asanisimasa

Horrorfilmet csinálni látszólag könnyű feladat. A műfaj szigorúan kötött követelményei, dramaturgiája és egyéb specifikumai a elsők között vésettek fel a filmművészet márványtáblájára. Ha szem előtt tartjuk ezeket a fő alapelveket és korlátozott mértékben vegyítjük a saját kreatív ötleteinkkel, vagy a régebbi, jól sikerült alkotásokból lenyúltakkal, nincs is olyan nehéz dolgunk. Ezt gondolják a Rémségek könyve második részének filmrendezőszakos hallgatói, és John Ottman is, aki elsőfilmesként – a filmzene szerzése mellett – rendezte a filmet.

Az Orson Welles-ről elnevezett filmfőiskola végzős diákjai utolsó vizsgafilmjeiket forgatják. A tét nagy: a legjobb mű alkotója elnyeri a Hitchcock-díjat, ami nem kevesebbet jelent, mint hogy feltárulnak számára minden filmesek Mekkájának, Hollywoodnak kapui. Ennek megfelelően hatalmas a rivalizálás Amy, Travis és Toby között.

A hisztérikus Toby horrorfilmjének forgatása döcögősen halad, míg Travis filozofikus művészfilmje lassan elkészül. Amy egy valóságos sorozatgyilkosság történetén alapuló pszicho-thriller forgatásába kezd, melynek címe: Rémségek könyve. Solomon professzor, a vezető tanár Amy Oscar-díjas apjára hivatkozva biztatja a lányt. Közben titokzatosan eltűnik Simon, az európai származású operatőr, Amy látta ugyan, hogy egy vívómaszkot viselő köpenyes alak brutálisan végzett vele, de a holttest híján senki sem hisz neki. Később a stáb néhány tagja végzetes “baleset” áldozata lesz, és érthetetlen módon Travis is öngyilkosságot követ el. A rendőrség indítékok és bizonyítékok hiányában tehetetlen, és egyébként is a bohém csapat felelőtlen viselkedésének tulajdonítja a titokzatos történéseket. Amy azonban nyomozni kezd, és akad egy váratlan segítőtársa is. De a vívómaszkos gyilkos újra feltűnik.

Horrorfilmet csinálni rém nehéz dolog. A szigorúan veendő műfaji követelményeknek megfelelni úgy, hogy közben egyéni ízeket is belecsempészünk, eredeti alkotást hozunk létre, mentesen a plagizálás vádjának felmerülésétől is, iszonyúan kemény feladat. Nem sikerül ez a filmbéli rendező-tanoncoknak, de a valódi film rendezőjének sem. Amolyan jó tanuló felel jellegű dolog sikeredett, innen-onnan ellesett ötletekkel, poénokkal, egy kicsi Blairwitch Projekt, egy kicsi Sikoly, egy kicsi a Texasi láncfűrészes gyilkosból, meg egy csomó még ki tudja miből.

A filmekben készítésben kicsit is járatosabb néző tudja, egy film forgatásán akármi megtörténhet, és ugye ahol akármi megtörténhet, ott nem meglepetés, ha bármi meg is történik. És ha egy horrorfilmben nincs igazi meglepetés, akkor az a film nem működik. Mint ahogy ez sem. Nem szólva a faarcú, üres tekintetű színészekről, akiknek egyáltalán nem sikerül emelni a film amúgy sem magas színvonalát.

A filmbéli dialógokban rendre emlegetik Truffaut-t, Godard-ot, Spielberget és Lucast, akik ugye, elég jó filmeket követtek el pályájukon. Talán tanulni kellene azonban valamit a mesterektől, nem dobálózni a neveikkel. És hogy Orson Welles-főiskola meg Alfred Hitchcock-díj! Nagyzoló, felületes, tehetségtelen, primitív és ráadásul bunkó módon cinikus film.

Ha találkoznék John Ottmannal, akkor azt tanácsolnám neki, hogy filmrendezés helyett szerezzen inkább zenét, mert az tán jobban megy, vagy keresse meg John Carpentert, aki horrorban eléggé otthon van, ráadásul filmjei zenéjét is maga jegyzi.

Bizonyára sokan emlékeznek még az első hazai szépségkirálynő-választás tragikus körülményeire, amikor is a győztes, Molnár Csilla a mai napig tisztázatlan körülmények között öngyilkos lett. Az ügy nagy port vert fel annak idején, a rendőrség mellett könyv és dokumentumfilm is próbálkozott a rejtélyes eset végére járni, sikertelenül. Nos, a szépségkirálynő-választások csillogó kulisszái mögött minden bizonnyal mocskos dolgok történhetnek szerte a világon, Amerikában is, hiszen a Beépített szépség című krimi-vígjáték is ebbe a kevéssé ismert, de oly sokak által vágyott világba kalauzol el bennünket.

