asanisimasa

Ez a nyolcrészes, elvileg lezárt, befejezett minisorozat a kanadai Mae Martin produkciója, ő játssza a történet egyik főszerepét is. Nekem ki kellett gugliznom, ki is ő, de akik ismerik Martin rendkívül sokrétű munkásságát és személyiségét, azok bizonyára nem hőkölnek vissza a bevezető részek fullba tolt LMBTQ+/woke stb. tartalmától. Tényleg olyan az Öntörvényűek első epizódja, mint egy Netflix-paródia, benne van minden, amivel a MAGA-szimpatizáló konzik cinkelik a legnagyobb stream-csatornát: kötelezően alkalmazandó leszbikus csók, non-bináris házasság, akik ráadásul gyermeket várnak, könnyű drogok, ráadásul iskolában fogyasztva, a hagyományos családi értékek/jellemzők elleni vad lázadás, stb. Csakhogy Martin az LMBTQ+, woke és minden vadliberális mozgalom egyik tipikus (rajtam kívül igen sokaknak) közismert arca, aktivistája – kiterjedt kapcsolati rendszerrel, beleértve az angol királyi családhoz kapcsolódó rokoni szálakat is.

Gyorsan ki is derül tehát (számomra), hogy természetesen nem paródia ez, hanem egy elég érdekesen végiggondolt generációs szakadékot megérteni próbáló, magát komolyan vevő sztori, amiben Martin a saját világáról mesél, ráadásul mégcsak nem, illetve csak alig érintve a közösségét általában elítélő, sőt tagadó konzervatív külvilágot. Szabad, liberális, elfogadó embereket látunk, akik valamilyen okból mégsem tudnak egymás mellett, egymással élni. Alapvetően két generáció ütközik egymással: az egyik a hatvanas évek hippi-mozgalmából megöregedő felnőttek, a másik a mai tizenévesek Z generációja. Az elvek, az életről, a szabadságról, a spiritualizmusról, a szexről, a könnyű drogok pszichedéliájáról alkotott nézetek alapvetően hasonlóak, egymásból táplálkoznak, azonban valami mégsem működik. Egy idillinek tűnő, eldugott kisváros melletti, problémás fiatalokkal foglalkozó intézetben játszódik a történet nagy része. Az intézetet egy karizmatikus nő (Toni Collette) vezeti, aki a hetvenes években egy hippikommuna spirituális tripjében alakította ki sajátos, erősen manipulatív, kemny pszichés kontrollon alapuló nevelési módszerét, mely már évek óta túl is nőtt az intézmény kerítésén. Szárnyai alá kerül a zűrös családból érkező Leila (Alyvia Alyn Lind) és barátnője, a vele ellentétben jó családban élő Abbie (Sidney Topliffe), miután saját iskolájukból eltanácsolták őket. Közben Tall Pine-ba, az intézet melletti kisvárosba érkezik a rendőr Alex (Mae Martin) és várandós felesége, Laura (Sarah Gadon). Gyorsan beilleszkednek az idegesítően kedves és barátságos közösségbe, de Alex hamarosan nyugtalanító jelekre lesz figyelmes.

A nevelőintézeti történetszál erősen emlékeztet a Száll a kakuk fészkére című klasszikusra, amit Martin gyorsan rövidre is zár egy direkt Jack Nicholsonos utalással, hogy aztán picit másfelé kanyarítva összefonja a fura kisváros lakói és az újonnan beköltöző pár történetével: a minisorozat cselekményében szépen keverednek a zárt intézetes drámák elemei a pszichológiailag többé-kevésbé megalapozott szektás-agymosós-pszichedelikus thrillerek kliséivel. Közben azért felvet érdekes és érvényes gondolatokat is az egymás iránti szeretet fonákságairól, a felelősségvállalás, valamint tetteinkhez való viszonyulásunk és azok feldogozásának nehézségeit és tévutait illetően. Vannak kifejezetten izgalmas pillanatai is a történetnek, miközben nem teljesen egyértelmű, Martin merre akar haladni, hová akar vele kilyukadni. Elég sok karakterét magára is hagyja, többek között az egyik fő figuráját, Leilát is, én legalábbis nem bánnék el vele ilyen érzéketlenül. Színészi értelemben természetesen kiemelkedik Tino Collette, akit legtöbben talán elsősorban komikaként tartunk számon – nos, itt nagyon durván para figurát kreál Evelynből, a meglehetősen toxikus intézményvezető guruból. Jók a zenék is, a széria azonban mégsem való mindenkinek, én úgy gondolom, elsősorban Leila és Abbie generációjának érzékenyebb, “furább” tagjai lesznek rá vevők.

