A Netflix karácsonyi filmje lett Kate Winslet édes-bús rendezői bemutatkozása, a Búcsú June-tól. A cselekményében is karácsony idejére hangolt történet -a forgatókönyvet Winslet Sam Mendes filmrendezőtől született fia, Joe Anders írta- egy súlyosan beteg idős nő (Helen Mirren) haldoklásának története, pontosabban az, ahogyan népes családja, három lánya (Toni Colette, Andrea Riseborough, valamint Kate Winslet), fia (Johnny Flynn), férje (Timothy Spall) és számos unokája végigköveti a nő kórházban töltött utolsó napjait. Szerencsére, a film támájából egyenesen nem következve, alapjában véve derűs: a család ahány tagja, annyiféleképpen lökött, ráadásul a két kisebb nővér régóta húzódó háborús viszonyban van egymással. A legidősebb viszonyt olyan magasan lebeg a saját maga által kreált transzcendens felhőben, hogy a valóság érzékelése is inkább csak viszonylagos nála. Az apa, szintén nem kirobbanva egészségtől a lehető legmeghökkentőbb módon próbálja feldolgozni hitvese közelgő elvesztését…
Winslet fiát, Joe Anderst saját élménye inspirálta a történet megírására (13 éves korában elvesztette szeretett nagyanyját), amit édesanyja rendezett meg (nyilván kért tanácsot férjétől…). Nehezített a pálya abban az értelemben is, hogy magára osztotta az egyik főszerepet is, de elegánsan abszolválta a kétfenekű, ráadásul személyes érintettségű feladatot. Elegáns, visszafogott rendezés. Elvonatkoztatva a személyes dolgoktól, magában a történetben nincs sok egyedi, akad jónéhány ilyen hangvételű, bölcs, okos és szolidan érzelmes film a filmtörténelemben, ennek ellenére, ráadásul a témától függetlenül kifejezetten szórakoztató kis film ez, őszinte, igaz emberi érzéseket fogalmaz meg hitelesen, bájjal és részvéttel – a karácsonyi filmdömpingben idén talán a legjobban. A neves színészi gárda is hozza az elvárt színvonalat.
Remek, de az internetes népszerűségi mutatókban kissé alulértékelt életrajzi mozi a Back to Black, melyben tulajdonképpen minden felesleges bulvársallangtól, lilagőzös lufitól és egyebektől mentesen igen szépen sikerült megidézni Amy Winehouse személyiségét, alakját és tragikusan rövid életének végső szakaszát. A legfontosabb, hogy a rendező Sam Taylor-Johnson mindvégig megmaradt reálisnak, valamint hogy Marisa Abela személyében tökéletes színészt, egyben énekesnőt talált Amy megformálására.
Az egész film megmarad az angol társadalmi drámák kisrealizmusánál, a Camden Town téglaházainak, a helyi közepesen lepukkant pubok sörszagú, billiárdgolyók csattogásától hangos milliőjében és Amy életét alapvetően meghatározó, toxikus szerelmi kapcsolat sem lett romantikusabban ábárzolva, mint amennyire az volt. Amit megtudunk, azt Amy vonatkozó dalainak szövegei hitelesítik. Jók a zenék, nem tudom, mennyire lett Abela hangaj szoftveresen megbindzsizve, vagy mennyire keverték bele Amy eredeti hangját: szerintem semennyire. Abela egy az egyben levette Amy Winehouse énekstílusának sajátos hajlításait, pici, bluesos rekesztéseit és bár külsőleg csak igen messziről hasonlít Amyra, színészileg mégis meg tudta oldani, hogy ne karikatúrája, hanem a lehető leghitelesebben megidézze a kétezeres évek eleji popzene leganakronisztikusabb, egyben legeredetibb világsztárjának világát, alakját és zenéjét. Persze, ahogy a stáblistán látom, a zenei anyagot Nick Cave és állandó tettestársa, Warren Ellis gondozta, tehát számomra ez így kerek és hiteles, ahogy van.
