asanisimasa

Egy idős, jól szituált isztambuli bácsi csendesen, szolid derűvel éldegél kényelmes otthonában. Filmes lánya filmet készít édesapja nyugdíjas napjairól. A fővárosi városrendezési terv azonban kecsegtető lehetőséget kínál az építési vállalkozóban, aminek következtében a bácsit mondvacsinált indokok alapján kilakoltatják nemrégiben felújított, jó állapotú lakásából, hogy egy nagyobb, kényelmesebb, még újabb lakásba költöztessék, amit azonban még fel kell építeni. A kilencvenes éveiben járó bácsi azonban nem akar költözni, ideje sem sok van már egy új életre és a róla, vele készülő film is állandósuló anyagi nehézségekkel küzd… A török Asli Özge Faruk Özgéről, saját édesapjáról és édesapja főszereplésével készítette ezt az önreflexió-koncepción alapuló dokumentum-játékfilmet. A Faruk egy teljesen banális, mondhatni hétköznapi történetet dolgoz fel, mely csak azoknak abszurd, akik nem Magyarországon, Romániában és általában a volt keleti blokk lemaradóban lévő országaiban, vagy éppen az orbáni demokráciához sokban hasonlító, sokszor még azt is alulmúló Törökországban élnek. Nekünk teljesen reális Faruk úr csendes, rezignált vesszőfutása, tökéletesen értjük azt az értékvesztett, erkölcsileg erodált világot, melyben ő él, így csak némán, szótlanul, némi keserű szomorúsággal a torkunkban lépünk túl a film fináléjának fordulatán – ahogyan ő is teszi.

Hajdu Szabolcs kapcsolati trilógiájának második darabja a Kálmán-nap, az első volt az Ernelláék Farkaséknál, a harmadik pedig az Egy százalék indián. Az utóbbit csak színházban, azaz Hajdu kényszerűségből sajátos reprezentációjában lakás-, vagy szobaszínházban láttam, míg az elsőt csak képernyőn, ahogy e másik darabot is – de mindhárom létezik/létezett film- és színházi verzióban is. A történetek megegyeznek abban, hogy negyvenes nők és férfiak életközepi problémáik boncolódnak fel bennük, napvilágra tárva általános, érző és gondolkodó emberek számára általánosan megtapasztalt gondolatokat, érzületeket. A Kálmán-napi történetben egy házaspár férfitagja (Hajdu Szabolcs) ünnepli mérsékelt lelkesedéssel névnapját felesége (Tóth Orsi) társaságában: vendégül érkezik hozzájuk az eseményre egy baráti pár (Földeáki Nóra és Szabó Domokos), miközben a szomszéd Ernő (Gelányi Imre) Kálmán megbízására a házon bütyköl valamit.

Fölbontódik egy üveg pálinka, valódi vajdasági birs (lófaszt látott ez birset, vegyes az!) és ahogyan azt annyi skandináv típusú családi drámában megszokhattuk, ahogy fogy az alkohol, úgy hull le mindenkiről a páncél. Ez persze, magyar film, magyar alkotók alkotása, magyar szereplők játszanak benne – igaz, külföldi produkcióban készült el. Sűrű, pontos jelenetek, pontos és hiteles mondatok szólnak kifáradó, elhidegült kapcsolatokról, melyeket éppolyan nehéz megjavítani, mint kilépni belőlük. Hajdu ezúttal sem magyaráz meg semmit, nem rág szánkba semmilyen tanulságot, nem rántja elő a díszletből valamelyik neves pszichológust, ahogy Woody Allen tette Marshall McLuhannal az Annie Hallban, hogy magyarázza meg, mit látunk – hiszen egyértelmű, mit látunk és Hajdu bízik abban, hogy mi, nézők, vagyunk olyan értelmesek, józanok, hogy magunk számára le tudjuk vonni saját konzekvenciánkat. Ez egyáltalán nem kevés, még alig egyórányi játékidőben sem.

Az elsősorban a klasszikus amerikai olasz (ír, zsidó) bűnszövetkezetek tevékenységét, működését feldolgozó maffiafilm műfajában/alműfajában igazán már nem lehet sok újat mondani, elsősorban a korábbi, sok helyen sokat emlegetett, immár klasszikus példák (Keresztapa-trilógia, Nagymenők, Casino, Volt egyszer egy Amerika, stb.) miatt, melyek méltán vívtak ki kitüntető helyet az egyetemes filmművészetben is. A veterán Barry Levinson sem tesz hozzá semmit a jól ismert klisékhez The Alto Knights című filmjében, még akkor se, ha egyenesen kettős főszerepben szerepelteti a maffiafilmek egyik legikonikusabb arcát, Robert de Nirót, aki a tőle elvárható módon adja két valóban élt maffiózónak, Vito Genovesenek és Frank Costellónak időskori alakját.