Az egyebek mellett a remek Birmingham bandáját (Peaky Blinders) is jegyző, Oscarra is jelölt Steven Knight ezúttal a XIX. század közepi Írország alkoholbűzös, súlyos kórságoktól fertőzött, éhhalál küszöbén tántorgó világába kalauzolja el a nézőt az ismert ír/brit sörmárka alapítócsaládjának történetével. A Guinness család (vélhetően) első évada in medias res kapcsolódik bele a klasszikus kapitalista családi sagába: a Guinness-féle fekete dry stout sör már dominál a piacon, éppen temetik az ebben ludas öreg Benjamint, aki végrendeletében négy gyermeke közül a kettőre, Arthurra és Edwardra hagyta a gyárat, valamint a lölői mércével mérve is gigantikus családi vagyont – két másik gyereke, a betegségekkel küzdő Anne, valamint az alkoholista Benjamin viszont hoppon maradt. Azonban a két kedvezményezett fiú élete sem teljesen kóser. Míg a munkájában amúgy végtelenül precíz és megbízható Edward unionista (angolbarát) írként zűrös szerelmi viszonyba keveredik a angolokat gyűlölő, de az angolbarát íreknek egyenesen vérét venni vágyó katolikus írek egyik harcos amazonával, Ellen Cochrane-nel, addig a politikával kacérkodó, az üzlethez azonban mit sem értő Arthur inkább a saját neméhez vonzódva veti magát vadabb és vadabb éjszakai kalandokba. Az apa végakarata szerint azonban a két örökösnek együtt, egyetértésben kell vezetni tovább a családi cégbirodalmat.

A bemutatkozó évad egyrészt valóban egy családregény, alaposan jellemzett karakterekkel, a szokásos és ezúttal nagyjából történetileg is hű bonyodalmakkal, áskálódásokkal és kibékülésekkel, egy valódi nagykapitalista, baromi gazdag és befolyásos család tablója. Annyira mélyen nem megy bele a korabeli társadalom vizsgálatába, mint mondjuk a Downton Abbey, de például itt is erős rezonőr karater a pikírt modorú Potter, a kormornyik, az erőskezű, férfias Rafferty pedig még mélyebben nyúl bele Guinnessék zavarosan kavargó családi életébe. Fontos szereplő emellett a történetben értelemszerűen az ír kocsmaélet, a viktoriánus kor ír kocsmahangulata, de főleg a jórészt ezekben, whisky- és sörmámorban szárba szökkenő, vad és vérszomjas ír nacionalizmus, amit az utólag rákent katolikus máz sem tompít, sőt! A széria másik fontos vetülete éppen ez a történelmi attitűd: igen szépen és részletgazdagon láttatja az ír társadalmat kettéosztó két fő vonulatot, az angolbarát, inkább gazdagabb protestánsokat és a függetlenségpárti, katolikus, ám sokszor igen szegény feniánusok. Az ideológiai zűrzavart tovább bonyolítják az ekkoriban megjelenő, különféle baloldali gondolatok is, mint a szocializmus vagy a feminizmus – ezek is beleszövődnek e történet vastag szövetébe. Knight mindebből egy lendületes, apróságokon, nüanszokon sokat nem tökölő, ám mégis koherens, világos, értelmes és gazdag cselekményt tudott szerkeszteni, amit pompásan ellenpontoz a mai, modern rock- és folkzenei kíséret. Többször majdnem felrúgtam a dohányzóasztalt, amikor egy-egy jelenetben beindult az az igazi ír, vad és duhaj ugrabugra – sajnos, Guinnesst nem találtam a hűtőben.

Igen pazar, műfaji mozifilmeket is megszégyenítő a sorozat látványvilága, mind a jobbára eredeti helyszíneken forgatott külsők, mind a belsők tekintetében. Ugyanez mondható el a kosztümökről, a frizurákról, a berendezési tárgyak múzeumi minőségű és mennyiségű áradatáról, a korhangulatot, a kolor lokált hitelesen közvetíti minden egyes pillanat. Nagyon jók a színészek is a nagyszámú karakter szerepeiben, senki nem lóg ki a sorból. Néha éreztem csak, hogy egy drága sörreklámot nézek, viszont azt nehezen tudom elképzelni, hogy egy alapvetően söröket gyártó családról szóló filmben ne mutassanak ínycsiklandozóan habzó söröket… A végkifejlet ugyanazt a BAZMEG!-élményt hozza, amit a Maffiózók/The Sopranos emlékezetes, ma már tévésorozat-történelmi fináléja: én rögtön meg is gugliztam, hogy akkor most a valóságban mi történt? Nos, ezt muszáj folytatni.