A korábban olyan, ma már kultikusnak számító sorozatokkal, mint a Breaking Bad, vagy az abból leszármaztatott Better Call Saul-lal jelentkező Vince Gilligan új projektje egy meglehetősen idegesítőnek tetsző világba kalauzolja el a nézőt, ami szinte teljesen hasonlít ahhoz, amit a valóságban ismerünk. Mindössze annyi a különbség, hogy egy világűr mélyéről érkező rejtélyes vírus fertőzése következtében az emberiség teljes egészéből kivész minden, mit azelőtt rossznak hittünk. A vírus tulajdonképpen bibliai értelemben vett mennyországgá változtatta a Földet. Megszűnt az emberek között a gyűlölködés, a bűnözés, egy csapásra elhallgattak a fegyverek minden csatatéren, nincsenek többé emberi konfliktusok, nincsen hazugság, csak a végtelen derű, gondtalan öröm, minden átleng az üdvösség. A jóval több mint hétmilliárdnyi emberiség megannyi egyedi testét egyetlen minden valaha volt és létező emberi tudást összegző tudat irányítja. Nincsenek tehát problémák – illetve csak egy, pontosabban néhány: mintegy tucatnyi ember valamilyen okból immunis a vírusra.
Értelemszerűen ők maradtak olyanok, mint amilyenek vagyunk most, a valóban és ez nem kevés fejtörést fog okozni a hétmilliárdnyi testben hétmilliárd fejet vakaró elmének. Igen érdekes tehát a Pluribus témafelvetése, hiszen ha egy adott világban minden rendben van, de tényleg semmiben és senkiben nincs egy szemernyi hiba sem, akkor az valahol a mi fogalmaink szerint a dögunalmat jelenti. Hiszen mi értelme van a jónak rossz nélkül? Mi értelme van Istennek a Sátán nélkül? – hogy gyorsan rövidre zárjam az egyik izgalmas gondolatívet a sok lehetséges közül, amit Gilligan új, frissen abszurd humorú utó/disztópiája felvet. Szerencsére a kilenc résznyi első évad egy pillanatra sem fullad unalomba a benne érzékletesen megjelenített szép, új világban tapasztalható rengeteg üdvösség miatt, pedig kevés ilyen szófukar sorozatot vagy filmet látni manapság. De miért is kellene sokat beszélni egy olyan világban, ahol minden rendben van, ahol az emberekkel is minden rendben van, ergo, nincs velük miről beszélni, hiszen a válasz a Ferenc József-i állandó: minden nagyon szép, minden nagyon jó, mindennel meg vagyok elégedve. A főszerepben azonban egy meglehetős indulattal rendszeresen karenkedő, igen kellemetlen modorú, kákán (és korábban könyvein) is csomót kereső, egomániás és nem kissé piás írónő (Rhea Seehorn), aki nem átall elégedetlenkedni még kvázi a mennyországban sem, amit ő egyenesen pokolként él meg… Tudunk vele menni… 🙂
Szóval, Gilligan nem rág a szánkba semmit és én ennek nagyon örülök, hiszen a mozgókép alapvetően képek sorozata, mely a film nyelvével is tud akár mély, gondolatébresztő történetet mesélni, sőt akár humorizálni is. És Gilligan és csapata ismeri ezt a nyelvet. Rejtélyekkel teli, bosszantóan élhetetlen Nirvánájáról azért az évadban előrehaladva érezni fogjuk, hogy valami nagyon nem stimmel vele, tehát van esély, hogy valamikor helyére zökkenjenek a dolgok – közben azonban remélhetőleg sokat megismerünk magunkról, s való világunkból, olyan dolgokat, melyek talán még nem, vagy nem ilyen direkten jutottak eszünkbe. Ha nem, akkor robban az atom. Ha mégis, akkor is…