De Niro a két figurában szimultán mutatja be újra jellegzetes grimaszait, nézéseit, melyekre pályájának utóbbi néhány évtizedében korlátozódik színészi zsenije, szerencsére ő azért Robert de Niro, aki valahol ezekért is az az ikon, aki. Szomorú picit látni, milyen öregecske lett, de hát ez az élet rendje, nem tehet róla, dolgozik, teszi a dolgát – bár ebben nem igazán segítenek neki kissé bumfordira sikeredett maszkjai. A film ritmusa, egésze is olyan öregecske: Costello komótos belső narrációja mentén vezet végig a két gyerekori jóbarát, majd öregkorára halálos ellenséggé váló italo-amerikai bűnöző sztoriján. Levinson láthatóan nem akar “nagyot gurítani”, szándéka csak annyi, hogy elmeséljen még egy történetet az Amerikai Egyesült Államok XX. századi történelmét, belpolitikáját, szórakoztatóiparát és bűntörténetét alapvetően meghatározó, etnikai alapon szerveződő szervezett bűnözésről, ami hellyel-közzel azért sikerül is neki, kár, hogy ezeket a sztorikat innen-onnan már mindenki ismeri, mindenki hallotta már valahol, aki a téma iránt érdeklődik. Alapvetően tévéfilmes a dizájn, látszik, hogy streamre szánták, nem mozivászonra, de az is látszik, hogy a 83 éves Levinson már nem igazán érti a nagyképernyős 4K tévék vizuális képességeit – viszont ügyesen kezeli a történet idővonalát az archív és kamu-archív bejátszásokkal, adott korabeli zenékkel, stb. Üdítő viszont az elsősorban a film második felében megjelenő gunyoros hangnem… Közepes film ez, de amúgy nézhető.

Messze nem példa nélküli, hogy horror műfajú filmek kerülnek terítékre a legpuccosabbnak számító európai filmfesztiválon, Cannesban. Az már kevésbé, hogy nyerjenek is fontos díjat, de azért erre is voltak példák szép számmal. Legutóbb például 2021-ben a Titane című testhorror nyert Arany Pálmát, aminek műfajához ez A szer című alkotás is közel áll, bár csak legjobb forgatókönyv díját nyertel el. Viszont ennyire zsé-kategóriás gore-ba fúló horror szerintem még nem nyert díjat, még akkor se, ha a teljesen agyament, obligát, gyomorforgató, de ezen túl olykor már szinte vicces vérszökőkutas fináléval együtt is művészfilmről beszélünk, David Cronenberg, Lars von Trier vagy Gaspar Noé műveleti területéről.

Sajnos, én egyikőjüknek sem vagyok túl nagy rajongója, ám Coralie Fargeat mozija mégis egész érdekesnek tűnik nagy részében. A gusztustalan finálén például felnevettem. De maga, az ötlet, annak kidolgozása, de különösen a telitalálat szereposztás elismerésre méltó. Nincs ugyanis szánalmasabb, egyben nevetségesebb az elkerülhetetlen öregedés külső jegyeit különféle méregdrága, nem is mindig legális anyagokkal és módszerekkel elfedni, kijavítani próbáló kozmetikai, sebészeti és más kezelések nyomait látványosan magukon viselő elmúlóban lévő celebeknél és gazdag rejtőzködőknél. Emlékszünk Terry Gilliam Braziljának jelenetére, melyben matrónák középkori módszerekkel feszíttették arcukra löttyedő arcbőrüket – A szer cselekménye gyakorlatilag ezt bontja ki. Főhőse egy kihúnyóban lévő, ötvenes tévésztár, aki, hogy újra reflektorfénybe kerüljön, veszedelmes kezelésre vetemedik. Őt alakítja Demi Moore, akiről évtizedekkel ezelőtt elsők között terjedt el a hír, hogy gyakorlatilag vadonatúj testet és arcot csináltatott magának a plasztikai sebészet vívmányai felhasználásával – itt kb. önmagát alakítja és ez a folyamatos önreflexió el is viszi a filmet a hátán. Amúgy színészi értelemben is szép, őszinte teljesítmány az övé. Az a végső soron beteg, szinte aberrált narratíva, ami a fináléig elűzi karakterét, tulajdonképpen egy vaskosan fogalmazó kritikája is a mindig újat, frisset, és ropogósat hajszoló médiának és az ezt kiszolgáló szépségiparnak. Érdekes azonban, hogy Cannesban simán túlsiklottak a cselekményben rejlő kisebb, de el nem hanyagolható logikai hibákon… Viszont a film baromi jól néz ki, ha szabad ez esetben ilyet mondani: több képe is visszaköszönhet elkövetkezendő (rém)álmainkban. Muhaha.