A hálózat csapdájában igazi sztárrá érett Sandra Bullock, a produceri teendők felelősségének felvállalása mellett játssza a címben említett FBI-ügynököt, Gracie-t, aki meglehetősen fura jelenség. A nyitó képsorokból megtudhatjuk, már hamvas kisleány korában is kemény balegyenesekkel szerzett érvényt akaratának az utcagyerkőcök között, s ez a tulajdonsága felcseperedvén sem változott meg. Az FBI akció-különítményében tevékenykedik több-kevesebb eredményességgel, ez időtájt inkább kevesebbel, mint többel. Egy bevetés alkalmával pillanatnyi bizonytalankodása miatt az egyik társa súlyosan megsérül, emiatt főnöke rendelkezési állományba helyezi. Ráadásul kivétel nélkül férfi nemű társai sem a bájos hölgyet látják benne, igaz ugyan, ez ellen ő sem sokat tesz, ugyanúgy falja az amerikai rendőrök kultikus fánkját, disznó vicceket mesél, sörözik és böfög, meg szürcsölve eszi a levest, mint bármelyik pasi(rendőr). Amikor az FBI egy bejelentést kap, hogy a Citizen (Polgár) álnevű rettegett terrorista merényletet tervez az idei Miss America-választáson, kézenfekvő tervnek látszik valakit beépíteni a szépségkirálynő-jelöltek közé.

Csakhogy az FBI-nak nem áll rendelkezésére a szükséges kvalitásokkal rendelkező ügynöknő. Aki megfelelő lenne, az éppen szülési szabadságon van, aki pedig hadra fogható, az a legjobb indulattal sem mondható szépnek. Végső megoldásként felötlik bennük: hiszen Gracie is nő, legyen ő a beépített ügynök! Ám a meglehetősen faragatlan trampliból a kiváló stylistnak, Vic-nek (Michael Caine újabb színészi remeklése) is kemény munkába telik a kecses és szépséges jelölt megalkotása és kiképzése. Gracie-nek meg kell tanulnia nőiesen járni, viselkedni, csevegni. De ne legyenek kétségeink, a megfeszített munkát siker koronázza, a rút kiskacsa csodálatos hattyúvá változik, és a gaz terroristák összeesküvése is biztosan lelepleződik, és a vágyott szerelem sem maradhat el.

Elcsépelt a közhely, miszerint a szépség és az ész összeegyeztethetetlen fogalmak, a szépségkirálynő-jelöltek is kivétel nélkül bájos, ámde szerfölött butuska teremtések. Sandra Bullock is e tétel tarthatatlanságára próbálja felhívni a figyelmet új filmjével, sajnos nem sok sikerrel. Én szívesen elfogadom, és tudom is, hogy léteznek szép és okos nők, ez azonban e filmből kevéssé derül ki. Lapos és bárgyú a sztori, idétlen a koronába rejtett pokolgép ötlete, kínos Gracie önironikusnak szánt viccelődése saját magán és nőtársain, valódi humorérzék nélkül igen nehéz ezt a műfajt művelni. A szépségkirálynő-bizniszt külsőségeken alapuló, álságos, korrupt és mű világát szimpla, idióta cirkusszá degradálja ez a film, pedig gyaníthatóan sokkal több kiaknázni való lenne ebben a témában. Nem emeli a film színvonalát az egyébként kiváló mellékszereplők, pl. Michael Caine vagy a Star Trek-kapitányként megismert William Shatner profi alakításai sem.

És egy teljesen szubjektív vélemény: Sandra Bullock érdekes szépségű ugyan, de azért nem olyan jó nő, hogy elhiggyem, eséllyel indulhat a Miss America címért. Bár a filmbéli vetélytársait nézve, érezhetjük, a szépség mégiscsak relatív…

Képzeljük el, hogy rövid idő leforgása alatt az agyunkba passzírozzuk Douglas Adams ötrészes kultregény-trilógiáját, a Galaxis-útikalauzt, a Beavis&Butthead-összest, a Men in Black-et, a Discovery Chanel és az Animal Planet teljes természetfilm-repertoárját, a Monthy Python Gyaloggalopját (gyorstekercselve), meg egy-két Johnny Bravo opuszt, majd az egészet bőségesen meglocsoljuk sörrel és megfüstöljük valami könnyed ganjával!

Valami hasonló történhetett Philip Stark forgatókönyvíróval és Danny Leiner rendezővel, amikor előre nem eléggé megfontolt szándékkal elkövették a Hé, haver, hol a kocsim? elnevezésű parodisztikus tini-scifi-vígjátékukat, vagy mit.

Először is vettek két zizzent srácot, Jesse-t és Chestert, (Ashton Kutcher és Sean William Scott – láthattuk őket az Amerikai pite című kvázi előzményben), akik egy reggel másnaposan felébredve azon tűnődnek, vajon mi történhetett velük előző éjszaka, ugyanis egyikőjük sem emlékszik az égadta világon semmire, mindenesetre valaki a hűtőjüket feltöltötte nagy mennyiségű pudinggal. Ez még nem lenne túl nagy baj, csakhogy a telefonrögzítőn barátnőik sértődötten közlik velük, hogy a tegnapi botrányos viselkedésük eredményeként közöttük mindennek vége. Erre már a két lökött is sürgős kényszert érez, hogy elhagyják a biztonságos, félig elfogyasztott pizzákkal bélelt tévéfotelt, és végére járjanak a dolgoknak. De ekkor észreveszik, hogy a ház elől eltűnt Chester ócska tragacsa. Na, ennek már fele sem tréfa, gondolják, és nem sejtik, hogy a java még hátra van.

