Látszólag egy átlagos dán krimisorozatnak tűnik az Otthonunk. Piszkosul jól élő, kertvárosi dán családoknál filippinó dadusok dolgoznak, miközben egyikük váratlanul, kissé kínos körülmények között eltűnik. Valójában azonban a lány sorsa itt másodlagos: már majdnem félúton vagyunk a hatrészes minisorozatban, mire eltűnését a történet szereplői komolyan veszik. A történet inkább a dán felső pár ezer életéről és világhoz, környezetükhöz való viszonyáról, illetve arról szól, hogyan bánnak a gazdag családok a kevésbé szerencsésekkel.
Nagyon aktuális problémákat vet fel a film. Sok szempontból társadalomkritika, mely egyszerre foglalkozik az osztálykülönbségekkel és a rasszizmussal – emellett plasztikusan rajzolja meg egy modern társadalomban a nők otthon és az otthonon kívül betöltött szerepét is, éljenek akár privilegizált helyzetben, jó anyagi körülmények között, de akár hátrányos, kiszolgáltatott helyzetben. Ugyanakkor a férfitársadalomban mostanában sokszor előkerülő incel problémát is megbolygatja a két család fiúgyermekének történetén keresztül, akik durva szexuális tartalmú videókat osztanak meg egymással nők megalázásáról és megaláztatásáról. Ahogy haladunk egyre beljebb a tagadhatatlanul kissé langyosan induló sztoriban, úgy válik minden egyre fenyegetőbben sötétté, mind a szereplőket, mind a környezetet tekintve. Ugyanakkor azonban a valóban komoly témák nem igazán jelennek meg kellő árnyaltsággal, hogy világosabban és részletesebben mutasson meg/be amúgy érvényes, hiteles pszichológiai, lelki folyamatokat, ok-okozati összefüggéseket. De így legalább rájuk irányítja a figyelem fénykörét és beáll a sorba a Fehér lótusz és az Adolescence mögé.
Összességében tehát izgalmas kis történet ez, mely szépen, egyenletes erővel szippant be és a cselekményben számos fordulat után is képes meglepő végkifejlettel pofán vágni a nézőt. Alapvetően azt várod, hogy “ki a gyilkos”, hogy mi is történt tulajdonképpen, tehát ennek alapján tulajdonképpen krimi a műfaj neve, amit képvisel ez a dán széria, azonban a vége sokkal kényelmetlenebb, cinikusabb és sötétebb, mint amit egy átlagos bűnügyi történet nyújtani szokott. Sőt, igazabb is.
Messze nem példa nélküli, hogy horror műfajú filmek kerülnek terítékre a legpuccosabbnak számító európai filmfesztiválon, Cannesban. Az már kevésbé, hogy nyerjenek is fontos díjat, de azért erre is voltak példák szép számmal. Legutóbb például 2021-ben a Titane című testhorror nyert Arany Pálmát, aminek műfajához ez A szer című alkotás is közel áll, bár csak legjobb forgatókönyv díját nyertel el. Viszont ennyire zsé-kategóriás gore-ba fúló horror szerintem még nem nyert díjat, még akkor se, ha a teljesen agyament, obligát, gyomorforgató, de ezen túl olykor már szinte vicces vérszökőkutas fináléval együtt is művészfilmről beszélünk, David Cronenberg, Lars von Trier vagy Gaspar Noé műveleti területéről.
Sajnos, én egyikőjüknek sem vagyok túl nagy rajongója, ám Coralie Fargeat mozija mégis egész érdekesnek tűnik nagy részében. A gusztustalan finálén például felnevettem. De maga, az ötlet, annak kidolgozása, de különösen a telitalálat szereposztás elismerésre méltó. Nincs ugyanis szánalmasabb, egyben nevetségesebb az elkerülhetetlen öregedés külső jegyeit különféle méregdrága, nem is mindig legális anyagokkal és módszerekkel elfedni, kijavítani próbáló kozmetikai, sebészeti és más kezelések nyomait látványosan magukon viselő elmúlóban lévő celebeknél és gazdag rejtőzködőknél. Emlékszünk Terry Gilliam Braziljának jelenetére, melyben matrónák középkori módszerekkel feszíttették arcukra löttyedő arcbőrüket – A szer cselekménye gyakorlatilag ezt bontja ki. Főhőse egy kihúnyóban lévő, ötvenes tévésztár, aki, hogy újra reflektorfénybe kerüljön, veszedelmes kezelésre vetemedik. Őt alakítja Demi Moore, akiről évtizedekkel ezelőtt elsők között terjedt el a hír, hogy gyakorlatilag vadonatúj testet és arcot csináltatott magának a plasztikai sebészet vívmányai felhasználásával – itt kb. önmagát alakítja és ez a folyamatos önreflexió el is viszi a filmet a hátán. Amúgy színészi értelemben is szép, őszinte teljesítmány az övé. Az a végső soron beteg, szinte aberrált narratíva, ami a fináléig elűzi karakterét, tulajdonképpen egy vaskosan fogalmazó kritikája is a mindig újat, frisset, és ropogósat hajszoló médiának és az ezt kiszolgáló szépségiparnak. Érdekes azonban, hogy Cannesban simán túlsiklottak a cselekményben rejlő kisebb, de el nem hanyagolható logikai hibákon… Viszont a film baromi jól néz ki, ha szabad ez esetben ilyet mondani: több képe is visszaköszönhet elkövetkezendő (rém)álmainkban. Muhaha.
