Hogyan lehetséges, hogy egy húszperces epizódokból álló dokumentumfilmsorozat, melynek túlnyomó részében egy 70 év körüli faszi ül a kamera előtt és festeget, 100%-ot érjen el az ismert kritikagyűjtő oldalon, a Rotten Tometoes-on? Mert a Festés Johnnal (első évada) simán hozta ezt a túlzás nélkül elsöprőnek nevezhető kritikai elismerést. Talán mert jól fest? Jól fest, de sokan festenek a világon jól, sokan még nála is jobban, persze, John akvarelljei (John kizárólag vízfestékkel fest) valóban viccesek, vidámak, a maguk módján különlegesek is, de önmagukban talán mégsem annyira jelentősek esztétikai értelemben, hogy azok így képernyőn keresztül is hengereljenek. Az akvarellfestészet technikáját kevéssé ismerők, akik erről a témáról legfeljebb annyit tudtak, amennyit alsóban a rajztanítással megbízott tanerő számokra elárult, tehát kezünk-köpenyünk nagymértékű összefestékezését (nem baj, ez csak víz, mosással kijön!), talán láthatnak érdekes dolgokat John aprólékos és akkurátus ecsetkezelését figyelve, de valószínűleg ez is unalmassá válhat az átlagnéző számára néhány epizód után. Mondjuk, John közben beszél, történeteket mesél régebbi életéből, olykor csattanóval a végén, olykor csak úgy ellebegtetve – vicces dolgokat, néha bölcs dolgokat, máskor meglepőeket. Néha meg csak úgy szimplán hülyéskedik… De mégis, mi van ebben annyi, hogy minden fitymajankó, fintorgó kritikus odáig legyen érte?
Mondjuk, John az a John Lurie. Akinek ez a név semmit nem mond, talán továbbkattinthatnak. A kritikusok nagy részének és a közönség egy speciális szeletének azonban nagy kedvencei a Florida, a paradicsom vagy a Törvénytől sújtva című mozik, melyeknek emblematikus figurája ő, amellett, hogy jelentős figurája az avantgard jazz igen széles spektrumú műfajának. 1994-ben azonban bizonyos neurológiai problémák miatt visszavonult minden nyilvános szerepléstől, azóta ahány év, annyi diagnózis egészségügyi állapotát tekintve, beleértve azt is, hogy volt, hogy egy évet jósoltak neki. Most, legalábbis mialatt a külvilágban tombolt a Covid, ő leforgatott három évadot ebből a festegetős, sztorizgatós dologból, és szemlátomást nincs rosszabb állapotban, mint egy hozzávetőleg jó állapotban lévő hetvenegynéhány éves férfi. A Festés Johnnal amúgy hajaz Lurie 1991-es Horgászat Johnnal című tévésorozat koncepciójára, melyben Lurie néhány haverját, Tom Waitst, Dennis Hoppert, Jim Jarmuscht, Matt Dillont és Willem Dafoe-t vitt el egy kis pecázásra, melyet például Tom Waits igen rosszul viselt. Ebben a festős szériában John két nővel, a producerként is jelen lévő társával, Nesrin Wolffal, valamint a házvezetői teendőket ellátó, de olykor rajzfilmhősként megjelenő Ann Marie Gludd Jamesszel szerepel Erik Mockus érzékeny látású kamerája előtt. Egy ismert vendége lesz mindössze, a Red Hot Chili Peppers legendás basszere, Flea személyében, de ő csak a hab lesz a végén. Bár ennek nem biztos, hogy végül örül… Ja, a már nem aktív Lurie azért végigzenéli a filmet, sőt, zenekari próbáira is be-benézünk.
Bár nem kötik orrunkra, Lurie egészen biztosan a Kis-Antillák Grenada nevű szigetecskéjén tengődik egy egyáltalában nem puccos házikóban, a domb tetején, kvázi a paradicsomban, a távolban a távoli óceán látványa biztosítja a végtelenség bizonyosságát. Ott festeget. Festegeti a paradicsomot, benne álmaival, életének kifacsart lenyomataival, meg egy csomó hülyeséggel, ami közben eszébe jut. Mintegy 18-szor húsz percnyi meditatív, olykor hipnotikus, máskor csak simán pihentető, olykor viszont egy mélyről induló, öblös kacajban manifesztálódó aranyosság (adorability), mint az élet egyedüli értelme és lényege. Még akkor is, ha ez az aranyosság olykor kissé pajkos, máskor kissé szemtelen, de sohasem dühös. A Festés Johnnal tehát tökéletesen működik terápiaként, akár meditációként, akár tréningként – talán azoknak is, akik bár nem tudják, ki ez a fószer, de elég nyitottak és kíváncsiak.
Sajnos, egy rosszul megírt forgatókönyv, egy nem igazán találó rendezői koncepció simán agyon tud vágni egy elsővonalbeli sztárokkal telezsúfolt, sok pénzből gazdálkodó filmes produkciót, példa erre ez az Amszterdam című mozi. Mert az, amire David O. Russell (pl. Joy, Amerikai botrány, Napos oldal, A harcos) ezzel a valóságos és fiktív elemeket vegyítő történettel rámutat, az bizony érvényes tanulsággal bír a világ mai politikai helyzetére, pontosan rámutat olyan tendenciákra, melyek ma határozzák meg a dolgok irányát, és amelyek 1930 környékén is ugyanabba az irányba mutattak. Aztán látjuk, mire mentek vele… Arról van szó, hogy 1930 környékén New Yorkban egy félig zsidó orvos és egy fekete ügyvéd, mindketten háborús veteránok, valamint egy felsőbb körökből származó hölgy meghiúsít egy összeesküvést, melyben egy dúsgazdag iparmágnásokból álló csoport olasz fasiszta és német náci mintára titokban szövetkezik az Amerikai Egyesült Államok fasiszta útra állítására. A valóságban is voltak ilyen szövetségek, de akkor még az USA és a valódi amerikai hazafiak ellenálltak. Ma, Trump hatalomrajutásának körülményei, valamint eddigi elnöksége viszont nagyon azt mutatja, hogy újra felszínre kerültek a régi, elfeledettnek tűnő ordas eszmék.