Mára nagyjából minden épeszű ember számára világos, hogy a világ egyik legnagyobb urának székében és fehér házában egy elkényeztetett óvodás érzelmi intelligenciájával rendelkező, végletesen hiú, öntelt, felelőtlen, és ezzel együtt rendkívül agresszív, mindenféle gátlást nélkülöző nárcisztikus szociopata üldögél széles művigyorral és narancssárgára alapozott rinocéroszvastagságú bőrrel az arcán, hülye frizurában. De hogy miből lett ez a furcsa és rendkívül idegesítő cserebogár, arra talán nem árt némi fénykört irányítani. A Trump-sztori, eredeti címén The Apprentice, valójában a fiatal Donald Trump ’70-es, ’80-as évekbeli színre lépését követi végig, egy rendkívül tehetséges, de még padavanjához képest sem igazán jó ember, bizonyos Roy Cohnnal való viszonyának történetében. Cohnról legyen elég annyi, hogy a hírhedt inkvizítor McCarthy szenátor oldalán került képbe az amerikai közéletben, majd megbuktatta Nixon elnököt, több tucatszor vívott nyertes jogi csatát az amerikai kormányzat ellen és most, amikor e film játszódik, egy fiatal, bősz energiákkal felfelé törekvő ingatlanvállalkozót fogad szárnyai alá, hogy kihozza belőle mindazt, amit mi, most tapasztalunk.
Cohn valóban komoly pofa volt, például ő a kulcsfigurája Tony Kushner világhírű színdarabjának, az Angyalok Amerikábannak is, melynek HBO-s filmverziójában Al Pacino hozta a vérnősző antikommunista, keményen republikánus, de ezzel együtt köztudomásúlag vad, drogokban fürdő gay-partikon tomboló nagymenő ügyvédet. Itt az Utódlásból is ismert, szintén kitűnő Jeremy Strong alakítja (kiválóan), míg a fiatal Trumpot Sebastian Stan alakítja, szép igyekezettel és sikerrel: szerencsére nem a maszkmesterekre bízták a figura megalkotását, hanem Stan színészi képességeire. Két ellentétes irányú személyiségfejlődést látunk: míg Cohn karrierjét maga alá temeti kétszínű életvitele és az AIDS, úgy tör felszínre a kezdeti, kissé pipogya, de ambiciózus Trumpból az, amit ma látunk belőle. A film végén nincs happy end (számunkra), többé-kevésbé megmarad a reálishoz közelítő attitűdben, miközben az alkotók (Gabriel Sherman író és Ali Abbasi rendező) ügyesen elhelyezik a cselekményben azokat a hivatkozási pontokat is, amik végül Trump első, de főleg második elnöki ciklusához vezettek, illetve azt jelemzik (MAGA, stb.). Megismerkedünk Trump családjával, az alma meg a fája, ugyebár, szépen végigmegyünk az Ivanával kötött első házasságán, az is tanulságos; sok meglepő dolgot nem kapunk, viszont azért nem árt tisztában lenni azzal, hogy mi az, amiért ezt az embett (és a többi hozzá hasonló nárcisztikus szociopatát) tisztelik.
Sokkal jobb lett a Tőrbe ejtve-sorozat harmadik része, mint a meglehetősen beposhadt második, Az üveghagyma, viszont annyira nem, mint az első, frissességével, lendületével és humorával egyaránt igen erős Tőrbe ejtve. Azt mondanám, hogy Benoit Blanc harmadik nyilvánosságra került esete, az Ébred fel halott ember olyan másodlagos frissességű áru. Olyan, amit az élelmiszeráruházak olyan kis piros címkével ellátva tesznek félreeső polcokra, még bőven fogyasztható, tán még íze is van, de már kicsit plötty, kicsit ergya, fonnyadt, löttyedt valami.