Röffennek a mocik, zűrös kinézetű, bőrdzsekis, tetovált, marcona alakok húzzák tövig a gázt, hogy példás csatarendben száguldjanak el a bűnös éjszakába, ahogyan azt Kurt Sutter ma már kultikus motoros sorozatában, a Sons of Anarchy-ban megszokhattuk. Ezúttal azonban a dolog latin szappanopera-verziójával van dolgunk, hiszen az elsősorban illegális fegyverkereskedelemből élő, általában fehér, angolszász tagokat soraikba fogadó SAMCRO (azaz a Sons of Anarchy Motor Club) helyett a latinokból, indiánokból és mexikóiakból álló Mayans Motor Club kalandjait követhetjük nyomon; értelemszerűen a shakespeare-i vázra feszülő SoA-sztori helyett az amerikai/mexikói határ környéki etno-kulturális, határőrizeti és kriminalisztikai környezetbe ágyazott, testvér-háborúra és szerelmi féltésre alapuló bűnügyi történetben. Természetesen ez a Mayans M.C. az a Mayans, ami a Sons of Anarchy mellékszereplőjeként is feltűnt már, Alvarez szigorú, bajszos ábrázata e történetben is fontos szerepet kap, miközben a SAMCRO-ból válik itt mellékszereplő – bár Gemma (Katey Sagal -aki amúgy civilben Kurt Sutter felesége), a SAMCRO főnökének özvegye már az első évad első részben kitüntető figyelmében részesíti, hogy mire megy errefelé a játék…
A sztorit, a genius lociból adódóan, elsősorban egy mexikói drogkartell, a határ menti ember- és kábítószerkeresedelem, egy anarchista lázadócsoport, valamint az ezt figyelemmel követő, különféle amerikai csoportok egymás elleni és egymással olykor, meglepő módon mégis együttműködő kapcsolati hálója mozgatja, azonban egy másik klasszikus recept szerint. Hamlet és Claudius családi viszálya helyett most talán Francis Ford Coppola és Mario Puzo maffiatörténeti alapműve, A Keresztapa szolgáltathatja a dramaturgiai útmutatót, bár aki nagyon akar, nyilván találhat Shakespeare valamelyik királydrámájában is olyan motívumokat, melyek simán passzolnak ide is, afféle keretként, vagy vázként. Persze, a párbeszédek nyelvezete nem közelít a Avon-parti klasszikus míves veretéhez, de azért jobb lenne ez a világ, ha az igazi latin szappanoperák legalább közelítenék ezt a szintet, mint amit a Mayans M.C. hoz.
Mindezzel együtt, az is nyilvánvaló, hogy ez a Mayans M.C. csupán utánlövése a SoA-nak, a hírek szerint maga, a kreátor Kurt Sutter is húzódozott a spin-off ötletétől, bár aztán valamiért mégis beleállt a sztoriba, mondhatni teljes mellszélességgel, íróként és executive producerként. A Mayans karakterei azonban lényegesen egysíkúbbak, a cselekmény sem vibrál annyira, az allúziók és asszociációk sem olyan élesek, kézenfekvők, miközben az aktuális utalások azért a helyükön vannak. De lehetne az egész ennél merészebb is… Bishop (Michael Irby) egyelőre nem tűnik olyan súlyú vezetőnek, mint a SoA-ban volt (Clay – Ron Perlman), Alvarezt (Emilio Rivera) már említettem, a többi tag is markáns karakter lenne egy random mexikói szappanoperában, a hajdani SoA-tagok azért nagyobb arcok voltak, legalábbis ennél jobban voltak jellemezve. A Reyes-fivérek (JD Pardo és Clayton Cardenas) konfliktusa, amit kellően homályos múltú, mi más, mint hentes és mészáros foglalkozást űző apjuk (Edward James Olmos) aggódó tekintetétől övezve bonyolítanak a remélhetőleg egyszer bekövetkező végkifejletig, nos, ez egyelőre nem mérhető morális súlyban és áldozatok számában Jax Teller SoA-beli „hamletiádájához”. Érdekes módon, egyelőre a családi jellegű bonyodalmak sem gyűrűznek olyan mélyre, mint az szülősorozatban, pedig a latin sorozatok elsősorban ezek boncolgatásában erősek. Azonban az első évad után azért van még itt bőven dolog, ami marasztal…
A második évadot viszont éppen a mindent átszövő családi konfliktusok bonyolítják, a kekeckedő, öntelt Potter ügynök (Ray McKinnon), egyéb más motorosbandák mellett. Helyére zökkent a széria, talán megtalálta saját hangját is – megy tovább.