Tehát érvényes és meglehetősen aktuális felhangokkal is bír a sztori, ami azonban szerintem nem azért bukott meg a mozipénztáraknál, hogy valamiféle liberális propaganda lenne (ahogyan vekengenek a trumpista, konzervatív bírálók). Inkább a rossz koncepció, hogy ezt a sztorit valamiféle gunyoros, elrajzolt, groteszk hangnemben meséli el Russell, ami nem engedi felszínre az esetleges mélyebb vonatkozásokat és vele a film elsiklik a lényeg felett. A cselekmény is kissé kuszának hat, ahogy kezdődik Burt (az orvos – Christian Bale), Harold (a fekete ügyvéd – John David Washington), valamint e háromszög csúcsát képezendő hölgy, Valerie (Margot Robbie) vidám, bohókás története Párizsban, majd a címszereplő, a történetben végül is a biztonság és szabadság szinonímájaként is értelmezhető Amszerdamban, afféle bájos Jules és Jim-parafrázisként, majd a sztori kétharmadát kitevő New York-i rész, immár egy groteszk, helyenként burleszkszerű politikai krimiben végződik. Közben megy egy két szálon futó romantikus szál is, Emmanuel Lubezki óarany füstködben pompázó képein.Mindeközben sztárok garmadája, még a legkisebb szerepekben is, Rami Malektől Robert de Niróig, Timothy Olyphanttól Taylor Swiftig. Ezúttal azonban az elefántok egeret szültek, s bár mindenki a tőle telhető legnagyobb profizmussal teszi a dolgát, az eredmény gyenge lett. A könyv rossz, de a rendező sem tudja igazán, mit akar, a popsztár Taylor Swift rajongói pedig csak villanásra látják kedvencüket, akit szerepe szerint ráadásul idejekorán meg is ölnek. Kár ezért a filmért, mert ilyen arzenállal háborút kellene nyerni…
Nem igazán thriller, ne is krimi műfaji értelemben ez a háromrészes történet, melynek címe – Két sír – egy Konfuciusznak tulajdonított mondásra utal, mely szerint ha bosszúra készülsz, egyből két sírt áss. Ennek megfelelően, ez a spanyol film egy bosszú drámája. Oké, vannak benne thrillerre utaló műfaji elemek, mint ahogy a latin szappanoperák túláradó érzelmi hullámai is, miközben a bosszú, mint olyan, számunkra szorosan kötődik a déli, mediterrán lelkületről alkotott sztereotípiáinkhoz. Valahol messze, Dél-Spanyolországban, a malagai tengerpart egyik kisvárosában két lány tűnik el, egyikük véres dzsekijét megtalálják, rajta mindkét lány vérével, kézenfekvő tehát, hogy mindenki gyilkosságra gyanakszik. A rendőrség azonban semmit nem talál, évek múltán jegeli is az ügyet. Csak az egyik lány nagymamája nem nyugszik és egy véletlen gyanúból kiindulva magánnyomozásba kezd, és a végére olyan messzire jut, amire sosem számított.
Mi, nézők sem. Az elején legalábbis, tehát ebből a szempontból működik a történet. Bár a nagyi (Kiti Mánver) színészi játéka annyira teátrális, hogy néha kiesik a képernyőből, antagonistája, egy korábbi, lényegesen nagyobb sikerű spanyol sorozat Professzoraként megismert Álvaro Morte viszont mindvégig tud annyira kiismerhetetlenül izgalmas, sőt félelmetes lenni, hogy tőle végig van mitől félnünk. Képletesen szólva. A történet cselekménye is izgalmasan kanyarog a drámai végkifejletbe, ami banalitásában válik igazán érvényessé – én legalábbis könnyebben elhiszem az efféle gordiuszi megoldásokat, mint az íróasztalon kimércsikélt, logikaialag görcsmentesen elegyített műkatarzisokat, melyek sok bűn-, vagy bosszúdrámát agyoncsapnak. A történet könnyen csúszik, s bár vannak benne túlrajzolt, vagy éppen elsózott falatok, alapvetően kipróbálásra érdemes fogás a palettán, mégha jól igazán csak közepesen lakunk vele.
Ezen a magyar címen legalább három különböző film, és még néhány, más-más sorozat részét képező epizód létezik, bizonyítva a magyar forgalmazók vibrálónak nem éppen nevezhető kreativitását. Ezúttal a Netflixen bemutatott, 2025-ös politikai akció/thriller műfajú minisorozatot könyvelném el megtekintettnek. Gondolkozom, hogy mi a zavaró ebben a szériában… Nyomás alatt tehát ezúttal a (egy fiktív) brit miniszterelnök van, aki történetesen nő, feleség és anya. A történet által felvetett kérdés tulajdonképpen érdekes: civil (orvos) férjét elrabolják és annak meggyilkolásával zsarolják lemondásáért cserébe, miközben saját kormányában is politikai összeesküvéssel küzd. Választania kell hazája és családja között. Ebben társa a francia miniszterelnök kollegina, aki tehát szintén nő, akit szintén zsarolnak, stb. Az nem lehet ma már zavaró, például Margaret Thatcher, Angela Merkel vagy éppen Indira Gandhi történelmileg is jelentős életpályája után, ha két, méghozzá igen jelentős hatalmat nő irányít. A bugyuta, logikailag döcögő, motivációkban meglehetősen erőltetett cselekmény már inkább…
A mai világban, ahol azért elég világosan kirajzolódnak a különféle hatalmok közötti erővonalak, ilyen mondvacsinált, a valósághoz képest teljesen súlytalan konfliktus, amiből itt a cselekmény felburjánzik, meglehetősen nevetséges, teljesen indokolatlan, hogy egy ilyenből ekkora méretű balhé kerekedjen. Még akkor is, ha műfaji alappéldaként állandóan citált 24 sem volt mindig sokkal erősebb ebben a tekintetben. A cui prodest?, tehát a kinek áll érdekében kérdését pedig minden normális ember az első pillanatban felteszi, ha egy váratlan, tragikus, ám megmagyarázhatatlan problémával kerül szembe, főleg, ha annak megoldása szinte teljes egészében ráhárul. Ezt a kérdésfelvetést a sorozatot kreáló Matt Charman sok tekintetben kihagyta, miközben a cselekményben bennefelejtett több nüanszot: például a miniszterelnökasszony parlementi ellenzékét, illetve az azt vezető, ráadásul igen vérszomjasnak ábrázolt fickó esetében, akire amúgy a gyanú árnya sem merült. Holott, legalább valamiféle terelő mellékszálként, ez hitelesebbé is tehette volna a cselekményt. Az viszont engem kevéssé zavart, hogy a “világ nagy dolgai” efféleképpen rendeződnek, vagy éppen bonyolódnak, ahogyan e történetben látjuk. Nincsenek illúzióim, minden politikus hazug seggfej, akiknek semmilyen valóban fontos, komoly tevékenységhez nincsen semmilyen tehetsége. A történetvégi “vörös farok” viszont, ordas (vagy csak szimplán naiv) propagandaként éppen ennek mond ellent. Ez az talán, ami valóban zavar.
