nincs benne fergeteges kacagnivaló, ez egy egyszerű, romantikus szerelmi történet, helyes szereplőkkel, nem túlságosan túlbonyolított cselekménnyel, aki az ilyeneket szereti, az nem fog csalódni. Semmivel sem lóg ki a hasonló filmek tömegéből, de nem is múlja alul azokat. Ábrándos, fiatal szerelmesek összebújhatnak alatta, netán még az első csók is elcsattanhat a megfelelő pillanatban.

Egyszerű, csendes mozi, illatos papírzsebkendőkkel, utána habos kávé. A szereplők ismerős arcok, láttuk már ezt a bájos lányt meg ezt a helyes fiút már más filmben is, az egyetlen kritika az az, hogy már senki sem tudja, melyikben. Mint ahogy egy év múlva már erre a filmre sem fog senki emlékezni. De ez nem baj, hiszen nem is akarják ezt az alkotók, az egész csak másfél óra, no meg talán utána egy fél. Használat után eldobandó, mint az illatos papírzsebkendő.

Különböző okokból ugyan, de az embereket időtlen idők óta foglalkoztatja, hogy mit tartogat számukra a jövő. Manapság is számosan fordulnak jósokhoz, különleges képességű emberekhez, hogy bizonyosságot nyerjenek az eljövendőjüket illetően. Sokszor azonban a fellebbentett fátyol mögött nemcsak jó, de baljós események is rejtőzködhetnek és tudomást szerezhetünk közelgő anyagi katasztrófáról, szerelmi csalódásról, betegségről, akár halálról is.

A Rossz álmok című film főhőse egy jólelkű, gyermekeit egyedül nevelő nő, aki különös képességgel rendelkezik. Annie képes a jövőbe látni, valamint érzékelni a másutt történő dolgokat. Kártyajóslásból él, de igyekszik csak jó híreket közölni klienseivel, s ezért inkább afféle lelki tanácsadója a hozzáfordulóknak: a zavart lelkű autószerelőnek, Buddy-nak vagy a férje által rendszeresen vert Valerie-nek. Annie-t lelkét azonban súlyos önvád gyötri férje halálos balesetéért, és ennek kapcsán egyre rémisztőbb álmai és víziói vannak éjszakánként. Indákba csavarodott felpuffadt női holttestet lát és egy gyilkosság szörnyű és véres pillanatai villanak fel előtte álmában. Minden olyan valóságosnak tűnik, és mindig hajnali fél kettőt mutat az óra, amikor felriad. Ezzel egy időben eltűnik a városból a szép és szabados életet élő Jessica. A jósnőt megmosolygó seriff, a lány apja és vőlegénye kérésére, kényszeredetten Annie fordul tanácsért, aki képtelen konkrét segítséget adni, csak a rémálmai válnak egyre rettenetesebbé…

A természetfölötti, misztikus témák szerfölött izgatják Sam Raimi amerikai producer-rendezőt, akinek eddigi életművét javarészt ilyen témák filmes feldolgozásai alkotják. Az 1982-ben az Evil Dead című zombifilm-klasszikussal debütáló rendező a Liam Neeson főszereplésével készült Darkman-szériával vált széles körben ismertté. De az ő nevéhez fűződik még többek között a Boris Vallejo-festmények képi világát idéző meglehetősen giccses, ám igen sikeres Hercules és Xena tévésorozatok elindítása, vagy az Armand Assante címszereplésével készült Odüsszeusz, de társírója volt a Paul Newman és Tim Robbins nagyszerű kettősével fémjelzett Nagy Ugrásnak is.

Ebben a mostani, fordulatos cselekményű, izgalmas thrillerben előéletéhez képest pozitív meglepetés Raimi feszes, visszafogott rendezése. Kiváló atmoszférateremtő erővel jeleníti meg a fülledt Dél-Georgiai kisváros nyomasztó hangulatát, a ködben úszó mocsárból felsejlő ciprusok Caspar David Friedrich festményeit idézve éreztetik az emberek tudatalattijában élő félelmeket, amelyekből minden misztikum és fantasztikum is táplálkozik. A kiváló színészi teljesítmények mellett Cate Blanchett (Annie) és Keanu Reeves (Donnie) megdöbbentő alakítása teszi még hitelesebbé ezt a misztikus krimit és emeli a hasonló témájú filmek átlaga fölé.