A recept ugyanaz, rejtélyes bűnügy misztikus felhangokkal, amit a piperkőc detektív Blanc -mondjuk egy bármi okból bekokózott Agatha Christie modorában- több, egymásnak homlokegyenest ellentétes irányba forduló cselekményfordulat után szépen megold. Egy kérdés motiválja az egész cuccot, hogy Ki a bűnös? A szóba jöhet tettesek mind a helyszínen vannak, ezúttal egy templom hívő közösségében. Természetesen, erős a szereposztás újfent, Daniel Craig rutinból hozza Blanc detektívet, és az elején simán rá is bökünk, hogy tuti Glenn Close lesz a végén a gyilkos, mert túl neves ahhoz, mint amilyen jelentéktelen szerepben tűnik fel az első jelenetekben. De hát akkor mit kezdjünk Jeremy Rennerrel, Mila Kunisszal, Andrew Scottal, akik szintén nagy nevek, hovatovább, kurrensebbek is, mint Close néni… Josh Brolin… Teszi is mindenki a dolgát, azonban valahogy mégis fáradtabb hatást kelt ez a történet, vagy inkább túl olyan, mint az első. De hát az első már megvolt, így ez csak utánérzés marad az után. De azért elment ez is, némi bejglivel – de a lelkesedés jóbval lanyhább.
Biztosan van ennél jobb filmje Paul Thomas Andersonnak, de azt azért rögtön ide is bökném, hogy szerintem kevés szórakoztatóbb és pörgősebb majd’ háromórás alkotás akad a filmtörténetben az Egyik csata a másik utánnál. Persze, egy Vérző olaj, vagy egy The Master után mindenki valami óriási, hatalmas ívű “intellektuális tűzijátékot” vár, igaz, azoktól meg én nem voltam elájulva. Viszont PTA kisebb filmjeit, a Kótyagos szerelmet, a Boogie Nights-ot, az Inherent Vice-t, vagy a szinte mindenki által utált Licorice Pizzát egyöntetűen imádom, sőt, a kedvenc filmjeim közé sorolom. Így most már ezt a “Csatát” is. Más kérdés, hogy akkor most mi a “jó film”? Ebben az esetben mondjuk azt, hogy ami a tömegeknek tetszik…
Mindenesetre elég sokan utasítják el, vagy fitymálják ezt a filmet, annak ellenére, hogy -ahogy PTA-nál általában- nagy formák jöttek itt össze. A könyvet Anderson az amerikai irodalom legendás nagy rejtőzködő zsenijének, Thomas Pynchonnak Vineland című regénye inspirálta a pletykák szerint, bár az imdb Pnychont is feltünteti íróként a filmnél (ráadásul, Pynchon és Anderson filmes kooperációja már majdnem olyan gyakori, mint Krasznahorkai/Tarr-páros együttműködése). Főszerepben Leonardo diCaprio, a maga 25 millió $-os gázsijával, Sean “fullba tolt kretén” Penn, Benicio Del Toro, a mexikói bika és még egy csomó érdekes karakterű, de kevésbé ismert arc. Mondjuk, az van a cím alá írva, hogy akcióthriller… Hát, az aztán biztosan nem, mégha alapvetően egy terrorista 15 évet átölelő életszakasza a film tulajdonképpeni cselekménye, a kezdeti időktől, amikor az amerikai hatóságokat tevőlegesen szívatja, ám mindenképpen magasabb céloktól vezérelve, jelen esetben az Államokba befelé igyekvő déli menekültek alapvető emberi jogainak érvényesítendő. Aztán, miután a forradalom (amit, ugye, nem közvetít a TV) megette gyermekeit, ahogyan az szokott lenni, az illegalitás paranoid időszaka, az elkerülhetetlenül közelgő lelepleződéssel, az sem úgy thriller, ahogy várjuk. Persze, vannak akciók is, de nem ez a lényeg, hanem a környezet, a miértek, a hogyanok, a kik. A forradalom viharának érzete. Durrognak puskák, sivítanak rakéták, gumik csikorognak vadul, de nem ezt mutatja PTA, hanem arcokat, tekinteteket, nüanszokat, mert őt az érdekli, mit éreznek közben szereplői, mi hajtja őket, miben hasonlít rendkívüli mértékben egymásra a hadviselés és a szexualitás? Aztán írják azt is, hogy vígjáték. Én többször hangosan nevettem, és rengetegszer halkan azokon a finom kis poénokon, melyekkel a velejét fogja meg olyan nagyon is komoly, akutális dolgoknak, mint a terrorizmus, a migráció, a migráció- és terrorrizmus elleni harc, valamint pompásan karikírozza az ebben résztvevő emberek, valamelyik oldalról kvázi hősök kisszerűségét, kiszolgáltatottságát és hétköznapi heroizmusát. Egyszóval, semmi közvetlen erőszak-, adrenalin- és pukikakipornót nem kap a szájtáti néző a pénzéért, amiért nyilván dühös is, már ha nem használja az agyát közben. Márpedig, a tucat műfaji filmek, az olcsó (ám méregdrága) látványmozik fogyasztásra ösztönző antikultúrája éppen erről neveli le a nagyközönséget.