Eszeveszett üldözés veszi kezdetét, ahol a két, még mindig erősen zsibbadó agyú srácot a legelképesztőbb figurák veszik üldözőbe: Christie Erektor, a város szexbombája, valamint a rá véresen féltékeny macsó pasija izomagyú bandájával együtt, valami taperolási ügy miatt, két skandináv kinézetű arc, akik egyébként az Univerzum őrei, öt cicabőrnadrágba bújt űrmaca és egy csapat pufifólia-egyenruhába öltözött degenerált, ezek mindannyian egy Koituszi Transzvesztitátor elnevezésű dolgot keresnek a két punkon, ami a világ megmentésének a kulcsa. És még van egy csinos transzvesztita 200 000 dollárnyi követeléssel, valamint a két srác kissé ideges főnöke a ki nem kézbesített 30 db. pizza iránti reklamációval. Kezdődhet hát a mintegy másfél órányi agyament baromság. Nem mondom el, mi történik velük, aki ezek alapján még kíváncsi, az úgy is megnézi a filmet, és/vagy hamar megöregszik, állítólag.

Maga a film tulajdonképpen pedig olyan, mint egy DJ-mix, a zenében. Tuti alapanyagok jó ritmusú elegyítése, némi (tehát nem sok!), és ráadásul eléggé szimpla csavarral, mentesen az idézett alapvetések eredetiségétől, és mivel pluszt sajnos nem sikerült hozzájuk tenni, ez egyben jelenti azok kiherélését is. Jesse és Chester egyértelműen a Beavis&Butthead-féle emblematikus idiotizmusból táplálkozik, de messze nem tudnak annyira elrajzoltak, tehát hitelesek lenni. Élő szereplőket rajzfilmfigurákról mintázni fából vaskarika, de legalábbis sziszifuszi vállalkozás. Korábban mások is próbálkoztak már ezzel, nagy igényességgel, pl.- Tim Burton-Batman, Richard Lester-Superman, stb.-, de nem túlzott sikerrel. Nos, a próbálkozás ez alkalommal sem jött össze igazán. Mégis biztos vagyok abban, hogy akik megkajálták az amerikai pitét, azok most boldogan szaladnak a címszereplő ócska Rönót megkeresni, és jól is teszik, hiszen egyszer tinédzser az ember életében, meg buli az élet, nem?

És hogy mi a különbség a strucc és a láma között? Nagyon sok, de jelen esetben semmi, vagyis teljességgel tökmindegy. Egyébként is, új szleng jön, most már ciki a kúl, meg a rulez, meg a sirály, itt az új: sssweetie, azaz magyarul sssüti.

“Ütnek, hogy érezzék, hogy élnek” – a híres/hírhedt feminista teoretikus Andrea Rifkintől vett egysoros idézettel indul ez a 2000. évi Titanic fesztiválon már bemutatott, komoly megdöbbenést kiváltó francia film. Ütnek is benne a szereplők rendesen, helyesebb lenne pl. az erőszak-szimfónia kifejezést használni ezúttal, a forgalmazó is érezhető zavarral, kizárólag erős idegzetű felnőtteknek szóló színes, erőszakos játékfilmként indította magyarországi útjára ezt a valóban sokkoló, Legyél velem! című alkotást.

A film sztorija tulajdonképpen egyszerű: Manu, az arab származású pornószínésznőt egy ártatlan este barátnőjével egyetemben megerőszakolják. Manu a nem kívánt aktust közönyösen, szinte rezignáltan “veszi tudomásul”, nem úgy, mint a bátyja, aki az esetről értesülve első felindulásában pisztolyt ragadva bosszút esküszik. A lány azonban megvetve közli vele, hogy ő is csak olyan, mint akik megerőszakolták, csak a bosszú érdekli, az meg sem fordul a fejében, vajon ővele mi van. A kettejük közt kirobbanó vita hevében Manu fejbe lövi bátyját. Az átélt események okozta dühtől sokkosan elindul a városba, ahol véletlenül összetalálkozik Nadine-val. Neki sem volt eseménytelen az elmúlt napja. Társbérlője megelégelte Nadine sajátos életmódját, azt, hogy rendszeresen megeszi a kajáját, elszívja a füvét, és ráadásul nyilvánosan elégíti ki magát a nappaliban pornófilmet nézve, a kirobbanó veszekedésben azonban Nadine egész egyszerűen megfojtja őt. Ezután Nadine is a városba indul, ahol Manuban felismeri az egyik pornófilm szereplőjét. A két érzelmileg megtépázott lány sorsa így összefonódik, és elkezdődik kettejük gyilkos ámokfutása a rideg és érzéketlen, vagy legalábbis általuk ilyennek tapasztalt világban. Számlálatlanul ejtik gyanútlan áldozataikat, akiket hideg fejjel és elképesztő brutalitással végeznek ki, nem törődve azzal hogy a vég számukra is könyörtelenül közeleg.