Magában, az alapsztoriban lenne fantázia, valószínűleg lehetne belőle jó filmet is csinálni. 1989 előtt egy sor korabeli baráti ország, többségükben a harmadik világból küldött magyar egyetemekre diákokat és valóban igen izgalmas kérdés, hogy volt-e, s ha volt, hogyan alakult egy másik kultúrából érkező diák kapcsolata a magyar diákokkal. Volt-e köztük esetleg szerelmi kapcsolat, netán komolyabb affér? Nyilván jöttek a mi mosolygó barakkunkba szigorúbb diktatúrákból is diákok, akiket nyilván figyelt saját országuk titkosszolgálata, nyilván voltak rázós esetek is – rengeteg téma. Ebből a szempontból reveláns Szűcs Dóra második játékfilmjének alapötlete is, melyben egy fiata, vietnami lány érkezik a mai Budapestre, hogy megkeresse magyar egyetemen tanult nagymamájának hajdani, magyar szerelmét. Az almafa virága azonban nem jó film. Már az első jelenetben szinte bunkóval üti arcul a nézőt a bután puffanó, közhelyes és sekélyes párbeszéd a két főszereplő között, és sajnos ez a továbbiakban mindvégig kísért. Nincsenek karakterek az amúgy is ügyetlenül megírt történetben, csak ad hoc figurák jönnek-mennek – értelemszerűen nem beszélhetünk bármiféle jellemfejlődésről sem, de említésre méltó színészi teljesítményekről sem. Ügyetlenül egymásra pakolt, lelkes amatőrmódra megrendezett jelenetek. Jószándékú, de parttalan igyekezet, hogy szülessen egy szép, romantikus történet, de ez nem történik meg, vagy ha mégis, akkor igen alacsony színvonalon. A hírek szerint félmilliárdnyi magyar adófizetői forintért….
Richard Osman 2020-as krimi bestsellere nyomán készült filmet mutatott be a héten a Netflix, egy sor nyugdíjaskorú, ám még mindig remek brit színésszel a címszerepben. A csütörtöki nyomozóklub ugyanis egy vidéki angol kastélyban található nyugdíjasotthon egyik csütörtöki klubdélutánját jelenti, melyben néhány helyben unatkozó szépkorú régi, megfejtetlen bűnügyeket próbál megoldani – miközben a nyugdíjasotthonban, illetve környékén is történnek gyilkosságok. A Helen Mirren, Sir Ben Kingsley, Pierce Brosnan, Jonathan Pryce és mások által játszott, a rutinos hollywoodi Chris Columbus rendezésében megtekinthető film azonban messze nem az a Netflixtől amúgy nem idegen véres, sötét borzongatás, inkább csak egy szolid, joviális, néha elmosolyodós, valóban olyan nyugdíjasotthonba való történet, néhány önreflektív poénnal (pl. vicces James Bond-utalások), némi illedelmes, kávé és süti mellett is emészthető izgalommal. Nem ráz meg, nem okoz fájdalmat, nem okoz szívünkre és emésztésünkre már ártalmas vérnyomásemelkedést, csupán csendesen elszórakoztat egy átlagos, álmosan unalmas délután/este. Persze, ne gondoljunk arra, hogy adott esetben, adott életkort elérve mi miért nem engedhetjük meg magunknak azt, amit e történetnek szereplői… Mert az azért lehet ártalmas az egészségünkre.
Iskolai zaklatásból ágazik szét Koreeda Hirokazu (Bolti tolvajok) filmjének sztorija. De hogy ki a zaklató, ki a zaklatott, és tulajdonképpen mi az, ami valóban megesett, azt már nem olyan egyszerű eldönteni. A Szörnyeteg szülőkről és gyerekekről szól, szülői felelősségről, csonka családról, barátságról, másságról és elfogadásról, legátfogóbb üzenete azonban az, hogy mennyire képlékeny dolog az igazság.
Miként a való életben a hallomások, előítéletek, úgy a film is többször viszi tévútra nézőjét. Már az első perctől, hiszen a kezdés alapján simán horrornak vagy thrillernek vélhetnénk. Magányos gyerekléptek a sötét vízparton, a városban szirénák szólnak, tűzoltóautók vonulnak… E nyomasztó keretbe illik a tanári kar életszerűtlen, néha túlontúl furcsa viselkedése is – mintha mindenki titkolna valamit. Jó darabig kitart ez a feszültséggel teli, titkokat sejtető légkör, ám előbb-utóbb világos lesz, hogy nem egy fura kisfiúról szóló ázsiai rémfilmet látunk. És ez csak az egyik vakvágány a sok közül. A cselekmény kiszámíthatatlanul kanyarog, a hangsúlyok folyamatosan áthelyeződnek, ami pedig az eseményeket illeti, semmiben sem lehetünk biztosak. A történtek feltérképezése kész kirakósjáték.