A harmadik évadban gyakorlatilag nem történik semmi, ami alapvetően megváltoztatná a Rio Grande száguldásához hasonlító cselekményfolyamot. Rajongóknak szóló, töltelékepizódokban és hosszas, kövér férfikönnyekben ázó nyavalygások olyan hősi, nagyon pasis dolgokról, mint a hűség, a valahová tartozás fontossága és egyebek. Mintha egy kőkemény metálzenekar szerelemről dalol, az ilyenek valahol mindig igen kínosak. Szerencsére, itt azért akadnak csúnya szavak és egyéb keménykedések, amik azért jócskán elemelik a sorozatot a mexikói szappanoperák ragadós mocsarából. Semmi nem oldódik meg az alapvető konfliktusok közül, csupán elmélyednek – hogy legyen miről beszélni a negyedik évadban. Ahol szintén nem oldódik meg semmit, csupán közeleg a végső összeomlás, mint a Trónok harcában a Tél. Persze, vannak, akik elbuknak, vannak, akik felemelkednek, mások meghalnak… Apák, anyák, gyermekek, a klubház, örökségek, rinya, rinya. Rágógumi, kecsappal és mézzel, de sok chilivel, hogy aztán a befejező, ötödik évadban shakespeare-i méretű, vérben szügyig tocsogó, ám ezzel együtt latinosan (sokszor már émelyítően túlzó) érzelmes fináléban legyen vége mindennek, mit eddig néztünk.
A scifi műfajáról elsőre nem feltétlenül a groteszk látásmód vagy éppen a szatirikus gondolatiság jut eszünkbe. Holott, például már a műfaj egyik ős-monumentumát, Swift Gulliverjét is éppen ez a modor jellemzi, Douglas Adams hasonló hangnemű híres, ötkötetes trilógiájában, a Galaxis útikalauz stopposoknak-ban pedig egyenesen a modern scifi egyik fontos, sokat hivatkozott bibliáját alkotta meg – tök ilyen hangnemben. Edward Ashton Mickey7 című regényét ugyan nem olvastam, de az a film, amit az Élősködőkért Oscar-díjat nyert dél-koreai Bong Joon-ho (én az ázsiai neveknél az angol átírást használom) ebből alkotott, az egy újabb groteszk karakterekben bővelkedő, szatirikus humorú műfaji alapvetés. Érdekes módon, a közönséget eléggé megosztja ez az alkotás, miképpen a Galaxis útikalauz moziverziója is kapott jócskán hideget és meleget, azonban ahogyan ez utóbbi, úgy a Mickey 17 is remek film. (Csak a nagyközönség hülye. Vagy a kritikusok…)
Miközben a cselekmény a felszínen elég banális, egy srác menekül vérszomjas hitelezői elől egy bukott, száműzött politikus űrhajóján egy új világba, eladva testét és lelkét fogyóeszköz-jellegű újrahasznosításra, alatta azért komoly, filozófikus gondolatok bomlanak ki fanyar humorú, de meglepő módon romantikus tanulsággal – ahogyan minden valamirevaló scifiben. A klónozás, a gyarmatosítás, a faji alsóbb/felsőbbrendűség mai is aktuális kérdései merülnek fel részben csiklandós párhuzamokat képezve a mai kor tudománya illetve politikai és társadalmi irányzataival, miközben egy izgalmasan alakuló romantikus szerelmi történet is kibontakozik a szemünk előtt. Robert Pattinson remek a fausti címszerepben, illetve, mint ahogy azt látni fogjuk, főszerepekben. Mark Ruffalo karakteréhez Bong Joon-ho elmondása szerint egyik mai, valós politikust sem vették példának, de azért nem nehéz észrevenni a mintát, van belőle jónéhány manapság – remek Ruffalo és a feleségét alakító Toni Colette párosa is, a vacsorajelenet pedig visítva röhögős, ha vesszük a lapot. Természetesen jól néz ki a film, Darius Khondji ezúttal is hozza a színvonalat ebben a jó bő két órás egyszerre szórakoztató és elgondolkodtató moziban.
A többszörös Emmy-díjas Utódlással szépet gurító Jesse Armstrong új szösszenetében ismét a rettenetesen, de még lölői mércével nézve is piszok gazdagok életének, életvitelének és társas viszonyainak feltérképezésével foglalkozik. A címszereplő egyikük ultramodern-hiperluxus hegyvidéki dácsájának neve, ahol egy hétvégére összejön négy kőgazdag techmilliárdos, hogy egymás kebelmelegében, de mindenféle családi, ügyviteli, biztonsági járulékoktól szabadon lelazulják a dollármilliárdok megkeresésének fáradtságát. Mintha Musk, Zuckerberg, Bezos és mittudomén, Sergey Brin (a Google egyik alapítója) jönne össze egy laza ketamin-partira egyikük pecójában. Közben odakint, a világban beüt a krach, de a négy kretén egymás cinkelésén, és percenként sokmillió dollár automatikus jóváírásán, valamint egyikük találmányának megszerzésére kitervelt -idióta- terven kívül az égvilágon semmi nem történik Mountainheadben.