Olyan képsorokat láthat néző, amilyeneket legfeljebb poros videotékákból pult alól kikölcsönzött XXX-es videókon (és az egyéb szokásos helyeken) tapasztalhattak eddig a vállalkozóbb kedvűek. Tobzódik a film a hardpornó jelenetekben, a naturálisan bemutatott gyilkolászásokban, és egyéb erőszakos cselekményekben. Nem is teljesen öncélúan, érezhetjük a női rendezőpáros, Virginie Despentes és Coralie Trinh Thi szándékát: az őket körülvevő hideg, érzelemszegény világtól, a gépies szextől, az általános kilátástalanságtól elfásult, kiábrándult és elsivárult lelkivilágú lányok elkeseredett és eltorzult lázadását szeretnék bemutatni, a maga nyers, brutális valóságában, sokkolóan és elrettentően. Hogy ez miért nem jön le igazán a vászonról, annak egy magyarázata van. A néző már az első, a megerőszakolási jelenetnél átlendül a TV-híradóktól, és egyéb dolgoktól lenyomott ingerküszöbén, és a további egyre vadabb és vadabb jelenetek már nem képesek a kívánt hatást elérni, és a végeredmény csak zúgó fej, és semmi más. Sokan rájöttek már, Hitchcocktól talán egészen Tarantinóig(!), hogy rafinált utalásokkal, sejtetésekkel, idézőjelbe tétellel sokkal jobban lehet hatni a nézőre, mint a dolgoknak a teljesen naturális, részletgazdag megmutatásával. Mindezt figyelembe véve tudom ajánlani ezt az egyébként tehetséges alkotók által készített filmet minden erősebb gyomrú és idegzetű ínyencnek, hiszen mindenképpen kuriózum ez a film a hazai mozikban. Provokatív, gondolatébresztő, elementáris erejű és kíméletlenül brutális, de minden túlzása és hibája ellenére őszinte, fiatal és dühös, megkockáztatom, jó szándékú alkotást láthatnak a vállalkozó kedvűek.

A civilizált társas érintkezés egyik fő jellegzetessége, hogy nagyon sok esetben, különböző okokból, tapintatból, szégyenlősségből, taktikázásból, vagy csak egyszerűen szimpla önös érdekből nem mondjuk el partnerünknek, mi is jár valójában a mi kis fejünkben. Ezzel mindenki tisztában van, ezt mindenki így is csinálja. De mi történik akkor, ha valamilyen okból egyikünk olvasni kezd a gondolatainkban? Nincs többé elhallgatás, nincs taktika, nem lesznek többé titkaink. A pőre valóságunkban válunk védtelenné a másikkal szemben. Ez az alapszituációja a Mi kell a nőnek? című új Mel Gibson-vígjátéknak is.

Mel egy menő reklámszakembert alakít, aki egyébként megrögzött agglegény, igazi önimádó macsó. Olyan érzéketlenséggel tapos végig a sármos és behízelgő mosolyától az első szóra ágyába dűlő ábrándos női lelkeken és testeken, hogy a röpke aktus után még a kötelező búcsútól is megkíméli magát. A szakmai karrierjében hasonlóan gátlástalan és törtető. Biztosra veszi, hogy cégének megüresedő kreatív igazgatói székébe csak ő ülhet, senki más. De a sors és az igazgatótanács másképpen dönt: az új főnök a szép, okos és szőke, tapasztalt és rámenős Darcy (Helen Hunt) lesz, aki az új idők új stratégiájának jobban megfelel.

Hősünk az új helyzetet nehezen dolgozza fel, de elhatározza, legyűri az új főnöknőt is. Otthonában dühödten lát munkának, amikor egy szerencsétlen áramütés következtében eszméletét veszti. Reggel, ahogy magához tér, döbbenten veszi észre, valami furcsa dolog történt vele: hallja a körülötte lévő nők gondolatait, szinte belelát az agyukba. Eleinte rémülten kapkodja fejét, mik is a nők vágyai tulajdonképpen, később azonban rádöbben, milyen érzéketlen tuskó volt a nőkkel eddigi életében, és kisfiús lelkesedéssel próbál az érzékeny női lélek legrejtettebb vágyainak is megfelelni. A film végén kétségünk sem lehet afelől, mi is kell valójában a nőnek.

Hogy az amerikai nők döntő többségének férfi-ideálja Mel Gibson, azt a magazinok statisztikájából tudhatjuk. Valószínűleg kis hazánk hölgyei is hasonlóképp vélekednek. Mel jóképű, kisportolt, sármos és megnyerő, még a feneke is fokhagymagerezdnyi. Van humora és szórakoztató. És számomra (bár nem vagyok nő) ez a legfontosabb. Dicséretes öniróniával ábrázolja a macsó férfit, vagyis a saját fajtáját. Ad is magának néhány vicces kiszólást a filmben: kapnak a híres férfibálványok, kap egyet Sean Connery, egyet Frank Sinatra, de kap saját maga, Mel Gibson, a filmsztár is. A Halálos fegyver-sorozat óta tisztában vagyunk Mel komikusi vénájával, ez alkalommal még valamiféle revütáncot is bemutat, amolyan Fred Astaire-módra.

Mivel a film gyártója Mel Gibson saját cége, az Icon Films, dicséretes gesztus, hogy a rendezéssel egy női rendező, Nancy Meyers lett megbízva. Hogy a film szereplőinek jelleme nem kidolgozott, sztereotip, és az általánosságok szintjén marad, nem lehet rajta számon kérni, egy könnyed vígjátékról van szó, oda meg felesleges bármilyen mélyenszántás. Legyen ritmus, van, üljenek a poénok, ülnek, és kapcsoljon ki két órára, kikapcsol.

Kellemes, szórakoztató vígjáték ez, nem is a leggyagyább, legdebilebb fajtából, a végén még elmorzsolhatunk néhány könnycseppet is. Ha akarjuk, önfeledten nevethetünk magunkon, ha nem akarjuk, menjünk más filmre. De a legjobb, ha kézen fogjuk barátnőnket, feleségünket és beülünk erre a filmre, hogy érezze, mi tudjuk, mi kell a nőnek.