Valójában PTA ezzel a filmjével (is) a legtisztább, legeredetibb hollywoodi eszménynek áldoz, amikor újfent a szabadság és a szabad ember mindenek felett álló nagyszerűségét hirdeti, ráadásul olyan környezetben, olyan nyelven és olyan ritmusban, aminél ma nincs aktuálisabb. Természetesen, Leo ezúttal is mindent meg is tesz a gázsijáért, de Sean Penn ezúttal is fullba’ tolja, ám le is játssza őt: Lockjaw százados, majd ezredes egyszerre komikus és félelmetes figurája annyira telitalálat, Penn groteszk grimaszaival, frizurájával, mozgásával (!), hogy azért simán rátolnám az Oscart. A forgatókönyv szerintem eredetileg egy minisorozatnak készülhetett, bár ez csak tipp, de tény, hogy néhol a húzások, melyekkel erre a két óra 41 percre lett kurtítva a 15 év, olykor nem igazán sikerültek perfektre (pl. a finálé párbaj-jelenete). Ettől függetlenül minden percét élveztem.
A leginkább talán szellemes, finoman és okosan pszichologizáló melodrámáiról (pl.: Házassági történet, Frances Ha, A tintahal és a bálna, Fehér zaj), illetve szerintem remek Barbie-mozijáról ismerős Noam Baumbach tulajdonképpen e filmmel megcsinálta “A hollywoodi sztár” Nyolc és féljét. A különbség a két film között mindössze annyi, amennyi különbség van egy meghatározó és filmtörténeti jelentőségű filmrendező, illetve egy/a/mindenkori hollywoodi filmsztár jellemző személyisége, intellektusa és művészi nagysága között van – plusz a kronológia. Ez a különbség részben fényévnyi, részben pedig alig tapintható. Egy pályája leszálló ívébe bucskázva összegző önvizsgálatot tartó filmalkotó, aki művész a maga legtermészetesebb önazonosságában, illetve egy némi szerencsével, némi adottsággal és sok munkával és áldozattal a csúcsra jutó tehetséges, bár nem kiugróan tehetséges filmszínész a látszólag ugyanannak a pályának ellentétes oldalán játszik, igazából nem is ugyanazt a játékot – a partvonalon kívülről nézve mégis mindkettő filmes. Ráadásul az önvizsgálat lényegi részét, illetve a következtetéseit tekintve nagyjából ugyanarra az eredmlnyre jutnak. Persze, Fellini klasszikus remekműve lényegesen rétegzettebb, összetettebb, igazi nagy mű, nem véletlenül hivatkozási alap, Baumbach pedig maradt a műfajában, a könnyed hangvételű, érzelmes, de nem szentimentális, független fílingjét mindvégig megtartó melodrámánál.