A Maxon bemutatott filmben benne van egy globálgazdasági Lavina lehetősége, ám sajnos benne is marad: Armstrong ezúttal ebben a négyszereplős kamaradarabban nem tud olyan cizellált kritikai obeliszket állítani, mint az Utódlásban tette. Amit elmond a világ mai és vélhetően jövőbeni valódi urairól, azt gyakorlatilag mindenki tudja: ezek a mérhetetlenül gazdag faszik talán bizonyos szakterületen zsenik, de mint ember, mint szociális lény, mint a világ sorsáért felelős hatalom szánalmasan, sőt ijesztően senkik. Kretén idióták, életveszélyes szociopaták. Abban igaza van Armstrongnak, hogy ezt világgá kell kürtölni, de hát ezt mindenki tudja – hiszen ezt látja, ezt olvassa a Facebookon, az X-en, mindenhol az interneten, miközben minden egyes kattintással még gazdagabbá, még hatalmasabbá téve Muskot, Zuckerberget és a többit… és a kör be is zárult. Nincs menekvés. A film leleplező szándéka besül, a kétmondatos üzenete, bár igaz, de közhely. A célkeresztbe állított karakterek, bár valóban veszélyesek, de igazából csak idegesítőek, sőt, érdektelenek. Így a film is az, pedig, pedig…
A dán Jussi Adler-OlsenQ-ügyosztályról szóló történeteinek eredeti -dán- feldolgozásai (pl. Nyomtalanul, Fácángyilkosok, Palackposta, A 64-es betegnapló) is nagy sikerek voltak, de amikor a jól bevált Nikolaj Lie Kaas-Fares Fares kettőst, az emblematikus főszereplő zsarupárost lecserélták az amúgy nem kisebb név Ulrich Thomsenre, valamint Zakir Youssefre cserélték, tulajdonképpen a dán verzió meg is bukott. Éppen ezért meredek kissé csodálkozva erre a szintén Adler-Olsen-történeteket feldolgozó angol/skót produkcióra, hiszen a nagyközönség szinte egyöntetű lelkesedéssel fogadta a Megoldatlan ügyek osztályának (Department Q) vadromantikus skót tájakra, valamint Edinburgh városába költöztetését. És azt kell mondjam, tényleg nem rossz ez az angolszász próbálkozás (miközben az Ulrich Thomsenes sem volt olyan rossz, amilyennek a nagyközönség kiutálta…). Nem tudom, lesz-e második évad… Remélhetőleg Jussi bírja még sztorival, mert az első évad végén erre minden kapcsolódási pont adott.
Több szempontból más ez a széria, mint a dán változat. Mork nyomozó és ezúttal Akram nevű arab származású partnere karakterében látszólag hasonló, ám Matthew Goode és Alexej Manvelov kettőse inkább emlékeztet Sherlock és Dr. Watson egymással végig élcelődő, ám ettől még zseniálisan vágó eszű duójára, mint ez eredetiekre, de a többi fontos és állandó mellékalak is tipikusan angolszász lett. Mindezzel együtt az eredetileg is megszokott, sőt elvárt módon fordulatos, csavaros sztorit is hibátlanul sikerült angol/skót környezetbe ültetni, s immár Mork és Akram párosát is akár egy új, teljesen szuverén csapatként is értelmezhetjük, annyira erős karakterek. Scott Frank és Chandni Lakhani kreátoroknak ráadásul a sajátosan pikírt, fanyar angol humort is sikerült a történetbe ültetni, ami egyáltalában nem válik le róla, viszont picit enyhíti a brutális, véres végkifejlet felé vezető utat. Negatívumként talán a túl aprólékos történetmesélést tudnám felhozni, talán a kilenc rész helyett hat-hét epizód még feszesebb, dinamikusabb élményt eredményezne. De nem rossz ez…
A minap nagy sikereket arató Kamaszok egy szélesebb közönség figyelmének fénykörét is ráirányította egy nagyon is élő problémára, a gyermek- és fiatalkorú bűnözésre. Ebben a témában “utazik” a héber nyelven forgatott, izraeli Rosszfiú is, mely igen realista megközelítésben, ráadásul valós események, valódi figurák cselekménybe szövésével mesél el egy apa nélkül, csonka családban felnövő, sorozatos rossz döntései miatt hamar, tizenévesen súlyos bűnözői körbe kerülő fiatal srác történetét, ráadásul minden különösebb figyelemelterelő filmnyelvi, filmtechnikai truváj nélkül. Deannek, a címszereplőnek azonban szerencséje volt, megúszta zűrös, erőszakkal, drogokkal teli tinédzserkorát és húsz évvel később már mint sikeres stand up komikus meséli el közönségének saját életét: ezzel nem spoilerezem el a nyolcrészes minisorozatot, a filmbeli Dean Sheyman, azaz a valóságban Daniel ChenHagar Ben Asher író/rendező és a hasonló témában szintén nagy sikert arató Eufória eredeti, izraeli verzióját is jegyző Ron Leshem a sztorit már az elejétől úgy meséli el, hogy a már befutott humorista (Dean Sheyman, azaz Daniel Chen) saját előadásában, egyes szám első személyben, a színpadon, közönség előtt állva vezeti fel, illetve kommentálja saját, húsz évvel korábbi életének máig ható emlékeit.