1973 – vége a hippik mindent virágba borító szeretetnyarainak, a marihuána és az LSD sem a tudatalattiba és a tudattalanba tett nagy utazás misztifikált csodaszere már (mindennapi és közönséges élvezeti cikké degradálódik), az amerikai katonák az utolsókat rúgják Vietnamban, az altamonti fesztivál gyilkos vérengzésbe fulladt a Pokol Angyalai jóvoltából, a rockzene első nagy mártírjai, Jimi Hendrix, Janis Joplin, Jim Morrison is mind halottak. A természet csendes és nyugodt békéjéből a rockzene a nagy stadionokba és koncerttermekbe költözik, beleolvad az általános szórakoztatóiparba. Új sztárok jelennek meg a színpadokon, trapéznadrágos, flitteres gitársámánok, szőrös mellű énekes-istenek, nagyobb hangerő, több csillámló-vakító külsőség, füst, köd, miegymás. Led Zeppelin, Black Sabbath, Deep Purple a fiatalok szentháromsága ekkor. És ebben a korban játszódik Cameron Crowe két Arany Glóbuszt nyert, és négy Oscarra jelölt zenés vígjátéka, a Majdnem híres.

A film egy szigorúan tudományos gyermeknevelési elveket valló, egyébként pszichológiát tanító anya zsarnoki szeretetében felnövő tizenöt éves srácról szól (Wiliam – Patrick Fugit), aki a nála több évvel idősebb nővérétől ajándékba kapott rock-lemezek hallgatásán felnőve, rockzenei tárgyú cikkeket írogat. Írásaira felfigyel egy, a markáns véleményeiről hírhedt zenei zsurnaliszta, aki tanácsokkal látja el, sőt megbízást is ad neki: írjon valamit a híres Black Sabbath koncertjéről. A sztárok közelébe ugyan nem jut, de a bandákat kísérő gruppie-k, vagy ahogyan ők magukat szívesebben nevezik, rock-múzsák felfigyelnek a kis srác szerencsétlenkedésére, és szárnyaik alá veszik őt. Segítségüknek is köszönhetően az elő-bandával sikerül kapcsolatot teremtenie. Az itt készült cikkre felfigyel a híres Rolling Stone magazin is, és a Stillwater nevű felfutóban lévő csapat országos turnéjára küldi: írjon exkluzív riportot a jövő sztárjairól. A megtisztelő felkérésen felbuzdulva fiatal hősünk a zárt otthoni mikrokozmoszból kiszakadva fejest ugrik egy rockturné zajos és bulis világába. A kulisszák mögött azonban feltárul a csodált világ igazi arca. Hősünk lassan felcseperedik.

Cameron Crowe a Jerry Maguiere – A nagy hátraarc rendezése után, maga mögött tudva a Spielberg-féle DreamWorks hathatós támogatását kedves, szerethető filmet alkotott. A klasszikus kemény rockon felnőtt harmincon túliak – mint e sorok pötyögője is – nosztalgiával emlékezhetnek tinikorukra, amikor a gimnázium padjába vésték a nagy bandák neveit unalmas fizikaórák alatt, és a pad alatt adtuk a Jugoton kiadású Zep II.-őt a Purple Live in Japan-ért cserébe.

A zene mellett kedvesen mesél e film az első szerelem kellemesen zsibbasztó élményéről is, a tinédzserekre oly jellemző rajongásról, valamint rajongásuk tárgyairól, a sztárokról is. Kellően tárgyilagosan és kendőzetlenül, ahogyan mi is látjuk őket tizenöt év távlatából. És ahogyan a filmben szereplő srác is ír a Stillwater zenekarról, és ahogyan ennek kapcsán végül is sikeres lesz, mert hiszen Hollywoodban kötelező a happy end.

A kicsit idegesítő Patrick Fugiton kívül jók a színészek, az anyát játszó Frances McDormand, a kis gruppie-t alakító Kate Hudson Oscar-jelölést kapott, de ugyanígy kiváló az első filmes Billy Crudup és a megbízható Philip Seymour Hoffman is a rock-újságíró tanár-tanítvány kettősében.

Csajozós film, mondja egy barátom, lehet az is. Kipróbáltam, pörögtem vele, de nem zúgtam bele.

Az Amerikai Egyesült Államok sportnemzet, ez közhely. Innen, az óceán másik oldaláról nézve a dolgot, azonban úgy tűnik, hogy az amerikaiak gyakran egészen mást értenek sport alatt, mint mi, csökött európaiak. Milliós tömegekben gyakorolnak olyan számunkra érthetetlen és követhetetlen játékokat, mint a baseball vagy az amerikai foci. Vagy a golf. A mi földrészünkön a golf a legfelsőbb tízezer játéka, egyszerű halandó még labdaszedőnek sem juthat a szépen nyírt golfpályák közelébe. Nem így Amerikában, ahol a legszélesebb társadalmi osztályok férfi (és mind gyakrabban női) tagjai ütögetik furcsa ütőkkel azokat a kicsiny, fehér labdákat a néha több száz méterre lévő lyukakba. És ne feledjük el azt se, hogy az első színes bőrű, sokmillió dollárt kereső profi golfbajnok is Amerikában kezdte pályáját.