Például eltart egy ideig, míg tudatosul, hogy a főszereplő a két kiskamasz fiú. Az ötödikes Minato otthoni zaklatott viselkedése iskolai sérelmeket leplez, állítólag szóban, sőt tettlegesen is bántalmazta őt egyik tanára, Hori úr (aki állítólag kuplerájba is jár). Később megismerjük a különc kissrácot, Yorit is, aki a gúnyolódások, bántalmazások állandó céltáblája, és valami nagyon nincs rendben körülötte.
Mindenkinek megvan a maga igaza, ami máshonnan nézve talán épp az ellenkezőjének tűnik. A rendező ennek jegyében sajátos elbeszélőtechnikát választ: ugyanazt a sztorit három különböző szereplő nézőpontjából mutatja meg nekünk (mint Kuroszawa A vihar kapujában). Külön fejezetet kap Minato, Yori, továbbá a teljesség kedvéért Hori úr is (utóbbi szakaszon kicsit tényleg érezni, hogy csak a teljesség kedvéért van ott), és a darabkákból végül összeállhat – nem a filmben, csak a fejünkben – valamiféle igazság.
Na de ki a szörnyeteg? Hát ez az. Senki és semmi sem az, aminek látszik. Egy biztos, a film végére alakot ölt egy csodaszép, leheletfinom felnövéstörténet. Az apátlan Minatónak és a kiközösített Yorinak előítéletek, meg nem értés és rosszindulat sűrű bozótján kell átvágniuk, mondhatni, tűzön-vízen át, hogy önmagukra, a saját útjukra találjanak, A befejezés katartikus, a bozótot, tüzet, vizet pedig szó szerint is érthetjük. Csöndes, lassú, lírai darab a Szörnyeteg, adott pillanatokban diszkréten felhangzó zenével (Ryuichi Sakamoto) és mélyre rejtett érzelmekkel, amelyek olykor az elemekre vetülnek ki. A tűz, víz vagy vihar itt jelképes értelemmel bír, a természet lelki folyamatokat tükröz vissza.
Meglehet, néha túlcsordul az érzelem, néha nehéz kibogozni a szálakat, mindezek ellenére jó sodródni Koreeda Hirokazu filmjével; és akkor még nem szóltam a ragyogó gyerekszereplőkről, akiknek jelenléte már önmagában ébren tartja a figyelmet. Magával ragadó, gondolatébresztő mozi. Még fent van a Cinegón! (8,5/10)
Elsősorban az argentin színészfejedelem, Ricardo Darín kedvéért kattintottam bele ebbe az angol/argentin scifi-szériába, véletlenül láttam meg egy felugró előzetesben. Semmit nem tudtam amúgy, mi ez Az eternauta… Nos, elsőre minden nagyon furcsa volt. Furcsa karakterek, különös jelenetfűzés, még különösebb hangulatok. Az első néhány rész megtekintése után csak utánaolvastam a dolognak: bizonyos Héctor Germán Oesterheld és Francisco Solano López 1957 és 1959 között jelentette meg hasonló címmel képregénysorozatát Argentinában, mely hamar az ország, valamint picit később a műfaj geekjei számára szerte a világon ismert, fontos darabbá vált. Több hamvába holt megfilmesítési kísérlet után aztán, megfelelő pénzügyi és technikai feltételek megszerzésével, illetve felhasználásával Bruno Stagnaro alkotta meg ennek sorozatverzióját a Netflix számára.
Buenos Airesben egy átlagos nap esni kezd a hó, és hullani kezdenek az emberek. Senki nem tudja, mi történt, mi történik. Egy dermesztő, borzongató disztópia veszi kezdetét, ami kezdetben kifejezetten érdekes, ahogyan bemutatja teljesen átlagos emberek, átlagos családok reakcióit a helyzetre (Darín egy középkorú baráti társaság tagjaként, a szokásos péntek esti káryaparti alatt cseppen bele a történet kellős közepébe). Ahogy haladunk előre, úgy válik egyre kuszábbá, misztikusabbá és fantasztikusabbá a cselekmény – én szívesebben vettem volna, ha megmarad a hozzávetőleges realista helyzetábrázolásnál, egy halálos természeti/csillagászati kataszrófa társadalmi hatásait modellezendő, az eredeti sztori ennél jóval messzebre megy. Jól néz ki amúgy a cucc, kifejezetten érdekes a hetvenes évek dél-amerikai progresszív rock-szcénájából szemezgető soundtrack, általában jók a karakterek is – meglátjuk, mi lesz ebből a második évadban.
A 15 évadot (331 epizódot) megélt Vészhelyzet (ER) című sorozat a műfaj egyik alapkövének számít, rendkívól nagy a szerepe annak megújulásában, újjászületésében. Főbb karakterei, illetve az őket alakító színészek mára ismert ikonok. Egyikük, az akkor még kezdő medikus Carter doki karaktere köszön vissza jónéhány évvel később ebben a Vészhelyzet Pittsburghben című, eddig egy évadot megélt (de jön hamarosan a második!) szériában, immár főorvosként, de még mindig a sürgősségin, csak éppen nem Chicagóban, hanem Pittsburghben. Noah Wyle, ezúttal vezető a karakterek között is, a történetben is Doktor Robbie-ként (magyar hangja szerencsére még mindig Alföldi Róbert), de íróként és az eljövendő évadban néhány epizód rendezőjeként is magáénak tudja a projektet.