Miközben látjuk a tizennégy év körüli Deant, ahogy egy szál alsógatyában rángatja ki ágyából a rendőrség az éjszaka közepén, hogy aztán a javítóintézetben hamar megtapasztalja az élet legkevésbé sem vágyott fordulatait, a zárt intézet szigorú (ám néhol mégis kifejezetten humánusnak tűnő) börtönvilágát, annak kegyetlen szabályait – ám váratlan barátságokat, összetett, sajátos érzelmi viszonyokat is. A durva, embert próbáló eseményekben bővelkedő sztorit a Chen/Asher/Leshem trió ügyes narratívában, érdekes hangnemben dolgozza fel. Dean pokolbéli víg napjai egyszerre vicces, drámai és érzelmes meseként, gördülékenyen nyílnak fel előttünk, amit Dean/Daniel szókimondó, mindenféle különösebb lacafacázás nélküli kommentárjai tesznek személyessé, hitelessé. Az alkotók nagyon jól eltalálták azt a vékony mezsgyét, amin egyensúlyozva egyszerre tudnak szórakoztatóak lenni, miközben mégis komoly, legtöbb esetben tragikusan végződő emberi sorsokról mesélnek. Így a filmvégi pozitív, “feelgood” lezárás sem hat túlzásként, hogy ne mondjam, ostoba, hamis “vörös farokként”.
Alapvetően nem fűznék túlzott reményt videojátékokból készült filmekhez/sorozatokhoz, hiszen még a videojátékokra kattant gamerek számára is könnyen belátható, hogy ezek élménye korántsem a cizellált cselekményben, az alapos karakterépítésben és -fejlődésben, s más effélékben rejlik, sokkal inkább az egyéni, primér örömben, hogy te, saját magad, esetleg ad hoc virtuális társakkal, illetve ezek ellenében haladsz végig a játék készítői által elédszerkesztett kvázi akadálypályán. Ha ezt valaki filmes módszerekkel, filmes nyelven tárja a nézők elé, megfosztva azt az interaktivitástól, tehát a fő, elsődleges vonzerejétől, az valószínűleg nem lesz több, mint nézni valakit, hogyan játszik. Elég másodosztályú szórakozásnak tűnik ez… Persze, vannak olyan játékok, melyek már valamilyen szinten használják a mesterséges intelligencia “kreativitását”, vagy a játékos pillanatnyi döntései szerint alakul a játék további menete, ami már izgalmasabb dolog, de ennek lefilmezése még mindig nem több egy más/valaki által lejátszott játék reprodukciójánál. A Last of Us nevű, Playstationra írt -igen komoly sikereket arató- játék is ez utóbbi csoportba tartozik, s ennek megfelelően, a Last of Us című sorozat is egy ilyen reprodukció.
Craig Mazin a videojáték szüzséjét is író Neil Druckmann-nal kreálta az HBO Max számára ezt a sorozatot, mely -mivel a játékkal nem játszottam, így csak mások véleményét ismerve- meglehetős alapossággal követi a játék cselekménysorát. Disztópiáról van szó. Egy gomba pusztítja ki a világ (tehát az USA) lakosságának nagy részét, zombiszerű lényekké változtatva őket, miközben különböző jó és rosszszándékú túlélő csoportok kerülnek a két főszereplő, a háborús veterán gyilokmester Joel (Pedro Pascal) és a gombafertőzésre immunis, tizenéves, ennek és a körülményeknek megfelelően olykor kifejezetten pimasz Ellie (Bella Ramsey). A cselekmény nagy vonalakban olyan, mint az összes többi efféle disztópikus szériáé, a főszereplők sok-sok kalandon keresztül igyekeznek a pusztuló A-ból a remény B-jébe. Egy hajdan virágzó civilizáció lepukkant, omladozó maradványai jelenti -számomra- a történet elsőrendű vonzerejét, mivel, valamilyen eddig fel nem tárt okból, már régóta izgat hogy régen emberlakta, de ma már halott helyszíneken barangoljak – nos, ez a sorozat nagy része. Néha jönnek zombik, máskor gonosz egészségesek, őket le kell gyakni és valaki nyilván túléli, hiszen lement eddig két évad és jön a harmadik. De hát nem egy Háború és béke ez, de azt azaért meg kell hagyni, hogy Druckmannék azért komolyan dolgoznak az ügyön, hogy a cselekmény filmes szempontból is értékelhető legyen; az idősíkok érdekes kezelésével, a főbb karakterek markáns jellemzésével olykor sikerül a hasonló témájú átlag főlé nőnie a sorozatnak, még a kissé erőltetetten beemelt, valóban kvótaszerűnek tűnő homo/leszbi felhangokkal is. Bella Ramsey színészi értelemben is érdekes jelenség, Pedro Pascal pedig A-kategóriás sztárrá lépett elő a Last of Usnak köszönhetően. Mellékkarakterekben azonban vannak gyengébb, vázlatosabb, illetve közhelyesebb, akad néhány eddig gyengébbnek tűnő színészi teljesítmény is, a történet látványvilága azonban elsőrangú. És ha megyünk a sztorival, akkor akár izgalmas is lehet ez a szoft-horror disztópia – már annak, aki bírja a negatív jövőképet. Én például így edzem magam a holnapra. 🙂