Az Amerikai Egyesült Államok nagyhatalom a filmgyártásban is. Kézenfekvő, hogy egy sportos film-nagyhatalom a sportról is gyárt filmeket. Se szeri, se száma a különböző baseball, rögbi, kosárlabda témájú, a sportban eredendően benne lévő drámaiságot kiaknázó jobb-rosszabb műveknek. Nos, a hajdani Sundance Kid, a sármos, szőke szépfiú Robert Redford, ez alkalommal rendezőként, a filmekben ritkábban feltűnő amerikai golf egy nyolcvan éves legendájának szentelte legújabb mozi-darabját. Eredetileg ő akarta eljátszani az egykor tehetséges, de az első világháborúban átélt borzalmaktól hitét vesztett golfozó, Junuh szerepét, de a producerek tanácsára beismerte, az ő hatvannégy évével nehéz egy harminc éves fiatalembert hitelesen megformálni, így csupán rendezőként jegyzi e filmet. A dolgok ilyetén alakulása folytán szerződtetett hát három világsztárt a három főszerepre.

A már említett megcsömörlött golfozót, a Good Will Huntinggal igazi sztárrá lett Matt Damon alakítja hitelesen (csak ne jutna mindig eszembe róla a mi Bodó Viktorunk), az őt újjá kovácsoló mágus-edzőt pedig a már sok filmben szófosó Will Smith játssza. Tegyük hozzá, igen jól. Kellően vissza fogja magát, és egy olyan, a semmiből feltűnő és dolga végeztével ugyanoda eltűnő figurává formálja Bagger Vance alakját, aki egy személyben nagy tudású, filozofikus edző, minden hájjal megkent brooklyni pszichológus, woodoo-varázsló és buddhista szerzetes-mester. Elsősorban miatta válik ez a film, és benne a nagy golf-meccs igazán izgalmassá. El tudja hitetni velünk, hogy egy olyan misztikusan csodálatos játék ez, amire valóban érdemes egy életet feltenni. A harmadik világsztár az idős Jack Lemmon, aki igazi öniróniával alakítja azt a golfpályán egy elképesztően rossz ütés következtében szívrohamot kapó játékost, aki mintegy a halál előtti pillanatban lepergő életfilmként elmeséli nekünk Bagger Vance legendáját, hiszen egykor, kisgyerekként ő volt Junuh segédje és egyben a meccs szemtanúja is. Nyugodjunk meg, túléli a rohamot, hiszen ő a film narrátora és folytatja tovább a “szent” játékot.

Redford nagy szakmai biztonsággal egy lassú ritmusú, de mégis izgalmas hőskölteményt kreált a golfról, nem mentesen egy kis romantikától, némi (manapság elmaradhatatlan) keleti misztikától, és nem utolsósorban gyönyörű, bár már-már giccsbe hajló képektől. Mindent összevetve kifejezetten szórakoztató ez a golf-saga, és ennek hatására szinte egészen biztos vagyok abban, ha megnyerem a lottó öttalálatos nyereményt, egész életemben csak golfozni fogok. Vagy vitorlázni. Esetleg e kettőt felváltva.

A minden eddiginél több folytatást megélő misztikus mozi-saga és a hozzá lazán kapcsolódó, jóval több, mint százrészes tévésorozat mesefolyama most egybefolyik, a tévésorozat producerei jóvoltából, egy új mozidarabban. Connor MacLeod (Christopher Lambert), a mozis hegylakó és a tévés unokaöccse, Duncan (Adrian Paul) egy mesebeli társaság tagjai, halhatatlanok. A hegylakó-rajongóknak nem kell elmesélni, de hátha vannak még tudatlanok: e társaság tagjait együttesen jellemzi, hogy mindannyian erőszakos halált haltak egykor, de újból, immár halhatatlanul életre keltek. A végső nyughelyre csak egy módon kerülhetnek, ha karddal vívott párbajban az egyik a másiknak fejét veszi, ezáltal annak az életenergiája éktelen villámlás, robbanás és egyéb hanghatások közepette a másikba száll. Majd továbbfolyik a párbajok hosszú sora, egészen addig, míg egyetlenegy marad és akkor vége a legendás Dárius királytól eredeztetett átoknak, a sokszor kíméletlenül egyhangú és unalmas öröklétnek. Ja, és még valami: bármely vallás által megszentelt földön nem vívhatnak a halhatatlanok, az a terület tabu, mindenki számára.

Minden tisztességes mesében úgy van, hogy a világon vannak jók, és vannak rosszak, a rosszak el akarják pusztítani a jókat, hogy ők legyenek a világ urai, ez úgy néz ki, sikerül is nekik, de aztán jön egy nagyon jó, és jól megöli azt a csúnya rosszat, és a vége jó, ha jó a vége… Nincs ez másképpen a Hegylakó-sztorikban sem, természetesen vannak a halhatatlanok közt is gonoszak, akik a végén egyedül maradva, a halandó világ teljhatalmú uraként háborítatlanul gonoszkodhatnának az idők végéig. A páratlan természeti szépségekben gazdag Skótfelföld egykori nemes famíliája, a MacLeod-klán két fentebb említett tagja a jók közé tartozik, és a mindig ők győznek a végső kard-párbajban, csak hát a legvégén tényleg csak egyetlenegy maradhat, de ez alkalommal a jófejek ketten vannak?