Szerencsére szó sincs arról, hogy ez a Vészhelyzet annak a Vészhelyzetnek valamiféle remake-je, vagy spinoffja lenne, bár a színhely, a színhelyen játszódó történések, mindennapi drámák, tragédiák és katarzisok sorozata értelemszerűen hasonló. Tapasztalt, rutinos, de magánéletükben egyre jobban magukra maradó orvosok, lelkes, vagy éppen gátlástalanul törtető rezidensek, mindenttudó nővérek és bölcs ápolók itt is, kisrutinnagyrutint azonban már rögtön követi a CT, miközben a betegváró állandóan zsúfolásig tele, az osztály állandó létszám-, és pénzhiánnyal küzd. Nagy találmány azonban a dramaturgia, hogy nem félig-meddig önálló történettel bíró epizódok füzére alkot egy évadot, hanem a szintén műfaji klasszikusnak számító 24 című akciósorozat ötletét alkalmazva egy évad egyetlen, 15 órás -meglehetősen eseménydús- műszak történését meséli el – 15 részben. Vér, könnyek, szenvedés, hősies küzdelem, emberi sorsok és sorsfordulók 15 részben: én nagyon bírtam azt a Vészhelyzetet, de ezt talán még annál is jobban.
Az utóbbi évek, talán évtizedek legfontosabb magyar filmje keserűen, kíméletlenül mesél a magyar vidéki valóságról, a mélyszegénységről, az adósrabszolgaságról, a sokszor előcitált “belpesti libsi-vidéki igazmagyar” nézőpontkülönözőségről és a dolgok jobbá tételének szándékáról, de annak hiábavalóságáról is. Boross MartinNyersanyagában egy kis csapat “belpesti” filmes fiatal érkezik a mélyszegények lakta kicsi faluba a helyi polgármester meghívására, hogy ott a helyi fiataloknak közösségépítés céljából önismereti, művészeti szakkört tartsanak. A fiatalok kezdeti, idealista lendülete azonban hamar találkozik a falu vérvalóságával, hogy a polgármester valójában a helyi kiskirály, aki gazdaságában rabszolgaként dolgoztatja a helybelieket, a nekik nyújtott kisebb-nagyobb kölcsönök, lakáshoz jutás és az élettársa által üzemeltetett egyetlen boltban a mindennapi bevásárlás kamatos törlesztésének fejében. A kis csapat vezetője (Dér Zsolt) elhatározza, hogy leleplezi az igazságtalanságokat, nem sejtve, ezzel mekkora káoszt okoz.
A film bravúrosan árnyalja a sokunk által ismert, sejtett, ám mégis elhallgatott és elhallgattatott igazságot, s bár minden szereplő, profi színészek és helybeli amatőrök egyaránt szerepet játszik, mégis tökéletesen hiteles képet mutat a mélyszegénység kilátástalanságáról, de arról is, hogy mennyire egymásra van utalva ebben a kizsákmányolt és kizsákmányoló. További okoskodás helyett inkább megosztanám a rendező Szabad Európának adott interjúját, amit a film tavalyi bemutatója alkalmából adott:
Boross Martin: A filmes szakma is összeszerelőüzemmé vált
(2025. március 24., Lampé Ágnes)
A rendező szerint a hatalom nem azért nem támogatja a független filmet vagy színházat, mert fél, sokkal inkább cinikus és pragmatikus hozzáállásról van szó: ami nem szolgálja az érdekeiket, abba egy forintot sem érdemes belefektetni. Közben odadob pár fillért, hogy ne legyen lázongás meg mozgolódás.
Nagyon pörgött korábban: a VIII. kerületben megalapította a STEREO Művházat, megpályázta a Trafó vezetését, közben a Nyersanyag című filmjéért több díjat kapott, és komoly sikereket ért el. Aztán fogta magát, New Yorkba költözött, és ott kezdett tanulni.
Az otthoni dolgaimat egy időre lezártam, remek kollégáknak adtam át a művház irányítását is. A Nyersanyag című film készítése és bemutatása során valóban sok erős hatás ért, el is döntöttem, hogy a következő pár évet a filmezésnek szentelem. Erre New York az egyik legalkalmasabb hely, az itteni egyetem mester szakos rendezőképzése jelenleg az egyik legjobb a világon.
2024 júniusában a Magyar Mozgókép Fesztiválon a Nyersanyag vetítése után így fogalmazott: „Szeretném kinyilvánítani szolidaritásomat minden olyan alkotó felé, akik a szakma átpolitizáltsága miatt hozzánk hasonló módon, közvetlen állami támogatás híján kényszerpályákon dolgoznak, külföldön kell érvényesülniük, vagy ellehetetlenülnek. (…) A film független politikai értelemben, mert kizárólag az alkotók elhatározásából, nem pedig valakinek az érdeke vagy kegye által készülhetett el.”
Ha egy skálán próbálnám elhelyezni a jelenlegi magyarországi helyzet súlyosságát, akkor azt az illúziót kelteném, mintha tudnánk, hol tart a folyamat, és lehet-e még lejjebb. Márpedig az elmúlt évtized tanulsága épp az, hogy amikor azt hisszük, elértük a mélypontot, mindig kiderül, hogy mégis lehet rosszabb. Ez olyan, mint a tőzsdei árfolyamnál a szám melletti lefelé mutató kis piros nyilacska, ami Magyarország esetében folyamatosan azt jelzi, hogy leszálló ágban van. Épp ez a lefelé tartó spirál az egyik tényező, ami miatt úgy döntöttem: most nem Magyarországon fektetem be az energiáimat. De minden vágyam az, hogy a közeljövőben otthon is tudjak dolgozni.
Mennyire meredek ez a nyilacska?
Nagyon. Számos mérföldkő volt, sőt minden napra jut egy. Nálam az egyik meghatározó az volt, amikor például a közmédiának adtam interjút, amire egy legalább 10-12 fős stáb érkezett a művházba. Olyan volt, mint egy kisebb filmforgatás. A második kérdés közepén félbeszakítottak, és azt mondták: ugye tudom, hogy ez így nem fog adásba kerülni? Jó lenne, ha átfogalmaznám a mondanivalómat. Nagy tisztelettel, de el kellett őket küldenem.