Az ún. Budapesti Iskola legnemesebb hagyományait viszi tovább, illetve éleszti fel Szimler Bálint első nagyjátékfilmje, a Fekete pont. Az 1970-es évek elején feltűnő filmes irányzat alkotásait dokumentarista játékfilmként is definiálhatjuk, melyek jellemzően egy komoly és valós társadalmi problémára irányították a figyelem fénykörét egy fikciós, de minden szempontból reális történetet hiteles környezetben, hiteles, általában amatőr szereplőkkel eljátszva. Ezek a legtöbbször látszólag “helyi érdekű”, speciális kis sztorikból aztán valahogyan mindig a fennálló politikai/gazdasági rendszer hiányosságai, fonákságai rajzolódtak ki éles, vastag kontúrokkal, a korabeli kultúrpolitika egyre mélyebb homlokráncai, sőt, olykor tiltó dühe közepette. Dárdayék, Elek Judit, Gazdag Gyula, Schiffer Pál, Zolnay, Erdőss és a korai Tarr Béla öröksége látszik a fiatal Szimler filmjén is, ahogyan egy Nyugatról hazaköltöző család (Gyere haza, fiatal!) szabad világba szocializálódott gyermeke kerül a mai általános iskola-rendszer lelketlenül, s mint kiderül, embertelenül csikorgó fogaskerekei közé, miközben olykor már szinte groteszk hatású vágóképeken (az Emmy-díjas Rév Marcell itt is remekel), abszurd mellékszálakon kirajzolódik a mai magyar társadalom jónéhány jellemző rákfenéje, a fásult közönyösség, a részvétlenség, a szolidaritás szinte teljes hiánya, a problémák kezelése helyett a mindig másra mutogatás, a patópálizmus, a szervilizmus és a merev elutasítása mindennek, mi eltér a megszokott, de szabályos szartól. Jellemző módon, a mai magyar hatalom sem támogatott egy ilyen filmet, mely teljes egészében saját zsebből, illetve a magyar filmszakma baráti segítségével készült el. A nézettségi adatok szerint a mozikban mégis 129 066 jegyet adtak el rá és ezzel az eredménnyel mintegy 297 441 181 Ft bevételt termelt a jegypénztáraknál, ami manapság egy magyar filmnél, de főleg egy ilyen témájú magyar filmnél óriási sikernek számít.
I’m coming out: egyik végzettségem szerint én magam is pedagógus vagyok, a filmbeli autokrata tornatanárt az önazonosság teljes hitelével megformáló, ám a valóságban tök más személyiségjegyekkel bíró Kovács Ákos Dadan felett végeztem két évvel, ugyanott, ahol ő; tehát részben érintett vagyok a témában, de az, hogy mégsem vagyok gyakorló pedagógus, abban a legnagyobb szerepe éppen annak van, amit a film érzékletesen bemutat. Mondhatnánk, hogy akkor honnan tudom, milyen az élet a mai magyar iskolákban, de ezt részben bárki tudja, akinek van gyermeke és életében legalább egyszer vett részt szülői értekezleten (az is milyen jelenet!), részben jelenlegi, nem iskolai jellegű munkám kapcsán látom és tapasztalom, saját bőrömön érzem is ezt az “élményt”. Látom a holtfáradt, unatkozó, pótcselekvésekbe menekülő, a külvilágtól saját, különbejáratú univerzumba, virtualitásba menekülő, a filmben szinte Sarkadi Oszlopos Simeonjává vénült Palkó egyre távolibb tekintetében ikonikussá váló gyerekeket, a kiégett, kiábrándult, nemtörődöm, fásult tanerőket, melyek közül húszból egy, ha való erre a rendkívül fontos pályára.
Vicces részlet a filmben, hogy a technikatanár nem tudja bekapcsolni a számítógépet, nem ért hozzá, elnevetjük magunkat, de hamar átérezzük ennek katasztrófáját is, de az, amikor azonnali hatállyal, tankerületi ukázra kirúgják az egyik tanárt, éppen azt, aki gondolkodás nélkül vállalta a tanárhiány miatti túlórát, csak azért, mert egy civilszervezetben is tevékeny szerepet vállal, az már gyomorszorító düh. Annál gonoszabb, aljasabb dolgot pedig elképzelnem is nehéz, hogy az egyik diák rendbontásáért járó fekete pontot egy másik diákkal tartatják számon az ún. pedagógusok…. Miközben minden, amit Szimler megmutat filmjében, vitán felül igaz és hiteles, látnunk kell azt is, hogy néhány jelenet, néhány motívum talán túlzón és didaktikusan hathat: ennek oka azonban elsősorban formai, nem a valóság torzítása, hanem néhány fontos momentum kiemelése, aláhúzása, valamint a történet által sugallt mondanivaló általános érvényűvé emelése a célja. Szimlernek ez nagyon nagy százalékban sikerült is.
