asanisimasa

Az ötvenes évek elején járunk. Az Egyesült Államok légiereje valahol Arizona felett egy új technikával, a szuperszonikus sugárhajtású repülőgéppel kísérletezik. A két tesztpilóta a kezdetleges technikát nem kímélve, egyre feljebb és feljebb tornázza a gépet. Merész szárnyalásukat azonban az X2-es képtelen elviselni: a szárnya letörik, a gép lezuhan, de a két pilóta katapultálás után, szerencsésen földet ér. A megmenekült repülősöket egyáltalán nem érdekli a kudarc, hisz két elválaszthatatlan társukkal együtt igazándiból abban reménykednek, hogy a szintén gyermekcipőben járó űrkutatási programban ők lépnek ki elsőként a világűrbe. Egy kísérleti majom azonban beelőzi őket. Négy évtizeddel később a már nyugdíjas négyest újra szolgálatba hívják. Egy orosz távközlési műhold operációs rendszerének meghibásodása miatt a Föld felé zuhan, és elavult technikájával csak az öreg Frank (Clint Eastwood) és (kor)társai képesek megbirkózni, akik vicces csapatot alkotnak egyébként. A kiképzés alatt kiderül, a kor fogott már rajtuk: az egyik rövidlátó, a másik hátfájós, a harmadik istenhívő lelkész, a negyedik pedig egyenesen halálos beteg. A űrben elvégzendő feladat megoldása azonban még hátravan.

Nem elavult és idejétmúlt viszont a film maga. Clint Eastwood, aki a főszerep mellett rendezőként és producerként is jegyzi a mozit, kiváló, sokat tapasztalt, fenomenális karakter-alakításokra képes társakat toborzott maga mellé (James Garner, Tommy Lee Jones, Donald Sutherland). Kellő öniróniával és rutinnal megformált “négyesfogatuk” Hollywood legszebb korszakát idézi, gondoljunk csak a western-klasszikus Hét mesterlövészre például. Azonban a világ azóta változott, így azután hőseinknek nem csupán egy falu, hanem egyenesen az Amerikai Egyesült Államok megmentése a céljuk, s a helyszín sem az Új-Mexikói préri, hanem a világűr. Frankék valóban cowboyok az űrben, a vadnyugati film hagyományait képesek a mai korba transzformálni. Igaz, hogy nem puskásemberek, de katonai pilóták lévén, még lehetnének akár azok is.

Clint Eastwood rendezőként nem produkál semmi formabontót, váratlan fordulatot, technikai megoldást. Profi konzervativizmusa azonban egyáltalán nem hátránya, hanem ez esetben éppen pozitívuma a filmnek. Igazi, veretes hollywoodi mozit varázsolt elénk, ami a nemes hagyományokhoz mérten kitűnő szórakozásra ad lehetőséget. Remek a forgatókönyv, a dialógusok szellemesen sziporkáznak (Ken Kaufman és Howard Klauser), az operatőr (Jack N. Green) nem hivalkodó, de abszolút a helyén lévő, nyugodt, s ha kell vibráló képei a látványra éhes nézőket is kielégítik. Végre olyan képeket látni a szélesvásznon világűrről, amilyeneket napjaink űrhajósai is láthatnak, valamint megdöbbentően hitelesek az űrséta, a súlytalanság állapotában végzett munka jelenetei is. Hasonlóan Clint Eastwood korábbi rendezői munkáihoz (Éjfél a Jó, a Rossz kertjében, Nincs bocsánat), ez a film is tökéletes szakmaisággal kivitelezett hollywoodi mestermunka, mentesen minden kísérletező, újító szándéktól és a hagyományos formák megbontásától. Az, ami: színes, szélesvásznú, amerikai sci-fi vígjáték.

Minden szerelemben eljön az az idő, amikor a kezdeti lobogás már kezd kihunyni. Ámde ha a két fél továbbra is együtt marad, akkor egymás nyalását-falását előbb-utóbb felváltja a közös gyermek iránti vágy. Így van ez Angliában is, ahol a Papás-Mamás című új vígjáték is játszódik.