Mit mondott, ami ennyire kiverte a biztosítékot?
Arról beszéltem, hogy tudatosan kivéreztetik és ellehetetlenítik a színházi szektort. Ekkor megállítottak, hogy ez így nem lesz jó. Bár mi, magyarok, a nemzetközi színtéren gyakran védekezünk azzal, hogy nálunk nincs is olyan erős cenzúra, mint amire az emberek Nyugat-Európából nézve gondolhatnak, nagyon is van. Ez persze sokféle lehet: van preventív cenzúra, gazdasági cenzúra és a legveszélyesebb tünet, egyfajta öncenzúra: amikor szellemileg és érzelmileg bezáródunk, és a művésztársadalom felhagy a bátor, provokatív, szókimondó vagy épp tabudöntő attitűddel.
Azt is hangsúlyozta a beszédében: „Annak, hogy több tucat minőségi magyar film nem készül el évente, nem az az oka, hogy nincs pénz vagy nincs elég tehetség, hanem az, hogy túl nagyok a feketelisták, és az alkotók egy szűk rétegének helyzetbe hozására van csak szándék.” Hogy működnek ezek a feketelisták?
Már arra sincs szükség, hogy neveket írjunk egy listára. Annyira pici a kulturális szektor és annyira szűk a kedvezményezettek köre, hogy nincs értelme feketelistára tenni a maradék kilencmillió-több százezer embert. Bármi, ami nem hoz pénzt, szavazatot, vagy nem szolgálja valamelyik hűbéres érdekét, azt a hatalom szempontjából nincs értelme támogatni. Az persze örvendetes, hogy hatalmas műtermek és filmstúdiók épülnek, de ez valójában nem a magyar filmes alkotókat segíti, hanem a gazdasághoz hasonlóan egyfajta összeszerelő üzemmé tette a filmes szakmát is.
Pedig Orbán Viktor a Nemzeti Filmintézet 42 milliárdos fóti stúdiókomplexumának megnyitóján épp arról beszélt, hogyez minden idők legnagyobb állami stúdiófejlesztése, ami új szintre emeli a magyar filmipart. Végre készülnek állami támogatás nélkül, saját lábon álló filmek is. Hozzátette, hogy a filmes világban szép számmal vannak liberálisok, akik „nem éppen barátai a mai nemzeti kormánynak”, de ezzel a beruházással „az a filmes is jól jár, aki nem rájuk szavaz”.
Rendkívül cinikus kijelentés, ami arról szól, hogy ha így is meg tudtok élni, akkor mégis mi a fenét akartok? Ezt a személetet Vidnyánszky Attila is a magáévá tette. Ő és a hozzá hasonlók úgy vélekednek, hogy a független színházasok csak panaszkodnak meg tüntetgetnek, pedig még mindig életben vannak és működnek. Megvágtuk a támogatásukat pár száz millióval, na és, kit érdekel? Nyilván a színházi szakmának is felelőssége van abban, hogy idáig jutottunk, mert képtelenek voltunk bebizonyítani, hogy ez a helyzet egyszerűen tarthatatlan.
Pedig a filmszemlén nagyon sok alkotást díjaztak, ami után valóban sokszor elhangzik, hogy lám, a panaszkodás ellenére nagyon is virágzik a filmipar.
Hogy virágzás van, azt maximum a kormány mondaná. Ez olyan, mint az újonnan elindult „Jó hír” sorozat. Mintha arra lennének büszkék, hogy nem tiltottak be médiumokat. A végtelen cinizmus és pofátlanság megnyilvánulása. A filmszemle persze jó élmény, de zárványként működik. Egy kis sziget, ahol az emberek találkoznak, jól érzik magukat, és remek szakmai beszélgetéseket folytatnak. De amíg ez a kormány hatalmon van, addig senkinek nincs oka optimizmusra. Ez a rendszer nem tud konszolidálódni, nincs olyan forgatókönyv, ami szerint megérné neki. Mindez jól látszik a háborús propagandából vagy abból, hogy ma már bárkiből bármilyen mondvacsinált okkal külföldi ügynök lehet.
A független filmeket kutató Konkol Máté azt írta a Facebook-oldalán, hogy a tavalyi volt az első olyan év, amikor több független magyar film készült, mint állami. A Nemzeti Filmintézet 2024-ben hat filmet készített, a független alkotók tízet. Ráadásul ezeket többen is nézték meg, mint az állami támogatással készülő produkciókat. A független filmek 1,4 milliárdot termeltek, az államiak 1,2 milliárdot.
Az alkotások minőségére és az alkotók kitartására nyilván büszkék lehetünk, ahogy arra is, hogy ezekre a filmekre nagyon is kíváncsi a közönség. De a fenti tényt nem ünnepelni kell, mivel ez kórtünet, ami mögött súlyos válság húzódik. Ez olyan adat, ami épp azt bizonyítja, hogy mennyire cinikus és inkompetens a hatalom, ami abszolút nem a köz érdekét szolgálja. A filmszemlén is láthattuk, mennyire sok világszínvonalú és elképesztően tehetséges alkotó van az országban, aki semmilyen támogatást nem kap. Közben teljesen széttagolt a színházi világ is: van az öt fővárosi és a pár tucat állami fenntartású – tehát párthűséget megkövetelő – színház.
Herendi Gábor Futni mentem című filmje a legnézettebb a rendszerváltás óta, míg Rákay Philip hétmilliárdból készült Petőfi-filmje nem érte el a kétszázezres nézettséget sem. Ez hogy jön össze?