Címe alapján leginkább valami decens trópusi szállodában játszódó, klasszikus vonalvezetésű, “ki a gyilkos?”-típusú krimit sejthetünk ez esetben, esetleg némi kalandos/romantikus felhanggal, amit az első évad kezdő képei akár még alá is támaszthatnak. Egy meglehetősen önmagába fordult fiatalembert faggat egy számára idegen pár egy decens, trópusi szállodában történt halálesetről, miközben egy emberi maradványokat tartalmazó ládát pakolnak be egy repülőgép rakterébe… Ekkor még nem tudjuk, mennyire messze járunk előzetes sejtéseinktől. A Fehér Lótusz, miközben első évada egy decens, trópusi, közelebbről hawaii-i szállodában játszódik, nem igazán krimi, sőt, műfajilag elég nehéz is meghatározni, mi is ez. Én leginkább azt az erősen savas társadalomkritikát szerettem benne, ami talán Sam Mendes Amerikai szépségéhez, vagy még jobban Ruben Östlund Lavinájához rokonítja a Mike White által kreált sorozatot.
Persze, nézhetjük afféle bédekkerként, vagy utazási ajánlatként is ezt a filmet, hiszen Hawaii szigetének sok szépségét láthatjuk a történetben, inkább azonban csak vágóképekként, a cselekményhez ezeknek nincs túl sok közük a természeti csodáknak (hacsak a legszimpatikusabb szereplőt illető végkifejlet motivációját illetően nem). Igen fontos és lényeges dolgok mellett fogunk azonban elmenni ez esetben. Ijesztően kezdődik a történet, azonban az ijedelmet nem az okozza, hogy megtudjuk, hogyan került az imént említett ládába annak tartalma, hanem a felütés hangneme lehet riasztó. Nem is szolidan idióta tinglitangliként indul a sorozat, én legalábbis komolyan elgondolkoztam az első rész után, hogy érdemes ezt folytatni? Nos, érdemes, de ez -gondolom- sokak számára nyilvánvaló lesz az elkövetkezendőkben, megismerve a történet szereplőit, akik között nincs egy normális. Illetve, mind az, hiszen tök átlagosnak számító amerikai polgárok ők, a felső-középosztály javából. Kik is lennének azok, akik szabadságukat egy elegáns, tengerparti szállodában töltenék, dúsgazdag örökösnők, dúsgazdag nászutasok, dúsgazdag startup-tulajdonosok, valamint az őket kiszolgáló személyzet, akiknek legfőbb közös jellemzője, hogy nem dúsgazdagok. Ahogy megismerjük őket, felismerjük jómódú magabiztosságuk mögött a kongó érzelmi és intellektuális ürességet, az ostoba felületességet és a fennhéjázó önzést. Érdekes, hogy a másik oldal sem kap jobb osztályzatot. Szinte alig találni olyan szereplőt, akiben túltengenének az általánosan pozitívnak elkönyvelt emberi tulajdonságok. Adott pillanatban még a legszimpatikusabbnak tűnő karakterek is a lehető legrosszabb lehetőséget választják, mintegy aláhúzva a fő üzenetet: ebben a világban egy úr van, egy hatalom, mégpedig a pénz. Annyi vagy, amennyid van (a bankszámládon). Lézer János likes this. Van azért talán egyvalaki, aki végül képes jól dönteni nehéz szituációban, de azt egyrészt nehezen hisszük el, másrészt korábban azért róla is derültek ki kínos dolgok.
Mint ahogy mindenkiről. Adódik a kérdés, hogy mi szórakoztató, sőt, mi tanulságos nézni ezeket a figyelemre sem méltó karaktereket? Nos, talán pont átlagosságuk, mindennapiságuk az. Aki volt már kénytelen kényszerű összezártságban tölteni nyaralását SZOT-üdülőben, vagy puccos, saját tengerpartos, ennek ellenére medencés luxusszállóban, amelyikben a medencébe viszi a kigyúrt, modellkülsejű helybéli pincér a Mai Tait, az tudja, miről beszélek. Minden ilyen helyen van legalább egy kibírhatatlanul idióta család, amely ráül az egész szállodára, és minden róla szól azután, egy kretén vendég, aki beleköt még az élő fába is és mindennel elégedetlen, de leginkább több. Szinte mind ilyen. Nos, pont ők elé állítódik ezúttal az a bizonyos tükör, amiben nézhetik magukat nem homályosan, de metsző élesen és olykor meghökkentő szókimondással. Látjuk, ahogyan a legliberálisabb, legprogresszívabb gondolatok és elvek úgy hullanak le róluk a porba, mint unott, elfelejtett fukszok, ahogyan a legelemibb szabadságvágyak válnak semmivé, választva inkább a jólét kényelmes rabságát, miközben ők a világ legszabadabb demokráciájának kvázi kirakatarcai. Győztesek ők mind egy olyan meccsben, amiben csak vesztesek vannak. A Fehér Lótusz valódi igazsága azonban az, hogy leszámol az elnyomott(nak számító) társadalmi rétegek, a bennszülöttek közhelyszerű erkölcsi tisztaságával, nem vádolva, csupán száraz realizmussal ábrázolva őket. Ez egy ilyen világ, amiben csupán kisebb jelentőségű lázadások juthatnak sikerre, rendszerint olyan figurák által, akikről ezt korában el sem tudtuk képzelni.