Sam (Hugh Laurie) és Lucy (Joely Richardson) harmincon felüli, televízióban dolgozó házaspár, akik mindent elkövetnek, hogy végre gyermekük szülessen erre a világra. Próbálkozásuk sikertelenségétől egyre jobban nekikeseredve, furcsábbnál is furcsább terápiákkal és mindenféle gyógyító módszerekkel kezdenek kísérletezni. A bogyófaló és egészségmániás poszt-hippi transzcendentális meditációt javasol nekik, a kínai füvesember ki tudja miből fonnyasztott gyógytea-kúrával traktálja őket, de a hőn áhított gyermekáldás elmarad. Végül a megoldást egy szürreális nő-doktornál (Rowan Atkinson, de most nem Mr. Bean) találják meg, aki a mesterséges megtermékenyítést javasolja. Sam nagy igyekezettel végzett nemzési kísérleteinek azonban kárát látja forgatókönyvírói munkássága. Kínjában azt találja ki, hogy saját és neje sorsából írja meg a főnökei által amúgy is hőn áhított forgatókönyvet. Ehhez azonban felhasználja Lucy személyes naplóját is, amelyben az asszony személyes és titkos gondolatait, érzéseit írja le, és közös megbeszélésük alapján ez a férfi számára tabu. Sam számára a tiltott napló tanulmányozása azonban nemcsak a forgatókönyv megírásához nyújtott inspirációt, hanem így jutott tudtára, hogy a hormonoktól felajzott felesége magára vonta a jóképű színész, Carl Phipps (James Purefoy) figyelmét is..

A film Ben Elton első rendezése, de ez nem jelenti azt, hogy teljesen kezdő lenne a filmszakmában. Forgatókönyv és szövegíróként Anglia egyik legelismertebb személyisége. Példának okáért napjaink egyik legsikeresebb brit komikusának, a Mr. Beanként ismert Rowan Atkinsonnak is írt szövegeket, színészként pedig együtt dolgozott például Kenneth Branagh Shakespeare-imitátorral. A film jó ritmusban fejlődik a sejthető – vígjátékról van szó – végkifejletig. Poénok röpködnek az elejétől a végéig, feltéve ha bírja valaki az angoloktól egyáltalán nem idegen, belsőséges pisi-kaki-ondó humort. A dialógok pergők, remekül megírtak, talán azért is, mert Shakespeare hazájában vagyunk Fel is hangzik a filmben néhány idézet az öreg Lándzsarázótól. A filmben szereplő színészek túlnyomó többsége hallhatóan és láthatóan a Royal Shakespeare Company és más veretes brit intézmények deszkáin nevelkedtek, játékuk és beszélt angolságuk igazi csemege a nézőnek.

Biztosan mindenki eljátszott már azzal a gondolattal, mi mindent megtehetnénk, ha valahogyan láthatatlanná válhatnánk. Például észrevétlenül belopózhatnánk a szomszéd csaj fürdőszobájába és megleshetnénk őt zuhanyozás közben, a közértben kedvünkre garázdálkodhatnánk a lebukás legkisebb veszélye nélkül, őrületbe kergethetnénk haragosainkat, stb. A láthatatlanságról ábrándozás már a legrégebbi idők óta foglalkoztatja az embereket. Motívumai fel-feltűnnek az irodalomban (H.G. Wells), filozófusok gondolataiban (Platón), regékben, tündérmesékben. A filmvásznon ez alkalommal Paul Verhoeven (Elemi ösztön, Emlékmás, Showgirls ) holland származású amerikai filmrendező nyúlt a témához.

Sebastian Caine (Kevin Bacon – a képen), a briliáns tehetségű, ám végtelenül beképzelt tudós. A kormány megbízásából szupertitkos kutatást irányít és feltalálja a láthatatlanság szérumát. A merész Caine, megszegve főnökei utasítását, a jól sikerült állatkísérletek után önmagán is kipróbálja a szert. Azonban történik egy kis malőr: láthatatlanná válik és úgy marad. Volt barátnője Linda (Elisabeth Shue) és annak új szerelme Matthew (Josh Brolin) megpróbálnak segíteni rajta, ám minden igyekezetük hasztalan marad. A fizikai valóságától megszabadult tudós a hirtelen rázuhant lehetőségektől megrészegülve, lassacskán megszabadul mindentől, ami emberi volt benne és vérengző vadállattá változva mészárolni kezdi a laboratórium ártatlan dolgozóit.