A tévésorozatban már szenteltek egy részt a két MacLeod összeboronálásának, a rajongókban felmerülő esetleges kérdéseket megválaszolandó, hiszen a mese csak akkor igazán hihető, ha az illúzió teljes. Most a mozi-verzión a sor: feltűnik egy sor tévés történet-elem, megjelennek a figyelők, méghozzá kulcsszerepben, akik az eddigi mozi-változatokból teljesen hiányoztak, az ő feladatuk a halhatatlanok tevékenységének dokumentálása, és a szent szabályok betartatása. Feltűnik a hangsúlyos amolyan ugratós-zríkálós humor is, ami az Adrian Paul-féle MacLeod sajátossága volt, ez a másik MacLeod-ból szinte teljesen hiányzott eddig. Viszont most nincs a fő zenei motívumként végigvonuló Queen sláger, a Who wants to live forever? A mostani teljesen átlagosra, tehát semmilyenre sikerült. Túl drága volt a jogdíj?

Ami számomra a legfőbb hibája a negyedik Mozi-hegylakónak, hogy miközben a tévé-sorozatos MacLeod megküzdött valóban súlyos gonoszokkal, egyenként az Apokalipszis négy lovasával, magával a feketefenekű vöröslő szemű ördöggel, sőt még saját maga rosszabbik énjével is, ez alkalommal nem sikerült a rosszaságot tovább fokozni, ahogy azt igényeltük volna. Nincs most világmegváltás, bennfentes halhatatlan-rivalizálás zajlik csupán, de nekünk, halandóknak ez is izgalmas, drukkolhatunk a jó skótoknak.

Van viszont a halandóság és halhatatlanság kérdései fölötti moralizálás, van természetesen kard-csata dögivel, villámlással, égzengéssel. A tájak szépek, a csaták jól koreografáltak, a kardok csengenek. Van kung-fu, keleti misztika, és van egy kicsi szerelem is. Minden ami kell, a romantikus mese-szeretőknek, ők(mi) úgy is szeretni fogják ezt a sokadik Felföldit, a többiek üljenek be más filmre. Nekünk pedig előbb-utóbb jön a Hegylakó 5, hiszen még jók is, rosszak is vannak közöttünk rendesen, akik hosszú kabátban járnak.

A XIX. század elején, Spanyolországban, IV. Károly uralkodása idején alkotta legjobb remekműveit a híres festő, Francisco de Goya. Az udvar és a gazdag, magas rangú hölgyek kedvenceként festette meg az annak idején nagy botrányt okozó és a még mindig nagy hatalmú inkvizíciónak nem túl szívélyes érdeklődését felkeltő, pornográfnak bélyegzett festményét, a Meztelen Mayát. Ez az alkotás az apropója José Juan Bigas Luna spanyol rendező szerelmi thrillerként jegyzett, hasonló című filmjének.

A film nem életrajzi alkotás, hanem a szépséges, gazdag és meglehetősen dekadens szépasszonynak, Alba hercegnőjének (Penelope Cruz) – aki befolyásos férfiak, köztük Goyának és Godoynak, Spanyolország főminiszterének szeretője volt – furcsa halálának körülményeit boncolgatja. Öngyilkos lett, vagy idegenkezűség vetett véget az élveteg hercegnő életének? Ismeretes hogy nagy rajongója volt a festészetnek, az operának, és nem utolsósorban a férfiaknak, akik sorban álltak kegyeiért. Szeretői persze egy kanál vízben meg tudták volna fojtani egymást. Goya egy kicsit kívül áll ezen a körön. A festőt egyébként is körülrajongják a nők, de a festészet mindennél jobban érdekli, felülemelkedik az udvarban terjengő pletykákon, hidegen hagyják az intrikák. Egy este elmeséli az érdeklődő hercegnőnek az általa használt festékek tulajdonságát, összetételét. A vásznon csodálatosan mutató színek nagy többsége tulajdonképpen színtiszta, erős méreg. A nápolyi sárga kobaltot, az élet színe a veronai zöld pedig arzént tartalmaz. Egy fényűző lakoma alkalmával az életerős hercegnő rosszullétre panaszkodva visszavonul, másnap reggel szélvészként terjed el a hír, Alba hercegnője haldoklik. Utolsó kérésének eleget téve, Goya virraszt ágya felett. Rejtélyes halála elképesztő pletykaáradatot indít útjára. Eközben észreveszik, Goya műterméből eltűnt a veronai zöld festéket tartalmazó tégely. A bíróság előtt vallanak a gyanúsítottak, és a végén fény derül a volavérunt titkára is.

Az 1946-ban született rendező, Bigas Luna filmjei közül a magyar nézők egyedül a Sonka, sonka címűt láthatták néhány éve. Fontos alakja pedig a spanyol filmművészetnek. Korábbi munkáinak legfőbb jellemzője, talán a nagy előd, Luis Bunuel folyományaként a következetes tabudöntögetés. Szívesen foglalkozik a szex és a vallás, az erkölcs és a bűn kérdéseivel, jellegzetesen posztmodern és provokatív hangvételben, a naturalista ábrázolásmódot egyedien vegyítve valamiféle filozofikus fantasztikummal. A hírek szerint manapság kicsit tompított művei élén, nem tudom, mindenesetre a Meztelen Maya fura filmnek sikeredett.