A hozzáértés, a tehetség vagy egy forgatókönyv minősége nem a befektetett pénzen múlik, hanem az embereken, akik azt a történetet el akarják mesélni. A minőségi feltételeket persze biztosítani kell. A független filmek esetében is nyilván van egy határ, aminél kevesebb fizetést már nem lehet adni, és az is limitált, hogy mennyi szívességet lehet kérni. Ehhez képest van egy csomó olyan film – ilyen a miénk is –, ami a Petőfi-film költségvetésének egy-két százalékából készült. Bár a Nyersanyag számomra sikertörténet volt, de azt senkinek nem lehet felróni, ha nem akar a radar alatt, gerillamódon dolgozni élete végéig. Nyilván minden alkotó fejlődni szeretne, új dolgokat akar kipróbálni, ami viszont mind-mind pénzkérdés. Sokan pedig nem szeretnének sokadjára is ugyanazon a kényszerpályán mozogni és kompromisszumokat kötni. A Futni mentem egy Magyarországon kevéssé bejáratott modell alapján készült: olyan vállalkozás, mint egy startup, amibe a producerek befektették a pénzt, hogy aztán a többszörösét hozza vissza. Az alkotók közönségfilmet akartak csinálni, ami bőven be is hozta az árát.
Herendi Gábor azt nyilatkozta, hogy a filmet eleinte támogatta az NFI, amit végül politikai és személyes okokból visszavontak, miközben a szintén általa rendezett Kincsem vagy a Valami Amerika az utóbbi évtizedek szintén legnézettebb magyar filmje.
A politika és a hatalmi érdekek mindent, de tényleg mindent felülírnak. Ezekben a döntésekben nincs semmi racionalitás vagy stratégia, kizárólag rövid távú, a hatalomgyárat tápláló célok.
A Futni mentem abszolút nem politikai témájú, nem kritizálja a rendszert; egy szerethető vígjáték, amit imád a közönség.
Hajdu Szabolcs filmjeiben sincs politika, mégsem kap soha semmilyen támogatást. Ez az egész helyzet abszolút nem a film tartalmáról szól, hanem arról, ki az illető. Ez nem azt jeleni, hogy feketelistán van, de nincs rajta azon a fehér listán se, ahová a helyzetbe hozott nagyjátékfilmes alkotóknak tartozniuk kéne. És ez már bőven elég indok. A hatalom eszközeként működő erős centralizáció – más területekhez hasonlóan – itt is működik.
Miért tart a politika ennyire a független filmektől, színházaktól?
Nem hiszem, hogy félne, sokkal inkább cinikus és pragmatikus hozzáállásról van szó: ami nem szolgálja az érdekeiket, abba egy forintot sem érdemes belefektetni. Közben azért odadob pár fillért vagy alkalomadtán megtűr független kuratóriumokat, hogy ne legyen lázongás meg mozgolódás. Ez a kétbites lélegeztetőgépen tartás az általános stratégia, ami minden más területre is érvényes.
Nyersanyag című filmjében egyáltalán nem ilyen fekete-fehérnek ábrázolja a kistelepülési hűbéri világot. Ha a mindent irányító és mindenkit kihasználó, korrupt polgármester eltűnne, összeomlana a falu élete.
Olyan történetet akartunk bemutatni, amiben nincs jó vagy rossz, hanem mindennek több dimenziója van. Két ellentmondásos erő harcáról szól, mindkettőjük esetében a siker legitimálja a módszereiket. A Gáspár nevű polgármestert nehéz számonkérni, mert egy teljesen magára hagyott, izolált közösséget vezet, amire más nem is vállalkozna, a környezetében élők pedig mindezt valódi törődésként élik meg. Torz rendszer, amiben úgy érzi: megjutalmazhatja magát, amiért vállalta a menedzseri pozíciót. Így aztán juttat magának egy kicsit innen-honnan, tényleg úgy viselkedik, mint egy báró. Nem véletlenül vannak ilyen és ehhez hasonló középkori kifejezések a mai közbeszédben is. Nemrég itt, New Yorkban, egy legalább tíz országból származó nemzetközi csapatnak – barátoknak, osztálytársaknak, tanároknak – is levetítettem a filmet.
Értették?
Abszolút. Volt olyan Tennessee állambeli faluból érkező diák, aki azt mondta, hogy az ottani gyárigazgató egy az egyben olyan, mint Gáspár. Egy indiai lánynak a Delhi környékén lévő falvakat járva pont ugyanilyen dilemmái voltak a beavatkozással kapcsolatban, amikor fiatalokkal dolgozott, egy rezervátumból származó őslakos lány pedig azt mesélte, hogy neki is nagyon hasonló élményei voltak, amikor filmesek érkeztek hozzájuk, hogy valamilyen alkotói tőkét kovácsoljanak, és persze a fehérmentegető szerep is előkerült az ottani állapotok kapcsán. Szóval nagyon sok ponton tudtak kapcsolódni, és ez jólesett.
Pedig sok magyaros, politikai töltetű elem van a filmben: romahelyzet a falvakban, az EU-pénzből épített üres játszótér, az akadálymentesített és felújított polgármesteri iroda. Mennyire kell aktuálpolitikát belevinni a művészetbe?
A művészetben nem létezhet olyan, hogy kell. Az nagyon rossz állapot, ha egy művész nyomás alatt dolgozik. Ez nemcsak politikai megrendelésre vonatkozik, hanem társadalmi vagy önmagával szembeni elvárásra is.
Egy színész vagy más művész mennyire teheti meg, hogy nyilvánosan kinyilvánítja a véleményét politikai vagy közéleti kérdésekben?
Azért Magyarországon már rég eljött az a pont, amikor nagyon is ignoránsnak kell lenni ahhoz, hogy az ember ne formáljon véleményt. Az apolitikusság sokáig úgy élt az emberek fejében, mintha az valami dicsőség lenne, amivel a dolgok fölé lehet helyezkedni. Pedig pont az ellenkezőjéről van szó: az ember nem teheti meg, hogy ne politizáljon. De ez nem pártpolitikát jelent, és nem kell hogy a művészetünk tárgya legyen. A közösség ügyeiről szóló véleménynyilvánításra gondolok.