A sztori innen a horror műfajának szabályait betartva bonyolódhatna tovább, megtűzdelve némi erotikával, ha Paul Verhoevent nem érdekelnék jobban a láthatatlanság megjelenítésére szolgáló legmodernebb trükkök, mint az a lélektani folyamat, aminek során tudósunkból pszichopata lesz. Ennek köszönhetően azután láthatjuk Kevin Bacont belülről, tűztengerben vagy éppen vízfüggönyben felsejleni, csak hogy ezért kár a rémisztgetés műfaját legyalázni. Az Árnyék nélkül vérszomjazóknak, biológus hallgatóknak és trükk őrülteknek ajánlott film, mindenki más azonban bátran kihagyhatja. Asanisimasa: 5/10

Senkit ne tévesszen meg Joel Schumacher rendező új filmjének a címe. A Hibátlanok éppen hogy elhibázott sorsokról, rosszul, vagy egyáltalában nem működő társas viszonyokról, a mássággal való előítéleteinkről szól. Kurvák, kábítószer-kereskedők, pénzbehajtók, transzvesztiták és egyéb fél- és alvilági figurák világában, New York egyik lepukkant, szemetes, züllött negyedében, egy lerobbant bérházban vagyunk.

Robert De Niro játssza Walt Koontz-ot, az ex-biztonsági őrt. Magányosan él, büszke konzervatív nézeteire, amerikaiságára – amolyan echte amerikai Igazságos János ő -, valamint arra, hogy valaha hős volt. Meghiúsított egy bankrablást, és megmentette két társa életét. Idejét fallabdázással tölti, no meg machó táncost játszik a helyi tangóklubban, ahol természetesen az összes bolondul érte. A heteroszexuális és férfias Walt nehezen emészti meg a szomszédban meglehetős nagy hangzavarban életüket élő transzvesztiták néha valóban egészen elképesztő viselkedését, oda-vissza repkednek a nemi irányultságot és érintkezést igen zaftosan megfogalmazott szidalmai. (Hol vannak már azok a szemérmes négybetűs szavak?) Walt rendet és csendet akar maga körül, a melegek pedig harsányan és ordenáré módon buliznak. Egy késő éjszakai órán, miközben Walt egy bajba jutott szomszédon próbál segíteni, szélütés éri, bal oldala lebénul, beszéde érthetetlenné válik. Elkeseredésében és büszkeségében nem hajlandó kimozdulni lakásából, hogy terápiás kezelésekre járjon, megszakít szinte minden kapcsolatot a külvilággal. Úgy tűnik, remeteként éli le élete hátralévő részét, gyógy tornásza azonban énekterápiát javasol neki. A sors keserű fintora: énektanárja a szemben lakó transzvesztiták vezéregyénisége, a Philip Seymour Hoffman által zseniálisan alakított Rusty lesz. A lebénult, bigott macsó Walt és a szabados, szabadszájú, ám komoly nemi identitásproblémákkal küzdő Rusty egymáshoz csiszolódását mellékcselekményként körbefonja a helyi maffiózótól ellopott pénz körüli herce-hurca, valamint a transzvesztiták éppen aktuális parádéja, ezek azonban csak színesíteni, hitelessé tenni hivatottak a két teljesen különböző jellemű főszereplő kettősét.

A lecsúszott egzisztenciákat, furcsa figurákat felvonultató film nézője gazdagodhat jó néhány aranyköpéssel, elmélyedhet az amerikai-angol meleg szlengben, betekinthet néhány különös fazon egymást keresztező életébe, ami érdekes lehet azoknak, akik viszonylag ritkábban sétálnak egyedül este 11 után a József körúton. A film megtekintése ajánlott a píszí (politically correct) harcosainak, valamint azok ellenfeleinek is, és természetesen a színészrajongóknak: Robert De Niro rutinosan jó, bár érzésem szerint a Rustyt alakító Philip Seymour Hoffman ez alkalommal lejátssza a nagy Bobbyt a vászonról.

Egy füst alatt a Nyolc és féllel megnéztem ikszedjére az Országútont is, hogy férfiasan bőgjek egyet.

Főszerepben a filmtörténet legédesebb bohóca, Giuletta Masina:                 

Nincs komment, ehhez a filmhez nem lehet mit hozzátenni, de elvenni sem lehet belőle. 10/10.