A címszereplő Jay Kelly tulajdonképpen George Clooney. A filmsztár, a sármőr, cukifiú, aki a Mr. Szexisen Őszülő Halánték címét már régen elorozta Richard Gere-től, nem mellesleg kétszeres Oscar-díjas és háromszoros Golden Globe-díjas színész, rendező, producer és forgatókönyvíró, az ENSZ békenagykövete és a Nespresso arca. Tehát simán lehet az, akit Jay Kellyként látunk a filmben. Baumbach emblematikus untermannt adott hozzá, egy másik nagy sztár, Adam Sandler adja Kelly ügynökét, pesztonkáját, legjobb barátját és ellenségét: Sandlertől már régen megszokhattuk, hogy illik őt komolyan venni, még akkor is, ha látszólag csak telefingja a filmvásznat, mert valahol, mélyen mindig neki van igaza. Itt igazából kettejük, mármint filmbeli karaktereik kapcsolata kap valami nagyon meleg, barátságos és szeretettel teli dicsfényt. Clooney/Kelly a karrierjéért mindent, családi, régi baráti kapcsolatait feladó, de közben egyre nagyobb sikereket elérő, ám mindenközben egyre elmagányosodó sztár, akit mindenhová sminkesek, fodrászok, sajtósok, személyi edzők, stylistok, ügyvédek, könyvelők és ki tudja még kik hada kísér, de az udvartartás csak alkalmazottak serege, akiknek összetevői elhagyhatók, cserélhetők és cserélődnek is. Igazából egyetlen ember van vele minden pillanatban, az ügynöke, aki a sztár gázsijának 15%-ért tulajdonképpen egy szimbióta: a sztárból él, de nélküle a sztár sem marad életben, de legalábbis a felszínen. Clooney/Kelly az önvizsgálat során azon kapja magát, hogy lánya úgy nőtt fel, hogy abban neki semmi része nem volt, így kétségbeesetten próbálja a lány figyelmét utolsó esélyként megragadni, s követi őt Európába (naná, hogy Olaszországba, Toszkánába), ahol ügynöke -jellemzően- sebtiben egy filmfesztivál életműdíjas díszvendégének is beszervezi.
Soha nem láttuk még Clooney-t ennyit mosolyogni, mint e derűs, néhol kicsit könnyes road-movieban: tágra nyílt szemekkel és széles vigyorral az arcán csöppen bele zárt buborékéletéből a zajos, olykor kényelmetlen, máskor picit veszélyesnek tűnő világba, az átlagemberek közé, melyben tán el is veszne, ha nincs mellette ügynöke. Méltó, szerethető és szeretettel teli obeliszk ez a film, amit biztosan sok helyütt levetítenek majd, ha George Clooney egyszer az örök filmben kap majd visszaadhatatlan szerepet. Sandler mellett egy sor jelentős, remek színész/filmes adja ehhez az asszisztenciát: a teljesség igénye nélkül itt van Greta Gerwig, Emily Mortimer, Laura Dern, Alba Rohrwacher, Billy Crudup, Patrick Wilson, illetve Stacy Keach, a filmbeli Kelly apjának szerepében.
Egészen biztosan nem A kegyelem fajtái a főműve Yorgos Lanthimosnak, de simán illeszkedik A Homár, az Egy szent szarvas meggyilkolása vagy a Szegény párák című, ma már bizonyos körökben kultikussá nemesedett alkotások által fémjelzett sorba. A görög származású filmrendező-sztár ebben a triptichon-szerkezetű művel is megmaradt annak a polgárpukkasztó punknak, akit korábbi filmjeiből megismertünk, miközben azóta, hogy első filmjeit simán kifütyülték például Cannesban, mára simán az ujjai közé csavarta a mindig újat kereső és újat igénylő, nyitott közönséget szerte a világon. Konkrétan arról van szó, hogy azt csinál és azzal, amit akar. Nem tudom, meddig teheti ezt meg, de egyelőre megteheti – mert jól csinálja.