A legnagyobb baja Jason Bateman és Jude Law nyolcrészes minisorozatának, hogy nehézkesen vonja be a nézőt. Ezt legtöbben úgy veszik le, hogy a Fekete Nyúl unalmas. Mi tagadás, tényleg eléggé nyomottan indul ez a széria, ráadásul a történések idősíkja is eléggé össze van kavarva (bár ilyet azért már láttunk). Sokan ráadásul Mackó-koppintást éreznek bele a sztoriba, hiszen ez a sztori is egy étterem (a címszereplő) körül forog, amit egy törekvő, de nem túl szerencsés sorsú pacák (Jude Law) befuttatni, ezúttal a híres Brooklyn-híd tövében, miközben különféle alvilági erők, vélt és valós barátok, valamint a zűrös életű bátyus (Jason Bateman) jó-, illetve rosszszándékú húzásai nehezítenek. De ebből a párhuzamból aztán ennyi is. Érezhetünk Bateman korábbi, szerintem igen jó Ozarkjából vett motívumokat is: ilyen az egész cselekményen végigfutó üldöztetés/menekülés, ilyen a könyvelő/számlázás motívuma és ilyen a sajátos értelemben vett családközpontúság is.

És ez utóbbi a lényeg, hiszen a végére egy igen szép és megrázó testvérdrámába fut ki a történet, ezt készíti elő az első részek kvázi “unalma” és “vontatottsága” is. A hatodik rész aztán úgy összerántja a cuccot, mint ecet a tejet, minden értelmet nyer, minden a helyére kerül, mintha öt részen keresztül kézenfogva vezettek volna a félhomályba, de ekkor hirtelen felkacsolják a villanyt és a szó szoros értelmében mindenre fény vetül. Értelmet nyer minden, korábban érthetetlennek tartott momentum, megértjük a különféle, amúgy elég jól jellemzett karakter motivációja és a végére rendesen be is pörög a cselekmény, hogy aztán egy szép, de drámai csúcsban, majd egy szomorkás, de mégis szerethető végkifejletben végződjön. Law és Bateman rendesen odateszi magát színészi értelemben is, de rajtuk kívül is van néhány igen szép találat: elég erős például az antagonista-páros, Junior és Babbitt (Forrest Weber és Chris Coy). Szóval, szerintem megéri átrágni magunkat a kezdeti botladozó lépéseken, mert a végére rendes, minőségi dráma lesz ez.

Nem igazán thriller, ne is krimi műfaji értelemben ez a háromrészes történet, melynek címe – Két sír – egy Konfuciusznak tulajdonított mondásra utal, mely szerint ha bosszúra készülsz, egyből két sírt áss. Ennek megfelelően, ez a spanyol film egy bosszú drámája. Oké, vannak benne thrillerre utaló műfaji elemek, mint ahogy a latin szappanoperák túláradó érzelmi hullámai is, miközben a bosszú, mint olyan, számunkra szorosan kötődik a déli, mediterrán lelkületről alkotott sztereotípiáinkhoz. Valahol messze, Dél-Spanyolországban, a malagai tengerpart egyik kisvárosában két lány tűnik el, egyikük véres dzsekijét megtalálják, rajta mindkét lány vérével, kézenfekvő tehát, hogy mindenki gyilkosságra gyanakszik. A rendőrség azonban semmit nem talál, évek múltán jegeli is az ügyet. Csak az egyik lány nagymamája nem nyugszik és egy véletlen gyanúból kiindulva magánnyomozásba kezd, és a végére olyan messzire jut, amire sosem számított.

Mi, nézők sem. Az elején legalábbis, tehát ebből a szempontból működik a történet. Bár a nagyi (Kiti Mánver) színészi játéka annyira teátrális, hogy néha kiesik a képernyőből, antagonistája, egy korábbi, lényegesen nagyobb sikerű spanyol sorozat Professzoraként megismert Álvaro Morte viszont mindvégig tud annyira kiismerhetetlenül izgalmas, sőt félelmetes lenni, hogy tőle végig van mitől félnünk. Képletesen szólva. A történet cselekménye is izgalmasan kanyarog a drámai végkifejletbe, ami banalitásában válik igazán érvényessé – én legalábbis könnyebben elhiszem az efféle gordiuszi megoldásokat, mint az íróasztalon kimércsikélt, logikaialag görcsmentesen elegyített műkatarzisokat, melyek sok bűn-, vagy bosszúdrámát agyoncsapnak. A történet könnyen csúszik, s bár vannak benne túlrajzolt, vagy éppen elsózott falatok, alapvetően kipróbálásra érdemes fogás a palettán, mégha jól igazán csak közepesen lakunk vele.