Csak épp azok a színházak vagy művészek, akik megteszik, nem kapnak munkát, támogatást, és nem képesek hosszú távon működni. Ez történik a Kultúrbrigáddal: ők rövidesen befejezik színházi tevékenységüket. Épphogy túlél a Pintér Béla és Társulata, de ilyen a Kolibri színház körüli igazgatói kinevezések ügye is. Ezért a színészek és a művészek többsége nem szívesen szólal meg nyilvánosan.
Én a véleményformálásról beszélek. Jó ideje nincs már vesztenivalója senkinek, hiszen aki nem állami alkalmazott, hanem független területen dolgozik, az hova hátráljon? Arra vagyunk kényszerítve, hogy aktivistaként lépjünk fel, miközben nem erre vállalkoztunk. Ha ugyanis ma valaki ki akar állni mások mellett, az azonnal ezt jelenti. Amikor a magyarországi karrierem utolsó időszakáról kérdeznek itt, azt szoktam mondani, hogy olyan időket élünk, hogy ha az újságírók, szociális munkások, pedagógusok és művészek függetlenek akarnak maradni, akaratukon kívül aktivistává kell válniuk.
A minap Nagy Ervin a kontroll.hu-nak azt nyilatkozta, hogy politikai tevékenysége miatt még az RTL is elfordult tőle. Úgy fogalmazott: „Az RTL, nem tudom, hogy politikai óvatosságból vagy egyszerűen meguntuk egymást, mert hat évig együtt dolgoztunk – ilyen is van egyébként – (…) lehet, hogy lejárt ott kicsit a mandátumom, vagy félnek, hogy túl megosztó személyiség lettem a médiatérben, mert annyira melléálltam a Péternek (…) Talán piaci cégként óvatosabbak, jobban odafigyelnek ezekre a dolgokra. A kereskedelmi tévék úgy csinálnak, mintha szabadság lenne. Úgyhogy ők elfelejtettek engem (…) attól függetlenül, hogy most A Király megnyerte a filmszemlét.” Igaz, az RTL mindezt közleményben cáfolta.
Jellemző a mostani időszakomra, hogy ez a hír például nem jutott el hozzám. Még annyira sem tájékozódom bulvárosabb színezetű ügyekben, mint eddig. Az biztos, hogy egy piaci alapon működő cég mozgásait ugyanannyira nehéz átlátni, mint a politikai mozgásokat.
De van másik példa is.Orbán Viktor az évértékelője után azt írta a Facebook-oldalán: „A küzdelem folytatódik. De van egy fontos különbség. Most nem a kicselezés, nem a kimanőverezés, nem a túlélés a cél, hanem a győzelem. Eddig lázadtunk, most már győzni is akarunk!” Erre egy másik színész, Molnár Áron kommentben reagált: „Ez kurva jó! Hát te vagy tiltólistán? Te harcolsz a független művészetért, oktatásért? Te szervezel tüntetéseket évek óta? Tizenöt éve folyamatosan építed le az országot! Te nem lázadsz. Te már rég elfelejtetted, komám, hogy az mivel járt… de aranyos vagy nagyon. Fantasztikus ez a magabiztos párhuzamos univerzum. Csak ez majd visszanyal.” Molnár Áron a társaival megalapította a független Loupe színházat, ami sikeresen működik, pedig emellett régóta részt vesz és megnyilvánul közéleti és politikai kérdésekben.
Egyetértek Áronnal. Kivéve, hogy aranyos lenne Orbán. A Loupe-nak pedig nagyon drukkolok.
A Válasz Online-nak úgy fogalmazott: edzett, mert volt már Soros-katona, „amikor tüntetést szerveztünk a Madách térre a Nemzeti Kulturális Alap beszántása és a törvénymódosítás ellen, amely megszüntette volna a függetlenek működési támogatását”. Mennyire változott a helyzet azóta a sorosozással és az ügynöközéssel?
Visszatérve a tőzsdei lefelé mutató piros nyíl metaforájához: ez már inkább egy nagyon súlyos, durva felkiáltójel. Bár a megbélyegzés évek óta tart, ez most tényleg valós veszélyt jelent a civileknek. A kormány a külföldről finanszírozott áskálódás egész mítoszát akarja bemutatni a fideszes választóknak, ami ma már több mint egy abszurd rémmese. Innen már csak egy lépés, hogy olyan jogszabályok szülessenek, amelyek alapján bezárhatnak különböző orgánumokat, műhelyeket, jogvédő szervezeteket. Tényleg nagyon félelmetes.
A 24.hu-nak tavaly júniusban azt mondta: „Borítanánk is az asztalt, de kényelmesek is vagyunk. Mindig valaki másra várunk (…) Ahogyan haladtunk a film készítésében, egyre egyértelműbbé vált, például a 2022-es választásokkal is, hogy van tennivalója a társadalmunknak, beszélni kellene erről a szakadékról. Fel kell tenni azt a kérdést, hogy van-e igény arra, hogy ezt a szakadékot felszámoljuk, ha pedig van, akkor mik az első lépések, amiket meg kell tenni. Én úgy látom, hogy nagyon kevés igény van rá sajnos.”
Igen, jogos a felvetés. Sajnos vannak olyan generációk, amelyeknek nem volt lehetőségük megtanulni, hogyan lehet kimutatni és gyakorolni a szolidaritást és az érdekérvényesítést. Nem ismerjük azokat a valós eszközöket, amelyekkel ki lehet állni a jogainkért. De még az ehhez kapcsolódó attitűd, szókészlet és még a mentalitás is hiányzik belőlünk. Nem arról van szó, hogy lusták lennének az emberek. Mindez a mienkhez hasonló éretlen, kiforratlan demokrácia velejárója.
wim
efes
perry55
szaszo
asanisimasa 