Pompázatos kosztümökben és díszletekben előadott szokványos krimi ez, egy rejtélyes haláleset körülményeinek boncolgatása a szereplők különböző nézőpontjaiból, ide-oda ugrálva az időben, mindez keveredve Goya emlékeinek szépen, festőien fotografált vizualizációjában. A korabeli spanyol pompával berendezett palotákban, szép kompozíciókban láthatunk szép ruhákba bújtatott szép nőket és férfiakat. Ez a látványosság azonban kissé öncélú, mivel a film túlzottan “szellős” dramaturgiája, a szinte követhetetlen időbeni ide-oda ugrálás néhol már a pontos érthetőség rovására megy. Ezt jelzi ezt a mű elején és végén olvasható elő-, és utószó is, amely valószínűleg produceri javaslatra került ez a filmbe, a jobb érthetőség és eladhatóság kedvéért. Ha azonban a filmet úgy fogjuk fel, mint képekben elmesélt történetet, akkor nem kell, hogy szükséges legyen írásbeli útmutató a tisztánlátáshoz. Szóval, oda kell figyelni. Tetszeni fog ez a film viszont azoknak, akik a mozit nem csak passzív szórakozásnak használják, hanem hajlandóak belemenni egy kis szellemi puzzle kirakásba. Nekik tartalmas időtöltést nyújt a film, Maya tényleg gyönyörű, Goya nagy festő, Bigas Luna pedig figyelemreméltó filmes, filmje azonban kicsit rágós, de talán még emészthető.

Mintha ismét eljött volna a kosztümös filmek divatja. Az utóbbi hónapokban igen sok efféle film került bemutatásra a hazai mozikban. A Vatel, a Vágy forradalma, vagy a Pán Tadeusz különböző népek különböző történelmi korszakaiba kalauzolnak el bennünket, a legtöbb esetben irodalmi alapanyagok nyomán, illetve azok felhasználásával. Így tesz az 1999-ben készült angol Anyegin (angolul Onegin, nem összekeverendő a vad-kapitalista Onedinnel, ugye), amely természetesen Alekszandr Puskin klasszikus vers-regénye alapján készült. Az egyetemes filmművészet korábbi kísérletei, amelyek a nagy orosz klasszikusok filmvászonra alkalmazásával próbálkoztak, eddig igazán nem jártak sikerrel. Azt a bizonyos nagy orosz mélabút, azt a vodka, tea és hó áztatta életérzést, amelyet Tolsztoj és a többi orosz klasszikus oly megejtően tudott ábrázolni remekműveikben, a nyugati producerek émelygősen szentimentális giccsekké változtatták, gondoljunk csak a Doktor Zsivágóra, vagy a Háború és békére. A nagyközönség persze imádta ezeket a filmeket, de hát valljuk be, csak kevéssé emelkedtek a mai dél-amerikai szappan-operák színvonala fölé.

A színészként már többször bizonyított Ralph Fiennes producerként és címszereplőként Puskin Anyeginjét vette elő, a filmtörténetben talán először megfilmesítve a Jevgenyij és Tatjana balsikerű szerelmét leíró romantikus vers-regényt. A történet felvázolásával nem terhelem az olvasót, lévén az alapmű kötelező középiskolai tananyag, és egyébként is: olvasni jó! Szóval Ralph megkereste eddig főleg reklámfilmek készítésével foglalatoskodó nővérkéjét, Martha-t, és felkérte, megrendezné-e őt Jevgenyij Anyeginként. Martha Fiennes igent mondott, Ralph pedig pénzt szerzett, stábot szerveztek, és nekiálltak filmezni. Érezhetően kerülték azokat a csapdákat, amelyekbe a korábbi nyugaton készült orosz irodalmi adaptációk rendre beleestek: a lassan áradó, szelíd érzelmeket, a nagy elborulásokat, a minden pillanatban ott rejlő, és bármikor mindent elsöprően előtörő tragédiát minél szikárabban, realistábban akarták ábrázolni, kerülve az érzelgősség látszatát is. A film talán legnagyobb erénye ez, bár maradtak azért nagy borongós semmibe nézések is szép számmal, bizonyítva, hogy a mégoly tehetséges Ralph, vagy a Tatjanát alakító Liv Tyler sem érti igazán azt a valódi “orosz” mélabút, semmibe meredő vágyakozásuk sajnos üres bambulás csupán. De ez csak a közeliken érezhető zavaróan, amúgy a filmjükkel nincs igazából nagy baj.

Visszafogott, szimpatikus adaptációt alkotott a Fiennes-testvérpár, kiváló operatőrjük, Remi Adefarasin érzékeny, közhelyektől mentes, dekoratív fényképezése hitelesen festi meg a XIX. századi orosz vidéki hangulatot, a gyönyörű díszletek és ruhák az orosz dácsák málló vakolatának tündérien realista háttere előtt minden irodalom-kedvelő mozinézőt gyönyörködtetni fognak majd. Ki gondolná, a kellemes kísérőzenét is egy Fiennes, jelesül Magnus szerezte. Szóval, családi film, minden tekintetben. A lobogó hajú nagy orosz romantikus költő pedig békében nyugodhat az idők végeztéig, ettől a filmtől legalábbis nem kell forognia a sírjában.