A Szicíliában játszódó második évad lényegét tekintve ugyanazt hozza, mint amit az első. Tulajdonképpen egy teljesen új csapat (kivéve az itt is elsöprően domináns Jennifer Coolidge által megszemélyesített méreggazdag, unatkozó, konstans féltékenységét mérhetetlen mennyiségű piába, kajába és ki tudja még mibe fojtó Tanyát) egy hetét követhetjük nyomon az éppen kitörőfélben lévő Etna lábánál. Két hajdani Yale-egyetemi szobatárs, feleségekkel, egyik sikeresebb mint a másik, egy Szicíliából elszármazott apa, a fia, valamint unokája, szintén kőgazdagok, kontra helybéliek: egy merész prostipáros, egy saját nemi identitását kereső és a macsó délolasz társadalomban pozícióját foggal-körömmel védő szállodaigazgatónő, a sziget pusztuló palazzóiban lebzselő, hajdan gazdag, mára halálos maffia-függésbe került nyugati expatok. Nagyzolás, képmutatás, felelőtlen pazarlás kontra minden áron való túlélés. Mike White ezúttal is szemtelen, gúnyos játékot játszik előítéleteinkkel, prekoncepcióinkkal, különböző, kőbe vésettnek hitt műfaji szabályokkal, sőt, tán még a világról alkotott ismereteinkkel is – és igaza van, még mindig kurvára igaza van.
A harmadik évad Thaiföldön történik meg, ahol a Fehér Lótusz egy puccos resort Koh Samui szigetén. Én azt hittem, hogy Jennifer Coolidge nélkül már jócskán veszt a varázsából a széria, azonban erről szerencsére nincs szó. Miközben azonban Mike White ugyanazt a menüsort tálalja elénk, mint az előző két évadban, a fűszerezés ezúttal izgalmas, bizsergetően távol-keleti. Egy észak-karolinai üzletember korlátolt, übersznob családjával, akik elől a nyaralás közben jött csőd hírét próbálja titkolni minden eszközzel, egy közepesen híres sorozatszínésznő két gimnáziumi barátnőjével, egy apja halálát megbosszulni szándékozó furcsa pali, hozzá nem illő, de őt feltétel nélkül imádó poszthippi csajával, egy valahonnan ismerős, dúsgazdag helybéli expat, a resort tulajdonosa, és a helybéliek, egy hervadófélben lévő hajdani thai sztár, valamint a végtelenül ártatlan biztonsági őr és pincérnő szemérmetesen bimbózó szerelme. Valamint ruszki maffiózók, thai kurvák és még sokan mások. Bár távoli pisztolylövésekkel kezdődik az elő rész, ez az évad sem fullad akciófilmbe, de még krimibe sem: ugyanaz a társadalmi, kulturális és etnikai előítéleteinkből csúfot űző, abszurd fordulatokkal újfent apokaliptikus fináléban kicsúcsosodó dráma, mint a korábbiakban láthattuk. Talán a hullák száma több a végén… Thaiföldi élményeim elevenedtek fel a vágóképekben, a csodás hangulatteremtő snittek után, bár ilyen drága üdülőhotelekhez nem volt szerencsénk, de ezzel együtt -szerencsére- ilyen vendégekhez sem. Földrajzi gondjaim vannak csupán – ilyen sziklák Samuitól több napi hajózásra van csak, a vietnami Ha Long-öbölben például, vagy a Thaiföldet Malajziával összekötő földnyelv másik oldalán, a Phangnga-öböl környékén. Komoly fanyalgás fogadta, amikor az HBO/ Max elkezdte felpakolni a harmadik évad részeit, de szerintem nincs ezzel hiba ezúttal sem, mégha forradalmi változás nem is történt a koncepcióban. Jennifer Coolidge helyett ráadásul kapunk egy remek Walton Gogginst, egy még remekebb Sam Rockwellt, egy cuki Aimee Lou Woodot, egy marék polgárpukkasztást, nyílt provokációt (amin aztán jól elcsámcsogott a jónép, de mi a fenéért olvasnak bulvárt… Nem is értem). Jó ez még mindig.
wim
efes
perry55
szaszo
asanisimasa 