Ez a bő két és fél órás etűd is rendkívül szórakoztató, miközben ha megfeszítenének, se tudnám megmondani, mi a fészkes fenéről szól tulajdonképpen. Maga, Lanthimos is azt mondta, amikor megkérdezték tőle, hogy ki is az a mindhárom filmbeli fejezet címében szereplő R.P.M., hogy fogalma sincs. Ne keress benne értelmet, s megleled – ez lehet a kulcs (egyelőre) Lanthimos filmjeinek megfejtéséhez. Bizarr, szürreális, provokatív, helyenként kifejezetten pornográf történetek, történetecskék haladnak elegáns fényképezésben, remek színészek (Emma Stone, Jesse Plemons, Willem Dafoe és mások) hihetetlenül alázatos jelenlétével valahová a lehető leghagyományosabb filmes modorban, azonban ez a “valahová” nem jelenti semminek a végét, vagy kezdetét, pusztán az alkotó ott, abban a pillanatban mondta ki, hogy “ennyi”, és annyi. Vagy képzeljük el, hogy egy messzi tájon kirándulunk és szájtátva bámuljuk a tájat, az ott élők ismeretlen kultúráját, annak nyomait, melyek egyszerre idegenek és valahol mégis ismerősek. Persze, ehhez nyitottnak és szabadnak kell lennünk, vagy legalább törekedni efelé és nem szabad ragaszkodnunk a belénk rögzült normákhoz, rutinokhoz. Láthatunk Lanthimos filmjeiben mindent. Például társadalomkritikát. Senki nem savazza annyira maró gúnnyal a fogyasztói társadalom vadhajtásait, mint Lanthimos, miközben ezt egy nüansznyira sem direkt módon teszi. Láthatunk személyi játszmákat, egy erősen sarkított főnök-beosztotti viszonyt ordenáré heppienddel, egy elvesztett társ hiánya miatti pszichózis abszurd lélekrajzát vagy egy elhidegült személyes kapcsolat defektusát egy tiszta szexuális forradalmat hirdető szektában feloldani akaró nő ámokfutását a megsemmisülésbe és nyilván annyi értelmezése lehet R.P.M három történetének, ahányan nézik – de azért nem árt vigyázni, ez mély víz, csak úszóknak! Szerintem Lanthimos Luis Bunuel és David Lynch szerelemgyereke.
Zoë Boehm, miközben kb. félóránként bunkózza le valamelyik random szereplő, messze nem annyira cinikus, smirglimodorú figura, mint Jackson Lamb. Bár nem is annyira gusztustalan, például nem fingik nyilvánosan és lyukas zoknis büdös lábát sem rakja fel az íróasztalra, bele az orrodba, viszont nőnek, főleg egy magánnyomozó nőnek a legkeményebbek közé tartozik. A két karakter közös pontja írójuk, Mick Herron, akinek második számú fő teremtménye a punkos frizurájú, fekete bőrszerkóban feszítő privátkopónő: Zoë történeteiből, a maga műfajában kiemelkedő Utolsó befutókhoz hasonlóan is szép sor alakul a könyvespolcon, s remélhetőleg a képernyőn is.
Az első Zoë Boehm-történet, a Down Cemetery Road szintén az Apple+ kínálatában jelenik meg az Utolsó befutókhoz hasonlóan, ugyanaz a gyártó csapat is – a fő karakter szerepében is egy nagy színészt láthatunk. Emma Thompson pont úgy nem adja olcsón, ahogy Lamb szerepében Gary Oldman, ráadásul Emma még akciójelenetekben is jeleskedik, amellett, hogy esik-kel, fut és robban, inkább már a 70 fele még szolid szexjelenetet is bevállal. Persze, közben játszik is. Karakteres partnere a kalandokban Ruth Wilson, az egyszerre mókás és drámai arcú, minden lében kanál, vagy inkább minden pocsolyába véletlenül belelépő, facéran maradt feleség. Akad mellettük még érdekes karakter más is, ha ebből is sorozat lesz, majd jut rájuk is idő; egyelőre csak Adeel Akhtart említeném még meg, a mindvégig igen erőteljesen sugárzó női energiákkal szemben, aki tökéletes anti-szuperügynöknek tűnik. Legtöbbször szinte idegesítően ügyifogyi, de a drámai pillanatokban meglepően dinamikus.
Herronnak valami komolyan beszorulhatott a brit titkosszolgálatokat illetően, de hogy neki is kb. annyira tele lehet a töke a James Bondos mesékkel, mint nekem, az biztos. E történetben is egy elfuserált titkosszolgálati akció következményeit követhetjük nyomon, amiből a látszólag tökéletesen civil, hozzá nem értő, ám mégis éles helyzetben pompásan teljesítő magáneemberek kerülnek ki győztesen, míg a profik szívnak (de nagyon). Amikor izgalmas a cselekmény, akkor nagyon izgalmas, amikor picit enged a feszültségből, akkor a legváratlanabb pilanatokban válik viccessé, méghozzá éjsötét, olykor szinte abszurd morbid humorral. Vagy éppen érzelmessé. A cselekmény, bár nagy vonalakban akár még közhelyesnek is tűnhet, valójában egy cseppet sem klisés, amikor azt várjuk, hogy na itt, balra fordul, tuti, hogy pont akkor fog sarkon fordulni, vagy éppen vesz egy éles jobbos rendőrkanyart. Annyira viszont semmiképpen nem feszes szerkezetű sorozat a Down Cemetery Road, mint az Utolsó befutók, az első, bevezető részek kicsit szétszórtak, kissé lagymatagon áll össze a kép, de aztán szerencsére rendesen belehúz a decens skót tájban. Én látok esélyt több ilyen történetre is, tekintve, hogy bőven van itt még muníció.
Nem elsősorban krimiszerzőként ismerjük Stephen Kinget, azonban ez a sorozat mégis leginkább a krimi, méghozzá az ún. “hard-boiled”, tehát kemény krmik műfajába sorolható. Nyugdíjas, piás, magának való, smirglimodorú zsaru kontra a címszereplő, a lopott Mercedesszel brutális tömeggyilkosságot végrehajtó gyilkos. King három kötetben írta meg a sztorit, a sorozat is három évadban dolgozza fel ezt, úgy gondolom, erősen betűhíven. Jack Bender (pl. Lost) nem bízott semmit a véletlenre, ezúttal tudta előre, mi lesz a sztori vége (hiszen King megírta), aprólékos munkával tárja fel egy velejéig romlott, beteg, sérült elme minden zegzugát. Így a Mr. Mercedes inkább a manapság divatos pszichologizáló, ám valósághű trucrime történetekre (pl. a Monster-, vagy Mindhunter-sorozatok) vonalába passzol, mint a korábbi, sokszor a misztikum felé hajló, híres King-sztorik.
Miközben a három évad egyfajta King-enciklopédiaként is felfogható (ahogyan más, újabb King-sztorik), hiszen a King-univerzum számos eleme, motívuma bukkan fel itt (is), kezdve a gyilkos bohóc/autótól (pl. Christine/It), a híres író csak kéziratban létező főművét magának az írónak meggyilkolásával is megszerezni akaró rajongón (pl. Tortúra) a különböző lábtörésekig, lábroncsolásokig (szintén pl. Tortúra), és más erőszakos cselekményfajtákig. Ezzel együtt az első két évad egy igen mély és igen reális mélyanalízisét is adja egy beteg elméjű gyilkos pszichéjének, mégha az egy fiktív figuráé is (Harry Treadaway remek). Az alapos karakteralkotás amúgy is jellemző a történet főbb alakjaira, kezdve az öreg zsarutól (Brendan Gleeson hiteles) és szép személyiségépülésen átmenő, autista Hollyig (Justine Lupe cuki). Mr. Mercedes sztorija igazából az első két évadban lezajlik, a harmadikban csak lazán köszön vissza (az emléke… muhaha), viszont a harmadik évad, a kissé már elrajzolt, frivol karaktereivel, az szinte már savasan maró ön/ironikus modorával nagyon punk, egy pimasz, kinyújtott, felfelé bökő középső ujj gesztus Kingtől a rajongói felé – akik ezt nyilván örömmel veszik tudomásul. Bender pedig ezúttal alapos munkát végzett.
wim
efes
perry55
szaszo
